Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
J 1986. november 22. MÊPÜJSÂG 11 Erőd a víz alatt I. Az első hazai vízi régészeti kutatás krónikája Néhány héttel ezelőtt beszámoltunk arról, hogy nagy méretű feliratos és díszített római köveket hoztak fel a Duna medréből Bölcske térségében a megyei múzeum munkatársai és az őket segítő hajósok. Most - az első izgalmak elükével tájékoztatást adunk a múzeum régészei számára is rendkívüli élményt és rendkívüli szakmai feladatokat jelentő napok eseményeiről. Minden egy hétköznapinak számító kiszállással kezdődött. Dunaföldvárról, Dánó Lajoséktól kaptunk értesítést, hogy az egyik kotróhajóról egy nagy méretű, igen réginek látszó szarvasmarha-koponya került hozzájuk és ha az valóban régi és a múzeum igényt tart rá, keressük fel őket. Október 20-án délután került sor erre a látogatásra és bár a hatalmas ősbölény- koponya valóban izgalmas leletnek számított (a Népújság november 6-i száma adott hírt róla), bennünket egészen más hozott izgalomba. Beszélgetés közben vendéglátóink mintegy mellékesen megemlítették, hogy másnap Bölcskére utaznak, mert egy ottani pedagógustól hírt kaptak, hogy a „bölcskei templomrom” kilátszik a vízből. Döbbenten nézünk egymásra. Hát mégis igaz? Igaz az, amire még az öreg, tapasztalt hajósok is azt mondták, hogy lehetetlen, azt, hogy olyan alacsony soha nem lehet a Duna, hogy a hajózási térképek „Bölcskei sziklája” akárcsak részben is szárazra kerüljön? Hát mégis igaz, hogy a bennünket már 1973-óta foglalkoztató római épületrom most megközelíthető, sőt talán megvizsgálható is lesz? És itt egy rövid kitérőre kanyarodjunk Romkeresés a kitűző IV. fedélzetéről 1983-ban vissza a múltba, a több mint egy évtized előtti eseményekhez. 1973-ban alacsony vízállásnál egy román uszály kormányszerkezete tönkrement a bölcskei zátonyon és az eseményt - a nemzetközi szabályoknak megfelelőn - a magyar hatóságok kivizsgálták. Két bajai köny- nyűbúvár - Pallós György és Kollár Ernő - akkor megvizsgálták a „sziklát”, amiről kiderült, hogy épített kő és téglafal, s ennek felületéről egy OEARN MAXENTIARY feliratú, bepecsételt római téglát is a felszínre hoztak. A bajai kollégák a leletet a szekszárdi múzeumhoz küldték át, mivel a terület Tolna megyéhez tartozik. Egyszersmind figyelmeztettek is bennünket, hogy vigyázzunk, mert a vízügyi szakemberek ismét fontolgatják a harmincas évek elején a megtorlódott jég miatt egyszer már amúgy is bombázott hajózási akadály felrobbantását. A ritka téglafelirat segítségével bizonyossá vált, hogy a téglát a IV. század elején a X. Légió (Légió X Gemina) téglavetőjében készítették, s maga az építmény is csaknem teljes bizonyossággal római kori. Az újabb kutatást lehetővé tevő alacsony vízállásra azonban 1983 októberéig várnunk kellett. Ekkor is csak arra nyílott lehetőség, hogy a Kitűző IV. kishajó fedélzetéről, Kőhegyi Mihállyal, a bajai múzuem jelenlegi igazgatójával együtt hosszú mérőpóznákkal kitapogassuk az akkor mintegy 20x50 m nagyságúnak vélt romok felszínét és bejelöljük azt a medertérképre. A romokat akkor a mostaninál jóval nagyobb víz takarta el a szemünk elől, így leleteket nem hozhattunk felszníre. Ilyen előzmények után talán érthető, hogy habozás nélkül döntöttünk. Elhalasztva a másnapra4tervezett bogyiszlói régészeti terepbejárást, haladéktalanul a romok felkeresésére indultunk, a vízállás ugyanis az előrejelzések szerint napról napra emelkedett, s ki tudja, talán ismét egy fél évszázadot kellene várni a megfelelő alkalomra. Október 21, kedd: A felderítő és leletmentő akció kiindulópontja és későbbi „főhadiszállása" a továbbiakban Dánó La/osnéé/c dunaföldvári lakása lett. Innen indultunk el 21-én reggel is, hogy felkeressük a MAHAJOSZ 123. sz. kotróhajóját, mely Földvár alatt, a Duna alsórévi szakaszán dolgozott. Tervünk az volt, hogy az ő segítségüket kérve - esetleg tőlük csónakot szerezve - jussunk el a helyszínre. Sajnos, az időközben viharosra váltó időjárás nem sok jóval bíztatott bennünket, mert az orkánszerü északi szél nemcsak a vizet korbácsolta tarajosra, de felkavarta a partmenti homokot, szabályos lösz- és homokvihart zúdítot ránk. Bagó Zoltán kotrómester már a kotróhajó biztonságos, meleg társalgóhelységében hallgatta meg kérésünket és megértve, hogy miért olyan sürgős nekünk a dolog - segítséget ígért. Rádión hívta fel a Kraszna nevű motoroshajót, aminek kapitánya megígérte, hogy elvisz bennünket a romokhoz. Harminc perc izgalmas várakozás után meg is érkezett, s már éppen az átszálláshoz készülődtünk, amikor a zúgó szélben csak nehezen érthettük meg a lesújtó valóságot: A vihar erősödése miatt nem vállalják a rom megközelítését és mégsem visznek el minket. Utolsó reményünk hát ismét a csónak maradt. Óvatosan kérdeztük a fiatal kotrómestert, hogy levinne-e minket a kotróhajó motorcsónakjával a kb. 3 km-re lévő helyszínre? Szinte habozás nélkül igennel válaszolt, hozzátéve azonban, hogy négyünk közül csak két személyt vállal. Előrelátása később nagyon is beigazolódott. Az elhatározást gyors tankolás követte és tíz perc múlva már a csónak fölé magasodó hullámok között haladtunk a romok felé,;hajón maradt társaink irigykedésétől és - mint később elmondták - egyre inkább aggodalmától kísérve. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ránk sem hatott nagyon megnyugtatóan, amikor a vízirendőrség gyors motorcsónakjával találkozva közölték velünk: a „szikla” valóban kilátszik a vízből, de ezzel a facsónakkal a közelébe se merészkedjünk, mert a hullámzás azonnal széttöri azt a köveken. A baljós figyelmeztetés ellenére továbbhaladtunk dél felé és valóban: az 1551 és 1552 folyamkilométer közötti részen a vízből apró, fekete csúcsok álltak ki mintegy 40 cm magasságban. „Megvan a rom!” Az örömteli felkiáltást egy nagy reccsenés követte. A látható romoktól mintegy 50 m-re északra, bent a folyó közepén a motorcsónak csigája elért egy víz alatti sziklát és elnyíródott a biztosító szegecs. A rom tehát nemcsak megvan, de látványosan figyelmeztet is bennünket, hogy a vártnál jóval nagyobb a kiterjedése. Sok gondolkodási idő nem maradt. A szél és a sodrás máris a romok alá vitt bennünket. Itt egyedül csak a bevált régi módszer, az evezés segített. Szerencsére a kb. 80 m távolságra lévő jobb parton a falbontáshoz hozott szerszámokkal egy vastagabb szögből sikerült megfelelő alkatrészt kovácsolni, így az újabb akadály is elhárult. Kihasználva azt, hogy pár percig szilárd talajon állhatunk, gyorsan fürdőnadrágra vetkőztünk. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy nem ússzuk meg szárazon a látogatást a 6-8 C°-os vízben, és mégiscsak az látszott jobb megoldásnak, ha legalább a ruhánk egy része száraz marad. Ezután következett az egész út legizgalmasabb része. Először túlmentünk a zátonyon észak felé, majd leállítva a csónakmotort, hagytuk, hogy a szél és az áramlás a kövekre sodorjon bennünket. Közben az evezővel állandóan mértük a mélységet: - Nincs fenék! Még most sincs! Várj, megvan! Másfél..., már csak egy méter! Már csak ötven centi! Már annyi sincs! Már rajta vagyunk, dobd ki a horgonyt! - Rövid vita, hogy ugorjunk, vagy még ne. Aztán Szabó Géza a vízbe veti magát és megragadja a sodródó csónakot, és nincs tovább vita. Egy-kettőre a vízben vagyunk, előbb ketten, aztán hárman is. A háborgó Duna közepén térdig a vízben, abban a tudatban, hogy több mint másfél évezredes romok fölött állunk, úgy véljük, nem kell régésznek lenni ahhoz, hogy bárki átélje a pillanat nagyszerűségét! És szinte ugyanabban a percben már a leletekre gondoltunk. A leletekre, amiket szemmel csak sejtettünk a 60-80 cm-es vízben, de az ujjainkkal láttuk is őket. Kitapogattuk a fenekén heverő rengeteg mészkövet, a habarcstöredékeket, a téglákat, amelyek közül ezekben az első percekben több feliratos darabot adott kezünkbe a szerencse, mint a későbbi kutatás alatt összesen. Először szinte nem is volt más vágyunk, mint ezekben s kiváló kormeghatározó darabokból összegyűjteni minél többet. S egyszercsak egyikünk felkiált! Gyere ide, ezt nézd meg! Ez egy kőoszlop! Ez egy megmunkált kő! - És ettől kezdve már nem számított a víz, ami úgyis tetőtől- talpig eláztatott bennünket és nem számított a szél, mert már úgy sem éreztük a hideget. Bukdácsolva jártuk körül a kb. 45°-os szögben észak felé megdőlt óriási mészkövet. Egymás kezét vezetve a víz alatt, annyit kitapogattunk az algától sikamlós kövön, hogy ...hogy valószínűleg faragott és talán feliratos is. De őszintén szólva ebben magunk sem hittünk igazán. Közben egyre erősödő vihaban Bagó Zoltán is sürgetett bennünket. - Siessünk fiúk, mert nagyon jön az idő! Sietünk, persze, hogy sietünk, de legalább próbáljűk megmozdítani, hátha akkor megmutatja magát a kő! Hogy milyen optimisták voltunk akkor, az csak két nappal később derült ki. „Az a kő” legalább két tonnát nyomott. A józan ész azt diktálta, hogy haza, Legelső lelet az 1973-ban talált római tégla amíg nem késő! Mivel a csónakot csaknem félig merítette à „zsákmány”, mi a parton kerestük meg a múzeumi gépkocsit s azzal indultunk vissza. A kis motoros pedig bukdácsolva lassan eltűnt a szemünk elől. Akkor még nem tudtuk, hogy eközben a vízirendöröktől riasztott Kraszna két kollégánkkal a fedélzeten „keresésünkre” indult. S hogy eközben a vízenjáró „civilekről” amúgy sem túl jó véleménnyel lévő kapitány a hajós kéziszótár mely jelzőivel illetett bennünket, - azt inkább az olvasó képzeletére bízzuk. Természetesen minderről akkor még mitsem tudtunk, de talán ha tudjuk sem érdekelt volna bennünket. A lényeg akkor már a csónakban volt, s hogy a csaknem egy óra múltán, a hidegtől dermedtem félig vízzel telt csónakkal érkező Bagó Zoli is velünk értett egyet, az szűkszavú beszámolójából is kitűnt: - A fene egye meg! Elment mellettem a Jégtörő XI. és majdnem elsüllyesztett, de a köveitek azok megvanak! Na menjünk átöltözni, mert egy kicsit hideg van! Azután az esti búcsúzásnál egy kicsit bizonytalan kérdés: Zoli, nem baj ha holnap megint eljövünk? És egy rövid válasz: Hát persze, hogy nem! Csak gyertek, ha a munka engedi, segítünk! Október 22. - szerda: Az éjszaka mindannyian a másnapot tervezgettük. Horgonykötelével a követ kiemelő motoroshajóról, a parttól hosszú kötéllel segítő lánctalpas traktorról és még ki tudja mi mindenről álmodozva azért józanabbik eszünket is elővettük és elláttuk magunkat műanyagkötéllel és üres üzemanyagos kannával is, hogy legalább megjelöljük a követ, ha kiemelni nem tudnánk. Az elmúlt napinál jóval csendesebb vizen már gyorsan találtuk meg a romokat, de a látvány egyszersmind ijesztő is volt. A romból alig látszott ki valami; a Duna legalább 20 cm-t áradt. A csónakot egy, a romon fennakadt uszadékfára húztuk és azonnal a kő mellé ugrottunk a vízbe. Talán ha kicsit kimozdítjuk, áthurkolhatjuk rajta a drótkötelet, vagy ha nem, hát a bólya kötelét és majd visszajövünk nagyobb víznél. És ekkor újabb meglepetés! A vizet taposva egyikünk felkiállt: „Te! Amin állok, ez egy másik kő! Gyertek, ez kisebb, hátha ezzel elbírunk! Ennek már hárman feszülünk neki és hármunk gumiruhájába folyik be a viz. De mit számit az! A szekszárdi honvédségtől kapott vegyvédelmi ruha legalább melegen tartja a befolyt vizet és nem vacogunk úgy mint előző nap. Persze, most a lelkesedés is fűt. Hát hogyne, amikor kiderül, hogy a homokból nagyEltört a csiga, itt már csak az evező segített A csónakban csak hármunknak jutott hely nehezen felszakitott mintegy kétszáz kilós kő alján domborműves emberalak van! Nagynehezen átfordítjuk és feltesz- szük a nagy kő tetejére. Ügy néz ki, mintha úszna a víz felszínén. Ettől kezdve „Ö" a tájékozódási pontunk és egyben a „hiteles vízmérce” is. És ami ezután jött, az a régész legvadabb álmaiban is csak ritkán fordul elő. Bármelyik irányban indultunk el a vízben, mindenhol megmunkált kövekben botlottunk el. - Ide gyere, itt is találtam egyet! Nézd, ezt simítsd végig, ezen betűk is vannak! De ezt nézd! Ez keresztben fekszik és óriási nagy! - És lassan egyre csöndesebbek lettünk. Már nyolc nagy követ számoltunk össze, és mennyi lehet még? A normális reakció az lenne, hogy minél többet talál az ember, annál jobban örül. Nos, mi percről percre gondterheltebbek lettünk, hisz nyilvánvaló volt, hogy az óriás kövek közül csak egy is fölbillentette volna azt a kis motoroshajót, amire eddig a terveinket építettük. Az biztos, hogy ehhez az óriási lelethez a mi erőnk nem elég, ide segítség kell! De honnan? Néhány perc csöndes tűnődés után Bagó Zoli szólal meg csöndesen: - Néhány kilométerrel feljebb van a MAHART- nak egy óriási úszódaruja. Az ugyan nagyon drága, de vannak nektek főnökeitek. Ha csakugyan olyan érték ez a sok kő, amilyennek mondjátok, akkor ez az egyetlen megoldás! Ebben mindannyian egyetértettünk. De egy gyors pillantás az órára. Már majdnem dél van. Hogy jutunk be Földvárra, hogy még intézkedni tudjunk? Egy percre ugyan felcsillan a remény a Paksi Atomerőmű rendészei és a vizirendészet képében. Hátha majd ők bevisznek bennünket. De hát a szolgálati idő nagy úr, és hamar lejár. Megcsodálják ugyan a vízi csodabogarakat, de elfüstölnek. Nekünk pedig marad a facsónak, az apró Forelle motor és a remény, hogy még időben bejutunk Földvárra, hogy telefonközonttá alakíthassuk pártfogóink addig békés családi otthonát. Ez a délután azonban már a folytatáshoz tartozik! SZABÓ GÉZA ÉS GAÁL ATTILA régészek Fotó: GAÁL ATTILA # ♦ Az első dombormű, amit nem csak a kezünkkel, de a szemünkkel is láttunk Végre megpillantjuk a romokat
