Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

6 Ct^)ëPÜJSÀG 1986. november 15. beszélgetés Ganczerné dr. Rausch Máriával, a Szekszárdi Városi Tanács osztályvezető-helyettesével I- A beszélgetés időpontjában nem könnyen állapodtunk meg. Végül is ma délutánra került, a délelőtti ügyfélfogadási idő miatt Mindig ilyen el­foglalt?- A tanácsi munka nem hagy sok „üresjáratot’', bár vannak akik ennek az ellenkezőjét hiszik, anélkül, hogy ismer­nék a tevékenységünket.- Ha lehet, erről a későbbiekben ejtsünk szót, először talán magáról mondjon néhány monda­tot- Szekszárdon születtem, 1950-ben. Édesapám malomban dolgozott, mint üzemvezető, majd műszaki vezető lett. Édesanyám varrónőként ment nyugdíj ba. Egy húgom van, pedagógus, az V. Sz. Álatalános Iskolában tanít. Az általános iskolát Mözsön végeztem, 1968-ban a tolnai gimnáziumban érettségiztem. Az ELTE jogi karán doktoráltam 1974-ben.- Úgy tudom, attól az évtől kezdve dolgozik ta­nácson. Azt hiszem, nem járok messze az igaz­ságtól, ha feltételezem, nem ez volt gyermekkori álma. Egy frissen végzett jogász ügyvédi, bírói, ügyészi karrierről álmodik, ez természetes is, hiszen erre oktatták, erre készítették fel. Hadd kérdezzem meg, miért ment éppen tanácsi dol­gozónak?- Nem szépítem a valóságot, azért, mert ott kaptam munkát. Pakson kezd­tem, mint gyámügyLelőadó, innen Szek- szárdra kerültem a járási hivatalhoz szin- tén gyámügyisnek, és amikor 1979-ben a Szekszárdi Városi Tanács igazgatási osztályán lettem helyettes, akkor is so­káig elláttam a gyámügyi feladatokat. Ahogy a pályára kerülésemmel kapcso­latban elmondtam a valóságot, azt is el kell mondanom, hogy hamar megszeret­tem ezt a munkát. Úgy érzem - a mai na­pig - a gyámügy és a bírói munka között sok a közös vonás. Zárójelben megjegy­zem, bíró szerettem volna lenni. A szakte­rületem különben is elég mozgalmas, nem mondhatnám, hogy monotonná vált a munkám. Eleinte éjszakákat nem alud­tam, gyötört a kétség, jól csináltam-e, he­lyes volt-e a döntésem, hiszen sorsokat, életeket tereltem ilyen vagy olyan irány­ba. A gyakorlat, a tapasztalat növekedé­sével azonban csitultak a kétségek, és sok egész életre szolgáló tanulságot sze­reztem. Például megtanultam, hogy soha, semmiről nem lehet ítéletet alkotni addig, amíg a másik felet is meg nem hallgattam. Ez nemcsak a gyámügyre igaz, hanem az egész államigazgatási munka, sőt szerin­tem az élet minden területére.- Amikor osztályvezető-helyettes lett, bizo­nyára megváltozott a munka jellege, hiszen jó ve­zetővé válni a tapasztalatok szerint nem könnyű. Nagyobb a felelősség, objektív értékelésre van szükség, és bizony nemcsak dicsérni, hanem bírálni, sőt felelősségre vonni is kell, vállalva a kockázatát a tévedésnek, a sértődésnek, az elé­gedetlenkedésnek. Gondolom, nem volt könnyű mindehhez alkalmazkodni.- Valóban nem. Ráadásul sokkal több ügyféllel kellett foglalkoznom, mint ko­rábban. A járási hivatalnál az ügyek több­ségében másodfokként jártam el, vagyis községi tanácsok által már elbírált ügye­ket vizsgáltam felül. A városi tanácson megtanultam, mit jelent az „első vonal­ban” dolgozni, olyan emberek ügyeiben eljárni, akikkel egy városban élek, min­dennap találkozhatok az utcán. Jelenleg hozzám, mint ügyintézőhöz tartozó fel­adat elsősorban a kisajátítás. Nem egy­szerű dolog ez, hiszen házak, telkek álla­mi tulajdonba vételéről van szó. Az ügyfe­leket ez közelről érinti, mert aki évtizede­kig élt egy házban, sőt talán még a déd- szülei is ott látták meg a napvilágot, nem egykönnyen válik meg a tulajdoná­tól. Bár a fizetett kártalanítás tisztességes összeg, az elvesztett környezetet, az em­lékeket nem tudjuk visszaadni. Ezért sok tapintatra, ugyanakkor határozottságra van szükség, mert akad, aki visszaélni, ügyeskedni próbál. Ezt a munkát is sze­retem, nehézsége és szépsége ugyan­abban a dologban - az azonnali döntés­ben - van. Sok bonyolult, néha kusza, za­varos jogviszony fordul elő ezen a terüle­ten, résen kell lenni, az idevágó szabá­lyokat naprakészen tudni kell, tévedni itt nem lehet, az ember jó híre, szakmai tisz­tessége forog kockán.