Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-04 / 260. szám
4 Képújság 1986. november 4. Rádió Moziban AZ ÓRIÁS A kétségbeesett és álmaihoz végsőkig ragaszkodó közönség hosszú ideig nem tudott belenyugodni abba, hogy nemzedékének bálványa, James Dean, 1956- ban autóbaleset következtében életét vesztette. Még évekkel a tragikus szerencsétlenség után is érkeztek az egykori filmsztár címére a drámai hangvételű levelek: „Tudom, hogy életben vagy, csak az arcodat változtatta el a szörnyű baleset, ezért nem mutatkozol előttünk...” Hogy ki volt ez a minden képzeletet felülmúló rajongással övezett személy, annak részletezésére terjedelmi okok miatt nincs lehetőség, mindenesetre valóban kiváló, keresetlenül egyszerű, lényegre- törő színészi játékáról a szekszárdi Panoráma moziban nemrég bemutatott, Az óriás című, 1956-ban készült, kétrészes amerikai film alapján is meggyőződhettünk. (Ez volt egyébként Dean utolsó filmje.) A mű széles ívelésű, több évtizedet átfogó története kissé szentimentális, de nagyon hatásos, és néhol rendkívül erőteljes légkörrel bír. Egy család életét kísérhetjük figyelemmel a 20-as évek elejétől a 40-es évek végéig Benedict, a gazdag texasi farmer (Rock Hudson, tavaly hunyt el korunk új, pusztító betegségében), valamint felesége (Elisabeth Taylor alakítja, aki ekkor 24 éves) sorsán keresztül. Furcsa, különös környezetet láthatunk, az amerikai Dél, a konzervatív mágnások, a szilaj marhacsordákat terelő, faragatlan cowboyok, az alázatos, zárkózott mexikói földművesek örökkévalónak tűnő világát. A változásokat hozó idő és a földből feltörő olaj azonban kíméletlenül szétszakítja az ősi kötelékeket: Jet- ta, (James Dean, ö a harmadik főszereplő) a házaspár szolgálója meggazdagodik, de a törekvő fiatalemberből kiégett milliomos lesz; a kis mexikói legény, akit Benedict felesége férjének tiltakozása ellenére megment a haláltól; részt vesz a II. világháborúban és a szabadságért harcolva esik el; Benedict orvos fia (Danis Hopper, tízegynéhány év múlva a Szelíd motorosok rendezőjeként és egyik főszereplőjeként szerez magának hírnevet Peter Fonda oldalán) dacolva az előítéletekkel, mexikói lányt vesz feleségül. George Stevens rendező alkotása a maga egyszerű, talán kissé naiv módján még haladónak is nevezhető. Kritikusan szemléli a fehér-angolszász-protestáns felsőbbrendűséget hirdető elméletet, bár fenntartja természetesen, hogy a „hibák" ellenére Amerika (USA) a létező világok legjobbika és szorgalommal, kis szerencsével itt bárki elérheti vágyainak netovábbját. Benedict-tel ugyan nem ez történik, hiszen két unokája közül az egyik aranyszőke hajú és kék szemű, a másik barna bőrű és fekete hajú. A film végén az idősödő, sokat megélt földbirtokos mégis belenyugvással tekint a tágra nyílt szemmel figyelő csöppségekre. Megbékélve és elfogadva sorsát, így lesz Benedict óriás, így nő önmaga fölé. SZERI ÁRPÁD Lírai széktanulmány Mindannyian tudjuk, hogy a szék minden időben több volt szimpla használati tárgynál. Amellett, hogy orvosi szempontból - az ember gerinctartását is meghatározza - mindig nagy figyelmet szenteltek neki. Amellett, hogy művészek egykoron és ma rendeltetésen felül esztétikai szerepén is vitatkoznak, a szék mindig is szimbóluma volt valaminek. Annak a státushelyzetnek, amely a benne ülőt jellemezte. Ha csak az ember és a hierarchiában elfoglalt hely alapösszefüggéseit dolgozták volna fel - sok apró riportban - a vasárnap jelentkező Szivárvány magazin-műsor riporterei és szerkesztői, akkor egy többé-kevésbé vonalasán unalmas műsorral léptek volna a vasárnapi legnagyobb hallgatóság elé. Ellenben mivel nem tették - nyilvánvalóan nem is akarták - ezt, a Szivárványban szinte minden székkel összefüggésben lévő életpálya, és karriersors szereplői szólaltak meg másfél órában. Már régóta bizonyított, hogy ha egy hosszabb, színes adást több ember készít, akkor hangulatában