Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
1986. december 20. to Képújság Vízállásjelentés A nagyujjamnál árad, máshol apad, hajózóútszűkület, hajóvonták találkozása tilos - állapítom meg szakszerűen, miközben lábamon egy pár vadonatúj gyengén vízálló cipővel tapodom a Rákóczi utat, s azon tűnődöm: a Nagy Fejedelem bizonyára pellengérre állította volna az olyan mesterembert, aki nem átallja ország-világ előtt hirdetni, mily kontár munka került ki a keze alól. Visszamegyek az üzletbe, és kérdőre vonom az eladót. A bájos hölgy kecses mozdulattal rámutat a kis címkére, mely félreérthetetlenül figyelmeztet: Óvakodj a víztől, mint a tűztől! Szaladok a Kereskedőhöz, és kérdem tőle, mi okból küldött az üzletbe olyan cipőt, amelyet még az afrikai négerek sem húznának a lábukra, mivelhogy ők többnyire úgyis mezítláb járnak? A Kereskedő széttárja a kezét, és mutatja az utat egyenesen a gyárkapuig. Kérdezem az Igazgatót, miért adott a kereskedőnek olyan lábbelit, melyet még az örömlányok sem viselkednének, lévén, hogy úgyis le kellene vetniük? Az Igazgató humoros fiúnak nevez, és elküld a bőrgyárba. Kérdezem a bőrgyárban a Vezért, miért adta a cipőgyárnak azt a bőrt, mely nemrég még az arcát borította? A Vezér a hasát fogja a nevetéstől, és szól a sofőrjének, vigyen el atéeszbe. Kérdezem az Elnököt a téeszben, miért adott olyan silány anyagot a bőrgyárnak, hogy az abból készült lábbeliben a gázlómélység 3 cm. Az Elnök karon ragad, és belök az istállóba. Kérdezem a Teheneket az istállóban, miért adtak olyan vacak bőrt az Elnöknek, hogy... - de a Tehenekkel ugye nem lehet olyan értelmesen elbeszélgetni, mint az emberekkel, és válasz helyett oldalba rúgtak. Kérdezem az Olvasót: mit lehet tenni ilyen helyzetben? Végül, úgy érzem, a lehető legjobb megoldást választottam, és elmentem az Úristenhez, tegyen igazságot. A Mindenható türelmesen végighallgatott, de amikor megtudta, mely országból érkeztem, cikkcakkos bárányfelhők futottak végig az arcán.- Már régóta nem tartozik a hatáskörömbe - válaszolta bánatosan.-Szólhatnatán Lucifernek, Atyám! - kérleltem szelíden. A Mindenható megcsóválta a fejét.- Fiam - felelte -, lehetetlent kívánsz. Vagy tán azt akarod, hogy az elkárhozottak ne kapják meg méltó büntetésüket?- Nem értem Önt, Atyám! - válaszoltam, és tényleg nem értettem. A Mindenható tekintete villámokat szórt.- 0, a tudatlan! - fakadt ki. - A bűnös telkeknek újabban egy pár magyar cipővel a lábukon kell álldogálniuk a Pokolbéli folyóban! Kuti Horváth György: Nyártemetés Fényravatal. A fák már gyászban állnak. Sorban hullnak le szirmai a kései virágnak. Szél-citerán pendülnek méla árnyalj bronz-avarban szökken az ősz, hőse az elmúlásnak. Varjú-csapat fölszentelt papja károg, majd elindul a gyászmenet, dérrel vert őszi tájon... Herceg Árpád: Északra, északabbra Kökényt akarok számba, dércsipte fanyar bogyókat nyelvem alá, karcosodni, gyorsan ölő mérget rejtegetni fogaim mögött, mint megveretett, nagymultú tábornokok - nem félek pedig: a szép halál nekem mostanában homokozó gyermek, kis lapátjával maroknyi gödrök fölött piszmogó baba: kinézve ablakomból, a világ fejfáit látom bokrosodni a kacagó játszótéren, papírsárkányok; szemfedők úsznak el, húznak északra, mintha északabbra egy másik jégkorszak kedvesebb volna a szívnek - Kökényt