Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-07 / 263. szám

4 Képújság H ✓ 1986. november 7. Az általános rendezési terv Paks lakossága előtt „A tanács nem hiteget, nem küld el senkit../' Húsz év után feloldották az építési tilalmat- Mindenki számára hozzáférhető, lai­kusoknak is érthető tervet akartunk a la­kosság elé tárni, hogy a kék, zöld foltok, idegen jelölések helyett lakóházakat, ut­cákat, boltokat, intézményeket lássanak papíron az emberek - ezekkel a szavak­kal köszöntötte Paks város nyilvános tanácsülésén a megjelenteket Jákli Péter tanácselnök. Volt, aki a nagyterembe zsúfolódva, mások a folyosón, pótszékeken hallgat­ták végig, „élték át” a történeteket. A nagy érdeklődés érthető, hiszen az elmúlt hé­ten tartották meg a rendezési terv vitáját az Atomvárosban. Tegyük hozzá, hogy elsőként a megyében, a formát és a tar­talmat is keresve, a közigazgatás valódi demokratizmusát, a döntés-előkészítés­be a lakosság bevonását próbálva. Azok előtt, akik figyelemmel kísérték a rövid ideje beindult, nagy léptékű fejlődést, nem volt ismeretlen az előzmény: Mako- vecz Imre, a város főépítésze irányításá­val négy tervezőcsoport dolgozott, hogy a várost területenként felosztva meg­szabja a fejlődés irányát, lehetőségeit. Ez a koncepció került a helyiek elé, hogy vé­leményükkel, javaslataikkal egészítsék ki, vitázzanak felette. Döntöttek tehát a város sorsáról, ma­guk jövőjéről, és a következő generációk kulcspontokat a nagy plénum előtt is­mertette az elnök, a körzetek problémái­nak megoldására pedig külön-külön vár­ták az ott lakókat későbbi időpontban is. Az egyéni kérdésekre is választ kaphat­tak az érdeklődők, utcák szerinti felosz­tással más-más irodákban várták a ta­nács dolgozói az érintetteket. Az általános ismertetésben elsőként az új rész, a Malom-hegy került szóba, ahol a korábbi koncepció szerint intenzív beépítést kezdtek, idővel azonban csök­kent a sorházak iránt az érdeklődés. így családi házas övezetté kívánják változ­tatna ezt a részt, lehetőséget nyújtva az építkezni szándékozóknak. A másik na­gyobb egység a Béke tér környéke, a tör­ténelmi városrész. Az elképzelés szerint kevés helyen szanálnak itt, a tilalom felol­dását, foghíjbeépítést terveznek. Ugyan­úgy a Duna-parti területen. A tervkészí­tés előtt a HNF és a városszépítő egyesü­let aktivistái felkeresték az itt lakókat, fel­mérték a helyiek igényét, szándékát. Itt lesz ugyanis Paks leendő központja, ezen az elavult infrastruktúrájú, ősi vá­rosrészen. A lakótelep sivárságának fel­oldása, otthonosabbá tétele is fontos feladat, a zöld terület megőrzése, illetve a befelé fejlesztés alternatívája él. A Duna­Egyéni kérdéseire, aggályaira a ta­nácskozás után mindenkinek külön válaszoltak a tanács dolgozói part, a szabadidős övezet jövőjével kap­csolatban is több lehetőség van, éssze­rűnek látszik, hogy az erőmű építkezésé­vel jelentkező lakásigény kielégítésére itt alakítsanak ki ideiglenes lakótelepet, öt-hat év múltán ez komoly kiindulási ala­pot adhat a fejlesztéshez. Mindez persze vázlatnak is kevés, a város és az erőmű kapcsoalfát, a törté­nelmi hagyaték megőrzését,fa lakosság életkörülményeinek javítását bélzó alap- elképzelést mégis híven tükrpzi. Néhány kérdésben módosítottak a koncepción tanácstagok felvetésére, így Major Fe- recné a lakótelepen a műveldési ház és az iskola közötti területen elhelyezendő piac kapcsán úgy vélekedett: inkább közművelődési intézményt, kiszolgáló épületet kellene kialakítani az iskola, óvoda, művelődési ház szomszédságá­ban. Szentesi Alajos több hozzászólóval a zöldterület növelését, dr. Rimay István pedig az idegenforgalom adottságainak javítását, fogadóképes szálloda lehető­ségét vetette fel. Hasznos, érdekes vállalkozásról szá­molt be Rápolti Árpád, a TOLNABER igazgatója. Kettős profilú, lakásépítő és ingatlanközvetítő irodát nyitottak meg a városban, ami szintén a helyiek, vagy idetelepülök otthonteremtését könnyíti meg. Az általános rendezési tervet, a fejlesz­tés fő irányát elfogadta ezuán a tanács­ülés és egyetértettek azzal, hogy a most épülő uszoda beruházását és később üzemeltetését átvegye az atomerőmű vállalat, ami természetesen nyitott lesz, a város érdekét szolgálja. A döntés jelentőségét Császár József, a megyei tanács elnöke méltatta, s egy­ben a felelősséget hangsúlyozta. Húsz év távlatában kell gondolkodni a tervezők­nek, egységes, harmonikus városfejlesz­tést célozva. Ebben - főként az infrast­ruktúra fejlesztése terén - a PAV-beru- házásokhoz kapcsolódva lehet előrelép­ni. A tanácsi fejlesztés összege, ami a megyeinek 15 százalékát teszi ki, ugyan­csak a dinamikus programot segíti. Ater- vezésnél azonban nem hagyhatjuk ki az itt lévő közösség erejét - az idei 100 mil­lió forint társadalmi munka értékre gon­dolva - mint biztos alapot, mondta a me­gyei tanács elnöke. A tanácsülést követően ki-ki érdeklőd­hetett a folyosón elhelyezett város-, utca­térképeknél, közelebbről tájékozódha­tott utcája, háza sorsáról. A „nehezebb menet” délután négy órakor kezdődött. Már jóval kezdés előtt feketekendős, bot­ra támaszkodó idős asszonyok, ünnep­lőbe öltözött emberek szállingóztak, volt, .Elmentek mind a fiatalok, magunkra maradtunk, hova menjünk most már. aki magabiztosan, legtöbbjük azonban inkább félszegen, látszott, először járnak itt. A régi városrész lakói tanácskoztak. Ez az a rész, ahova a jelenleg központ nélküli város centrumát tervezik, s ahol a legtöbb idős ember él, legjobban ragasz­kodnak lakóhelyükhöz. S ez az a rész, ahol húsz(!) évi építési tilalom után újra lehet építeni, újra lesz megtartó és vonz­ereje a fiatalok számára. Bánatot, bosz- szúságot csak az a közel 150 ház tulaj­donosa, lakója érzhet, akiknek otthonát nagy valószínűséggel kisajátítják a kö­vetkező időszakban. Érthetően ez a szű- kebb réteg kért és kapott szót jórészt a hétfő délutánon. Volt olyan idős asszony, aki elkese­redésében a végsőkig elment, mondván, a halált jelenti számukra, hogyha a szülő­házból ki kell menni. „Sódertoronyba nem megyek” - hallatszott több helyről. „Nem lehetett építeni, elmentek a gyere­kek, egyedül maradtunk” - kiabálták sokan, egyetértő moraj, beletörődő só­hajtás volt a visszhang. „1973-ban építettem a házam, életem fő müvét. Nem az a baj, hogy el kell ad­nom, hanem, hogy kukutyinban kapok vagy építhetek másikat...” - az utolsó szavakat taps fojtotta el, „...a Malom­hegyre nem megyünk”, - hallottuk az idős, rekedt hangokat. Az érzelmi tölté­sen túl a gyakorlati nehézséget említette egy fiatalember: sok ház nemcsak a ben­ne lakó idős ember nevén van, így el­adáskor nem jutna az öregeknek annyi, hogy újat fizessenek be, vagy vegyenek. Persze, ahány eset, annyi probléma, amit mindenkor körültekintően, humánusan kell megoldani. Mindenkit persze nem tudtak megnyugtatni a város vezetői a ta­nácskozáson, jelentősége mégis elvitat­hatatlan. Simon Péter országgyűlési képviselő fogalmazott úgy, hogy „a tanács nem hi­teget, nem küld el senkit, tisztességesen, időben tájékoztatja a lakosságot.” És ez nem is kevés. Később érlelődött meg az emberben, amit a forró hangulatú találkozáson csak érezhetett, nem kis bátorság kell az effajta nyilvánossághoz, a valódi demokratizmushoz. Nemcsak a döntésekért kell felelőssé­get vállalniuk, a lakosság előtt, hanem sokszor - így Pakson is - az elődök szűk látókörű, hibás intézkedéseiért, annak következményeiért is. S ez a felelősség tovább öröklődik. Kö­zel ötmilliárd forintról, 18 ezer állandó, 6000 ideiglenes lakos sorsáról, otthoná- - ról döntöttek az elmúlt héten. Mindenki számára megfelelő tervet várni persze botorság lenne, az arányok és a hangsú­lyok megtalálása, a kivitelezés korrektsé­ge, embersége azonban követemény. TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Szekszárd története A megyeszékhely (1891-1914) A dualizmus korának második fele - megannyi ellentmondással terhesen - a legnagyobb és legmaradandóbb változá­sokat eredményezte Tolna megye székhe­lyének életében. Mint minden lényeges vál­tozás, ez is a szőlő- és borgazdasággal függ össze, de mellette főszerep jut a váro- siasító törekvéseknek. A szőlő- és borgazdaság 1890-ig a szekszárdi történelmi borvi­dék különösebb kár nélkül vészeli át a fi- loxéra (szőlőgyökértetü) pusztítását Sike­resen védekeznek szénkénegezéssel, jól használják ki a megye által megteremtett lehetőségeket. 1891 -ben azonban minden idők legnagyobb csapása éri a szőlőket: ököl nagyságú jég veri el a termést és teszi tönkre a tőkéket 1893-ban és 1896-ban szintén hatalmas pusztítást végez a jég, fel­emésztve ezzel a labilis kis- és középgaz­daságok erejét. A szőlőbirtokosok számá­ra egyetlen lehetőség nyílott csupán: fi- loxéra által megtámadottnak bejelenteni a szőlőt, s ezzel adómentességhez jutnak, (gy a szőlő - bár a régi termésnek csak tö­redékét adta - minimális hasznot hajtott, s emelett a piac felvette az addig pincében várakozó óborokat. Az 1896-os pusztításnál, a jég és felhő- szakadás már nem a régi, hanem az új tele­pítésű szőlőkben teszi a legnagyobb kárt, elhordva a 80-90 cm mélyen forgatott ter­mőföldet, magával sodorva a vesszőket, oltványokat. A Szekszárdon működő vár­megyei oltványtelep azonban olcsó és in­gyenes, telepítésre kiválóan alkalmas sző­lőkkel siet a gazdák segítségére. Emellett ezreket képeznek ki oltványkészítésre, szénkénegezésre, tanítanak meg az új sző­lőgazdaság alapjaira. S míg az ország más borvidékei (pl. Tokaj-Hegyalja) állami tá­mogatással is csak nehezen újulnak meg, Szekszárd és környéke egy évtized alatt döntő sikert ér el. Már 1906-ra több és ma­gasabb értékű termő szőlő díszük Tolna megye székhelyén, mint annak előtte bár­mikor. 1910-ben, amikor az ún. kataszteri összeírás lezajlik, az országban itt találha­tók a legmagasabb aranykorona értékű szőlők, s a helyi bor a régi bőségben és mi­nőségben vár a kereskedőkre. Időközben azonban a kereskedelem igényei gyökeresen átalakultak: a rohamos iparosodással együtt járó népességrobba­nás ízlésváltozást is hozott. A munkásság tömegei nem a minőségi vörösbort, hanem a könnyű fehérbort igénylik, amely olcsón kerül asztalukra. Ezért nincs a helybeli vö­rösbornak ára, s ezért az a számos törek­vés, amely a kereskedelem jobb megszer- vezsére irányul, sajnos, kevés sikerrel. Ráadásul a szállítás feltételei sem javultak: 1898-ban megszüntetik a gemenci gözha- jóállomást, s a vasúti fuvarozás tételei sem a legkedvezőbbek. A bor értékesítésének nehézségein majd csak az I. világháború időszaka változtat, de tengernyi keserű­ség,könny és élet árán. A társadalmi folyamatok A filoxéra és a jég pusztításai a leglabili- sabb törpebirtokos és napszámos réteget érintik legérzékenyebben. Egyre-másra verik dobra a szegényes házakat, kótyave­tyélik el fillérekért a hajdan létbiztonságot jelentő szőlőket. Kialakul ennek nyomán a társadalom legelesettebb rétege, amely likpincéiből átalakított barlang-, vagy más néven partlakásban tengeti nyomorúsá­gos életét. A betegség és bűnözés meleg­ágya lesz a fogalommá vált Benedek-szur- dik, amelynek lakóit rendőri erőszakkal sem sikerül eltávolítani. A kérdés végleges megoldása csupán alapvető társadalmi változásokkal együtt mehet végbe, s így 1945 utánra marad. A kortársak is meglepve veszik tudomá­sul, hogy Szekszárd lakossága 1890 és 1900 között megfogyatkozott Ennek oka részben az, hogy 1896-ban a legtöbben haltak meg itt a múlt század folyamán, s előtte is, utána is számos járvány, betegség tizedeli a szekszárdiakat. Megdöbbentő adat, hogy 1890-1895 között minden má­sodik halott hat éven aluli gyermek volt(l), ráadásul azon a Szekszárdon, ahol a me­gyében, de országosan is jónak mondható az egészségügyi ellátás - legalábbis a kor színvonalának megfelelően. A másik ok, amely a teljes természetes szaporulattal körülbelül