- Így hallgatva bizony nem hat könnyűnek és egyszerűnek a feladata. De azt hiszem, az embe­rek amúgy sem sokat tudnak a tanácsi munkáról, vagy általánosabban szólva a hivatali-tevékeny­ségről. Jómagam tanultam róla, és bevallom, meglepett, hogy a hazai és külföldi igazgatási szakemberek a „bürokrácia”, „bürokrata” szava­kat szakkifejezésként, minden mellékzönge nél­kül használják. Ugyanakkor a köztudatban vala­miféle pejoratív jelenség párosul vele. Sőt, azt hi­szem vicclapokból, karikatúrákból ismerős min­denkinek a könyökvédős, kávézgató, trécselő hi­vatalnok portréja, aki csak az aktákat tologatja, az ügyfeleket zaklatja és stempliket követel.- A kép sajnos ismerős, és egy ma­napság igen divatos, és nagyon káros tendenciát juttat eszembe. Azt, hogy mostanság divatos a tanácson elverni a port, szinte „besulykolják” a köztudatba, hogy a hivatalnok olyan, mint ez a leírás mutatja. Emiatt vagyok elégedetlen a tö- megkommunikácóval sok esetben. Tévé, rádió, sajtó foglalkozik valós vagy vélt hi­báinkkal, és szinte kizárólag csak ezek­kel. Azt még soha nem vizsgálta senki, hogy a gyakran bonyolult, feleslegesnek tűnő eljárás nem a mi ötletünk az ügyfél „ugráltatására”. Mi jogszabályok alapján dolgozunk, ezeket nem mi hozzuk, de be kell tartanunk és tartatnunk őket. Az más dolog, hogy a szabályokat is lehet helyte­lenül, mereven, lélektelenül alkalmazni. Természetesen mi is hibázunk, de hol nem fordul ez elő, milyen munkahelyen, munkakörben? Nálunk is van fegyelme­zetlenség, de nem több mint máshol, sőt véleményem szerint sokkal kevesebb. Aki erre a pályára kerül, nap mint nap ügyfelekkel találkozik, dönt, az nem lehet sorozatosan figyelmetlen, felelőtlen, mert akkor nem maradhat meg itt. Az ügyfél ha bejön, és zárt ajtót talál, dühöng, és azt hiszi, packázunk vele. Arra ritkán gondol, hogy esetleg halaszthatatlan dolog miatt, egy másik ember érdekében van szük­ség azonnali intézkedésre, mert esetleg rádől a ház, vagy gyerekek vannak üres lakásba zárva napok óta. Sajnos erre is volt példa. Mindezt nem is az embereken kérem csak számon, hiszen ők csak ak­kor jönnek, ha ügyes-bajos dolguk van, vagy ha hívjuk őket. Nem sokat tudnak a munkánkról. Ezért kellene, hogy azok, akik viszont ismernek minket, a tevé­kenységünket, a nehézségeinket, - ha nincs okuk rá - ne szidjanak, hanem se­gíteni próbáljanak.- Az előbbieken kívül az emberek a fejlődést, pontosabban a fejlesztést is a tanácson kérik számon.- Itt rögtön tisztázni kell valamit. Az ál­lampolgárok azonosítják a tanácstestü­letet és a tanácsi dolgozókat, pedig szó sincs azonosságról. A testület tagjait a la­kosság választja. A tanácsi apparátus végrehajt, kiszolgálja a testületet, de a döntés kizárólag a választott tanácsta­gok kezében yan. A tanácsi dolgozó ugyanolyan ember, mint bárki más. Ha nem épül fel egy óvoda, esetleg az ő gye­rekének nem lesz majd óvodai férőhelye, ha hiba van a távfűtésben, ő is fázik. A la­kóhelyi problémákat, gondokat ő is a sa­ját bőrén érzi. Visszatérve a testülethez: úton-útfélen hallani, hogy kevés a pénz, nehéz a gazdasági helyzet. Ugyanez áll a tanácsokra is. Rangsorolniok kell a szük­ségleteket, a fejlesztés rovására is.- Ha már pénzről ejtettünk szót, hadd kérdez­zem meg, milyen önöknél a bérezés?- Néhány példát mondanék, csupán il­lusztrációként. Hat éves gyakorlattal ren­delkező jogász fizetése 6000 forint. Ti­zennyolc éves gyakorlattal rendelkező középfokú műszaki ügyintéző bére 5000 forint. Ezek nem kirívó példák, és idén komoly bérfejlesztés is volt. Arról nem is szólva, hogy nálunk nincs prémium, nye­reségrészesedés, túlórapótlék. Másod­állást nem vállalhatunk. Ha helyettesítjük egymást, ezért külön pénzt nem kapunk. Ha valaki beteg, vagy szabadságon van, az ügyiratai összegyűlnek, más többnyi­re nem tudja elintézni helyette. Nem hi­szem, hogy az anyagiak miatt jönne ide valaki dolgozni. ■ - Mi tartja akkor itt az embereket?- Aki megmarad a pályán, azt ideköti a munka, az emberek szeretete, annak a tudata, hogy segít másoknak. Bár az előbbiekben az árnyékosabb oldalt szemléltük, sok szépsége van a mi szak­mánknak is. A jól megoldott feladat, a si­ker mindenkit örömmel tölt el. I- Tudom önről, hogy ez évtől tagja a Szakszer­vezetek Országos Tanácsának.- A közösségi munkában mindig aktí­van vettem részt. Középiskolában KISZ vezetőségi tag voltam, amióta munkába álltam, tagja vagyok a szakszervezetnek, 1984-ben választottak meg a Közalkal­mazottak Szakszervezete Szekszárd vá­roskörnyéki alapszervezet szb-titkárává. A tavalyi választások alkalmával lettem ágazati szakszervezeti kongresszusi kül­dött, innen a Magyar Szakszervezetek XXV. kongresszusára delegáltak. Szak- szervezeti munkámban a legfontosabb­nak a dolgozók érdekvédelmét, a mun­kafeltételek javítását, a szociális juttatá­sok helyes elosztását tartom. Mint mun­kahelyi szakszervezeti titkár, és mint SZOT tag a békés megoldások, az ész­szerű kompromisszumok híve vagyok. Akik ismernek, azok azt is tudják, nem egykönnyen engedek az álláspontom­ból. Szerencsére munkahelyi vezetőim partnerek ebben, meg lehet győzni őket, sok elképzelésünket vittük már sikerre. A tisztségem segített hozzá ahhoz is; hogy túllássak a szűkebb munkahelyi, sőt ágazati ügyeken, problémákon, hogy más munkaterületek gondjait is megért­sem. Mindannyian ugyanazért a célért küzdünk, és mind több embert kell be­vonni a közös munkába és döntésekbe. Ezen dolgozom én is. I- Munkahelyén vezető, országos szervezet tagja, van-e szabadideje, nem túl megterhelő-e mindez?- Sok szabadidőm nincs, és ami van, az a családé. 1972-ben mentem férjhez, a férjem építésztechnikus. Két fiam van, Péter tizenegy, Gábor hat éves. Ha együtt vagyunk, megkövetelik, hogy minden percemet nekik szenteljem. Megértőek, hiszen sok munkaidőn túli elfoglaltsá­gom akad. Ök mindenben segítenek, volt már olyan, hogy napokra magukra kellett hagynom őket. A férjem szó nélkül vállal­ta a családi gondokat. Enélkül azt hiszem nem tudnám ilyen intenzitással ellátni a feladataimat.- Úgy érzem, sok mindenre világítottunk rá a tanácsi munkával kapcsolatban. Meggyőzött ar­ról, hogy ezentúl más szempontból is mérlegel­jem a dolgokat, mielőtt kritikát mondok a munká­jukról. Remélem, nem állok egyedül ezzel a véle­ményemmel. Egy utolsó kérdést Jó hivatalnok­nak tartja magát?- Nem tudom. Ezt másoknak kell el­dönteni. Mindenesetre én arra törek^ szem. I - Köszönöm a beszélgetést. WENTER MARIANN MÚLTUNKBÓL Az első világháborút követően, amikor a központi hatalmak frontjai összeomlot­tak -1918. október-november - tömege­sen hagyták el a lövészárkokat a kato­nák, s amint lehetett elindultak hazafelé. Sokan jöttek gyalog, mások különböző közúti jármüvekkel, vagy éppen vonattal. Ez a népvándorlásszerű megmozdulás aligha volt szervezettnek nevezhető. Vol­tak ugyan szép számmal, akik eljutottak a leszerelési központokba, s ott annak rendje és módja szerint leadták a hadfel­szerelést, de megszámlálhatatlanul so­kan voltak, akik teljes felszereléssel a frontról egyenesen hazatartottak. így ju­tottak fegyverekhez a munkás-, a pa­raszt-, és a katonatanácsok a polgári de­mokratikus forradalomban, s így történ­hetett meg, hogy ezek a szervezetek nemcsak erkölcsi, politikai fiatalommal rendelkeztek, hanem a fegyverrel is. Kö­veteléseiket, céljaikat nem egyszer en­nek segítségével érték el. A háborút követő második nagy moz­gás akkor keletkezett, amikor a fogság­ból hazatérők áradata elérte a magyar határt. Ez már meglehetősen szervezet­ten történt. Hatalmas gyűjtőtáborokba helyezték çl az érkezőket, ahol rövidebb- hosszabb ideig megfigyelés alatt tartot­ták, s aztán útnak bocsátották őket, ha nem láttak egészségügyi, vagy éppen politikai okot a visszatartásra. Csakhogy az út hazáig nem mindenki­nek volt könnyű. Sokan tértek vissza a fogságból olyanok, akik a demarkációs vonalon túl, a megszállt területeken lak­tak. Nem mindenki indult neki a bizonyta­lannak. Visszatartotta őket a különböző megalapozott, vagy valótlan híresztelés az újabb gyűjtőtáborokról, az internálás­ról, a zaklatásról. De mit tehetett a vissza- maradókkal a hatóság? A hely kellett az újabban érkezőknek. Csak arra lehetett gondolni, hogy azokat, akik nem térnek vissza, átmenetileg, vagy végleg ottho­naikba, a nagybirtokokra, nagyobb ipari telepekre irányítsák mezőgazdasági, vagy ipari munkára. Történt is ilyen intéz­kedés. Az alispáni hivatal a földművelésügyi miniszter 1108/VI-1/ 1918. számú ren­deletére hivatkozott, amikor értesítette a közigazgatás különböző szintjein műkö­dő tisztségviselőket, hogy „Budapesten nagyszámú gyári és ipari munkás van munkanélkül, akik minden mezőgazda- sági munkára azonnal rendelkezésre ál­lanak. Felhívom a t. címet, hogy a fentie­ket működése területén a szokásos mó­don tegye közzé azzal, hogy az érdekel­tek a fizetési feltételek megjelölésével azonnal jelentsék be igényeiket hoz­zám.” A földművelésügyi miniszter fenti ren­deletével egyidejűleg megérkezett az alispánhoz Pallavicsininek, a dél-dunán­túli központi kormánybiztosnak leirata, amelyben kéri, hogy az alispán „ipari vál­lalatok, nagyobb gazdaságok birtokosai­nál odahatni méltóztassék, hogy hosszas távoliét után hazatérni nem tudó munka­bíró testvéreink képességeik és hajla­maiknak megfelelő munkakörben élel­mezés és szokásos díjazás mellett mun­kára alkalmaztassanak!” Az alispán tehát választhatott, hogy ki­nek és kiket javasol elsődlegesen mező- gazdasági munkára.1919. október 29-én meghozta a döntést. Idézzük a földműve­lésügyi miniszterhez címzett terjedelmes levelének néhány mondatát: „...kérdést intéztem a fogolytábor pa­rancsnokságához, vájjon az ott össze­gyűjtött emberekből lennének-e mező­gazdasági munkára kiadhatók, és milyen feltételekkel lennének kiadhatók olya­nok, akiknek a mezei gazdálkodás ren­des foglalkozásuk. Tettem ezt azért, mert a mezőgazdasági termelés érdekeit job­ban vélem szolgálhatni az ahhoz értő földmunkások alkalmazásával, mint a budapesti ipari munkások kihelyezésé­vel, akikkel szemben aggodalmat táplá­lok az iránt is, hogy a kommunista esz­mék maszlagjából kijózanodott falusi né­pet újból fertőzhetik”. A felirat egy másik részében a témára visszatérve, az alispán ezeket irta: ’’...budapesti munkásoknak gazdasági munkára leendő alkalmaztatása ügyé­ben csak akkor leszek kénytelen előter­jesztést tenni, ha a zalaegerszegi fogoly­tábor parancsnokságától vagy egyálta­lán kedvezőtlen, vagy nem egészen ki­elégítő választ kapok.” Félt az alispán a kommunista eszmék terjedésétől, mint ördög a szenteltvíztől. Meg kívánta óvni ettől a falut. Az alispán gyors választ kapott Zalaegerszegről, oda