Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
IOïnÉPÜJSÀG 1986. december 13. Frank Dietrich: Végre jönnek a robotok! Ez az - mondta halkan Hubert művezető, hátradőlve székében. Irodájából az üvegfalon keresztül rálátott a műhelyre, annak minden pontjára, valamennyi sarkára. Hát igen - fűzte hozzá elégedetten. Bezá' rta a maga előtt heverő dossziét, amelyen ez állt: A műhely technikai fejlesztésének a terve. Mintha a történelem valamelyik döntő csatáját nyerte volna meg. Kezeit összekulcsolva büszkén tekintett le a műhelyre, ahol „báránykái” dolgoznak, s ahol hamarosan megváltozik minden. Mégpedig alapvetően. Ott például, ahol most Heinz és Kurt már két órája semmi másról, csak a tegnap elvesztett válogatott labdarúgó-mérkőzésről beszélnek, igen, ott a fúrógép mellett áll majd a robot. S szünet nélkül, precízen dolgozik majd, persze sokkal jobban, mint most Heinz és Kurt. A tervteljesítés így nem okozhat problémát. S ott jobbra, kedves Weiss- meier kartárs, igen a Te helyeden, az esztergagépen is robot dolgozik majd. Ez a munkahely ugyanis túl zajos neked. A szép Gerda pedig ott a köszörűgép mellett. Eddig, ha elkésett, mindig a közlekedésre, a véletlenekre, a rossz ébresztőórájára hivatkozott, soha nem lehetett megbízni benne. Ezentúl munkaidejét kisebb felelősséget igénylő gép mellett töltheti el. A helyette dolgozó robotember viszont a megbízhatóság mintaképe lesz. Huszonnégy órán keresztül. Az „acélkollégák” minden bizonnyal nem növelik majd a táppénzes napok számát úgy, mint azt Egon teszi a présgép mellett. S egy nap alatt Egon egész havi munkáját végzik el. Végre nem lesz senki a műhelyben, aki szabadságát csak nyáron szeretné kivenni! Micsoda álom valósul meg - gondolkodott tovább magában a művezető. A robotok nem tartanak cigarettaszüneteket a műszak alatt, szeretni fogják a monoton, piszkos munkákat! Milyen eszményi munkaerők! Egyiket sem kell majd keresni a kantinban, mindig a helyükön lesznek, három műszakban, éjjel-nappal. Hubert művezető hátán kellemes borzongás futott végig. Hihetetlen jövő előtt ál! az általa vezetett műhely. Sugárzó szemmel ült székében az üvegfal előtt, s tekintete a végtelenbe merült. Álmodott. Hirtelen kopogásra riadt fel. Elli, a mintázógép kezelője lépett be az irodába.- Főnök - kezdte köszönés nélkül -, most megyek a henteshez, utána a pékhez és az ABC-áruházba. Mit vegyek magának?- Igen, igen - tért végre magához Hubert -, mit is írt fel az asszony? Várjon egy kicsit Ellikém, nem találom a cédulát, amit reggel a feleségem a kezembe nyomott. Itt van - mondta egy kis idő múlva. - 2 kg hús, 2 kg kenyér, 10 zsemle, de ne olyan szárazát, mint a múltkor - sorolta gépiesen. Elli elment, Hubert ismét foglalkozhatott a jövő terveivel. Ám hirtelen eszébe jutott, hogy még kell vennie valamit. Azonnal hivatta Klaust, s Elli után küldte a pótrendeléssel. Hubert lelki szemei előtt újra megjelentek a robotok. Mindenképpen nagy szükség volna rájuk. De mikor - azt inkább hagyjuk! A következő ötéves tervben, vagy az azt követőben? Ki tudja! Semmi esetre sem szabad elkapkodni a dolgot. Hiszen, ha jobban meggondoljuk, az itt dolgozók egy része pótolhatatlan! Fordította: SZABÓ BÉLA w l Ij szovjet gobelinek A Műcsarnok kiállítása Negyvenhat nagyméretű textil falikép tölti meg a Műcsarnok,három nagy termét. Orosz, baltikumi, grúz, ukrán, moldáviai, közép-ázsiai gobelinművészek legújabb alkotásai. A művek különböző köztársaságok, különböző Iskolák képviselői, mégis van bennük valami közös, a tartalom méltóságteljes komolysága, a forma dekorativitása, az anyagok és a technikák változatossága. Színes látványban van része annak, aki felkeresi a január 4-ig nyitva tartó Szovjet gobelin című kiállítást, amely válogatás a nemrég Moszkvában megrendezett tárlat anyagából. A szovjet gobelin a maga nemében egyedülálló jelenség a világban. Nem azért, mintha a szovjet textiliparművészek nem ismernék, s olykor ne alkalmaznák a külföldi iskolák eredményeit,- jellegzetességeit. De különbözik azoktól tematikus voltában, figurális képi ábrázolásában, s nagyfokú érzelmi telítettségében. Nagymértékben támaszkodik és merít a népi hagyományokból - témában, formában, anyagban, szövésmódban egyaránt. Ezek a hagyományok legmélyebben a közép-ázsiai és a kaukázusi köztársaságok szőnyegeiben élnek. Olyany- nyira, hogy a kirgiz D. Umetov és A. Ak- matov gobelinjei nem is a szokásos szövésmóddal, hanem a kirgiz nemezeléssel készültek. S stilizált motívumaik is közel állnak a hagyományos népi virág- és ál- latábrázolásokhozjtulipán, fenyőág, bárányszarv). Rajzosság, dinamikus vonalritmus, ar- tisztikus kolorizmus jellemzi a Balti köztársaságok művészeinek munkáit. Igen sokféle anyagot szőnek meg - gyapjút, lent, szizált és különböző műanyag szálakat. E köztársaságokban nagy hagyománya van a népi szövésnek, hímzésnek, nem véletlen, hogy világhírű lett, litván, észt gobelin sokat merít a népi szinösz- szeállításokból, szövésmódokból, technikai fogásokból. Az Orosz Föderatív Köztársaságban a változó vastagságú fonalat használják, amellyel gazdag felületű struktúrát hozVjacseszlav Begidzsanov és Natalia Begidzsanova: Halott természet nak létre. Orlova, Szo- kolova, Migál neve kíván külön említést - monumentális, szimbolikus képi ábrázolás és gazdag színvilág jellemzi műveiket. Sajátos az ukrán és moldáviai gobeliniskolák fejlődése. Ötvöződik bennük a modern témaválasztás és a népi hagyomány. De felfedezhető a monumentális és táblaképfestészet hatása is. ősi freskók stílusjegyeit és figuráit használja előszeretettel a grúz gobelinművészet. Neves alkotója, pedagógusa G. Kandareli, akinek most Mindennapi kenyerünk című hatalmas textiljét láthatjuk. Erős egyéniségek magas technikai tudással, gondolatgazdagon megfogalmazott műveit állították ki ez alkalommal a Műcsarnokban. Nem is olyan régen, 1980-ban már láthattunk szovjet gobelineket Magyarországon. Ez a mostani, friss, új anyag, igazán magával ragaLilita Posztazsa: Ünnep gy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam az óriást. Már a templom és a dézsmaház alkotta közben is legszívesebben futottam volna. Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lődörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. De bent a faluban nem volt tanácsos futni, mert megvadultak tőle a kutyák. így hát szép komótosan ballagtam Rácpácegres felé. Egészen a falu széléig. Ott aztán rákapcsoltam. Röpködött az ágytakarótáska, zörögtek a ceruzák. Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motorversenyző? Vagy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad madár? Nem tudom, csak arra emlékszem, robogtam most is. Az Erzsébet dombig futottam, mint egy villámcsapás, te jó ég, eltévedtem! Innen már látni lehetett máskor a Vódli tanyát, a nagy juharfát Bíró Drinócziék földje végében, de most a megszokott szelíd táj helyén egy égigérő hegy tornyosult. Eltévedtem.. De hogy tévedtem volna el, amikör úgy ismerem ezt az utat, mint a tenyeremet, jószerivel minden útszéli fű, fa személyes ismerősöm. Befogtam a szemem - hátha káprázik. Lekaptam a kezem; ott komorlott a hegy. Egyik vége valahol Miszla, Nagyszékely táján, a másik talán Németkérig vagy Dunaföldvárig is elér. Megfordultam. Ha jó helyen járok, ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlő- rincet, a királyi címeres toronnyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt Sárszent- lőrinc szelíden, majdhogynem mosolyogva. Toronnyal, fenyőfával. Visszafordultam. Ott volt a hegy. Átvillant bennem, hogy visszamegyek a faluba. Segítséget kérek. Vagy még Lázár Ervin elbeszélése I. díjat nyert a Központi Sajtószolgálat 1986. évi pályázatán novella kategóriában. jobb, ha nem szólok a hegyről egy szót sem, csak megkérem valamelyik rokonomat, hadd aludjak náluk. De ezek csak amolyan tünékeny gondolatfoszlányok voltak, mert akkor már egyre erősebben zúgott bennem, mint egy rögeszme: Haza kell menned! Haza kell menned! Ha nem mégy haza, sohase látod többé apádat, anyádat, meg a testvéreidet, ha nem mersz átvágni azon a hegyen, valami nagyon nagy baj történik. Összeszorítottam hát a fogam, s hogy szorongásomról megfeledkezzem, rohanni kezdtem a hegy felé. Futtomban is láttam, hogy nagyon különös heggyel akadt dolgom. Sehol egy fa rajta, sehol egy tenyérnyi zöld. Barnák, szürkésbarnák váltakozása, odafönn a legtetőn mintha havak fehérlenének - még sohasem láttam addig hegyet, mégis éreztem, hogy ebben a hegyben van valami szokatlan, valami szorongató... de hiszen ez a hegy végeláthatatlan vásznakkal meg posztódarabokkal van leta-. karva... tekintetem fölszaladt rajta az irdatlan magasságokba, az égig ért a posztótakaró. Akárki akármiért terítette le ezt a hegyet, én akkor is átjutok a túlsó oldalra, mondtam magamban, és máris süppe- dős szőnyegen lépkedtem, szinte hin- táztatott a vastag posztó. Néhány méter után meredeken nekivágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég köny- nyedén lehetett fölfelé kapaszkodni. Már-már fütyörészni támadt kedvem, lám, milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, amikor magam mögé tévedt a tekintetem és megtánto- rodtam, hasra kellett vágódnom, eltakartam a szememet, hej, iszonyatos mélység tátongott alattam, az országút csíkja vékonyka szalag, a tarlók, szántások, kukoricások tenyérnyi szögletes foltok; szívott, húzott a mélység, jó erősen behunytam a szemem. Eltartott pár percig, amíg megnyugodtam. Nem szabad visszanézni, csak föl, csak előre, akkor nem lesz semmi baj. Nem is néztem le többet. Egyre feljebb küzdöttem magam, itt már akadtak nehezebb szakaszok is, minden erőmre, ügyességemre szükség volt. Aztán egyszercsak, hiába erő, hiába ügyesség, ott álltam egy meredély alatt, megmászhatatlannak tűnt. Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit oldalt haladni, ha fölfelé nem megy, oldalra is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy fél-talpnyi kiszögelésen egyensúlyoztam, s ekkor jobbra tőlem, úgy két-három méterre egy óriási láncot vettem észre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár a létrafokok, meredeken, egyenesen tört föl a magasba. Ha el tudnám érni, milyen könnyűszerrel juthatnék feljebb... Ugrottam. Megöleltem a hűs fémet, hozzászorítottam az arcom. Megindultam fölfelé, néhány tétova próbálkozás után rátaláltam a leggazdaságosabb mozdulatokra, siklottam, kígyóztam, mint egy született láncmászó... és ekkor - égszakadás, földindulás - megmozdult a hegy, a lánc rángatózott, én meg átkulcsoltam kézzel-lábbal, kapaszkodtam, ahogy csak erőmből telt. Egy pillanatig tartott a mozgás, s amikor elcsitult, már nem függőleges helyzetben voltam, hanem majdnem vízszintesen, egy enyhe emelkedőn feküdtem láncostul. ■ őst, hogy nem egy meredély szélén egyensúlyoztam, megkockáztattam a visszanézést, megvallom, nem azért, hogy a tájat nézzem, másról akartam meggyőződni. Mert akkor már ott mocorgott bennem a gyanakvás: Nem hegy ez! Egy fekvő óriáson akarok én átkecmeregni! Ez, amibe kapaszkodom, nem más, mint az óralánca. Amit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása volt. S ez az égszakadás, földindulás annyi volt csupán, hogy az oldaláról a hátára fordult. Nem voltam még bizonyos benne, csak a gyanú... s a bizonyosság kereste szerteszét röpködő tekintetem. Ott van! megvan! Megláttam a kezét A hüvelykujja eltakarta a Cse- tény dombot, a tenyere alatt egy erdő, a kisujja pedig átível a Sión, mint egy hetyke, egyívű acélhíd. Mit keres itt ez az óriás? Alszik talán? Óvatosan elindultam előre a lánc mellett. Lábujjhegyen. A mellénye szürkésbarnájáról fehér ingére tértem, kikerültem egy malomkerék nagyságú inggombot. És akkor megint megmozdult a föld. Köhintett talán? Vagy sóhajtott? Vagy észrevett? Lehetetlen, hogy meg- érzett volna, hiszen katicabogárka sem vagyok neki. Talán csak egy hangya. Mindenesetre hasravágódtam, igyekeztem mozdulatlanul maradni. Ahogy a bogár döglöttnek tetteti magát. Arcom az ingén. S odabentről, valahonnan a melle közepéből, mintha egy hatalmas kazán muzsikálna: tompa döndülések. Ver az óriás szíve. Engem is megemel minden dobbanása. Egy darabig önfeledten feküdtem az óriás szívén, aztán nem tudom miért, félni kezdtem. Talán magam elé idéztem könyörtelenül nagy kezét. Hiszen csak rámlegyint, és palacsintává lapulok. Mint egy szúnyog. Ha nem is akar bántani, csak megigazítja az ingnyakát, a mellényét, az óraláncát - máris végem. Vagy megint fordul egyet... Óvatosan felálltam, puhán, mint a macska, lépkedtem az ingén, a melléLázár Ervin: AZ ÓRIÁS nyére érve gyorsítottam, lent a mélyben már láttam Rácpácegrest, felbátorodtam tőle, egy ugrással a kabátja hajtóká- . ján termettem, és nagy sebbel-lobbal igyekeztem lefelé, szánkáztam, gurultam... és egyszercsak kicsúszott alólam a talaj, zuhanni kezdtem. Mindennek vége, villant át az agyamon, tágra nyitott szemem előtt, mint valami hajóhinta, megfordult a tengelye körül Rácpácegres, fejjel lefelé állt a Nagyszederfa, a házunk tetején a villámhárító fénylő lándzsája a mélybe mutatott. Behunytam a szemem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassította a zuhanásomat, lecsendesedett a levegő sivítása. Kinyitottam a szemem. Az óriás kabátja szegélyén feküdtem. Csak hármat kellett ugranom, máris az országúton voltam, futottam a keréknyomok mellett kanyargó, keményre döngölt földű gyalog- úton Rácpácegres felé, lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. Lehet, hogy az óriás segített? Lehet, hogy azért nem zuhantam le, mert elkapott, és szép szelíden a kabátja szegélyére tett? Futottam. Elmaradt mögöttem a rádási lejárat, a Nagysarok, a Kissarok, és ott álltam apám előtt. Mondani akartam neki az óriást. Hirtelen eltakarta valami a napot. De csak egy pillanatra, azon nyomban kivilágosodott újra.- Mi az - kiáltott fel apám -, napfogyatkozás? Megfordultam. Az óriás már nem volt ott. Nyilván az imént állt fel, s a feje egy pillanatra eltakarta a napot. Attól lett sötét. Meresztettem a szemem, talán még meglátom. Mintha egy árny mozdult volna arra a Dorogi-sziget felé. Vagy csak egy felhő árnyéka úszott át a domboldalon? kkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, nem hiszik el. De most úgy érzem, itt van az ideje. Elmondtam hát.
