Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
1986. október 25. "népújság 7 Törik, szakad minden Gépek és emberek A faddi új soron füzérbe kényszerített fűszerpaprika kötegek piroslanak az ereszek alatt. Esőftietek óta nem kopogtatott a hátán sem cserép, sem pala, még az út széle is úgy porzik, mint az augusztusi kánikula idején. A Faddi Lenin Termelőszövetkezet a zárszámadás után átköltöztette a régi, kiszolgált házból az irodákat az újba.- A jót nem nehéz megszokni - mutat körbe az új birodalomban Puskás János elnök. - A bútort is magunk válogattuk össze, cje nem is ez a büszkeségünk, sokkal inkább az új konyhánk, ebédlőnk. Leülünk. Szóba kerül rögtön a szárazság, a gond a földeken. Fanta János csak bólogat az elnök szavai nyomán, Máté Jáno§ elnökhelyettes is egyetért.- Törik a gép, szakad a szíj, fárad az ember - mondják szinte egyszerre. Nincs mese, eső kellene.- Egy vetőgépet, amelyiken faros ült, meg kellett állítani, mert a hátul ülő emberünk nem bírta a port - mondja Fanta János. - Vályogot köpött, szegény, egy forduló után. A talajelőkészítéssel gyötrődünk, folyik a kukorica betakarítása, de olyan a talaj, mintha sziklákat görgetne az eke.- Hosszú, jó idő volt a paprikára, a hagymára, de ez már sok, ami most van - mondja az elnök. Máté János termelési elnökhelyettessel nekiindulunk a határnak. Bármilyen finoman járja is a Lada Niva a határ földútját, a fűtési rendszer behordja a port, az megtelepszik mindenen. Ruhán, ülésen, és ott lebeg a levegőben percekig. Köny- nyű most a fogakat csikorgatni...- ...de van is min - mondja Máté János.- Jó karban van a gépparkunk, de most törik, szakad minden. Tavaly ezer vagon répát szedtünk fel, mégsem volt összesen annyi géptörés, alkatrészhiba, mint most egy hét alatt. Nem győzzük bevontatni, hegeszteni. Az ekevasak egy hetet nem bírnak ki. A talajban a legközelebbi '■ nedvesség a talajvíz, a por ellebeg fél óráig is, ezen a homokos részen pláne. Kiérünk a répaföldre, a fqrdulóban meg is állnak a répafejező gépek, előttük az MTZ-kel. Nem köpködik, okádják a répalevelet, nem törik a felszedőkar, csak a traktoros ugrik le fürgén a fülkéből és nevetve mondja:- Nem lehetne egy kis esőt megrendelni abban az újságban? - kérdi Keserű László. Gépe még nincs egyéves.- Ez a fejező azok közül való, amit a Mezőgép jól megcsinált, mert ez szekszárdi gép. Az MTZ? - kérdez újra. - Az jó gép, csak tudni kellene, mire fogjuk be, meg az lenne az igazi, ha kapni is lehetne állandóan. Igaz, most az izzító rossz ezen, de látja, a kolléga már hozta az alkatrészt. Csak ez éppen egy IFÁ-é. Nem tudtam mi ropogott eddig, most rájöttem, eltört a fellnim. Ilyen még nem fordult elő velem, gyönge az anyag. Kérem, mutassa be nekünk magát. Elmondja, hogy 1950-ben ült először traktoron, gépállomáson kezdte, de azóta gépek és emberek egyaránt sokat változtak, csak mintha fordítva lenne valami. Kérdem, hogy mi lehet az.- Hát akkoriban a gépek mérnem voltak ilyen jók, de az emberek mintha jobban becsülték volna egymást. Mára rosszabbak lettek valahogy, nincs meg a régi összhang, pedig azok nehezebb idők voltak. Egy emberként mindenki segített valaha a másikon, most meg örülnek is sokan a másik bajának. Kovács János érkezik, kezében az új alkatrész.- Szerelő vagyok, öt éve dolgozom, most a répakombájnt hoztam a műhelyből, megjavítottuk. Új gép, első éve a répában, igaz, az Agrokernél három évig állt, mire mi megvettük. Jobb mint a régi gép, ez a KC-R-6-os, ki is szedi, kocsira is rakja a répát. Olcsó, és ez ma lényeges. De törnek a gépek, nem úgy van, mint egy rendes, nedves őszön.- Otthon?! Nekem kistraktorom van. Kell, mert sok a nyúl. A feleségem agrármérnök, ő foglalkozik velük. Most áll majd vissza dolgozni, reméljük a környéken - köszön el a szerelő.- Jókedvűek az emberek - mondom Máté Jánosnak. Intenek, köszönnek.- Jó a hangulat és ez a döntő, pláne ebben az időben, jó a csapat, majd meglátja a másik gárdánál is ezt. Valóban meglátom. Porral teríti az utat a pótkocsis traktor, viszi á sárgálló kukoricaszemeket. Kombájnok falják a táblát, itt is igaz a nóta, hogy - sárgul már a kukoricaszár...- Sárga az alaposan - mondja Kimiti János, aki a kedvünkért szállt le a John Deerről. Hatalmas szál ember, jó kemény markú kézfogással. Kérdem a gépről.- Nagyobb van ennél, de jobb az nincs - mondja a véleményét. - Rég volt, de enyém volt valaha Faddon az első MTZ 82-es. De a 46-30-asom 12 ezer üzemórát ment el alattam nagyjavítás nélkül. Hát ilyen a „Johni”. Akkor még a saját lábán is ment a műhelybe. Nem sajnálom rá az időt, az is igaz, hisz ezzel keresem a kenyeremet. Az elnökhelyettes mesél arról, hogy kiváló dolgozó, arról, hogy miniszteri diA jókedélyű Keserű János ezer üzemórát mentek. Azt tudja-e, hogy akkor lesz eső, ha a szalonnabőr megpuhul?! Bizony, akkor másnap esik: csak lesse nyugodtan, hogy igaz-e - köszön el nevetve. A kombájnosok éppen váltanak. Leveri a port magáról Matus József, és ebédhez készül. Az Antus-csapat tagja ő is. Antus Mihály bólint. Ide tartozik a Balogh Józsi is - mondják.- Van még 50 hektár vissza a kukoricából - beszélik meg Máté Jánossal a dolgot. - A brigádom tagjai értik a maguk dolgát - mondja a műhelykocsiból kikönyökölve a csapatvezető. Matus József kicsomagolt. Én meg kérdem, hogy ki csomagolt?! A menyecske?! - Nincs is menyecske, csak vénecske - néz körül nevetve, mintha akiről szó lenne, éppen a közelben lenne. - Magam csomagolok, az asszony vagy sokat, vagy keveset tenne. Itt a gépek körül én tudom, miből mennyi kell. Indulunk befelé a határból. Frast János, a Lada „gazdája” óvatos ember, nem szaggatja a gépet.- Nem lehet azt szaggatni. Szeretni, imádni azt lehet. Otthon Wartburgom van, itt sokat Nysáztam. Ha nem szeretném a gépeket, nem csinálnám ma is - kapcsol közben egy fokozattal feljebb. A gépektől jövünk, a gépeken emberek ülnek. Ember parancsára engedelmeskednek, az őszi szárazságra meg, mint hallottuk, törnek. Hiába, nehéz az idei ősz... Tizenhárom éve értünk meg hasonlót. De gép és ember így is dolgozik. Kicsit többet, kicsit nehezebben. SZABÓ SÁNDOR CZAKÓ SÁNDOR Kimiti János (jobbról) az elnökhelyettesnek ecseteli a „Johni” előnyeit Antus Mihály csapatvezető a műhelykocsiban, de ugrásra készen cséretet kapott, hogy a legjobb munkáért járó serleget is ő kapta, meg a fiáról, aki Lengyelen a téesz ösztöndíjasa, és olyan, mintáz apja, indul az országos szántóversenyen.- Igaz, itt volt egész nyáron az apjával - teszi mellé. Dicsérem a gépet, milyen jó karban van.- Pedig négyéves, és ment már négy és fél ezer üzemórát. Nem is szívesen adnám más kezébe, nem is nagyon lovagolja más - mondja Kimiti János. - Mi még utolsók a faddi téesszel nem voltunk az őszi munkákkal. A13 éves Johnik már 30 Pályarajz a harminc után „Előttem a közgazdász diploma” Sokan titkon esküsznek arra, hogy az állandóan jelenlévő bizonytalanságnál többszörösen jobb lenne, ha olyan képességekkel bírna az ember, hogy tízhúsz évre előre látná a sorsát. Mások már a gondolat hallatán is azonnal tiltakoznak, merthogy, akkor mi értelme is lenne az életnek?! Mindenki, lettlégyen akármilyen szakma vagy hivatás követője, a pályakezdését követően egy évtized után eljut oda, hogy meg merje kérdezni önmagától: megérte? Engedelmükkel, ezt a kérdést most e sorok írója teszi fel. Léptem a presztízs legalsó fokára Csepreginé Keller Mária, a Paksi Konzervgyár 33 éves üzemgazdasági osz- tályvezetője ez év júliusában érkezett visz- sza második gyereke után a gyesről. Ez csupán egy fontos kijelentés, de némi köze van ahhoz is, hogy a fehér köpenyt viselő, kedves arcú fiatalasszony végre ismét örül a munkájának. Miközb.en a gyár egyik irodahelyiségében beszélgetünk, természetesen arra is van módom, hogy megismerkedjem Csepreginé Keller Mária munkában töltött eddigi tíz évének rövid történetével. Az indulásról és az előzményekről any- nyit, hogy a beszélgetőtársam tősgyökeres paksi. Miután 1976-ban átvette diplomáját - tartósítóipari szakon a Budapesti Kertészeti Egyetemen - visszatért abba a gyárba; ahol gyakorlati idejét is töltötte. Az első kérdés természetesen arra vonatkozik, hogy melyik lépcsőfokra tették.- A szakmai presztízs legalsó fokára. Segédművezetőnek kerültem abba a gyárba, ahová jönni is akartam, a fizetésem kereken kétezer forint volt. Az egyik termelőüzemben dolgoztam és a minőségellenőrzés volt a feladatom.- Ha termelőüzem, akkor műszakozás. Nem minden asszony bírja ezt...- Nálam is hamar kiderült - feleli, hogy egészségileg nem bírom a műszakozást. Ezt követően a technológiával foglalkoztam, ez pedig összefüggésben volt már a végzettségemmel is. Mindeközben pedig már állt Csepre- giék saját lakóháza. Nem titkolja beszélgetőtársam, hogy szülői segítséggel, nyugodt pénzügyi talajon indultak az építkezésnek férjével, aki kertész a Paksi Állami Gazdaságban. Építeni kezdtek és azonnal vettek szőlőterületet is. Az utóbbi már tíz év óta „fialja” a megdolgozott pénzt. És jött a másik gyerek is, a ma már kétéves Judit.- Nem, nem elégített ki a technológiai munka - folytatja önvallomását Csepreginé Keller Mária. - Mielőtt megszültem volna a második gyerekemet, már döntöttem, hogy mérnök-közgazdász leszek. Már régóta ezt a pályát akartam. Mindezt be is jelentettem főnökeimnek, akik támogatták is az elképzeléseimet. Mielőtt elmentem volna szülni, már a beruházásban dolgoztam, közvetlen főmérnöki irányítás alatt. Ez volt az első felelősségteljes munkája, ezért négyezer-kettőszáz forintot vitt haza. Minden évben , jelentkeztem- A harmadik egyetemi felvételi után örülhetett.- Végre felvettek - mosolyog. - Most azt kérdezi, miért tartottam fontosnak, hogy belőlem közgazdász is legyen - kérdez vissza.- Valóban erre vagyok kíváncsi - felelem.- Mert a gyakorlattól távol eső ismeret- anyagot és világot tanították nekünk az egyetemen. Az élet persze, kissé más. Az új beosztásomhoz és önmagam épüléséhez is éreztem, hogy szükségem van komoly és elmélyültebb közgazdasági tudásra és felkészültségre. Férjem nem emelt kifogást ez ellen, hogy immáron negyedik éve sokasodik felette a felhő... Csepreginé Keller Máriát a Paksi Konzervgyárban elfogadták. ö pedig örült, hogy azon az úton járhat-végre, amelyet kitűzött magának. Ekkor már elhagytuk az évek jelzésében az 1980-at.- Milyennek érezte sorsát ezekben az években?- Nyugodt és kiegyensúlyozott voltam - mosolyog. - Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi nem kezdtük az életünket átlagos körülmények között. És ez a lépéselőny elégséges volt ahhoz, hogy a családdal és önmagam céljaival foglalkozzam. Tények következnek. Beszélgetőtársammal a Közgazdasági Egyetemre való sikeres felvételije után a Paksi Konzervgyár vezetése közölte, hogy hová szánja. Ma negyedéves, immáron újra, új munkakörben dolgozik és teljesen tisztában van azzal, hogy mi is múlik munkáján.- Tényleg - kérdezem -, mi is? A gyár biztonságos piacra szállít, ez köztudott. Mégis minden vezetőnél a gazdasági élet változása kikényszeríti a termeléshez való közvetlen alkalmazkodást. Én munkámmal a közvetlen vezetői döntésekhez járulok hozzá. Sok mindent, üzemgazdasági számításokat és terveket készítek.- Mindezt ma, 1986 októberében menynyiért?- Kereken 7 ezer forintért. Ö így látja... Régi titok, hogy mindenki önmaga útját egyengeti. Ha gyenge, nem telik bele sok idő, és egy helyben kezd toporogni. Ez pedig az ön- és a családgyötrés állapota. Beszélgetőtársam nem ilyen. Még egy kemény év van vissza, és azzá lesz, amivé önmagát elképzelte: mérnök-közgazdásszá. Persze, amikor elmesélte sorsát, én a szakmai életén túl még két dologra is kíváncsi voltam.- Milyennek látja hazáját, gazdasági és politikai környezetét?- Az egyetemen gazdasági életünk ellentmondásain sokat vitatkozunk. Úgy látom, hogy különböző síkra került az össztársadalmi és a gazdasági szint. Hogy mi lesz? Sokak feladata ennek ki- egyenlítése, megoldása.- És a politika?- Aktívan nem politizálok. Helyesebben nem tartozom azok közé, akik az agi- tatív politikát művelik. De minden olyan témában, amely gazdaságunk politikai vetületéhez tartozik, azzal természetesen foglalkozom, mert érdekel. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS- A szakmai kapcsolódások érdekelnek - mondja Csepreginé Keller Mária.