egyenlőre még nem érkeztek Olaszországból volt hadifoglyok, őket a csóti táborba irányították.fOktóber 31 -én kelt a levél.) Közben az alispánhoz egyetlen igény érkezett. A szekszárd-ózsáki gazdaság 40 foglyot kért. A kukoricát és a répát kellett volna betakarítani. Időközben a fővezérség is rendelke­zett, a munkahelyek felderítésére utasí­totta az alispánt. Az alispán november 21 -re tanácskozást hívott össze a bére­zés-alkalmaztatás megvitatására. A ki­alakított álláspont szerint heti négy alka­lommal kapnak húst és napi 7-10 korona napszámbért, amennyiben szakmában, illetve átalány munkabérre történnék az alkalmaztatás. Más esetben szabad egyezkedés van, de ha a munkaadó és a csapat között békés megegyezés nem történnék, a kérdés eldöntését az alispán elnöklésével eljáró bizottság eszközli. A munkabérről november 22-én az alispán értesítette Zalaegerszeget, ahon­nan azonban nem munkaerőt, hanem le­velet küldtek. Idézzük: „November 22-én kelt ad. 9533/1919. számú megkeresésre vonatkozólag tisz­telettel értesítem, hogy a Hadügyminisz­térium 239492/55. bizalmas számú ren­delkezése folytán fogságból visszaérke­ző katonáink, a román katonai főpa­rancsnoksággal létesített megegyezés következtében már a megszállott terület­re is elutazhatnak. Így munkaerő fenti tá­borban rendelkezésre nem áll. Amennyiben a viszonyok megváltoz­nának, úgy a parancsnokság ezt hala­déktalanul közölni fogja.”(A levél kelte 1919. dec. 3.) Néhány nappal később a kerületi kor­mánybiztostól érkezett levél. Most ő akart munkanélkülieket elhelyezni. Idézzük a december 6-án kelt levelet: „A kaposvári katonai körlet parancs­nokság a politikailag megbízhatatlanabb hadköteles egyénekből munkásoszta­gokat szándékozik felállítani abbóla cél­ból, hogy az osztagok mezőgazdasági vagy más közmunkákra alkalmaztatná­nak. Egy munkásosztag létszáma az őr- legénységgel együtt 150 főben van ter­vezve." Ezt követően a kormánybiztos felszólította az alispánt, tájékozódjék, hogy területén hol, milyen munkára, mennyi időre és hány emberre lenne szüksége. Javasolta, keresse meg ebben az ügyben az államépítészeti hivatalt is. Az alispán miközben kétségbeesetten mentette magát a fővezérségnél a zala­egerszegi eset miatt, levelet küldött az'Ál­lamépítészeti Hivatalhoz, a Dunavédgát Társulat igazgatóságának, valamint az ózsáki gazdaságnak. S jötteka válaszok: Ózsáknak változatlanul szüksége volt munkaerőre, „...tiszteletteljesen jelentjük, hogy méltányos díjazás mellett 20 em­bert azonnal, további 50 embert pedig 1920. március 1 -én alkalmazhatunk gaz­daságunkban 7-8 hónapon át”. Az Allamépítészeti Hivataltól inkább kérdés, mint válasz érkezett: .tudnom k ell, hogy...milyen anyagi terhek háram- lanak a vármegyére, mert a vármegyei útalap jelenleg ilyen munkákra fedezettel nem rendelkezik, és így az alkalmaztatás csak az esetben lenne esedékes, ha ezen munkálatok költségeire avármegye valahonnan fedezetet kapna, vagy ha a munkáltatási és ellátási költségeket nem a vármegye fizetné.” A Szekszárd-bátai Ármentesítő Társu­lat a többi között így válaszolt:.tisztelet­t el közlöm, hogy társulatunknál csak a tavasszal tudnók nevezett munkásokat alkalmazni, de akkor is úgy, hogy élelme­zésüket nem vállaljuk, mivel az a jelen kö­rülmények között lehetetlen. Lakást, ba- rakok építésével még nyújthatnánk.” Ezt követően volt még néhány sürgető jellegű levélváltás - és az ügy végére pont került. A nagy vehemenciával kez­dődött munkahelykeresés és alkalmaz­tatás eredmény nélkül végződött. Egy dolog azonban kiderült: a megye félt az ipari munkásoktól, félt azok által hirdetett eszméktől. k. balog János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents