Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-11 / 240. szám

10 Képújság

1986. október 11.

Nekem elveim vannak

Az osztályértekezlet után Brúnó kipirult, dühös arccal lépett hozzám:- Csak azt tudnám, mi van ma veled? - kérdezte.- Miért, mi lenne? Egyáltalán semmi - válaszoltam.- De hát az előbb az értekezleten olyan szenvedélyesen bíráltál engem, mintha nem is lennénk barátok - tette hozzá.- Ezen nincs mit csodálkoznod - mondtam. - Jól tudod, nekem elveim vannak. Tehát: tegnap elkéstél a munkából vagy nem? Elkéstél! Ha 10 percet is, de elkéstél. A fegyelem azonban fegyelem, mindenkinek be kell tartania a rendet.- Jó, jó, dehát ezért támadtál úgy rám? - folytatta Brúnó, még idegesebben.- Talán nem a földön élsz, valahol más bolygón képzeled magad. Miért bírálnak valakit az osztályértekezleten? - kérdeztem Brúnótól. Talán nem azért, hogy megváltozzon, s máskor ne kövessen el hasonló hibát?- Most már semmit sem értek - fűzte tovább Brúnó -, talán nem köszöntettelek elég illedelmesen ma reggel, s ezzel akartad tudomásomra hozni rosszallásodat?- Hagyd már abba! - mondtam kissé indulatosan.- Vagy lehet, hogy sértve érzed magad, amiért tegnap már a hatodik dominópartit nyertem meg ellened - suttogta bizalmasan Brúnó. Vagy talán abba betegedtél bele, hogy tegnap olyan sokáig beszélgettem a feleségeddel telefonon? - hunyorgott Brúnó.- Hallgass ide! - mondtam. - Most már elég. Nyilván fogalmad sincs, hogy mit jelent az, ha az embernek elvei vannak. De én egy olyan ember vagyok, aki ragaszkodik az elveihez - ha felfogod, ha nem. A baráti kapcsolataimtól függetlenül bírálok meg bárkit az osztályértekezleten.- Aha, most már dereng valami - kiáltotta Brúnó. - Egyszerűen nem tudod megbocsátani, hogy tegnap legyőztelek sakkban.- Jó - válaszoltam- most már azonban csak azt szeretném tudni, hogy mi köze van a sakkpartinak a bírálatomhoz?- De mi köze van a bírálatodnak hozzám? - viszonozta rögtön Brúnó a kérdést.- A fene egye meg! Hát nem érted? Nem lehet elkésni a munkahelyről, s te tegnap elkéstél: Ha csak 10 percet is,de elkéstél!- Oké. Ebben igazad van, de én szentül meg vagyok győződve, hogy azért bíráltál engem, mert tegnap nem hívtalak meg lazac-vacsorára. De hát értsd meg, üzletemberekkel voltam, nem mondhattam nekik, hogy a legjobb barátom is szívesen eljönne, hiszen rajong a lazacért - fejtette ki véleményét Brúnó.- Na, most aztán már elég - mondtam -, és kirohantam a főbejáraton, az utcára. De Brúnó oda is követett, s mellettem csak sóhajtozott, hogy nem és nem érti az egészet.- Na jó, most már megmondom neked - fordultam hozzá. - Az elvi bírálatom válasz a viselkedésedre.- Na de milyen viselkedésemre? - nyögte Brúnó.- Jó, nagyon röviden vázolom - mondtam. A városi színháznál dolgozik ugye a feleséged?- Igen - válaszolta Brúnó.- S gyakran adnak ki tiszteletjegyeket is? - kérdeztem.- Igen - válaszolta rémülten Brúnó.- Na, s felajánlottál egyszer is nekem ilyen jegyeket? 1

Fordította: Szabó Béla

Liszt Ferenc emlékezete IV.

Az utókor szava

A közvetlen utókor első dolga volt, hogy Liszt remekműveit mennél gyorsabban elfeledje. Bartók1911-ben,a100. születésnapra írt „Liszt zenéje és a mai közönség” című cikkében indulatosan jegyzi meg: „Különös, hogy a zenészek mekkora hányada, mondhatnám túlnyomó része, mennyire nem tud megbarátkozni Liszt zenéjével, dacára minden újszerű- és nagyszerűségének.’'