is élménygazdagságában roppant sokrétű lesz. A Szivárvány székről szóló „jelentéseiben” is több riporter működött közre, Szigethy Anna szerkesztő irányítása alatt. A végeredmény, amelyet meghallgattunk pedig valóban tartalmas volt. Mivel a riporterek nemcsak a bársonyszékben vagy bőrrel bevont igazgatói székben ülő emberre voltak kiváncsiak, így olyan területre is eljutottak, amelyre - a szék hallatán - nem is gondolnánk. Például a tolószékre. Egyébként a magazinműsor leglíraibb és legmegdöbbentőbb blokkja éppen egy tolószékben ülő harminckilenc éves férfi sorsát írta le. Egy rossz fejesugrás következtében, tört a gerinc, majd eltört egy élet is. A megszólaló nős és családos férfi már csendesen leszámolt volt korábbi életével, és keményen igyekszik azóta megélni cseppet sem gondtalan életét. S mivel szék volt az adás témája, természetesen megismerkedhettünk a bársonyszékben ülő, Somogyi László építésügyi miniszterrel is. A Szivárványnak legnagyobb érdeme mindenképpen az volt, hogy a székben ülő főszereplők nemcsak saját maguk életével ismertették meg a hallgatókat, hanem azzal a munkaterülettel is, amelyhez ülőhelyük tartozik. Akármilyen is legyen az. szűcs A szekszárdi Panoráma moziban most vetítik a Szerelem és galambok című szovjet filmet. Könyv Tímár Máté: Nagy vizeknek sodra A Televízió Kis Színháza Új színfolttal gazdagodott októbertől a hazai színházi élet: megnyitotta kapuit a Televízió Kis Színháza. A Vidám Színpad épületének emeleti részében működő új kamaraszínház terveiről Bednai Nándor művészeti vezető tájékoztatta az MTI munkatársát. Mint elmondta, a Magyar Televíziónak és a Vidám Színpad igazgatóságának egy esztendeje megkötött szerződése tette lehetővé az egykori Kis Színház felújítását és ebben egy önálló szervezettel és műsorpoiitikával dolgozó tévészínház lérejöttét. A televíziós munka számára a legkorszerűbb műszaki berendezés sekkel ellátott, 200 nézőt befogadó színház a szerződés szerint évente 150 alkalommal ad otthont a tv, további 150 estén a Vidám Színpad műsorának. A tévészínházban évi hat, elsősorban a kortárs magyar és a XX. századi világirodalom drámaterméséből válogatott bemutatót tartanak majd. E produkciók 18 alkalommal kerülnek színre, a mindenkori utolsó három előadást a tv rögzíti és egy későbbi időpontban sugározza. Elsősorban olyan bemutatókat terveznek, amelyek igénylik a közönség jelenlétét, ám a hagyományos színháztól eltérően módot adnak az újszerű vizuális hatások, így film- és videobejátszások alkalmazására is, és ezzel mind a színházban, mind a képernyőn gazdagabb, összetettebb látványt nyújtanak. Tímár Máté a Majoros Ádám krónikája című regényével üstökösként tűnt fel a mai magyar irodalómban 28 évvel ezelőtt. A SZOT-díjas regény nemcsak egy nagy tehetség, hanem már érett író bemutatkozása volt. Mindez nem lepett meg, mjvel már korábban megismerkedtem Tímár Máté nehézségekkel, az általa elnevezett „macchiavellicskékkel” megküzdő, ám felvilágosult irodalmi törekvéseivel. Egyszer, Szarvas felől Endrőd felé motorozóban, bekukkantottam szüleinek a faluszélén volt tág udvarú házába, több mint harminc évvel ezelőtt. Nem találtam odahaza, mert éppen a fővárosban dolgozott, szép termetű édesanyja azonban szívesen megmutatta nekem fiának „alkotóműhelyét”, a fehérre meszelt, élelmi- szerkamra-szerű kis fülkét, polcokkal, amelyeken dossziékban ott sorakoztak az akkoriban jószerint még csak magának alkotó író művei. Gépelt kéziratok a Körös-mente falusi életéről, a paraszti sors valóságáról (nemcsak komoran, hanem derűsen is), és a szibériai hadifogságban átélt éveiről irt elbeszélései. Azok megjelentek azóta nyomtatásban, keleti és nyugati utazások élményeivel is gazdagítva. A Magyar Irodalmi Lexikon szerint Tímár Máté „nyelvezete színes, ízes, népi fordulatokból, szóképekből teremt egyéni (bár olykor modorságtól nem mentes) stílust.” Ha olykor