akarok számba, mérget, karcosodni, játszani a gondolattal elalvás előtt: kezem, kezed úgyis talál valami megfoghatót, porosodó tárgyainkra lámpaoltás után is ráakad. Bárdos Lajos emléke Korunk magyar zenetörténetében százados tölgyek: Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Molnár Antal hosszú évtizedeken át meghatározó alakja zeneéletünknek, s közéjük tartozik a nemrég elhunyt Bárdos Lajos is. A magyar zene Bartókkal lépett arra a magaslatra, amit Stravinszkij, Schönberg, Webern, Alban Berg neve fémjelez, Kodály nevét elsősorban a zenei nevelés terén emlegetik világszerte, s módszerként tanulmányozandó a négy égtájról jönnek szakemberek Magyarországra, s ebben társainak neve sem halványodik el. Valamennyien egyetemes szellemek: Bárdos Lajosra is ez jellemző. Zeneszerző volt, karnagy, kiváló elméleti szakember, aki 1928-tól, mint a Zeneművészeti Főiskola tanára nemzedékek mulasztását pótolta, midőn összhangzattant épp úgy tanított, mint stilisztikát, zeneprozódiát, vagy zeneelméletet. Amikor 1955- ben megkapta a Kossuth-díjat, sikerekben gazdag életút állt már mögötte, mert nemzetközileg elismert karnagy volt, az Éneklő Ifjúság nevű mozgalom szervezője, jeles pedagógus, zeneszerzőként pedig elsősorban kiváló kórusművek alkotója. Életének hátralevő három évtizedében sem pihent, elméleti munkák mellett számos új kompozícióval is gazdagította a magyar zenetörténetet. Ennek a nagy nemzedéknek közös jellemzője volt, hogy már pályája kezdetén, Anteusként, visszanyúlt az ősforráshoz, a magyar népdalhoz, s itt fontos hely illeti meg a Kalevala- fordító Vikár Bélát, akiről érdeménél kevesebb szó esik. Persze a népi kincsek feltárása jóval előbb megkezdődött, elég Kriza Jánosra, Arany Lászlóra utalni, de a tudományos feltárás századunk első éveiben kezdődött, Bartók és Kodály munkásságában terebélyesedett ki, s a korai Debussy vagy Richard Strauss hatásokból kilépve, valóban önálló útra tért a magyar zene. Világraszóló jelentőséggel Bartók Béla műveiben, de bőven jutott tennivaló az olyan kiváló muzsikusoknak is, mint Bárdos Lajos volt, akinek múlhatatlan érdeme, hogy a klasszikus kórusművek népszerűsítése mellett elsőrendű feladatának tekintette, hogy érdemének megfelelő rangot kapjon a magyar népzene, s ezzel együtt visszaszorítsa az úgynevezett Liedertafel- stilust, ami hosszú időn át jellemezte kórusmozgalmunkat. Műveinek többséges mai eleven, az énekkarok már elképzelhetetlenek Bárdos kórusművek nélkül, de talán ennél is fontosabb, hogy mindenütt az ő szelleme él, ahol ősi népdalaink hangzanak fel, mert XX. századi zenekultúránk elképzelhetetlen nélküle. cs. A cédulán ez állt: közért, apám, otp, posta, tanács. A cédulát elvesztettem. Valaki talál egy cédulát: felkapja, és izgatottan olvasni kezdi. Közért, apám, otépé... azt hiszi, a saját cetlijét találta meg, csak arra nem emlékszik, miért akart a tanácsba menni. Ezzel el van rontva a napja. A közértben megvettem a tejet, kenyeret, felvágottat, tevesport, és egy üveg kőbányait. Megyek apámhoz. Aznap, amikor megvettem a kapukulcsot, kitörték a bejárati ajtó üvegét. Azóta mindenki szabadon jár- kel, a kaputelefont se szidják, sőt, az egész házban több a levegő. Sietnek a fal mellett a lifthez, de a gondnok visszapillantó tükröt szerelt a kalic- kájára.- Voltak kint a tanácstól - szól utánam. Vissza kell mennem, a gondokot csak az láthatja, aki éppen szemben áll a kalickával.- Voltak kint a tanácstól - mondja -, ne is haragudjon meg keltett mondanom, hogy nem lakik itt. Az állásommal játszom, ne is haragudjon. Bólintok. Nem haragszom.- Annyi a lakásüzér, megmondták, ha nem lakik itt, ne is próbálkozzon a lakáskérvényével. Én mondtam, hogy ide jár, de az kevés nekik, ha nem is lakik itt, kár is kísérletezni, nem kapja meg a lakást, hiába van bejelentve, ne is haragudjon. Indulnék, de megállít.- És felmérték a papát! Szociálisan! Értem. Felmérték a papát szociálisan. Közért, apám, otépé, posta, tanács... a főnök másfél órára engedett el.- Nem kaphat segélyt a papa, mert van aki gondoskodik róla. Mondtam, maga mindig jön, nagyon szépen gondoskodik róla. Fel is írták.- Köszönöm - bólintok.- Jövő héten csótányirtás! - figyelmeztet. - Négyszáz forint, de príma szakember csinálja! Garanciával! És kötelező!- Igen! - bólintok, és indulok a lifthez. Zeng a hangja utánam:- Csorog a tej a szatyrából! Ne is haragudjon, de ha mégegyszer tele- csorgatja a liftet, fel is mossa! Apám a zárban hagyta a kulcsot. Csöngetek hármat. A másfél órából eltelt negyven perc. Otépé, tanács... Meghallom a csoszogását, aztán sokáig matat a kulccsal.- Miért hagyod benne a kulcsot? kérdezem - Egyszer rosszul teszel, és nem fogok tudni bejönni.- Tejet hoztál? - kérdezi. Gyorsan lerakodok. Kinyitom az ablakot, lehúzom a vécét, kihordom az erkélyre az ágyneműt. A konyhában megszáradt morzsa recseg a talpam alatt. Kinyitom a hűtőt, benne a tegnapi ebéd érintetlenül.- Mit ettél? - kérdezem.- Ami volt - mondja hetykén. - Én föltalálom magam.- Mért nem etted meg az ebédet? Hozom a söprűt, lapátot, összesöpröm a morzsát.- Nem tudtam, mi az. Büdös volt. Kiviszem a szemétledobóba a szemetet. Visszajövök az üres vödörrel.- Hogy tett volna büdös? Friss pörkölt. Nokedlival. Azt szereted. Miért nem melegítetted meg? Forró vizet engedek a szemetesvödörbe, kefével sikálom az oldalát, aztán a mocskos vizet a vécébe ön- töm.- Nem tudtam, mi az. Büdös volt. Te is mondtad, hogy büdös! Előveszem a pörkölteet a hűtőből, és fölteszem a gázra.- A mosogató volt büdös - mondom. - Mert belehajigáltad az ételmaradékot. A mosogató el van dugulva. Ázott kenyérhéjat, tésztát, húsmaradványokat szedek ki belőle, aztán hozom a pumpát. A konyhában utolér.- Ne egrecíroztass engem, az isten- hovába! Odateszem, ahova akarom. Felnyitom a sört, és kitöltők neki egy pohárral. Két kézzel fogja, így is majdnem kilötyköli.- Nem borotválkoztál - mondom, és elkezdek mosogatni. Kaparom a beszáradt, leégett ételmaradékot a lábas aljáról.- Próbáltam - hazudik, és böfög a sör után. A meleg pörköltet átrakom a tányérra, és eléteszem.- Na büdös? - kérdezem. Nekilát kanállal, csámcsog, a protézise minden harapásnál kattog.- Próbáltam - mohdja teliszájjal -, csak nagyon szédülök.- A villanyborotvával ülve is tehet - mondom, és a szárítóba borogatom az elmosott edényeket.- Az orvosok mind hülyék - mondja. Kézzel tépi a húst. - Kamillát hoztál?- Kamillát nem hoztam, majd fölírom, holnapig ráér.- Nem bírok rágni! Sebes a szám, új fogsor kéne, de minek az már nekem?... Adjál még sört! Behozom az ágyneműt az erkélyről, becsukom az ablakot.- Itt járt a Herskovics - mondja, és söprögeti le a nokedlit a kardigánjáról meg a nadrágjáról a földre.- A tanácstól? - kérdezem.- Dehogy! Beszélsz marhaságokat! Cipőszalonja volt, a... na, mondd már hol...- Nem tudom - mondom, vizet engedek a lavórba, és beledobálom a szennyes zoknikat.- A tanácstól nem volt senki? - kérdezem.- A Fiumei úton volt lerakata. De én már harminchatban elküldtem a francba! Én mindig leleményes voltam! Mit szaladgálsz? Adjál sört!- A gyógyszereidet vedd be! - visz- szamegyek a fürdőszobába zoknit mosni.- Az orvosok mind hülyék - kiabálja utánam a konyhából. - Az egyik orvosság olyan, mint a másik. Egy se használ. Csak szédülök tőlük. Gyanútlanul csoszog utánam, a fürdőszoba ajtajánál elkapom.- Gyerünk borotválkozni, öregúr!- Fáj a fejem - ravaszkodik -, meg gyenge a lábam.- Majd leülünk - mondom.- Nem is vagyok szőrös. Kendőt kötök a nyakába, pamacsolás közben az órámra nézek, hetven perc a másfél órából. Atanácsba ma már nem jutok el.- Meghalt a Herskovics. Lerakata volt a Fiumei úton.- Honnan tudod?- Láttam. Itt volt érte az autó. Ugyanazok vitték el, akik anyát.- Kimentéi az erkélyre?- Minek mentem volna? - kérdezi, és fújja a habot.- Akkor honnan láttad?- Láttam. Meggyújtom a gázt, feldarabolom, és meghámozom a krinolint.- Fázom! - kiabál a fürdőszobából. Az ingét a szennyesbe dobom, tisztát viszek neki. Otp, posta, tanács... Negyedóra alatt nem érek visz- sza a munkahelyemre. Porszívózni is keltene.- Mért morzsázói a szobában? - kérdezem. Kibújik a feje az ingből.- Segíts már - mondja. - Tévézni csak kell... - nevet, áll feltartott karral, mint egy kisgyerek.- Iszol kávét? - kérdezem.- Ha te is - mondja. - Csak ne szédülnék! Egy jó kés sincs a háznál. Ülünk a szobában. Kanalazza a híg neszkávét, a lé tecsordul az állán. Rágyújtok végre.- AHerskovicsot álmodtam, azt hiszem... Nem is lakott itt... Mikor gyógyulok én már meg? Iszom egy korty kávét, hogy ne kelljen szemébe néznem, hogy elmúljon az a tiszta pillanat, amiben az ember beismeri a végső vereséget. Veszek egy cédulát, és nyomtatott nagybetűkkel írni kezdem: fogmosás fogkefével, mosakodás, felöltözni, szellőztetni, borotválkozni...- A Herskovics negyvennégyben meghalt. Még a lerakata is leégett. Remeg a kezében a pohár, a kanál, a flaneling beissza a lehullott cseppeket.- De én megúsztam az ostromot. Légós voltam! Jöttek a bombázók kötelékben órákig, szígeleál, szíge- leál, mindenki a pincében volt, ott haltak meg, de én légós voltam, és megúsztam. Mert mi légósok a tetőn álltunk, az egész bombázás alatt... Zsibbad a karom. Elnyomom a cigarettát, és már kifelé menet mondom:- A kulcsot vedd ki a zárból, az ételmaradékot ne dobd a mosogatóba, zárd el a gázt, a vécét húzd te magad után. Itt van a cédulád, mindent felírtam. Ezt végezd el, a cédula szerint, amíg megjövök. Érted?- Persze - gyűrögeti a papírt -, nem vagyok hülye! Egyszer felvittünk egy kutyát, és megőrült! Visszafordulok az ajtóból.- Micsoda?- A bombázáskor - csoszog utánam -, felvittünk egy kutyát a tetőre. Megőrült.- Honnan tudod?- Mire lefújták a légiriadót, félig le- rágta a farkát. A saját farkát rágta. Körbe-körbe spriccelt a vér! Haha! Le keltett lőni... - nevet. Zúgva-nyöszörögve ereszkedik a lift. Előveszek egy cédulát, és írom a holnapot: posta, tanács, gyógyszer- tár, közért, apám. Béres Attila: Cédulák
