Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-22 / 300. szám
1986. december 22. . TOLNA \ rtÉPÜJSÁG 3 Alkotói díjasaink (9) Pirgi Károly, a tolnai termelőszövetkezet ágazatvezetője Mióta nyugdíjas, talán még gyakrabban látni a határban, ahogy nézelődik, beszélget az emberekkel. Gyalogosan, sőt kerékpárral is találkozhatnak vele a tolnaiak, és elbeszélgethetnek az élet dolgairól, a szövetkezet, de különösen a kertészeti ágazat helyzetéről, tennivalóiról, az aktuális mezőgazdasági munkákról. Hat évvel ezelőtt kapta meg az Alkotói díjat, a tolnai termelő- szövetkezet kertészeti ágazatának megszervezéséért és működtetéséért. Egyébként nyolcéves kora óta dolgozik, legalábbis ténylegesen. Édesanyja özvegyen maradt öt gyerekkel, a selyemgyárban dolgozott, de csak olyan módon volt munka, hogy egy hétig dolgozott, a következő héten meg nem. Nagy volt a munkanélküliség, a kisfiú a pékektől hordta reggelenként a süteményt a gazdagabb házakhoz. Aztán még sok más munka következett, ahogy ő fogalmazott, félig lett kőműves, félig halász, félig pék. Minden munkát megtanult, ahogy a szükség hozta. Aztán bérelt földön kertészkedett. „Kertésznek jelölt ki az élet”, - mondja.- Sok rosszra emlékezhetnék, de az élet választ adott nekem arra a kérdésre, hogyan lehet a semmiből egész emberré alakulni. Folytassuk a termelőszövetkezetnél, volt időszak, amikor több száz asszonnyal kellett dolgoznom a kertészetben, akadt közöttük mindenféle, magyar, sváb, csángó, cigány, össze kellett szoktatni őket. Igaz, „a sokféle turmixból lesz a legjobb bólé”. Akkoriban mindennel foglalkoztunk, a termékeink értékesítésével is, mindenhol volt boltunk, ahol csak lehetett. Az emberek irányításában, a munkában is a múltból, a szegénységből tudtam erőt és tapasztalatot meríteni. Hatvantól hatvankettőig „kutyaütő’’ időszak volt, nem volt akkor munkaidő, csak munka. Aztán áttértünk az ágazati rendszerre, az már sokkal könnyebbnek bizonyult, fiatal segítőim is akadtak.- Most már nyugdíjasként hogyan telnek a napjai?- Anyagi gondjaink nincsenek, most is foglalkozom szabadföldi és fóliás kertészettel, kipróbálók egy új síkfóliás módszert is, de ez napi kétórai munkánál nem tesz ki többet. Ne kívánják a nyugdíjat, képzeljék el, milyen az, amikor valakinek azt kel tudomásul vennie, „holnaptól öreg vagy”. Nem tudok egy helyben ülni, munka meg nem akad annyi, hogy kiteljen belőle a nap.- Kívánjuk, hogy az új életformát is tanulja meg olyan sikeresen, mint a kertészetet. - i - GK Országgyűlés után Hazatértek már a honatyák, de a kérdés, amit a költségvetési vita során jó néhányan feltettek, még most is a fülünkbe cseng: mi a garancia? A képviselők konkrétan megnevezték, hogy mire gondolnak. Mi a garanciánk arra, hogy a gazdaság növekedésének üteme - több éves várakozás után - valóban megélénküljön? Ki, mi szavatolja számunkra, hogy - ezzel párhuzamosan - több pénz jut műszaki fejlesztésre, általában beruházásokra, a nyugdíjak reálértékének, az életszínvonalunk megőrzésére ki, mi állhat jót azért, hogy végre csökkenjen az áremelkedések mértéke, s ne növekedjék a kül- és belföldi adósságaink összege, hogy ne fokozódjék a költségvetés hiánya sem... Sorsdöntő kérdések ezek. Ám ha valaki tüzetesen elolvassa, illetve visszaidézi az országgyűlésen elhangzottakat, azok sokféleségében is felismerhet valami közöset. Egy szó, egy fogalom, amely a pénzügyminiszter, a miniszterelnökünk és mások gondolataiban egyaránt visszatért: következetesség. Vagyis mondhatnánk: több következetesség. Több következetesség kell például a világgazdasági fejlődési irányok messzemenő figyelembevételére, hiszen ha enélkül próbálnánk dinamizálni a gazdasági folyamatokat, az „a jelenlegi struktúrában, a mostani költségviszonyok és exportárak” mellett gazdasági katasztrófát jelenthetne, mondta például a terv- és költségvetési bizottság elnöki tisztében Bognár József akadémikus. Következetesebbnek kell lennünk a szelektív iparfejlesztés végrehajtásában. Ezért - a korábbi gyakorlattól eltérően - nemcsak azt kell kimondani, hogy mit értünk a húzó iparágak alatt, hanem azt „is”, hogy mely iparágak visszafejlesztésére gondolunk. Ez utóbbiról ugyanis többnyire „szemérmesen” hallgattunk az elmúlt esztendőkben. Ezért kell leszögezni végre - mint ahogy az iparpolitikai tanács egyik vitáján le is szögezték -, hogy a könnyűiparban visszafejleszthető például a bőr- és cipőipar egy-egy területe, a gyapjú és pamutgyártás. Ha ugyanis még arra sincs bátorságunk, hogy az ilyesmivel ország-világ színe elé kiálljunk, akkor aligha lehet szelektív az iparfejlesztés, s aligha juthat érdemlegesen több pénz például az elektronikára, a műszeriparra, a járműgyártásra, vagyis a sokat emlegetett húzó iparágakra. Egyértelműbb normativitásra van szükség a gazdasági szabá- . lyozásban. Ez - ha elhagyjuk a közgazdászok által használt szakzsargont - annyit jelent, hogy valóban ne kapjanak mentőövet azok a vállalatok, amelyek - ahelyett, hogy gyarapítanák - fogyasztják a nép pénzét. E sarkalatos követelmény érvényesítése persze nem olyan egyszerű, hiszen - amint Hetényi István pénzügy- miniszter emlékezetett rá a képviselőknek adott válaszában - a közgazdasági szabályzóktól azt „is” megköveteli, hogy legyenek stabilak, rugalmasak, egyszerűek, vegyék figyelembe a szükséges prioritásokat és sajátosságokat. De Hetényi István hozzátette: ezek azért nem kibékíthetetlen ellentmodások. Tervszerűbbnek kell lennünk a munkaerő átcsoportosításában is, ami egyébként szorosan összefügg a szelektív iparfejlesztéssel. Ha van merszünk kimondani, hogy mely területeken lesz majd visszafejlesztés, akkor tényleg nagy lépést tettünk afelé, hogy oda merjünk állni a dolgozók százezrei elé: emberek, szakmát kell változtatni. Ha boldogulni akarunk, nincs más választásunk. Következetesebbekké kell válnunk végre a bérezés differenciálásában, köztük a műszaki, a reálértelmiség jobb anyagi megbecsülésében. Több állhatatosságra lesz szükség a káderpolitikában, vagyis abban például, hogy valóban olyan emberek kerüljenek mindenütt a vezető posztokra, akik nem csupán beszélnek a differenciálás szükségességéről (a legtöbb helyen csak idáig jutottak el), hanem így is cselekszenek. Általában: akár bérügyekről van szó, akár másról, előtérbe kell, hogy kerüljenek azok az emberek, akik nem térnek ki a kiélezett helyzetek elöl, hanem azokkal szembenézve döntenek, vállalva a következményeket. Amint az a fentiekből kitűnik: tisztában vagyunk a teendőinkkel Választásunk, utunk helyességében győzött meg bennünket a párt Központi Bizottságának novembef 20-i határozata is. Ezért most már „csak” egyvalamire van szükség: cselekvésre. Ez az egyedüli garanciánk a kilábalásra. MAGYAR LÁSZLÓ Az a jó, ha nem tudjuk Mi lesz a fenyőfa alatt? ... Ajándékozni nehéz. Az ajándékozás öröme és a vásárlási láz kézenfogva jár ezekben a napokban. És föl is sóhajthatunk; bárcsak mindig az lenne a legnagyobb gondunk, hogy ve- gyünk-e új borotválkozó készletet az apósnak, amikor ahhoz a vacak régihez is annyira ragaszkodik? Meglepjük-e valami újabb jó cuccál kamaszodó unoka- hugunkat? És sokan, kevéspénzűek, melyik ujjúnkba harapjunk, amikor sorolni kezdjük: Anya, Pista, Éva, a-kis Gabi, a nagyobbik Sanyi, a kisebbek Sanyi nagyobbik lánya - de nem is folytatom. Költekezni, ajándékozni vágyó önzetlenségünk kevés kivétellel valamennyiünket az áruházak forgatagába sodor. Hogy aztán mi kerül a karácsonyfa alá? Az titok. De ahogy a pénztárcánkat is lapogatjuk, tudjuk, ez a titok legfeljebb a megajándékozottak számára hétpecsétes. „Ha csak magunknak kellene” Szekszárdon először a Korzó Áruházban érdeklődtem.- A nevemet hadd ne mondjam - mo- solyodik el a fiatal nő. Édesanyján hosszú, lábszárközépig érő kabátot igazgat.- Nézzelek. Nem áll jól neked- Túl hosszú. Úgy nézel ki, mint a menekültek. Az idős asszony szégyenlősen nevet össze a lányával. Engedelmesen pördül még egyet.- Nincs sok pénzünk - fordul hozzám a nő - de van. Tudhatjuk is mi azt előre, hogy mire lesz elég? Magunknak vásárolunk. A testvéremnek már megvettük, amire szüksége volt. Egy jólöltözött, magas, hatvanas nő lapos sarkú csizmát keres. Mayer László- né, Faddról.- Nekem sajnos nincs gyerekem, de ezer forintot szánok fejenként a rokonaimnak. Hogy gáláns ajándékozó vagyok? Nem mondom, egy kicsit megfutott. De ha tehetem, miért ne okozzak másnak örömet? Éppen 39-es csizmát keresek, igaz, ezt magamnak. De mindnek olyan magas a sarka! Láthatja, én már nem tudok tűsarkúban tipegni! Egy középkorú, ápolt külsejű asszony a fürdőköpenyek közt válogat. A kezében tartott cédulán hosszú lista.- Csupa hasznos dolgot írtam föl. Két nagylányom, egy fiam van. Három keresztgyerek, a férjem, a nagyszülők. Férjem tanár, én óvónő vagyok, néhányszáz forint jut mindenkinek - de nem is ez a fontos... A szedresi Belágyi Gyula és a felesége már a kijárat felé tart. Karjukat húzza a csomagok súlya.- Nyolc-kilencezer forint is elmegy ilyenkor - mondja a nyugdíjas éveihez közel járó férfi.- Dehát disznókkal is foglalkozunk otthon - teszi hozzá, szinte mentegetőzve. - Ha csak magunknak kellene - veti közbe a felesége - de ott van a három unoka - kettő közülük néptáncot tanul, akiknek meg fűzős cipő kellene, balettcipő.- Sehol nem találunk, hiába koptatjuk a lábunkat - ingatja fejét a férfi. Az illatszerosztály közelében álló, szemüvege mögül tekintgető nyugdíjas férfit nehéz szóra bírni.- ...én? Egyedülálló. Annyit sikerül kihúzni belőle, hogy elvált ember, két unokával. De a kérdésre, hogy mit vásárol, csak megvonja a vállát. „Hm...” - dünnyögi. S hogy nem tágítok, hozzá teszi: „Nem is tudom. Talán egy kalapot”. „Soha nem vásárolok decemberben!” Az áruházból jövet a nyüzsgés elcsalt a Babits Mihály Művelődési Központ mögötti „vásártérre” is. A pavilonok szemöldökereszén már kezdett pislákolni a villanygyertyák színes füzére. A kíváncsiság a lemezpavilonnál állított meg. Az itt árusító Marosi Lajostól talán megbocsátható egyoldalúság, hogy ő csak eladni szeret.- Nekem?! Nekem időm nem volt, hogy vegyek valamit. Mondjuk a barátnőimnek valami spray-t, parfümöt, ilyesmit...- És a szüleinek? Sokszor ez a nehezebb döntés.- Nem, nem! Én vagyok egy nehéz eset. Édesanyámnak? Nem is tudom. Talán valami tortasütőt? Én nem szeretek vásárolni. Legfeljebb egy csemegeboltban tudok eligazodni úgy ahogy. Megtudom, hogy minden második vevő a Z’zi-labort és az új Hungária lemezt keresi. Haladva a Skála felé, benyitok a közelében lévő totózóba is. Gondolván, hogy a kiadások növekedésével a pénzt hozó Fortuna kegyeit is többen keresik.- Nem nőtt különösebben a forgalom - fogadott Mezei Ernőné kirendeltségvezető. A szilveszteri lottóval vették le az embereket a lábukról. Na és képzelje, hétfőn, 22-én költözünk. Ide megyünk a régi takarékszövetkezet helyére, amíg ezt felújítják.- Ehhez járulnak még a saját karácsonyi gondok - jegyzem meg.- Én soha nem vásárolok decemberben! Ezért nem is látnak engem sorba állni sehol. Az előre megvásárolt húst is a mélyhűtőbe lehet rakni. Ami pedig az ajándékozást illeti, a lányom és a vöm nagy örömére 350 forintért kaptam szobatelefont. Egy üveg brandy mindenképpen kell Távozóban még azt az irhakalapos, szikár urat is megkérdezem, aki olyan gonddal vési az X-eket kilencvenböl arra a bizonyos, álmait elhozó ötre. Várok, míg befejezi. A lottó!? Erre ingerülten legyint. A karácsony?- Két unokám van, de olyan rosszak, hogy egy-egy csengőnél nem érdemelnek többet. Ertnyit vettem nekik. Áh! És bosszúsan újra legyint. A közelében ülő kucsmás öregember rózsás hangulatában valami mondókafélét is rögtönöz szórakoztatásunkra. Inkább szilveszter éjszakai, mint karácsonyi rigmus. „Nem árulom el, hogy mit veszek” A Skálából kifelé igyekvők közt a fiatal házaspár, Boda József és felesége már hazafelé siet. Talán a buszhoz. Szakágiak. Két kisgyermekük van, a gyesen lévő fiatalasszony már sorolja is:- 210 forintért dömpert, 399-ért kockát vettünk, a gyerekholmik is nagyon drágák.- Gépszerelő vagyok, havi ötezer úgy ahogy összejön, így azt is mindig megbeszéljük, hogy mit vegyünk egymásnak. Egyébként nem csinálunk nagy ügyet ebből. A mozgólépcső gömbölyödő hasú kismamát szállít föl ide az emeletre. A vele tartó fiatalember barátságtalanul méreget, de Kardos Csabáné készségesen válaszol, amikor megszólítom.- Kislányt várok, de ha fiú lesz, annak is jó a fehér színű bébiruha. Január 10-re vagyok kiírva, de a kisruhák már ott lesznek a fenyőfa alatt. Egyébként tolnai vagyok, a férjem most dolgozik. Rakodó. A húgomat én hoztam ki az intézetből. De hogy mit veszek neki, azt nem árulom el, mert megírja az újságban.- Hány felé osztom a pénzt? Nagyon sok felé! Imreh Alpárné, a Köjál gazdasági felelőse 100 és 200 forintos ajándék- utalványokat vásárol szakszervezeti tisztségviselőik részére.- Szerény összeg, de a tisztesség -, társadalmi munkájuk elismerése is megköveteli ezt a formát. Kiváncsiskodásomra még hozzáteszi:- Mi a családdal együtt 24-én csongrádi rokonainkhoz utazunk. Két lányom van, de se velük, se a többiekkel nem szoktuk megbeszélni, hogy mit teszünk Csongrádon a családi fenyőfa alá, ahol az egész rokonság együtt lesz. Nem veszünk mi toronyórát lánccal. Könyveket, lemezt, apróbb dolgokat igen - a hangsúly úgyis a figyelmességen és a szere- teten van. BOKA ROBERT A Skálában is a játékosztályon a legnagyobb a forgalom
