Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
4 NÉPÚJSÁG 1986. november 1. Falusi emberek, sorsok Akinek a gazdálkodás volt a mindene Zombán is kék az ég- Vártuk, vártuk az esőt, na, most aztán megkaptuk rendesen - mondja az égre emelve tekintetét Kelemen János bácsi, a Zombai Egyetértés Tsz nyugdíjasa. Kam- pósbotjával megkopogtatja a követ, látszik rajta, hogy szive szerint messzire hajítaná, de az' évek súlya botra kényszerítette.- Jártam én ennél hegyesebben is, de elvitték azt az évek, hát most botozok, de hát ezzel is lehet ám előrejutni, ha lassabban is... - teszi hozzá kedélyesen. - Menjünk beljebb, mert már tüzelek! A hatalmas új házban a maguk birodalmába vezet Kelemen János, és mutatja, hogy az emeletet a fiatalok lakják. Leülünk. János bácsi fiókot nyit, belőle sorra kerülnek elő a múlt emlékei, a régi fényképek. Hatalmas szál ember tart „kötőféken” egy csodaszép tenyészbikát, a kép hátán tintával ráírva a név, „Mágnás”.- Hát ez az, igen, igen, ez voltam én fiatalon. Zombán születtem, és már 1936- ban meghalt az édesanyám, két féltestvérem volt, és bizony elég korán meg kellett nősülnöm. Örököltem a birtokot, vele meg elég szép summájú adósságot, még pontosan emlékszem, 1250 pengőt. Nagy pénz volt... Na, az esküvő után egy héttel már hozta is a postás a behívót. Halasztást kértem és kaptam. Végül 1939-ben szereltem le, és két évre rá kerültem ide, a mostani portánkra. Ennek már negyvenöt esztendeje. Kék kötényén igazit egyet, rendezi az « Kelemen János bácsi amúgy is renben lévő asztalterítőt, lába mintha a parasztember jól megszokott lábbelijét, a papucsot keresné, pedig azt a szoba ajtaja előtt hagyta. A vetett ágy a takaróval azért arról árulkodik, hogy néha már húzza az ágy, kényszeríti a pihenésre napközben is.- Dolgozgattunk, gazdálkodtunk, persze szépen fejlődtünk - szövi az emlékek hálóját tovább Kelemen János bácsi. Nekem mindenem volt az állattartás, így ehhez igazodott az ideológiám is, amit egy mintagazdaságban szívtam magamba' Jól gazdálkodni, szép állatokat nevelni. Izig-vérig az állattenyésztésre születtem. Rövid idő múlva tagja is lettem az állat- tenyésztők egyesületének. Ha jól emlékszem, 1948-ban volt egy centenáriumi kiállítás Szekszárdon, akkor 11 ezer 100 forintért adtam el az egyik tenyészállatomat, ami Gödöllőre került. Később érdeklődtek is a származása felől. Azt hiszem, sok mindent elmond az, hogy átlagban négy forintot adtak a tenyészállatok kilójáért, én meg nyolcat kaptam. Meg-megáll a beszédben, aztán eszébe jutnak a vásárok, egy-egy szép állatról is mesél vagy öt percig, keresi az olvasószemüvegét, mert ami a kezében van, bizony az utcai.- Amikor kezdődött a téeszek szervezése, már láttam, hogy ez lesz a jövő. Itt 1959 őszén indult, én is akkor álltam be. Igaz, kínos volt nekem először az egész, próbáltam kivárni, de mint a helyi hazafias népfront aktivistája, példát is kellett mutassak. Én voltam az elnöke a helyi szervezetnek. Bevittem a lovat a közösbe, meg minden gazdasági felszerelést mellé, hat tehén maradt itthon, azt már mint tag vittem be később. Eljött a megyei népfront vezetője, hogy elmennék-e Dunaszentgyörgyre beszélgetni a gazdákkal. Elmentem, az egyik gazdánál aludtam aznap éjjel. Elmondtam, hogy a zombai ParasztbeHűvös már az ősz csület milyen. Mert ez volt a téeszünk neve. Megint emberek arca suhan át talán a szeme előtt János bácsinak, emlékek, percek, nevek, beszélgetések idéződ- hetnek fel benne. Beszél a répcelaki kirándulásról, amikor a gépállomás autójával már megrakodva jöttek haza, a téesznek vett állatokkal a platón. Fölemlegeti Csécsy Gáspárt, akiről a hires, nevezetes Csécsy-szalonnát nevezték el.- A népfront kongresszuson hozzá is szóltam. Beadtam a cédulát, rajta a név; Kelemen János, Zomba, és Kállai Gyula szólított a pódiumra. A Magyar Rádió meg közvetítette. Szinte újra átéli az összes mozzanatával az emlékezetes napot, majdnem a rádióközvetítés hangjait hallom ma, 1986- ban is...- Nekem nem a szónoklás, hanem a gazdálkodás a kenyerem, ezért kérem nézzék el nekem, ha... És mesél, mesél János bácsi.- Elmondtam akkor, hogy a téesz egy szép bokréta lesz... és ugye mára teljesen igazam is lett. Pedig nehéz volt ám lemondani apáink örökségéről, a magunk verejtékével megszerzett javakról, de az idő szava ezt követelte. De megérte. Tudja, én mindig nagyon tiszteltem és becsültem az embereket, így én is mindig csak János bácsi voltam mindenkinek. Vagy János gazda.- Ma már a gyerekekkel közösen gazdálkodunk. A bikákról lemondtunk, mert a Holstein-Friz fajtából hozott a vöm, de annyira elevenek, virgoncak voltak, hogy már nem nekem valók, a sertésekkel más a heilyzet. Előkerül egy nagy, mindentudó füzet. Benne minden esztendő leltárával, kiadásokkal, bevételekkel, bruttó és nettó jövedelmekkel. Felülre írva szálkás, dőlt betűkkel: Értékesítési kimutatás. Erről aztán újabb emlékek kerülnek elő - a könnyes szemmel eladott jószág kivezetéséről, aztán az új ház építéséről, a gyerekek boldogulásáról. A fiókból kitüntetések kerülnek elő. Emléklapok, Mintagazda oklevél, és a Munka Érdemérem ezüst fokozata, amit Dobi István adott át, 1960. május 19-én János bácsinak, vagy a másik, amit már Losonczi Pál irt alá.- Nagyon szerettem dolgozni, nagyon szerettem az embereket. Megbíztak bennem a téeszben is és ez nagyon jó érzés volt. Megint az emlékek. Egyszer, mikor a szövetkezetnek csak pár nap múlva érkezett volna meg a pénze, az elnök, a pénztáros és János bácsi adták össze a forintot, abból vettek állatokat a téesznek.- Régen volt, elmúlt - mondja. - Elsőnek érni a téeszbe, és utolsónak hazajönni, ezt igyekeztem betartani. Amikor a gyakorlott gazdákat fél reá 11 ították, az egy kicsit fájt. Mert nem volt papírjuk a tudásról... Akkor én leálltam a gazdálkodás gondjainak igazgatásáról. Építettük ezt a házat, 1976-ban kezdtük és a következő évben Erzsébetkor már költöztünk is. Körbejárunk, mindennek megtudom a helyét, a funkcióját megnézzük az állatokat, a kacsákat, a kocát a malacokat, hízókat. Mutatja az autót, ami a fiataloknak ma már nagyon kell, és nevetve emeli a botot az unoka biciklije felé. Egy dolgos, szorgalmas élet emlékképei között lapozgattunk ketten, Kelemen János zombai gazdával. Szabó Sándor Fotó: Gottvald Károly Szekszárd története A megyeszékhely (1867-1891) Tolna megye székhelye számára a kiegyezés semmilyen tekintetben nem jelent korszakhatárt, s így van ez a politikailag súlytalan vidéki városok többségében is. A dualizmus korszakát mégis célszerű két részre osztanunk Szekszárd története szempontjából, elsősorban gazdasági-társadalmi okokból. Az 1890- es évek elejéig tartó első korszakot a régi alapokon nyugvó szőlőgazdaság, a meny- nyiségi fejlődés és a kapitalizálódás feltételeinek megteremtődése jellemzi. A megyeszékhely lakossága Az 1869-es népszámlálás szerint 11 069 fő élt Szekszárdon, alig néhány százzal több, mint húsz évvel korábban. 1880-ban 11 948 helyi lakost írtak össze, amely tekintélyes létszámnövekedést mutat, egy évtized múlva azonban ismét két és félezerrel többen, 14 325-en voltak a szekszárdiak. Ez utóbbival a megyeszékhely a legnépesebb lakott helység lett, elhódítva ezt a címet Dunaföld- vártól. Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy ez a növekedés főleg a természetes szaporulaton alapult, feltételezhetjük, hogy közrejátszottak ebben a viszonylag kedvező gazdasági tényezők (a szőlő- és borgazdaság fejlődése, a közlekedés javulása), valamint az egészségügy magasabb színvonalra emelkedése. A számok azonban azt is jelzik, hogy - szemben a környező megyeszékhelyekkel, itt nem megy végbe a rohamos kapitalizálódás, s az ezzel együtt járó népességrobbanás. Lényegét tekintve a lakosság összetétele sem változik: a proletáriátus képviselői éppoly csekély számban élnek itt, mint a közép- és nagybirtokosoké, jellemző marad az ún. paraszt-polgári réteg túlsúlya. Ez utóbbinak határai családi és jövedelmi viszonyok alapján gyakran ösz- szemosódnak a helybeli kisipar képviselőiével; emellett a törpebirtokos-napszámos réteg képviselteti magát legtöbb fővel a lakosság számában. Az ipar A kiegyezés Szekszárdon a reformkori iparszerkezetet szinte változatlanul találta. Mehrwerth Ignácnak az 1870-es évekre érvényes adatai szerint - nem számítva a nyomdát és a „selyemgyár”- at - 267 fő űz önállóan mesterséget. Az egykori főjegyző ide sorolta a 21 kocs- márost, 5-5 hentest és mészárost, 3 halászt, akik mai fogalmaink szerint már nem iparosok. Rajtuk kívül talált 39 csizmadiát, 22 takácsot, 18 szabót, 17-17 kovácsot, molnárt és szűcsöt, 12 asztalost, ugyanennyi fazekast, 8-8 kádárt és lakatost, 7 bognárt, 6 kötélgyártót - hogy csak a legnépesebb szakmák képviselőit emlegessük. Az iparosok egyike sem foglalkoztatott tíz főt, nyolc főt munkával ellátó is csak egy kádár akad közöttük. A felsorolásból is kiderül: az ipar csaknem teljesen kisipari és kisüzemi jellegű, csupán a megyeszékhely és közvetlen környezete igényeit elégítheti ki. Az itteni piacra árut hozó sárköziek éppúgy ismerik a helybeli csizmadiákat, takácsokat s talán a molnárokat,' asztalosokat, kötélgyártókat, minta vármegyei adminisztráció tagjai a szabókat, vagy a helyi parasztpolgárok a kovács-, fazekas- és bognáripar mívelűit. A kádárok - bár a történelmi borvidék gazdái számára készítik hordáikat - messze földön nevet szereznek maguknak: a kereskedők ugyanis legtöbbször hordóstul vették a termést, így szállították távoli vidékekre, s az üres hordó sokszor nem jutott vissza szülőhelyére. Az iparban képződő csekély tőke azonban nem ebben a gazdasági ágban hasznosult: aki csak tehette, szőlőt vásárolt, vagy telepített, s ha kellett, napszámosokat, vincelléreket fogadott. Az iparosok legtöbbje nem szerzett be új gépe- . két, szerszámaival akár nemzedékekkel előtte is dolgozhattak volna, nagyobb vállalkozásról pedig senki nem is álmodhatott. A gyár vagy gyárszerü ipar vagy idénymunkásokat foglalkoztatott (a se- lyempete-vizsgáló), vagy speciális szakmunkaerőt (a nyomda). A mezőgazdaság A már említett Mehrwerth Ignác adatai szerint „Szegzárdon termeltetik évenként mintegy 6000 mérő búza, 2500 mérő kétszeres, 1200 mérő árpa, 800 mérő zab, 2000 mérő kukorica, 2500 mérő krumpli, 500 mázsa répa, 200 mázsa kender, 10 000 mázsa széna és 80-100 ezer akó bor”. Amin ezt megtermelik, „az egész szegzárdi határ kül- és beltelekkel, legelő- és erdőkkel teszen 12 969 k. holdat... Ebből a szőlők 2640, a rétek 1200, a szántóföldek 3538 holdat, a legelő 1616, erdők 2872 holdat, végül haszon vehe- tetlen területek 1100 holdat”. Szemmel látható, hogy Szekszárd jóléte, gazdasági egyensúlya a szőlőn áll vagy bukik, s itt még fokozottabban igaz, hogy a szőlő nemcsak bor, hanem kenyér is. A jó hírnévnek örvendő szekszárdi vörösbor számára elengedhetetlen lenne a kereskedelem szervezettsége, a szállítást elősegítő, használható utak, a szekérfuvarozást felváltó vasút. Ez utóbbi - hosszas küzdelem után - csak 1883 őszére valósul meg, de csak a szállítás és nem az értékesítés gondjait enyhíti. A Szegzárdi Borkereskedő Társulat két sikkasztás folytán megbukik és magánkézbe kerül, a budapesti, az osztrák és a német borkereskedők szinte tetszésük szerint alakíthatják ki az árakat helybeli elő\/ásárlóik, alkuszaik révén. A szőlőterület azonban - a felosztott legelők egy részének betelepítésével - tovább nő, s 1889-re eléri a 2670 katasztrális holdat. Három megyét (Somogy, Tolna, Baranya) tekintetbe véve a szekszárdi járásban vannak a legnagyobb értékű szőlők a pécsi kataszteri kerület adatai szerint, ugyanakkor, amikor a szántók mintegy felét még háromnyomásos rendszerben művelik a korszerűbb váltógazdálkodás helyett. 1875-ben megjelenik Magyarországon is a szőlő veszedelmes ellensége, a filoxéra, más néven szőlőgyökértetű. Ez azonban nem éri készületlenül a helybelieket: Már 1874-ben írtak róla, később rendszabályokat hoznak, viszgálatokat végeznek, hogy megakadályozzák a rovar behurcolását. 1886-ig egyetlen olyan területet sem találnak, ahol pusztítana a vész, s ebben az évben is mindössze néhány száz négyszögölnyi szőlő esik áldozatul. Még évekig eredményesen védekeznek a szénkénegezéssel s az 1890-es évek elejéig -nem okoz törést a filoxéra megjelenése: a szőlőföld ára is magas marad, a borok ára is némiképp javul.-r* A város fejlődése A korszak viszonylagos gazdasági fel lendülése egyre-másra éreztette hatá sát. Bővült a kórház, felépült a polgári iskola és a református népiskola, la bár, de megindul a terjeszkedés a gyeszékhely keleti irányában, fokozatosan jönnek létre utcák, házak a v, párhuzamosan. Mindez jól leolvasható az 1886-b készült térképről. Ami ezen túl történt - első és mindmáig leghosszabb életű újság megindulása 1873-ban, olvasókörök, egyletek alakulása - inkább a korszak második felében teljesedik ki. De továbbra is él az igény a gimnáziumra, megszületik egy megyei múzeumra, jobb belső utakra, városiasabb külsőre. Ennek megvalósítása azonban még várat magára. Dr. TÖTTÖS Szépek a malacaink, ugye?!