így volt ez más országokban is, bár akadtak zeneszerzők - mint a fiatal Anton Webern, vagy Arnold Schoenberg -, akik nagy jelentőséget tulajdonítottak Lisztnek.

Azonban az utókor hosszú ideig sok mindennel nem tudott megbirkózni. Évtizedeken át tartott az áldatlan vita arról, magyar volt-e Liszt Ferenc, vagy németosztrák. Az érvek és ellenérvek tengerében azután éppen a lényeg sikkadt el, Liszt Ferenc európaisága, szellemének határokat nem ismerő szárnyalása.

Mennyit ártott Lisztnek mindaz, ami pályája ívét a 19. század első felében oly magasra emelte: a technikai lehetetlent nem ismerő virtuozitás!

Éppen ez vált gyanússá utóbb, félreismerték a zongorajáték megújítójának valódi szerepét, s lebecsülték az életmű egy roppant jelentős részét, éppen a zenehallgatók ezáltal olyannyira szeretett bravúros darabokat. Pedig nincs semmi művészileg alacsonyrendű abban, ha valaki úgy zongorázik, mint senki a világon, s ennek a képességének műveiben is kifejezést ád. A nagyszabású alkotások meg javarészt szintén lebecsültet- vén, nem foglalták el helyüket a repertoárban.

A magyar zenekultúra két óriása, Bartók Béla és Dohnányi Ernő a Liszt-tanítvány Thomán István osztályában érett nagy pianistává. Bartók, első budapesti nyilvános szerepléseinek egyikén, 1901. október 21-én, Liszt születésnapjának előestéjén, mint növendék játszotta a h-moll szonátát a Zeneakadémián. KoLiszt érdemjeleivel az 1867-es koronázási ünnepségen

dály első, nagyobb, közönség elé került műve, a Nyári este, 1906. október 21-én, szintén egy Liszt-születésnap előestéjén hangzott fel.

A Zeneművészeti Főiskola fél évszázados jubileumakor, 1925-ben veszi fel Liszt Ferenc nevét. Az 1933-as budapesti Liszt-verseny - az első nemzetközi zenei vetélkedés Magyarországon - Fischer Annie világkarrierjének kezdete. Újabb ünnepségek 1936-ban, a fél évszázados halálévfordulón. Ebben az évben Liszt- problémák-ról tartja Bartók Béla székfoglaló előadását a Magyar Tudományos Akadémián, s ekkor írja meg Vörösmarty verse nyomán Liszt Ferenchez című nagyszabású vegyeskarát Kodály Zoltán.

Az életmű újrafelfedezéséért roppant sokat tett a magyar és a nemzetközi Liszt-kutatás. A mi legjelentősebb kutatóink mellett szovjet, angol, osztrák tudósok. Weimarban, amelynek Zeneakadémiája szintén Liszt Ferenc nevét viseli, jelentős Liszt-archívum található. Liszt európaisága, egyetemes jelentősége napjainkra mindinkább érvényesül.

Sokat tesznek a zeneszerző, emlékének ápolásáért a Liszt-társaságok. Közülük az első Pesten, 1870-ben, a művész életében alakult. A jelenlegi magyar Liszt Ferenc Társaság 1973-ban alakult meg, tagjáinak száma közel ezer. A nemzetközi érdeklődés növekedésének jele, hogy az 50-es évek végétől külföldön is mind több Liszt-Társaság tevékenykedik, számuk ma már tíznél is több.

Az idei kettős emlékév nem egy megkésett Liszt-kultusz kezdetét jelzi, hanem a csúcspontját mindazon mozgalmaknak, amelyek az elmúlt 15-20 esztendő- bércéiül tűzték ki, hogy felhívják a zenei közvélemény figyelmét Liszt Ferenc roppant művészi jelentőségére. Természetes, hogy a magyar zenekultúra e feladatokból oroszlánrészt vállal.

Előadóművészeink, nagy együtteseink idén a magyar géniusz zenéjével járják a világot s a hazai hangversenytermeket. Magyar gyártású hanglemezen az utóbbi időben mind több, korábban soha nem hallható Liszt-alkotás vált közkinccsé, s a külföldi hanglemezprodukciók is növekvő számban adják közre zenéjét, amit je- léz az 1974 óta nálunk megrendezett nemzetközi Liszt hanglemezpályázaton való élénk részvétel.

1970 óta jelenteti meg Zeneműkiadónk Liszt összes műveinek pontos, kritikai kiadását. E sorozatnak máris nagy hatása van a Liszt-játék fejlődésére.

Fordulatról beszélhetünk tehát, a zenehallgatók s a muzsikusok viszonya Liszt zenéjéhez ma egészen más, mint volt csak 20 éve is. Azonban a Liszt-év után is rengeteg a tennivaló, míg a magyar géniusz valóban azt a helyet tölti be a zenekultúrában, amely vitáthatatlanul megilleti.

BREUER JÁNOS

Azt mondtad, majd elutazunk a Balatonra mind a négyen. A hegyre mentünk biciklivel, én mögötted ültem a csomagtartón, Sándor meg apu mögött. Zötykö- lős volt a hegyi út, sütött a nap, és akkor még azt hittem, mindig így lesz. Együtt megyünk mindenhová, esténként odaülünk a tévé elé, és apu segít neked mosogatni.

Apu nagyon szeretett téged, de amióta elmentél, nem engedi, hogy rólad beszéljünk. Nagymama öreg és beteg, lihegve kacsázik egyik szobából a másikba, és panaszkodik, hogy fájnak a lábai. Ő sem emleget, de tudom, hogy gondol rád néha, mert rendet rakott a szekrényedben, szépen összehajtogatta minden ruhádat, és néha megállt a keze, elgondolkodott. —

Amikor elmentél, azt mondta, soha többet nem akar látni. Most mégis úgy érzem néha, szeretné, ha még egyszer visszajönnél.

Te nem tudod, hogy belebetegedtem. Talán ha akkor látsz, visszajössz, és nem hagysz el soha. Ültem az iskolában, és erősen fogtam a pad szélét, mert nem akartam, hogy meglásák, mennyire reszketek. Előtte a szünetben azt mondták a gyerekek, hogy te rossz nő lettél, és elvittek a rendőrök. És hogy másik városban vagy valahol.

Én nem hittem el. Megrúgtam azt a gyereket, aki mondta, de a többiek is rámtámadtak és megvertek. Nem az fáj, hanem ahogy rólad beszéltek.

Ültem az osztályban, és arra gondoltam, hogy itt mindenkinek van anyukája, csak nekem nem. A tanárnő felszólított, és azt mondta:- Zoli, ide sem figyelsz? Mond meg szépen, miről beszéltünk az előbb?

Én arra gondoltam, nem igaz, hogy másik városban vagy. Könnyen lehet, hogy itt járkálsz valahol a közelünkben, csak nem mersz hazajönni, nehogy apu megverjen. S talán arra vársz, hogy megkeresselek. Ezért nem mentem másnap iskolába. Elindultam reggel Sándorral rendesen, mint máskor, de aztán egyszercsak elfutottam tőle és otthagytam. Kiabált utánam, de nem fordultam vissza. Ő nem értette volna meg, mert kicsi, és különben is azt akartam, hogy elmenjen az iskolába. Én kiszaladtam a mezőre, a táskámat eldugtam egy bokorba, és elindultam, hogy megkeresselek.

Azt hittem, talán arra járkálsz valahol, vagy ülsz egy zsombékos dombon és énekelsz, mint otthon szoktál. Egész nap csavarogtam, és még csak azt sem éreztem, hogy éhes vagyok. Arra gondoltam, talán neked sincs mit enned, és akkor milyen jó lenne, ha megosztanám veled a tízóraimat.

Amikor kiderült, hogy már napok óta nem voltam iskolába, apu megvert S szíjjal. Tudod, amivel téged is szokott. Először könyörögtem, mert nagyon féltem, de aztán már amikor vert, nem is éreztem annyira. Összeszorítottam a fogaimat, és nem sírtam.

Nagymama este megsimogatta a fejőmet, azt mondta, ő tudja, hogy nem vagyok rossz kisfiú.

És hogy ezentúl majd ő elkísér reggelente az iskolába és nem lesz semmi baj. Sajnáltam szegényt, de tudtam, hogy hiába minden. Én oda többet nem megyek, ahol mindenkinek van anyukája, és ahol kicsúfolnak miattad.

Másnap tényleg elindult velünk szegény nagymama a fájós lábaival, és szépen beszélgetett velünk, de amikora mező széléhez értünk, én megint futásnak eredtem, és otthagytam őket.

Hallottam, hogy nagymama mennyire kiabál, és észrevettem, hogy megpróbál futni utánam, erre én felgyorsítottam, hogy minél előbb eltűnjek a szeme elől, és ne kínlódjon. Megmagyarázni úgysem tudtam volna ezt. Te talán megérted, hogy kerestelek. Valahogy úgy képzeltem, én meg tudlak találni, senki más, csak én.

Tudtam, hogy apu este megint előveszi a szíjat, és úgy gondoltam, nem is megyek haza. Általában úgysem vagyok éhes, az a két szendvics, amit nagymama reggel készített, sokáig elég nekem. Estefelé bementem az erdőbe, és ott aludtam egy kidőlt farönkön kuporogva. Sokáig nem tudtam elaludni, rád gondoltam, meg a régi életünkre. Aztán reggel már magasan járt a nap, amikor felébredtem.

Apu állt előttem, meg két rendőr és egy nagy kutya. Azt hittem, mindjárt megvernek, és el akartam futni, de az egyik rendőr megfogta a kezemet, és azt mondta, nem szabad megijedni, nem akar senki bántani. Akkor már nem is haza vittek, hanem ide, az intézetbe.

Nem tudom, mi lesz velem, és azt sem, hogy mi lesz veled, anyu. Sokáig nagyon rossz volt itt, és sírtam, aztán kértem papírt meg ceruzát az egyik gondozónőtől. Levelet írtam haza nagymamának meg apunak. Bocsánatot kértem tőlük, amiért így megszomorítottam őket, és azt írtam, hogy ha eljönnek értem, talán el tudom mondani, miért csináltam.

De a levelet nem tudtam elküldeni haza. Itt nincs egyetlen polc, amelyik az enyém,

nincs egyetlen fiók. A levelet elrejtettem a párnahuzatomba, de észrevettem, hogy amikor nem vagyok a szobában, a többi gyerek kiveszi és elolvassa. Most már tiszta rongy az a papír, amire a levelet írtam, és alig lehet elolvasni.

Sokáig vártam, hogy apu vagy nagymama meglátogat. A gyerekek itt eleinte nem álltak szóba velem, de aztán megbarátkoztam egyikkel, akinek meghaltak a szülei. Ő azt mondja, mindent megtenne, ha lenne hova hazamennie, ha Ignne családja, de hiába, nincsen. Kicsi kora óta itt van az intézetben.

Azt mondtam neki, hogy ha engem meglátogatnak, és hoznak valamit, akkor a felét nekiadom.

De aztán hiába vártunk. Mentek a napok, a hetek, mások levelet is kaptak vagy látogatták, énhozzám senki nem jött. Lehet, hogy apu most azt tiltotta meg otthon, hogy kiejtsék az én nevemet. Nagymama talán az én ruháimat is elrendezte a szekrényben, mint annakidején a tiédet, és amikor becsukta a szekrényajtót, olyan volt, mintha eltemetett volna örökre.

Most akkor két halott van otthon, te<meg én, anyu. Minden, ami ránk emlékeztet, bent van a szekrényekben és nem nyitják ki soha többet.

Azt mondták, tizennyolc éves koromban elmehetek innen. Az még nyolc év. Elhatároztam, hogy akkor azért is megkereslek. Majd elmegyek dolgozni, lesz pénzem, és tudok utazni. Megkereslek, és együtt élünk majd ketten. Lehet, hogy az még soká lesz, de én nem felejtek. Tudom, te sem. Hogy miért mentél el, nem tudom, de azt hiszem, ha megkérdeznélek, meg tudnád magyarázni, és akkor megérteném. Az ember semmit nem tesz ok nélkül, csak az a baj, hogy nehezen tudja elmesélni másoknak, miért tette. De mi ketten mindig megértettük egymást.

Emlékszel, anyu, én azelőtt is csak neked tudtam mindent elmondani.

Tegnap itt volt nagymama, és megint olyat csináltam, amit magam sem értek. Tudod, már lemondtam mindenről. Nem írtak, nem látogattak meg, és azt gondoltam, már annyira megharagudtak rám, mintamennyire terád. Már nem gondoltam arra, hogy valamikor látom még őket. S akkor, képzeld, anyu, fociztam a barátommal az udvaron. A kapu felé nézek, és azt hittem, álmodom, nagymama kacsázott felém, és mosolygott a régi kedves mosolyával. Egyik gondozónő kísérte, leültette a pavilonban, és kiabált nekem, hogy menjek oda.

Először majdnem futni kezdtem, de aztán mintha megbénítottvolna valami, csak lassan indultam el. Nagymama mosolygott, fáradtan ült a pavilonban egy pádon, és azt mondta, menjek odarántott csirkét hozott, meg kólát nekem.

Elő is vette, zsírpapírba volt csomagolva. Kiterítette a rántott csirkét maga mellett a pádon, és elővette a kiskését.

Vágott nekem egy darabot, és-integetett, de valahogy földbegyökerezett a lábam. Megálltam tőle bizonyos távolságra, ás csak néztem rá, de nem tudtam közelebb menni hozzá. Nagymama bekapott egy falatot, hogy engem is buzdítson és még mindig nem értette, mi van velem.

Láttam, hogy kicsordulnak könnyei. A gondozónő hitetlenkedve bámult rám, aztán vállat vont és otthagyott. Nagymama sírva kérlelt, hogy menjek oda, és egyek vele, de én nem mozdultam. Arra gondoltam, hogy otthon te is, anyu, meg én is, be vagyunk zárva a szekrényekbe, és ezt tiszteletben kell tartani. Mi soha nem jövünk ki onnan. Ezért nem mehetek oda, nem beszélgethetek vele, és nem kóstolhatom meg, amit hozott.

Hallottam, hogy a gondozónő azt mondta egy nagyobb fiúnak, hogy én menthetetlenül gonosz vagyok. Hogy ő még ilyen megátalkodott gyereket nem látott. Egyedül a sötétzárka való nekem, és rántottcsirke helyett kenyér meg víz

Sokáig üldögélt ott nagymama sóhajtozva, és a könnyeit törülgetve. Aztán az igazgató odajött hozzá, és azt mondta, taxit hívtak, amivel kimehet a buszállomásra.

így elment. Már nem szólt, hogy menjek oda, csak végtelenül szomorú volt az arca, és nehezebben járt, mint máskor. Hazavitte a rántottcsirkét, amit nekem hozott. Akkor odajött a barátom, akinek azt ígértem, megfelezem vele", amit kapok. Nem kérte számon, miért nem teljesítettem az ígéretemet. Azt mondta, hogy ha kikucskálunk a kőkerítésen, még megláthatjuk az utcán nagymamát, amikor beszáll a taxiba. Ügy is tettünk, és majdnem kiabáltam utána, mert hirtelen nagyon megfájdult a szívem, de már nem volt rá idő.

A kocsi ajtaja becsukódott, és a taxi elindult, elvitte nagymamát. Azt hiszem, többet soha nem jön meglátogatni. És apu sem.

Ha tizennyolc éves leszek, én sem keresem őket, csak téged, anyu. Majd min-' dent elmesélünk egymásnak, és együtt élünk.

Ha csak velem leszel, tudom, nem mész el többet sehová. És én sem. Most nem tudom, hol vagy, ahogyan talán te is otthon keresel gondolatban, de egyet biztosan tudok: megtaláljuk egymást. Nekünk nem kell olyan sokat magyarázkodni, közöttünk soha nem lesznek félreértések.

Gyere haza