Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-09 / 238. szám
1986. október 9. Képújság 3 Nyelvtanulás külföldi munkavállalással írta: dr. Henczi Lajos, a MTESZ főtitkárhelyettese Aki kézbe vesz egy magyar tudósok, műszakiak életútját tartalmazó könyvet, tapasztalhatja kiemelkedő szellemi nagyjainknak azt a közös vonását, hogy világot látott, több idegen nyelvet beszélő, művelt egyéniségek voltak. Kandó Kálmánról például feljegyezték a következő, Ganz Vagongyárban lejátszódó történetet. A szerkesztési osztályon Kandó a párizs-orleans-i vasúttársaság főmérnökével franciául beszélgetett. Eközben megszólalt a telefon és bejelentkezett régi amerikai üzletfele, akivel angolul társalgott. Miután a telefont letette, és áthaladt a szerkesztésen, látta, hogy egyik kollégája az olasz államvasutak részére készülő mozdony alkatrészeit rajzolja. Megállt a rajztábla mellett és mondott valamit olaszul munkatársának, aki csodálkozva nézett rá. Kandó ingerülten megismételte mondanivalóját, mikor a megriadt szerkesztő kibökte, hogy ő nem tud olaszul. Kandó erre a fejéhez kapott és elnézést kérve azt mondta: „Már azt sem tudom, milyen nyelven beszélek!” Gondolatait anyanyelvén kívül tökéletesen tudta akár németül, franciául, angolul vagy olaszul közölni. Csak magyarul beszélek Kandó életútja, eredményei is azt bizonyítják, hogy a nyelvismeret nem egyszerűen általános intelligencia- vagy társalgási kérdés. Nemcsak arról van szó, hogy az utcán válaszolni tudunk-e az érdeklődő külföldi turista kérdésére. Elég megnyerőén tudunk-e egy külföldiekkel folytatott üzleti tárgyalást levezetni? Nem erről, nemcsak erről van szó! A nyelvismeret, a világlátás megfelelő eligazodást, jártasságot, problémafelismerési és megoldási készséget jelent. Egy mérnökembernél ez a műszaki fejlesztéshez kapcsolódik. Ahhoz, hogy naprakészen és első kézből értesüljön az új műszaki megoldásokról, kézbe vehesse és értse az angol vagy orosz nyelvű szaklapokat. Tudjon arról, hogy bizonyos kérdésekről miként gondolkodnak a világ más régióiban. A szellemi bezártság sok veszéllyel jár. Képesek vagyunk néha nem tudomásul venni a világ realitásait, azt, hogy termékeinknél esetleg van már máshol jobb minőségű. A nemzetközi piac nem vesz tudomást egy dunántúli vagy tiszántúli műszaki színvonalról. A tudás, a tudomány egyetemes és normatív jellegű. Ebben kell élni, és vele lépést tartani. Ehhez nyelveket kell tudni. Nem lehet arra várni, hogy lefordítják majd a szükséges információkat. A kép nem túl biztató. Néhány évvel ezelőtt vizsgálatot végeztek a Budapesti Műszaki Egyetem 1953., 1963. és 1973-ban végzett hallgatói között. Az eredmé- nyekegyértelműen bizonyítják, hogy idegen nyelvi kultúránk alacsony színvonalú. Az 1953-ban végzettek 17 százaléka angol, 31 százaléka német, 8 százáléka orosz nyelvvizsgával rendelkezik. Az 1963-ban végzettek 13 százaléka angol, 18 százaléka német, 8 százaléka orosz nyelvvizsgát szerzett. Az 1973-ban végzettek között tovább romlanak ezek az arányok: 11 százaléknak van angol, 13 százaléknak német, és mindössze 4 százaléknak orosz nyelvvizsgája. A vizsgált körben a mérnökök közel egyharmada nem beszélt semmilyen idegen nyelven. Vándorló céhlegények Ma már pedig számos tanfolyam, oktatási vállalkozások, távoktatási formák egész serege ígéri az idegen nyelv gyors elsajátítását. Őszintén szólva ezekben én nem nagyon hiszek. Magam is részt vettem ezek közül néhányon. Ad természetesen bizonyos jártasságot a kérdéses nyelvben. Az esetet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha a szakácsokat preparált műanyag ételekkel tanítanák főzni, aminek se íze, se bűze. Hiányzik tehát a természetes közeg. Egykor a céhek legnagyobb része megkövetelte a felszabadult legényektől a vándorlást. Hazánkban királyi helytartósági rendelet ezekkel a szavakkal szabályozta egykor a vándorlást: „Minden mesterlegény, akár mesterember fia, akár idegen, hogy mesterségére joga legyen, és hogy mesterségéhez hasznos ismereteket szerezzen, tartozik tanulóhelyén kívül vándorolni." A legényeknek más városokba és külföldre is el kell menni dolgozni, hogy gyarapítsák szakmai tudásukat, és bővítsék látókörüket. A magyar nehézipar megteremtője, Ganz Ábrahám is egy vándorúton lévő, 1841 -ben Pestre érkező öntölegény volt, aki azután szerencsére itt is ragadt. Azt megelőzően, vándorévei alatt járt a fontosabb olasz és francia városokban. A vándorlás idejét legtöbbször három évben szabták meg a céhrendtartások. A vándorlás intézménye minden különösebb központi szervezés nélkül évszázadokon keresztül összetartotta az európai céhrendszert. A vándorlegények nemcsak a legújabb szakmai ismereteket, mesterfogásokat, technológiákat sajátították el, hanem szert tettek nyelvismeretre, és eközben világot is láttak. Úgy gondolom, korunkban is van mit tanulni a céhek öt évszázados történetéből. Számomra - és ezért is hoztam szóba - a vándorlás intézményes rendszere a legfőbb tanulság. Mai kifejezésekkel élve azt mondhatjuk, hogy a kezdő szakembernek egyszerre nyújtja a szakmai és a nyelvtanulás élményét a dolgok természetes közegében. Mozgást mozgással lehet megtanulni, szokta testnevelő tanárom mondani. Azt hiszem, a nyelvet is akkor lehet jól elsajátítani, ha azt az adott nyelvet beszélő országban tesszük. Világlátott mérnökök Nosza, tegyük,, mondaná sok mérnöktársam. Kihez forduljunk, mennyit kell befizetni, és már indulunk is! De manapság nincs meg a vándorlás intézménye, amely felerősítené, egyengetné az egyéni szándékokat. Egy kezdő mérnök sokáig nem reménykedhet abban, hogy külföldön ismerkedhet meg hasonló feladatokkal foglalkozó mérnöktársával. Úgy gondolom, a mai követelményeknek {megfelelően intézményessé kellene tenni a bel- és külföldi tapasztalatcserét, munka- vállalást. Nyilván egy ilyen „mérnökvándorlás” több, mint egyszerű féléves vagy éves külföldi munkavállalás, ahol a minél több hazahozható érték lebeg a szemünk előtt. A vándorlást korábban is a szakmai közösségekbe, céhekbe, mai nyelven a szakmai egyesületekbe ágyazva szervezték. A mester, a munkaadó és a mesterlegény volt a fő anyagi teherviselő. A vándorévek hasznát is a szakmai közösség, a munkaadó és a vándorútról visszatért legény élvezte. Ha mindezekből egy nagyon leegyszerűsített következtetést akarunk levonni, akkor a vándorévek meghonosításához - ami a nyelvtanuláshoz, a világlátáshoz legjobban tudná hozzásegíteni a kezdő mérnökembert - a vállalatok, szakmai egyesületek, és illetékes állami szervek összefogására volna szükség. Azért erre a hármasra, mert anyagilag finanszírozni, szakmailag gondozni kell egy ilyen mozgalmat, és állami szinten gondoskodni kell arról, hogy ezek a vándorutak ne érjenek véget Hegyeshalomnál vagy Záhonynál. A megye „legöregebb” agronómusa Csodákat művel velünk a vénasszonyok nyara, az ősz is szebb ilyenkor mint a borongós napokban. Százféle színbe öltözteti a faleveleket az október, kedves szellő röpteti lágyan arrébb és arrébb egyenként azokat. Szaga van az ősznek, nem is illata, igazi, hamisítatlan szaga. Mindenütt járnak a kombájnok, harsogva harapják a sárgára száradt kukoricaszárat, megrakott autók töltik föl a magtárakat. Esőnek se híre se hamva, pedig a mezőgazdák szívesen vennék már az égi áldást, de az csak nem érkezik. A Szakcsi Új Élet Termelőszövetkezet főagronómusa, Sebestyén József keményen marokra fogja az ember kezét, amúgy régimódra szembe is néz, látszik rajta a másik ember iránti érdeklődő tisztelet. Az elnökkel még gyorsan megbeszél valamit mielőtt az Szekszárdra megy, aztán már ránk figyel csak. „Bilingérozás” a rókás környékén- Éppen a kombájnoktól jövök - mondja, mert szóltak az emberek, hogy van egy-két olyan meredek oldal ahol nem mernek a kombájnnal elmenni, így azt otthagyják, áll rajta a kukorica, de csak néhány tíz négyszögölnyi az egész. Egy meliorált terület a rókásban. Ott bilin- gérozni szeretnének az emberek, éppen ezt intéztem. Mikor látja, hogy a gyanú azért bennem él, nem biztos, hogy a két érdekes kifejezésből én kettőt értek is...- A bilingérozás a mi környékünkön a böngészés, a rókás meg az a terület ahol a facsoport, meg bokorcsoport körül majd minden évben megtelepedtek a rókák. - Nevetve fogadja a nekiszegezett kérdést, vajon valóban ő a megyében a legöregebb főagronómus?- Valóban így van - mondja. Tavaly derült ez ki aTengelici Oktatási Központban a továbbképzésen. Elértem a nyugdíjkorhatárt, de inkább az éveim száma sok, Sebestyén József főagronómus nem én vagyok öreg. Szerencsére. Alig hatvankettő vagyok, és 1963-ban kerültem Szakosra. Talán így is a legöregebb agronómus lennék? Mert ennek is már 23 éve. Szakmaszeretet i Beszélek én is közben tapasztalatokról, meg évenként visszatérő ismétlődő feladatokról, de látom nem jó a közelítés.- Nem lehet a mezőgazdaságot soha megunni. Ez olyan szakma ahol minden esztendő hoz újat, legyen az jó vagy éppen rossz. Szenzációs szakma ez! Ismerem én a határnak minden egyes fűszálát, ha egy kórót kivágnak valahol, én azt azonnal észreveszem. Azért bele-bele kérdezek én is, elkapják őt is az emlékezés homlokráncoló történései, így szó esik a kezdetről a nehéz időkről, aztán arról, hogy a név ellenére sem székely. Gógánfáról indult az életnek, és mikorSü- meg is szóba kerül már könnyebb az eligazodás e téren is.- Jó középparasztok voltak a szüleim - folytatja Sebestyén József. Volt 18 hold földünk, azon termeltünk, talán az kötött hetediziglen a röghöz?! Gazdálkodtunk, Bátyámmal mi is azt tettük amit a föld szava parancsolt, termeltünk apánk mellett. A tanítóm mindig biztatott a tanulásra, aztán egy régi társam szakérettségiről meg egyetemről mesélt. Elkapott a vágy, hát mentem. Apámat nem erőltette a nevetés, de én láttam hogy a magángazdálkodásnak nincs jövője. Mentem és jól is tettem. Nekem ma sem lett elegem a földből. Velem született, véremmé vált. Majd harminc éve, hogy Gödöllőn végeztem. Megint szó kerül erről-arról, közbén kijutunk a határba is az ARO-val megnézzük a száraz kukoricaföldön dolgozó kombájnokat. A főagronómus beszél az emberekkel, addig a sofőr megemlíti: - Nem lesz mindegy ha nyugdíjba megy Sebestyén József, de nem ám! „Gazdag” ember A visszaúton a kerülök is beszédünk közé keverednek. Az élet, útjainak kanyarjaival, egyeneseivel együtt.- Az IKR igazgatója a Tóth Jancsi szobatársam volt az egyetemen, magával csalt Bábolnára, aztán voltam tanulmányúton a Szovjetunióban, később a Hő- gyészi Állami Gazdaság következett, ide megint egy kollégám csalt Szakcsra. Nem bántam meg. Építettünk közösen a lányomékkal. Nincs is a nevemen a ház. Megint mosolyogva fogadja mikor ugratom.- Való igaz, nincs nekem semmim, de mindenem van. A fiam katonatiszt, a lányommal együtt is lakunk, az unokák aranyosak. Nem félek én semmitől, bízom én a gyerekekben. Na látja csak a Lada van az én nevemen... Otthonülős vagyok, ott a szép szőlő is 340 tőke, az idén fordult termőre... Az embereket is szeretem. Olyan ez mint Gógánfa, a szülőfalu. Megszoktam és szeretem a falusi embert, csak a szokások mások egy kicsit, azt meg hamar szokja az ember. De valahol mindig összeér a falusi emberek sorsa. Szorgalmasan dolgoznak, reggeltől estig. Itt Szakoson is. A feleségem nagyon szeret - meg tud is - gazdálkodni. Nekem szakmám. Nem mertem én arra gondolni, hogy egyszer a téeszek is idejutnak, tán ezért kezdtem állami gazdaságban. Még a kezdet ott is veszteséges volt. Sokat beszéltem, győzködtem a paraszt bácsikat valamikor, persze nem sok sikerrel. Láttam én azt akkor apámon. Most meg itt van, lassan el kell menni nyugdíjba a szakcsi Új Életből. Mert ez valóban új élet ha a múlttal egybevetjük. A főagronómus és felesége, kedvesen invitál bennünket pár nyugodt szóra, idei első bor kóstolására a fehér asztal mellé. Falun pláne nem illik megsérteni a vendégszeretet megnyilvánulásait. Egy deci bor mellett látszott, nyugodt jó életet élő emberek a szakcsi Sebestyénék. SZABÓ SÁNDOR GOTTVALD KÁROLY Tapasztalatcsere a kukoricaföldön KULTURÁLTAN Sok a panasz köznapi viselkedésünkre, magatartásunkra. Sajtó, rádió, televízió teli van az emberi hanyagságot, le- zserséget, trehányságot bemutató, ostorozó szövegekkel, riasztó példákkal. Ezeket hallva, olvasva, látva időnként szégyelljük magunkat, s gondolatban fogadalmat teszünk, hogy változtatunk a joggal kifogásolt dolgokon. Például nem dobjuk el a cigarettavéget a lépcsőházban, a bolt ajtajában és a buszmegállóban, nem söpörjük a szemetet a parkoló kövére, a tatarozásból származó törmeléket nem öntjük, még titokban sem, a városszéli árokba, - és így tovább. A hivatalban és egyéb munkahelyeken alig várjuk, hogy kissé kipihenjük magunkat. Közben egyik cigarettáról a másikra gyújtunk, s észre sem vesszü k, hogy már vágni lehet a füstöt a szobában. Csodálkozunk, hogy némely szaktársunk, mint a szárazra dobott hal, kapkod levegő után, de mi csak mosolygunk azon, hogy mennyire nem bírják a dohányfüstöt egyesek. A statisztikák is arról adnak számot, hogy növekszik a közutakon az agresszivitás, s tagadhatatlanul terjedőben az alkoholfogyasztás - természetes normákat messzi túllépő - mértéktelen élvezete, az egyéb narkotikumokról nem is beszélve. Mindez együtt jár az emberek viselkedésének eldurvulásával, a kötelező tapintat teljes hiányával. Hányán és hányszor megírták, hogy - már a gyermekek is! - a játszótereken, de a járműveken utazóknál is divat a mosdatlan, trágár beszéd, s nincs aki figyelmeztesse őket. Cukorbeteg ismerősünk rosszul lett a buszmegállóban, de senki sem sietett a segítségére, azt hitték, hogy részeg, akit kikerülni érdemes, s méltatlan a támogatásra. Szerencsére egy kollégája arra vetődött, s tudta a baját. Hányszor látjuk, hogy a tömegközlekedési jármüveken - néhol pedig felirat is kér vagy figyelmeztet erre - nem adják át a helyet a terhes asszonyoknak, öregeknek, a begipszelt lábú, kórházból jövő betegnek. Mindenki tud sorolni ehhez hasonló esetet, naponta tapasztalunk hasonlókat. Vannak persze jó példák is: - Bevásárlásból jöttem, szatyorral megpakolva, amikor egy kisfiú ugrott az ajtóhoz és szélesre tárta azt, még a nevét is elfelejtettem megkérdezni örömteli zavaromban. Egy boltban hangosan rámköszöntek, s azt hittem, hogy csak tréfálkozik valaki velem. Megállt a buszvezető a nehéz járművel, amikor két idős néni intett neki jóval a jelzőtábla után... Ilyen eseteket is látunk, de a bosszantóak jobban megmaradnak emlékezetünkben. Ami pedig a kulturálatlanságot illeti, azt hiszem, az alapoknál kellenne kezdeni, egészen az alapoknál: a családban, az iskolában legelőször. Aztán a munkahelyen, a közhivatalokban, a társas összejövetelek, értekezletek helyszínén: kérdezzük tán a mellettünk ülőt, nem zavar- ja-e, ha rágyújtunk? Észreveszi-e az előadó, hogy fészkelődnek a kismamák, mennének az oviba a gyermekért?... És meg erőteljesebben kellenne küzdeni ellene az utcán, a rádióban, televízióban, az újságok hasábjain, az irodalom, a művészet eszközeit is segítségül hív, igazi rendeltetésüket felidézve. Vagyis tetten érni mindezt az egyén jellemének kialakulásakor, s a normák felállítása, megkövetelése idején. Mert valljuk be, valahol alaposan elhibáztuk. Újra kellenne kezdeni, de nem kapkodva, nem felületesen, hanem módszeresen. Ott valahol, ahol még a példamutatás érvényesül. Amíg nem késő, amíg hat a példa egyáltalán. F. TÓTH PÁL