kacifántosnak, szövevényesnek is tűnnek mondatai, a modorosságot felrovó kritika szerintem meg nem értésből ered, mert az író a népnyelv olyan bő, tiszta forrásából merít,'amely feltétlenül érdemes megőrzésre. Ebben Tamási Áronhoz hasonlatos, akihez mély baráti tisztelet fűzte. De nem a körös-táji Tamási Áron ő, nem utánzó epigon, hanem erős, önálló karakterű irodalmi „jelenség”, mai divatos közhelyszóval illetve. Jelen kötete a saját életéből ihletett elbeszéléseit és a hadifogságot egy fájó szerelem emlékével megjelenítő cimadó kisregényét tartalmazza. Olvasható benne a Móricz Zsigmond emlékének szentelt Szatmáry nyár című irodalmi riportja, továbbá az NSZK-ban élő, volt német hadifogolytársával Franciaországban tett autós utazásáról szóló: Breton rapszódia című elbeszélése. Tragédia dióhéjban egyik földijének története, akit a hónaljában egy lóharapás okozta heg miatt SS- katonának néztek tévedésből, s évekig tartó, dupla hadifogságot kellett végigszenvednie. A szülőhon nosztalgiája, a tiszta emberek becsülete, a táj és természet szeretete érződik pl. a Tanyasirató, a Csikószerelem, a Koronás kanca és a Pólyák halom című novelláiban. Az évtizedek múlására döbben rá a fővárosban élő író az Ez már nem az az utca című elbeszélésében. BALLABÁS LÁSZLÓ Válságágazat A Stúdió jóvoltából bepillanthattunk a magyar filmgyártás rejtelmeibe, megtudtuk, hogy ebben a válságágazatban milliókról, sőt százmilliókról van szó, keserű szavak hangoztak el a szakma elbürokratizálódásáról, s arról is, hogy a sok pénz gyakran nem oda áramlik, ahol legjobban kamatoznék, bár pillanatnyilag kamatozásról nincs is szó. Megtudtuk azt is, hogy több, mint 3 ezer vetítőhely van az országban, az évenkénti 17-18 új magyar filmhez pedig száznál több rendező. Aki a szakmán kívül áll, legföljebb azt kérdezheti, nem sok ez egy kicsit? El tud tartani ez a kis ország ennyi rendezőt, mert a képzőművészet terén most már végképp bizo- ' nyos, hogy több mint 3 ezer többé-kevésbé profi képzőművésznek sem tudunk kenyeret adni. S ha már ennyien vanak mindkét oldalon, mennyi közöttük a valóban tehetséges? Csak helyeselni lehet, amit a műsorban Vajda György miniszterhelyettes mondott, hogy jobb „tehetséggazdálkodásra” lenne szükség, ami természetesen nemcsak a művészetek területén igaz. Ráadásul nem járunk moziba, van olyan is, hogy egy mozijegyhez az állam legalább negyven forintot ad támogatásként. Ha valaminő hazafias felbuzdulásból az ország lakossága úgy döntene, hogy ezentúl minden magyar filmet legalább egyszer megnéz, ez a gazdasági „mutatókon" mindenképp javítana, de a magyar film mélyebbre nyúló problémáit ez sem oldaná meg. Ugyanis sorra készülnek a filmek, amelyeket a kritika egyértelműen elutasít, ez pedig Szabó István filmrendező, a műsor másik vendége igazát sejteti, aki azt mondta, hogy a filmszakma elhatárolta magát az íróktól. Tapasztaljuk, ma már nincs is olyan film, amelynek rendezője legalább társszerzőként ne szerepelne. Itt van a hiba gyökere? Erre nálam illetékesebbeknek kell válaszolniok. Mert közben az is igaz, hogy nemcsak a film van válságban, hanem a közönség is. Sejtelmes módon a 30-as évek kommersz-filmjeinek van közönsége, nem is szóvá az olyan világ-giccsről, mint az Elfújta a szél. Tehát valamilyen igény mindenképp van, amit másik példa is bizonyít. Nemrég Pesten járt egy ha jól tudom, angol dzsessz-együttes, s buzgó híveik már hajnalban megkezdték a sorbanállást a jegyért. Ide kívánkozik az is, hogy a kortársi művészetnek soha nem volt olyan rossz propagandája, mint napjainkban. Mellőzve további példát, a tévé is buzgón ismertette az említett együttes minden lépését, szereplésükről film is készült, tehát a nagy eseményről annak is tudomást keleti vennie, akit az egész egyébként nem érdekelt volna. A szakmán belül is tapasztalható az értékzavar. A mozik a közönsgési- kerre számító filmeket, amelyek