Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

1986. november 15. A vállalatok és a gazdaság 'touu'n Képújság 7 Gazdaságpolitikai kerekasztal a szerkesztőségben Balról: Salamon Gyula, Ribling Ferenc, Bus Ambrus, Vörös Antal, Rózsa Andrásné A magyar gazdaság az utóbbi időben mind nagyobb erőfeszítéseket tesz a ne­hézségekből való kilábalás érdekében. Azzal mindenki tisztában van, hogy ez nem megy máról holnapra. Ugyanakkor a kormányzat az egymás után érvénybe lépő rendeletektől joggal várja azt, hogy a vállalatok mielőbb igazodnak az új fel­tételek szabta követelményekhez, ezzel is elősegítve a népgazdaság fizetési mér­legének javítását, az export bővítését, a hatékonyabb munkavégzést, a termékek ütemesebb korszerűsítését, ami nem utolsósorban összefügg a korszerű technikai és technológia alkalmazásával. Az említettek természetszerűleg feltéte­lezik, hogy vállalataink a korábbinál job­ban alkalmazkodjanak a piac diktálta kö- vetlményekhez is. A fentiek, ha csak vázlatosan is, de tar­talmazzák azokat a kérdéseket, amelyek a hazai vállalatok vezetőit nap mint nap foglalkoztatják. Többek között ezért is tartotta szükségesnek szerkesztősé­günk, hogy kerekasztal-beszélgetésre invitálja több Tolna megyei cég vezetőjét, a megyei pártbizottság és a megyei ta­nács képviselőjét. A találkozó résztvevői voltak: Bajcsi Géza, a SIMOVILL Ipari Szövetkezet elnöke, Bus Ambrus, a Szekszárdi Bútoripari Vállalat igazgatója, Fazekas Pál, a Bátaszéki Fémipari Szö­vetkezet elnöke, Hartmann Lajos, a Szekszárdi Húsipari Vállalat igazgatója, Lafferthon Ernő, a BONY-KS Cipőipari Szövetkezet elnöke, Nagy Ferenc, az MSZMP Tolna Megyei Bizottságának gazdasápolitikai osztályvezetője, Ribling Ferenc, T olna Megye T anácsának általá­nos elnökhelyettese, Rózsa Andrásné, a Bonyhádi Zománcárugyár anyag- és áruforgalmi osztályának helyettes veze­tője, Vörös Antal, a Szekszárdi Mező­gép gazdasági igazgatója, dr. Záborszky Judit, a Sárközi Népi Iparművészeti Szö­vetkezet elnöke. A kerekasztal-beszél- getést Salamon Gyula, a gazdaságpoliti­kai rovat munkatársa vezette.- PártunkXIII. kongresszusa meghatá­rozta gazdaságpolitikánk irányát. Úgy gondolom, leszögezhetjük: ezek a hatá­rozatok mélyen átgondoltak és helyesek. Ugyanakkor többen úgy vélik, hogy az időről időre megjelenő rendeletekből nem érezhető a hosszabb távú koncep­ció! Fazekas Pál: A mi szövetkezetünk 17 százalékos nyereséggel dolgozik. Ez akár ipari, akár szövetkezeti szinten sem mondható rossznak. Ugyanakkor elta­karja azokât a gondokat, amelyekkel, napról napra meg kell küzdenünk. Hadd említsem példaként a tőkés exportot! A külkereskedelmi mérleg javításának fon­tos feltétele a konvertibilis kivitel növelé­se. A gyártott termékekben viszont nagy hányadot tesznek ki az importból szár­mazó anyagok. Ugyanakkor a behozatal engedélyezési procedura hónapokig el­tart a külkereskedelem részéről. Kérdem ezek után: hogyan tudunk akadálytala­nul, határidőre eleget tenni szállítási kö­telezettségünknek? A kovnertibilis ex­port bővítését szolgálja ugyan az életbe léptetett pályázati rendszer, ám a válla­latok azért óvatosak, mert semmi biztosí­tékot nem látnak arra vonatkozóan, hogy jövőre, vagy két év múlva miképpen vál­toznak a feltételek. Ösztönzőbbnek érez- ném, ha a kivitelre termelők az export fe­jében bizonyos importlehetöséget kap­nának. E témához kapcsolható a műsza­ki fejlesztés is: korszerű terméket csak modern technikával állíthatunk elő. Ugyanakkor az amortizáció nem fedezi a szintentartást sem. Az érvényben lévő jö­vedelem-elvonási rendszer nem teszi le­hetővé a jelentősebb technológiai előre­lépést. Dr. Záborszky Judit: A vezetőktől töb­bek között azt várják, hogy a közösséget szolgálják. Ám nem szabad csak arról az oldalról megközelíteni a dolgokat, mint ahogy azt Fazekas Pál fölvetette. Az opti­mum eléréséhez nélkülözhetetlen az in­tenzív munkavégzés! Ez segíthet a jöve­delmek, a kereset emelkedésében. A mi szövetkezetünkben a tavalyi megtorpa­nás után fél év alatt beruházás nélkül 50 százalékkal növeltük a nyerséget. Ehhez viszont a belső emberi és tárgyi feltétele­ken kellett javítanunk. Az exportot tekint­ve sajátos helyzetben vagyunk. Ma mind nehezebb a folklórt elhelyezni a külpia­cokon. Ezért új formákat kell keresnük. Például a kereskedőház elősegítheti az export bővítését. Elvünk az, hogy esztéti­kus árukat ajánljuk megfelelő áron, és így töltse be a népművészet a kultúra közve­títő szerepét. Továbbá bízom abban, hogy a küszöbön álló hazai bankreform élénkítőleg hat a termelővállalatok tevé­kenységére, a szemléletváltozásra.- Fazekas Pál többek között felvetette, hogy az export feltétele bizonyos alap­anyagok behozatala. Mindez a Szek­szárdi Húsipari Vállalatra ugyancsak igaz. Hartmann Lajos: Mi kell ahhoz, hogy exportálhassunk? Élőállat, megfelelő technológia, jól felkészült szakemberek, importból származó segédanyagok és természetesen felvevő piac. Az említet­tekből hadd ragadjam ki a segédanyago­kat. A nyugati piacokon csak úgy tudunk továbbra is versenyben maradni, ha az il­lető ország előírásainak megfelelő do­bozba csomagoljuk termékünket. Ám az úgynevezett lakkozott-ónozott lemezt, a zárógumit, a gyűjtőkartont, a különböző gépeket csak ott tudjuk beszerezni. En­nek az a következménye, hogy a termék deyjzahányada az eladási ár egyharma- dát teszi ki. Csak példaként említem, hogy a magyar papíripar képes megfele­lő gyűjtőkarton előállítására, ám évekkel ezelőtt a garantált minőséget tanúsító védjegyre nem volt 10 millió márkája az iparágnak. Ebből következően továbbra is külföldről hozzuk be a kartont. Többek között az említettek az okai annak, hogy a nem rubel elszámolású export a húsipar veszteségeit növelik. Mindezt még az is tetézi, hogy az exportra szánt árualapból jelentős mennyiséget kell szállítanunk Budapest ellátásának érdekében, ami idén több millió dollár bevételkiesést von maga után. Lafferthon Ernő: Legalább a szinterv- tartás érdekében kellene erősíteni a gépi beruházást, ám a fejlesztésre nagyon is kevés a lehetőségünk. Gondot jelent to­vábbá, hogy a garantált minőségű alap­anyagot hosszú távon nem tudják bizto­sítani a gyártók.- Tehát marad a bérmunka?- E tekintetben igen. Annak idején én elleneztem, hogy egy teljes telepet a Sa­lamander cipők előállítására állítsunk rá. Ma viszont azt kell, hogy mondjam: ter­melési biztonságot jelent és nemrég kö­töttük meg az említett céggel az újabb öt esztendőre szóló szerződést. Ez már csak azért is fontos, mert mindinkább gondot jelent a szocialista országokba irányuló export. Az államközi egyezmé­nyek váratlanul érintettek bennünket, az információkat késve tudtuk meg. Ennek az lett a következménye, hogy számos ci­pőgyártó már a 87-es modelleket dobta piacra, ami egyértelműen a kapacitás­kihasználatlanság jele.- Kérem, váltsunk szót a keresetek és a teljesítmény összhangjáról, avagy úgy is fogalmazhatnánk, annak ellentmondá­sosságáról. Bus Ambrus: A keresketkiáramlást jó ideje bírálja a sajtó, mert nem áll arány­ban a teljesítményekkel. De mivel mér­hetjük ma Magyarországon a teljesít­ményt? Az árbevétellel, a nyereséggel? Hiszen végső soron ármanipulációval is lehet egy cég nyerséges. Es az is gyakor­lat, hogy a kiugró eredmény elkerülése érdekében költekeznek a vállalatok, hogy a következő évben csak néhány százalékkal legyenek eredményesebbek a bázisesztendőnél. A másik kérdés amit felvetnék a munkaerő-gazdálkodás gondja! Ez ördögi kör. A keresetszabá­lyozás jelenlegi rendszere nem teszi le­hetővé, ha mondjuk 15 emberre nem len­ne szükség, akkor azoktól megválhas­sunk. A jelenlegi kereseti viszonyok - már ami a fő munkaidőben elért bért illeti - eleve megfogják a vezető kezét. Pél­dául a mi vállalatunk dolgozóinak nyolc­van százaléka kénytelen mellékmunkát is vállalni, mert az egy főre eső éves át­lagkereset nem haladja meg a gyárban a 64 ezer forintot. Jó lenne mielőbb elérni, hogy olyan érdekeltségi rendszer lépjen életbe, amely lehetővé tenné, hogy a munkás a fő munkaidőben keresse meg á megfelelő fizetést. Vörös Antal: A keresetszabályozással kapcsolatban hosszabb távon nem lá­tunk előre. Ez év májusában jelent meg a keresetkiáramlással kapcsolatos rende­let, ugyanakkor az az általános gyakorlat, hogy a vállalatok március illetve április hónapban végzik a béremeléseket. Az 1987. évre vonatkozó tervező munkán­kat gátolja, hogy mind ez ideig nem jelen­tek meg a szeptemberre ígért szabályo­zók. Magyarul: ha nem látjuk a hosszabb távú jövőt, a szőlőtelepítést elhagyva, bú­zát vetünk.- A piaci érzékenység feltételezi, hogy vállalataink megfelelő információkkal rendelkezzenek és a különböző hazai és külföldi szakkiállításokon részt vegye­nek! Legutóbb Szegeden például egyet­len Tolna megyei céggel sem találkoz­tunk... Bajcsy Géza: Annak érdekében, hogy adott esetben egy magyar vállalat szak­embere megismerje a legújabb dolgo­kat, elengedhetetlenek a bűvészmutat­ványok. Mikor milliókról dönt, sok eset­ben nincs lehetőség arra, hogy 8-10 ezer forintot külföldi vásárlátogatásra szánjon. Ahhoz, hogy kiutazhasson egy­egy kolléga, legalább 15 négyzetméter­nyi helyet kell bérelni a külhoni bemuta­tón. Bus Ambrus: A magam részéről indo­kolatlannak tartom, hogy minden évben minden hazai kiállításon ott legyünk. A hazai bútoriparban ugyanis nincsenek olyan megugrások évről évre, ami ezt in­dokolná. Egyébként is az üzletek nem a kiállításokon köttetnek. Hartmann Lajos: Mi hasznosabbak és célravezetőbbenk tartjuk a vállalat által szervezett termékbemutatókat, amelyek­re meghívjuk az érintett kereskedelmi szakembereket. Ez esetben több infor­mációhoz jutunk, és a közvetlen eszme­cserére is lehetőség nyílik. Rózsa Andrásné: Szerintünk a megfe­lelő információszerzés alapja, hogy ott legyünk a különböző kiállításokon. A-lá­togatók és a szakemberek által így meg­mérettetik a cég és termékei. Az export- hányadunk 15 százalék körüli. Elhatáro­zott célunk, hogy ezen javítsunk!- Az elmondottakból az derült ki, hogy az őszintén feltárt gondokon túlmenően Önök tisztában vannak azzal, hogy mit kell, illetve kellene tenniük a stabilitás nö­velése érdekében! Ribling Ferenc: Meggyőződésem, hogy a különböző gazdálkodó szervnél dolgo­zók jól ismerik a teendőket. A beszélgetés során felmerült a nagyobb költségérzé­kenység, a műszaki fejlesztés kérdése és még sorolhatnám... Az elhangzottak valós tények. Ám ne higgyük azt, hogy a belső szervezettség a fegyelem javításával min­dent megoldhatunk. Mindannyian tudjuk: egy év eltelte után kiderült hogy a pénzki­áramlás nagyobb mérvű volt a megenge­dettnél. Érthető hát, hogy a szabályozókon szigorítani kellett. E ponton viszont azono­sulni lehet a gazdálkodó szervek elvárásai­val, miszerint stabilabb szabályozórehd- szerre van szükség! Jogosan merült fel az is, hogy kerüljünk közelebb a külföldi pia­cokhoz! Elég sok szó esett arról, hogy az érvényben lévő jövedelemelvonás gátol­ja a dinamikus műszaki fejlesztést. Önök által is ismert. A magyar gazdaság lépés­váltása, a gazdaságirányítási rendszer to­vábbi fejlesztése, az ezeket szolgáló ren­delkezések a jobb eredményt elérőket ser­kentik a további fejlődésre. Ez természet- zel együttvéve bízom abban, hogy a szabá­lyozók változása enyhíti a meglévő ellent­mondásokat. Nagy Ferenc: Sarkalatos témakörnek tartom a műszaki megújulás kérdését. Ezért is vizsgálta a megyei Népi Ellenőr­zési Bizottság az említett témát. Az érté­kelésből kiderült, hogy megyénk e tekin­tetben nem is áll olyan rosszul. 1981 -ben a megye ipara által gyártott termékek 11 százaléka volt új. Három évre rá ez az arány 14 százalékra nőtt. És itt hadd em­lítsek még egy számadatot 1981-85 kö­zött az öt évnél fiatalabb termékek aránya megközelítette a 45 százalékot. Mit von­hatunk le az említettekből? Azt, hogy min­den szigorítás ellenére mégiscsak érzékel­hető a megújhodási folyamat. Ha viszont a részleteket nézzük, meg kell állapítani, hogy nehéz helyzetben van a gépipar. Az általunk gyártott termékek 70 százaléka több mint tízéves. A dinamikus megújho­dás elsősorban a megyében működő ipari szövetkezetekre jellemző: a Tolnából kül­földre szállítandó áruk több mint 20 száza­lékát az említett szövetkezetek adják. Az ágazat fejlődése töretlen. 1970-ben az ál­taluk előállított termékek 14, másfél évti­zedre rá 26, idén pedig termelésük 30 szá­zaléka kerül várhatóan exportra. Ebből is következik, hogy az öt évnél fiatalabb termékek aránya az ipari szö­vetkezeti ágazatban eléri a 68 százalé­kot. Megyénkben ma öt ilyen iparvállalat mű­ködik, amely nehéz helyzetben van. Ez egyrészt a profilgondokkal, másrészt pedig a vezetési hiányosságokkal függ össze. Természetesen a megújuláshoz, a nehéz­ségekből történő kilábaláshoz nem csu­pán vezetői koncepcióra, hanem pénzre is szükség van. De, hogy ez miképpen te­remthető elő, az a magyar gazdaság egyik kulcskérdése. Köztudott, hogy 1974-től hosszú éveken át a vállalatok gazdagod­tak, ugyanakkor az államháztartás mindin­kább szegényedett. A jelen helyzetben ért­hető módon nem lehet fontosabb felada­tunk, mint e folyamat megállítása. A beszél­getés során többször visszatérő gondolat volt a stabilabb szabályozórendszer óhaja. De kérdem én önöktől: egy tőkés cég job­ban lát előre, mint egy magyar vállalat? Úgy gondolom, hogy illúziókergetés a szabályozórendszer stabilizálása, hoszszú távú lemerevítése már csak a piaci igé­nyekhez való alkalmazkodás miatt is. Sok szó esett a műszaki fejlesztésről, annak fékjeiről, aztán a piaci informáltság fontos­ságáról. Nem új, amit mondok: aki nem is­meri a piaci igényeket, elbukott. És most hadd boncolgassam egy kicsit a technikai fejlesztés kérdéseit, ami ugyancsak össze­tett dolog. Tudok olyan tolnai cégről, amely égy szervezési intézettel vizsgáltatta meg működését, annak árnyoldalait. Volt olyan szövetkezet, amit a licencvásárlás állított talpra. Más vállalat fejlesztési apparátust szervezett a fellendülés érdekében. De so­rolhatnék számos vállalatot amely kényel­mességből nem él a lehetőségekkel, járja a megszokott útját. Kérdés, meddig! ■ Végezetül néhány gondolatot említek a keresetszabályozásról és a követelmé­nyekről. Meggyőződésem, hogy a kere­setek elszakadtak a termeléstől. A kive­zető utat abban látom, ha a szabályozók kellőképpen orientálják a munkaerőpia­cot. A keresetszabályozásnak lehetővé kell tenni a kellő alkalmazkodást, azt, hogy a vállalatok könnyebben szabadulhassanak meg a felesleges emberektől. Ugyanakkor azt is kell érnünk, hogy ne csupán az első számú vezetőknek okozzon fejfájást a vál­lalat jövője, hanem a munkás is érezze át a felelősséget a jobbítás érdekében. Köszönöm a beszélgetést. Balról-jobbra: Lafferthon Ernő, Bajcsi Géza, Nagy Ferenc, Hartmann Lajos, Fazekas Pál, dr. Záborszky Judit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents