Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

\

10 Képújság

1986. október 25.

Az időtlenség aktualitása

Farkas Pál Liszt-szobra Szekszárdon

A tudás hatalom?

A tudás hatalom - szoktuk mondogatni, korábban komolyan, ma inkább egy kis gúnnyal, kérdőjellel. A szállóigévé vált mondás szerzője, Francis Bacon XVI. századi angol filozófus a vallásról való elmélkedésében irta le ezt a mondatot, pontosabban fgy: maga a tudás is hatalom. Ez a bölcsesség évszázadok alatt nem változott, bár jól tudjuk, mai társá- dalmunkban egy érettségi bizonyítványnyal önmagában nem sokat lehet kezdeni, sőt diplomák rangja, megbecsülése sem a régi, vagyis csökkenőben van a tudás presztízse. Hogy ez mennyire igy van, tanúsíthatják maguk a tanítók, tanárok, akiknek közmegbecsülésével kapcsolatban azóta baj van, mióta az eszemet tudom, vagyis az utóbbi három évtizedben.

Igaz, a tanítók, tanárok egyetlen társadalomban sem tartoztak a leginkább megbecsült értelmiségi szakemberek közé, hiszen - idézőjelben - „csak” gyermekeit bízza rá a polgár, nem pedig egészségét, vagyonát, peres ügyeit. Pedig a tudás, a szakképzettség ma is hatalom, csak talán nehezebb „helyzetbe hozni" ezt a tudást. Mert azt aligha vitatja valaki, hogy egy analfabéta nehezebben érvényesül, mint egy írni-olvasni tudó ember, talán azt sem, hogy a nyelvtudás igen hasznos dolog, még ha nem is azonnal felmutatható és megtérülő az eredmény.

Van becsülete, keresettsége a modern, divatos, ritka képességeknek, képzettségnek és szakmáknak, de valljuk

meg: amit sokan tudnak vagy tudni vélnek, annak kisebb az ázsiója. „Müveit, olvasott ember, szépen beszéli anyanyelvét? No és, mennyivel keres többet?”- hallom azonnal a vállrándító ellenvetést, melynek többnyire sajnos, van igazsága: a legtöbb munkahely nincs arra berendezkedve, hogy dolgozóját teljes emberként értékelje, vegye számba.

Tizenhét éve tanítom a leendő tanárokat, s évről évre növekvő mértékben ta-1 pasztalom a leendő diplomások fásultságát*, igénytelenségét.

Mind nehezebben értik meg, hogy bizonyos alapműveket akkor is illik elolvasni, ismerni, ha azok majdani közvetlen munkájukban, munkakörükben nem hasznosíthatók. Leendő irodalomtanárok, ha ugyan nem csábította el őket máris egy jobban fizető, a tudást közvetlenül honoráló szakma, és nem érdekli őket az irodalom, nem szeretnek olvasni, a klasszikusokra a kötelező olvasmányok-* nak kijáró undorral tekintenek, tisztelet a kivételnek. Tudom, sok érték megy mostanában veszendőbe, még több került átmeneti válságba, de ezek a fiatalok a tudás letéteményesei, ha tetszik, kiválasztottjai, és mégis: szemükben sem hatalom már a tudás.

Sajnálom és féltem őket, s még inkább azokat, akik az ő felvigyázásuk alatt érnek művelt, olvasó emberré. Vagy ennyire szó szerint kellene érteni a másik szállóigét: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk?

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Liszt Ferencről nagyon sok portré készült, s ő maga is mindig szívesen engedett a hívásnak, hogy rajzónnal, ecsettel vagy márványba vésve örökítsék meg. Ismerjük ifjúkori vonásait, a pálya csúcsára érkezett világhírességet Kaul- bach örökítette meg, Székely Bertalan eleven rajzán úgy vezényli az Erzsébet- oratóriumot, ahogyan a kortársi képzeletben is élt, Munkácsy festményén ünnepélyes és fejedelmi Lenbach pasztellképén pedig, ami a halála előtti évben, 1885-ben készült, a végső partra érkezett Lisztet látjuk, komoran és megillető- dötten, szemben a végső titokkal.

Melyik az igazi Liszt, hol ismerünk valódi vonásaira, mert minden szerepet megpróbált, s a kortársak egyaránt láthatták daliás ifjúnak, nők bálványának, abbéruhát öltött alázatos hívőnek, romantikus hősnek, utazások és véget nem érő bankettek fáradhatatlan ünnepelnének, aki mindenütt otthon volt Európában, Szekszárdon vagy a nádasi püspöki nyaralóban, s főúri hölgyek hódolatát épp oly megértő türelemmel fogadta, mint az alkalmi dalárdák szerenádját.

Ez a próteuszi csoda is titkai közé tartozik, s bármennyi képét látjuk mindig úgy érezzük, egy másik Liszt is rejtőzik a rajz, a kőnyomat, a festmény vagy a szobor mögött. Mert a megközelítés is állandóan változott az időben, a mű és művész pedig oly jövőbe mutató titkokat hordozott, amelyek a kortársak előtt is rejtve maradtak, az öreg Lisztben pedig már felismerhető a XX. század nagy zenei forradalma.

A képet, ami ma Liszt Ferencről bennünk él, azt hiszem, elsősorban bizonyos puritánság jellemzi, mert le kellett róla hántanunk minden időlegességet, akkor is, ha élete különböző szakaszaiban semmi nem volt idegen tőle. Az is igaz, hogy közben sok minden zenetörténeti

ténnyé változott, például az anyagtól már-már független virtuozitása, s az évtizedek során egyre jobban eltávolodtunk a romantikus hőstől is, akit annak idején ugyanolyan tisztelettel fogadtak Konstantinápolyban, mint Sopronban vagy Párizsban, miközben fáradhatatlanul, sőt rettenthetetlenül rótta Európa porlepte vagy behavazott utait, elviselte a mai utazó számára nehezen elképzelhető közlekedési viszontagságokat. Nem pénzért, mert tudjuk, mindenütt jótékonykodott, valósággal szórta az aranyakat, melyekből a pesti árvízkárosultaknak épp úgy jutott, mint a menhelyek szegényeinek, árváknak, szükséget látó muzsikusoknak.

Az életrajzi adatok mögött azonban egy másik Liszt is él, akit tulajdonképpen csak ma kezdünk felfedezni, elhomályosítva a virtuózt, a hatásos romantikus művek mesterét. Ez a nagy zenei összefoglaló, aki átélte a romantika felszabádult örömét, azt is tudta, hogy ezen túl kell lépnie, mert a művészet soha nem egy megmásíthatatlan állapot kifejezője, hanem a folyamaté, s minden mű, bármenynyimé korában gyökerezzék is, a jövőt hordozza magában, s ezt ismerte fel benne Bartók is.

De akkor milyen legyen a korszerű Liszt-ábrázolás, melynek immár nem a pillanatot kell rögzítenie, a látványt, amelyben a kortárs saját élményére ismer, hanem azt kell életre keltenie, aki az egyszeri múltból átlépett az időbe, s azon is túl a halhatatlanságba. Tehát a műnek egyszerre kell érzékeltetnie e Próteusz- lét minden elemét, mert Liszt művész volt, titkok tudója, romantikus hős, akár nők bálványa is, de most már maga uralkodik a múlandóságon s az idő rontó hatalma nemvehet erőt rajta.

Ügy gondolom, Farkas Pál alkotása erre példa. Ez a szobor nem megadott időpontban ábrázolja Lisztet, illusztrálni sem akarja életének egy múló pillanatát, Szekszárdon vagy bárhol másutt, hanem

az időtlent kelti életre, hogy a test esen- dősége, az idő változása mögött bírja szóra a titkot.

Farkas Pál szobrának szerkezete is ezt a gondolatot sugallja. A háromszögbe komponált mű határozott vonalai fölfelé viszik a tekintetet, s a könnyedén, de nem mellékesen megformált drapériákból hangsúlyosan emelkedik ki a kéz rendkívül érzékeny mintázása. Minden emberi tevékenység itt kezdődik, mert a kéz foghat kalapácsot, mintázófát vagy tollat, az ujjak végigfuthatnak a zongora billentyűin, de a szobor meggyőző ökonómiájában mindez csak az emberi tevékenységre figyelmeztet, hogy a tekintetet rögtön tovább is vigye. Még pillanatnyi kitérő az omló ruházatból kiemelkedő mellfodor, ami épp úgy lehet mellékesen odavetett sál, mint ünnepélyes nyakravaló játékos hullámzása, s ez a biztosan szerkesztett függőleges átvezet a fej mindent uraló s önmagában is eleven világába.

Ilyen volt Liszt? Nem tudom, minden bizonnyal ilyen is lehetett, de itt a szobor tömegéből kiemelkedő tekintet a fontos, azt érzékeltetve, hogy a halhatatlanság uralkodik a kényszerű esetlegességen. Van ebben a tartásban és tekintetben bizonyos romantikus elem is, mintegy visz- szautalva korára, de ennél fontosabbnak gondolom a megoldás költőiségét, ami a drapériák játéka felett az örökkévalóságot érzékelteti, a gondolat időtlenségét.

S ez már Liszt csillagfényig letisztult eszméje, nem vet meg semmi esendősé- get, de azt is tudja, hogy a művészet nem napi célokban gondolkozik, jóllehet mindig valami aktuálist változtat általános érvényűvé.

Farkas Pál Liszt-szobra itt válik jelképessé is, mert a Mestert úgy hozza közelünkbe, hogy nem egy állapot emlékművére gondolunk, hanem magára a jelenlétre, időtlenségének aktualitására.

CSÀNYI LÁSZLÓ

Elhangzott október 22-én, a szekszárdi Liszt- múzeumban felállított szobor leleplezésén.■=»

Fecskék villantak el az ablak előtt; mint érzelmes és illetlen gondolatok, hátrahagyták megfoghatatlanságuk izgalmát. A felhőcsíkos ég teleírt kérvénypapirként terült a házakra. Autó melegített a közelben, burrogása összekuszálta a környéken alvók álmait. Néhány gerle tollászkodott egy televízióantennán, akár a tegnap. Baloghné- nak nem kellett órájára néznie ahhoz, hogy megállapítsa, nemsokára fel kell kelni. A nap úgy siklott ablaka elé az éjszakából, ahogyan indulást jelző fénysorompó vált pirosról zöldre az állomáson.

Munkaruhás férfi baktatott át az úton.

Baloghné a hajnal csendjében követni tudta fáradt, cso- szogást csöppentő lépteit. Soruk az ajtójánál szakadt meg, kisvártatva Balogh dugta be fejét a szobába.- Szia. Reggel van!

Baloghné tudta. Behunyta szemét, és álláig húzott pap- lana védelmében elérhetetlennek és biztonságban érezte magát, mint születni késlekedő pillangó a bábban.

Balogh a konyhába ment, és vizet csurgatott a teáskannába.

„Mintha pisilne” - gyorsult fel az asszony lélegzete. Ez a gondolat a gyorma tájékára sugárzott, remegés kúszott bőre alatt a melleibe. Lélegzete elnehezült. Hátára fordult és széttárta combjait. Figyelt.

Balogh visszatért a szobába, és megállt az ágy mellett.- Mire vársz? - kérdezte. - Dög fáradt vagyok, és le akarok feküdni. Hallszik?- Gyere mellém - mondta Baloghné, és szárazát nyelt.- Ne bomolj - mormolta a férfi. - Még elkésel!- Gyere csak - bíztatta Baloghné -, ne törődj.- Mondom, elkésel - sóhajtott Balogh, és visszatért a konyhába. Jól berántotta az ajtót, de aztán idejekorán visszafogta, hogy be ne csapódjon.

A rojtos asztalterítőn légy mászott. Időnként megállt, és elégedetten összedörzsölte mellső lábait; a széken világoskék női fehérneműnyaláb virított: Baloghnénak nem volt ereje az este beáztatni őket. Estére mindig annyira fáradt, hogy el sem tudja képzelni, honnan és miből merít energiát reggelre... Kinyújtotta a lábát, és végigsimitotta lányosán horpadt hasát. Nedves lett a tenyere.

Balogh reggelizett. Csámcsogása behallatszott a szobába. A szaftos hangok fokozták az asszony sóvárgását.

Amióta ellentétes váltásban dolgoznak, csak a szombat éjszaka maradéktalanul az övék, és annyira elszoktak egymás testi közelségétől, hogy Balogh elpirul, ha az asszony előtte öltözködik...

Lerúgta magáról a paplant, ég nyújtózkodni kezdett. Nyakába gyűrött hálóinge fojtogatta.- Mit fekszel így?! Felébred és meglát a gyerek - dör- rent rá Balogh. - Azt akarod?!- Alszik, mint 'a budna, ne törődj - bíztatta a férjét Baloghné. Érezte feszülő bőrét, izzadt testének savany- kás szagát. A teáskanna sípolni kezdett; Baloghné ösz- szerándult.-(Türtőztesd magad - mondta mentében a férfi. - Szombatig kibírhatod, a fenébe is.- Igen - sóhajtott Baloghné és felkelt. Nyakából úgy hullott térdéig hálóinge, mint színpad elé a függöny. Meg- szégyenülten oldalgott a fürdőszobába, s hogy szipogá- sát leplezze, lehúzta a vizet.

Nem időzött, letusolt, megtörölközött, magára kapta „celebulának” becézett zsákruháját, melyet kimondottan autóbuszon tolongani varratott, homlokára gereblyézte haját, és némi kéket kent szemhéjára.

Közben utálkozva figyelte arcát. „Csórócsaj - szapulta magát -, nincs benned annyi csáberő, mint egy cirokseprűben...” Ismét sírás környékezte.

Szeretett volna panaszt tenni magányos éjszakáiért, férje reggeli fáradtságáért, másodpercekre kiszámított és beprogramozott életéért.

Toporzékolás lüktetett lábában, de türtőztette magát, egyfelől mert már tudta, másfelől, mert félt az alattuk lakó örökösen perre éhes, nyugdíjas jogtanácsostól. Táskájába seperte szépítkezőszereit, és máris érezte ujjhegyeiben az írógépbillentyűk monoton rúgásait.

Mentében nem tudta megállni, hogy az ágy felé ne sziszegje:- Ronda ágyrajáró! Csak lenne időm, hogy megcsaljalak!

\

De Balogh nem hallhatta. Hátán feküdt, s az igazak álmát aludta. Teste teljes terjedelmével uralta az ágyat, mely délig már csak az övé.

Herceg Árpád:

Szaliíiazsáknapló

ŐSZ VAN. A kocsma zárva, a lépcsőre kuporodom, mint nyáron a járdaszélre szoktam, ha vártalak. Innét nézve más a város; árvább vagyok, egy csapzott plakátfoszlányt szivemig lódít a szél. Most már hiába jönnél, elküldenélek, mert ősz van. Megsokasodtak a kínok, magányos poharazgatások ideje jő.

Lám, lám. A sörvitákkal se mentünk semmire. Mire volt jó a sírás, a vacogás mire volt elég? Elbujdokoltunk minden megveretésünk után, hisz nem votlunk ökölvívók. Ki hitte volna: igazán a kiütések edzenek.

Jónak lenni azért megtanultam; azt hittem, más is. Meglőtt madaram most félve próbálgat repülni újra. Egyedül nehéz. Hátország nélkül pimaszabb a halál is.

Türelmetlenkedik maroknyi kincsem. Megmutathatom városaim titkait, sehovai nemzedékem éjszakáit az úton. Légy okos. Gazdálkodj vele te!

SZIGET. Néha kellene egy sziget, ahol jók a bennszülöttek. Lenne pálmakunyhóm és kéregcsónakom, megtanulnék halat fogni hurokkal. És ha hosszú a tél és hideg, prémünk meg kevés, én is meg tudnék halni, önként.

ANYÁM. Reggel, amikor felkelek, mindig elrakom az ágyneműt. Cigarettára gyújtok, s mielőtt munkába indulnék, elolvasok néhány verset. Ez jó.

Néha látom, ahogy anyám felpúpozza a dunnákat az ágyon, hímzett terítővei letakarja, és középre igazítja a díszpárnát. Ilyenkor nem rakom el az ágyneműt.

Tegnap is; munkába se mentem el. Kenyeret vettem a boltban egy forintért, szalonnát a kettőnyolcvanasból. Leadtam a lakbért, bekapcsoltam a villanykályhámat. Ma meg elégett a fűtőszál: elmentem egy étterembe, és menüt rendeltem. Amíg vártam, és kortyolgattam a sört, nagyon szomorú lettem. Nem értem, miért? Aztán bejött egy asszony: sehogy se illett kezébe a tépett virág. Vegyen a kedvesének, mondta. Vettem. Magamnak.

APÁM. Azt mondta egyszer: én a zenéket nem értem, fiam. A ház falának támasztotta az ásót, a gereblyét és a szemét is. A szemét is meg a szívét is. Láttam, hogy fáradt. Késpengein. Vajon, szereti-e a napnyugtát? S ha szereti: meglátom-e?

Egyszer, májusban, sétáltunk a mezőn. A május sok-sok pitypanggal kedveskedett nekünk. És nagy-nagy szelekkel.

BÉKE. Rossz volt a lift, gyalog mentem a tizedikre. Kevesebb kávé kellene, kevesebb cigaretta, bor. Az ajtónyitástól meglibbent a hónapos por, összekoccantak az üres üvegek; a levegőben idegen szagot éreztem; valaki járt a házban, lehallgatta magnószalagjaimat, listát készített könyveimről. Huss! meglibbent a függöny, egy nyomasztó gondolat átlibbent az ablakpárkányos; szólt a rádió, égve hagytam a villanyt megint.

Hirtelen arra eszméltem, hogy valami végtelen nagy béke legyintett meg; béke, béke, béke, béke! Emlékszem még a lélegzetvételre is. Mintha azelőtt nem lettem volna szabad ember. Reggel hét óra volt. Azóta nem gondolok arra, hogy egyszer majd nem ébredek fel.

CSODAFIŰ. Álmodom: megint röpülnék-szállnék, és csak verdesek; sebzett talpon kell egyhelyben állanom. Szólnék kétségbeesve: megfenyeget pásztorbotjával a csöndbirodalomnak őrizője. És látom már: ezüsttel, sebekkel fölékszerezve kiválik a ködből a csodafiú, homlokán Európa ráncai, ajkán szomorú-nehéz szavak. Hazajöttem végül. Haza. Szörnyekkel őriztetett kapukon át és rettenthetetlennek mondott falakon át vágtam léket, a világ fekélyes daganatait ápolgattam, elvakart pattanásokkal teli mellkasát nyitogattam. Hazajöttem végül. Haza.