között igazi érték ritkán található, kétszeres, háromszoros helyárakkal játsszák, már eleve fölértékelve őket. Ugyanakkor kialakult egy csak kárhoztatandó gyakorlat: megjelentek az úgynevezett „művészfilmek”, amelyeken viszont általában azt kell érteni, hogy ezek vetítésekor üresek a mozik. A szakma tehát rögtön megtalálta maga-mentségét, nemcsekély gőggel, már-már a hajdani dzsentri szólásmondás jegyében: nem való a parasztnak a csokoládé... Ami azért sem igaz, mert a film talán a legdemokratikusabb művészet, mindenképp tömegszükségletet kellene kielégítenie. A gyakorlatban valószínűleg azt történt, hogy az elfordulás kölcsönös, csak azt nem tudni, ki kezdte, mert a film is eltávolodott közönségétől, azzal együtt, hogy sok új elem is tarkítja film és néző kölcsönös viszonyát, elég a tévé megjelenésére utalni, de a művész és közönsége viszonya sose volt zavartalan, mindig megjelentek új elemek. A riport minden oldalról körüljárta a témát, sok mindent megtudhattunk, amit eddig szakmai titok takart. Okosabbak lettünk? Valamivel okosabbak, bár a válságot belül kell megoldani, azoknak, akikra tartozik. Mi maradjunk . annál, amit Vajda Miklós mondott: magyar filmekre ezután is szükség lesz. Most már csak az a kérdés, hogy milyenekre? CSÁNYII ÀS7IÓ Hangverseny A Lahti Városi Szimfonikus Zenekar Szekszárdon Finnekről, finn emberekről, eseményekről írni mindig jó dolog. És nemcsak a rokonság miatt. Ezekben az esetekben rendesen megjelenik a csaknem kitapintható tisztesség, becsület, tartás. Az október 30-i szekszárdi koncert mindezt még a szépség élményével is megtetézte. Először is a zenekar hangzásáról. Azt nem tudjuk, ülnek-e a zenekari pultok mögött máshonnan való kisegítők, s arra vonatkozóan sincs ismeretünk - csupán reálisan feltételezzük, lévén Lahti Pécsnek testvérvárosa -, hogy ezt az alkalmat követni fogja a Pécsi Szimfonikus Zenekar viszont-szerpelése. Számosán egyetértünk benne: bizony alaposan meg kell kapaszkodniok... Mondtak olyasmit is: ja persze, ez egy nagyobb zenekar. Válaszolhatnánk visz- sza a költő szavaival: „...nem sokaság, hanem lélek...”, csakhogy nem is (számottevően) nagyobb. Mintegy ötvenen ültek a színpadon. Ellenben azt a csiszolt, míves, homogén, meleg hangzást, ami már az első percekben meglepte az embert, bizony ritkán tapasztaljuk „sokkal nagyobb” zenekarainknál is. Mondjuk ki egyszerűen: Lahti Szekszárdnál valamivel nagyobb, Pécsnél valamivel kisebb város, ám ezzel a zenekari képeséggel - jelenleg - egyetlen magyar, vidéki zenekar sem veszi fel a versenyt. (S, hogy miért éppen a főváros maradhat ki a körből? Túl messzire vezetne.) Liszt: Orpheusz c. szimfonikus költeménye érzékenyen, megragadó tónussal, a lehető legaprólékosabban kidolgozva-csiszol- va jelent meg. Legfeljebb az értelmezés temperamentuma lehetett s lett volna más, mondjuk egy néhai Ferencsik János kezében. Rauf Göthoni brilliáns játéka kiáltó op- pozícióban állt a lefutott, ócska fazék hangú zongorával: méltányos gesztus volna a Filharmónia részéről, ha Liszt városában, a Liszt-centenárium körül lecserélné (akármelyik zeneiskola még elsőrangúan használhatná), s egy új koncertzongorával lepné meg az itterti közönséget... Mi képzeletben ezen a zongorán hallgattuk Beethoven c-mollban írott versenyművét amely interpretációnak mindössze második, tempóban csaknem szétesőre nyújtott tételével volna vitatkozni valónk. Különben bármikor szívesen látnánk, hallanánk újra ezt az igen kiváló pianistát. Ulf Söderbloom karnagy hatalmas feladatra vállalkozott (a számunkra időben is szokatlanul terjedelmes) Sibelius: II. D- dúr szimfóniával. Ennek a megszólaltatásnak a fő értéke eredetisége, tehát kompetens érvényessége volt; ám ismételten megemlítjük a zenekari hangzás míves, nemes voltát, az együttjáték tiszta és csiszolt pontosságát. Mindebben végig részünk volt. Azt is elmondhatjuk: emlékezetesen... dobai-t