megegyező lélekszámút választ le a lakosságból, az ipar hiánya. Az elsze­gényedett rétegek, ha nem akartak osztoz­ni a Benedek-szurdikiak sorsában, kény­telenek voltak kenyérkereset után nézni. Szekszárd ipara azonban egy helyben to­pog: egyetlen választás tehát az el- és ki­vándorlás, Budapestre. Amerikába. (Az, hogy ez a folyamat mégsem öltött nagyobb méreteket, elsősorban annak köszönhető, amit a filoxéra elleni küzdelem javára írha­tunk: a gyors rekonstrukciónak, megújho­dásnak...) A lassú fejlődés ellenére is megjelenik egy új osztály, a nagyipari munkásság. Fő­leg a nyomdászok és építőmunkások ve­zetésével végbemegy az az öntudatosodá- si folyamat, amelynek élharcosai majd 1918-1919 forradamaiban hallatják sza­vukat. Eredményes sztrájkok, közösségte­remtő szervezetek alakulása épp úgy a korszak hírei között kapnak helyet mint a május elsejék megünneplése, vagy éppen a munkásmozgalmat letörni igyekvő csendőri erőszak. Az sem példa nélküli már, hogy a proletariátus és az agrárprole­tariátus együtt, közös célokért lépjen föl. A megyeszékhely derékhadát képező parasztpolgári réteg megszenvedi, de si­kerrel vészeli át a tőkés átalakulást, amely csupán néhány változáson mérhető le élet­vitelében, gazdaságában. Mellettük a helyi és megyei adminisztráció, valamint az ér­telmiség gyarapszik számarányában és politikai súlyában. Még csak nyomokban tűnik föl az a dzsentroid réteg, amely majd 1919 őszén a hatalmat megkaparintja s tartja meg 1944 őszéig. A város képe Minden ellentmondása ellenére ez a korszak hozza létre azt a Szekszárdra jel­lemző városmagot, amelyet történelmiként tisztelünk, szeretünk, megszoktunk. A Ga­ray tér épületei egy kivételével ekkor maga­sodnak fel; a gimnázium, múzeum, zsina­góga, a leánypolgári, s vele csaknem az egész Széchenyi utca ez idő tájt épül, csak úgy, mint a Bezerédj utca több háza, a Béla tér északi része, mai formájában a város­háza s a Szekszárdi Takarékpénztár. Errjögött - nem kétséges - hatalmas kul­turális fejlődés is esik. 1896-ban indul, 1897-ben költözik épületbe a megye első teljes képzést adó gimnáziuma, 1898-ban avatják a Garay-szobrot, s ezen a napon mutatja be első kiállítását az 1895-ben ala­pítót múzeumi épületben. Emellett fellendül a sajtó is: 1891 -ben indul az első itteni párt­lap, s a századforduló táján van év, amikor hat újság készül Szekszárdon a helybe­lieknek és a megyei olvasóközönségnek. Számos egylet, társulat, kaszinó virágzik, s egyre nagyobb gonddal ügyelnek a parkok, házak küllemére is, (ez utóbbit 1909-től rendelet szabályozza), kiköve­zik az észak-déli főútvonalat, a Garay és Béla teret, a Bezerédj ucát, 1901. szep­tember 8-án kigyullad az új fény, a vil­lany. 1905. június 17-én - hosszas küzde­lem és többszöri kérvényezés után - Ti­sza István rendezett tanácsú várossá nyilvánítja az 1870-es évek óta nagykö­zségi rangot viselő megyeszékhelyt. (Ez nem minden réteg számára volt kedvező, mert a polgármester és a városi hivatal­nokok fizetése jóval magasabb volt, mint a nagyközség bírájáé és adminisztráció­jáé, ezért 1913-1914-ben széles körű mozgalom indult a nagyközséggé váló visszaalakulás céljával...) Az újdonsült város lényegét tekintve ettől mit sem változott: képéhez, életéhez hozzátartozott a fényes belváros mellett az 1890-es évektől a Béla téri ínségkony­ha minden januárban, a viszonylagos jó­iéiban élő középrétegek vasárnapi kor­zózása, a törpe- és kisbirtokosok napról napra élése, de a húszas évekhez képest mégis „boldog békeideje”. Mindezen az első világháború mérhe­tetlen véráldozatot követelő évei változ­tatnak majd s hoznak nyomort, férfikéz nélkül vegetáló szőlőket, hordóban elrej­tett gabonát, de még étkezési célra árult macskát(!) is a piacra. Ez azonban már a történelem új kor­szakának bevezetője. DR. TÖTTŐS GÁBOR „Nézzük, merre fog folytatódni az utca, mit terveznek ide?”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents