Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

N 6 Képújság 1986. október 25. ■ - Szokott álmodni?- Nem nagyon. Nézze, ha az ember 12-14 órai munka után hazamegy, bele­zuhan az ágyba és alszik. Egyszerűen nem „ér rá” álmodni. Szerencsémre az alvási időt jól hasznosítom. Persze, egy- egy megrázó esemény után vannak visz- szatérő álmaim. ■ - Balesetekre gondol?- Igen. Olyanokra, amiknél segítettem, amíg a mentő meg nem érkezett. Vagy egyszer előttem haladt az úton egy mo­torkerékpáros. Teljesen váratlanul meg­állt, s ő maga ledőlt a járműről. Az az arc, ahogyan visszanézett... éjszakénként még sokszor elébem jött. A problémát egyébként az okozta, hogy megszorult a gép motorja. Szerencsére sikerült kike­rülnöm. Ilyenkor tudja mi lenne a jó? Ha másnap nem kellene dolgozni. De hát az élet nem áll meg, az utasok el akarnak jutni egyik településről a másikra, szóval ugyanúgy be kell állni, mintha mi sem tör­tént volna.-Sa megrázkódtatások, a folya­matos megterhelés, az állandó stresszáilapot és a „hajtás” ellenére is milliomos lett Sőt..- Bizony, hogy sőt. Két éve, november 7-én kaptam kitüntetést a balesetmentes közlekedésért. Most úgy egymillió-két­százezer kilométernél tartok. Szóval eny- nyit vezettem le a szekszárdi - most már Gemenc nevet viselő - Volán Vállalatnál. ■ - Más kitüntetései is vannak.- Háromszor lettem Kiváló Dolgozó, ta­valy pedig megkaptam a Munka Érdem­rend ezüst fokozatát. I- Most miért hallgatott el? Érzem, hogy van folytatás. Kérem...- Mondhatom, de nem is tudom, ho­gyan. Szóval ez utóbbi kitüntetés nagyon váratlanul ért. Rettenetesen meglepőd­tem. Arra is gondoltam, hogy miért pont én kaptam? Nem azt mondom, hogy nem esett jól, de hát ez igen magas, igen ran­gos elismerés. ■ - Miért szerénykedik?- Nem szerénykedés ez, de én kis pont vagyok egy ekkora kitüntetéshez. I- És a munkája, az is „kis pont”? Az, hogy emberekért felelős?- Hát, így más. Mert végül is az én „szállítmányaim” az emberek. S ezt ér­tékben kifejezni nem lehet. Tény, hogy a mi munkánk állandóan nagy odafigye­lést követel, egyetlen percre nem lehet lazítani a volán mögött, szóval tudja a többit maga is. I- Tudom, de azt is, hogy vállalata, hogy munkatársai mindig számíthat­nak önre. S tény az is, hogy néha talán erőn felül is vállal. Miért?- Talán az lenne a legegyszerűbb, ha azt válaszolnám, hogy egyszerűen nem tudok nemet mondani. Persze, ez így is van, csakhogy nem ilyen egyszerű az egész. Akkor felsorolom az indokokat, bár lehet, hogy így hirtelen nem jut eszembe mindegyik. De a lényegesek, a fontosak, mondhatom, a meghatározóak bennem vannak. Tudom, hogy a vállala­tomnak szüksége van rám - ez igen jó ér­zés -, s ezt minden erőmmel viszonozni szeretném. Az is igaz, hogy a pluszmun­káért pénzt is kapok és ez sem mindegy. De legalább ilyen fontos számomra a lel­kiismeretesen végzett munka, az, hogy rám lehet számítani. Egyetlen szóval az önbecsülés. I- Nem fáradt? Hiszen gyakran dol­gozik a szabadnapjain is...- Most, sajnos (!) nem vagyok fáradt. De hát nem így értette a kérdést. I - Vegyük úgy, hogy így értettem.-Táppénzen vagyok. És nem is tudom, hogy mi lesz a dolog vége. Lehet, hogy többé nem vezethetek. Persze, az orvo­sok döntése előtt igyekszem nem tűnőd­ni ezen, bár nincs olyan órája, félórája a napnak, hogy eszembe ne jutna: Mi lesz velem? Végül is negyvennyolc éves va­gyok, a keresetem nyolc és fél ezer forint volt havonta. Elhiheti, hogy igen nagy gondjaim vannak. De ne is beszéljünk er­ről. I- Szívből kívánom, hogy mielőbb gyógyuljon meg, s folytassa ott a munkáját, ahol abbahagyta. Vagyis hol?- Szekszárd és Budapest között jár­tam menetrend szerinti autóbusszal. Ha kellett, szabadnapjaimon valamelyik he­lyijáraton helyettesítettem, de hozzám éj­jel is lehetett jönni, én mindig készenlét­ben voltam. Volt olyan, hogy lerobbant a „húsos" busz. Akkor hajnalban elmen­tem Siófokra, majd vissza, azután mintha mi sem történt volna, irány Budapest, este pedig Szekszárd. / ■ - Tehát fáradt volt?- Igen. De annyira sohasem, hogy ne éreztem volna a kocsit, hogy a vezetést ne a felelősségem legteljesebb tudatá­ban vállaltam volna. Nézze, a vállalatunk­nak kevés a kocsija, a járat és a fuvar pe­dig sok. De a napi kötelező kilenc órai pi­henésem az mindig megvolt. I - És ha mégsem?- Ha néha előfordult... akkor egy-egy órai munkát nem írtam be. I- Csak úgy, a vállalat iránti „szere­lemből”?- Ez sem egyszerű. Azok az olykori egy órák máskor megtérültek. Soha nem tö­rődtem az ilyen apróságokkal. De mun­kát csak pihenten vállaltam, s most kér­dezhet bármit is, csak azt mondom, hogy szellemileg és fizikailag egyaránt frissen mentem mindig munkába. A mi munkán­kat csak nagyon lelkiismeretesen lehet csinálni... Lehet, hogy már unalmas, hogy mindig ezt mondogatom, de tényleg így van. S erre szerencsére bizonyítékom az egymillió-kétszázezer kilométer - bal­esetmentesen. I - Hány esztendeje van a Volánnál?- Huszonöt S ezért is bánt a betegsé­gem, mert ha valaki ennyi időt eltölt egy munkahelyen, az nem szívesen megy el máshova új embernek. Itt, ha beme­gyek a garázsba, úgy érzem magamat, mintha otthon lennék. I- Mindig gépkocsivezető szeretett volna lenni?- Nem. A sors hozta így. Fogalmazha­tok úgy is, hogy menekültém otthonról. I - Ezt hogy értsem?- Ne úgy, hogy nem szerettem a szüléi­mét és az öt testvéremet. Csakhogy a szüleim parasztemberek. Abban az idő­ben, az ötvenes években -1953-ban vé­geztem az általános iskolában -„amikor még szinte mindent kézi erővel kellett csinálni a parasztembernek, nem volt könnyű. S hogy menjenek valamire, bi­zony a gyerekeknek is egészen kicsi ko­rukban be kellett segíteni. Dolgoztunk a tűző napon, a hidegben, s a szó szoros értelmében látástól vakulásig. Kalocsa mellett, Foktőn éltünk. ■ - Hogyan került Szekszárdra?- Lakott itt egy unokabátyám, s az ő segítségével felvettek kereskedőtanuló­nak a földműves szövetkezethez, a mos­tani Otthon Áruházba, az akkori Szek­szárd egyetlen áruházába, mégpedig az élelmiszerrészlegre. Ami igaz, nagyon szerettem csinálni azt a munkát. Aztán következett a katonaság. Mielőtt bevo­nultam, az MHSZ-nél jogosítványt sze­reztem. Még katona koromban megnő­sültem, majd mikor leszereltem, vissza­jöttem az Otthonba. De sokba került az albérlet, a megélhetés, tehát váltanom kellett. S a volánt választottam. ■ - És jöttek a gyerekek...- Akik azóta már felnőttek. István fiam szerszámkészítőként dolgozik a műszer­gyárban, ahol az édesanyja betanított munkás. Leányunk a SZÜV-nél van, mint fordító. Németül és oroszul beszél. Most angolul tanul. ■ - És még mit csinál?- Velünk együtt várja, de nagyon várja a kisbabát. Hogy fiú lesz vagy kislány? Teljesen mindegy.- Ha már a családról beszélgetünk, megkérdezem: mit szól a felesége, hogy maga állandóan készenlétben van, hogy magáért akár éjjel is lehet menni, aztán beül a buszba, netán a család programját is felbontja.- Gondolhatja, hogy nem öröm ez szá­mára. De már megszokta. Néha zsörtölő­dik miatta, de hát örül, hogy azt csinálom, amit szeretek, amihez kedvem van. ■ - Szeret vezetni?- Persze, hogy szeretek. S ma már nem lehet unalmas a vezetés, hiszen vál­tozatosak az utak, nagy a forgalom. Any- nyit beszéltem már a munkámról, meg arról, hogy nem is könnyű. Szóval olyan az ember, hogy hajlamos azt hinni, hogy a másik munkája egyszerűbb, mint az övé. I- Az autóbusz-vezetőké meg nehe­zedett, amióta kalauz nélkül járnak. Vagy nem jól gondolom?- Hát, ez a legkevesebb. Nem is érde­mes foglalkozni vele. Inkább az a nehéz, hogy járat után nem szállunk ki a busz­ból, zsebünkben a slusszkulccsal. Ha­nem akkor megyünk tankolni, majd át­vizsgáljuk a kocsit, meg kitakarítjuk. És még ezzel sincs vége a műszaknak. Igaz, olyankor leteszem a kocsit, viszont hó­nom alá vágom a pénztárkönyvet, s az el­számolást meg az adminisztrációt otthon végzem el. I- Mivel említette a kocsi takarítását, hát megkérdezem, milyenek vagyunk mi utasok. Szemetelünk?- Is, is. Talán most jobban vigyáznak a rendre, a tisztaságra, mint régen. A diá­kok, a fiatalok bizony elég gyakran szo- tyiznak, szétszórják a magok héját. Per­sze, ha rájuk szólok, nem pimaszkodnak. Kirívó esetek ritkán fordulnak elő. Pél­dául emberi ürülék az ülés alatt, vagy más egyéb lehetetlen dolgok... De nem ez a jellemző. I - Hanem mi?- A megértés, a másik munkájának a tisztelete. Soha nem várok külön hálát az utasoktól, de azért olyan jól esik egy kis figyelmesség. I- Ki vár a vidéki autóbuszvezetőkre Budapesten? Azaz hol és milyen kö­rülmények között töltik a visszautazá­sig a két-három órányi időt?- Mit mondjak? Nem rossz a kérdése. Van egy pihenőhelyünk Kelenföldön, az Andor utcában. Egy elég nagy terem - asztalokkal, székekkel. De mire oda ki­érünk, máris fordulhatunk vissza az En­gels térre. I- Tehát nem mennek ki. És az En­gels téren?- Sajnos, ott nincs pihenőnk. Csak az autóbuszunk. A fővárosi kollégáknak van egy szobájuk, zuhanyozójuk: Persze, nyáron mi is lezuhanyozunk ott. Nem szólnak ránk. De az az igazság, hogy ezt a pihenőkérdést már sokszor szóvá tet­tük, kértük... Sajnos, nem értünk el ered­ményt. I- Más különbség is van a fővárosi és a „vidéki” gépjárművezetők között a BKV-tól ötvenöt éves korban nyug­díjba lehet menni...- Nekünk pedig csak amikor elérjük a hatvan esztendőt Igaz, hogy más egy fő­városi, egy nagyvárosi forgalomba^ ti­porni naphosszat a gázpedált, mint a hosszú úton. De helytelenítem ezt a kü­lönbségtételt. Ugyanis őket is ugyanazok a hatások érik, mint bennünket. Talán a stresszhatás náluk nagyobb.- Őszintén szurkolok, hogy mi­előbb vezessék be a korkedvezmé­nyes nyugdíjba meneteli lehetőséget „vidéken” is. S kívánom, hogy egész­ségesen menjen majd nyugdíjba ön is - ötvenöt éves korában. V. HORVÁTH MÁRIA MÚLTUNKBÓL Ha a dunaföldvári nagygazdák és ven­déglősök 1919. augusztus 8-án tudták volna azt, amit 1922-ben, minden bizony­nyal másként fogadják Prónayt és külö­nítményeseit... Az ügy aTolna Megyei Le­véltárban a 4046/1922 alispáni iktató­szám alatt található. Prónay és a fehérterror tiszti különít­ménye 1919. augusztus 8-án érkezett meg Dunaföldvár határába. A délelőtti órákban keltek át a Dunán. Prónay a nap­lójában a több között erről ezt írta: „Holmi kommunista révészek szemtelenül köve­telőztek, azonban a hazafias kötelesség teljesítését tartva szemük elé, velük is rö­videsen elbántam”. Ez magyarul azt je­lentette, hogy sem Prónay, sem különít­ménye nem fizetett a révészeknek, akiket alaposan megfélemlített. Azt követően, hogy bevonulta község­be, összehívatta a forradalmak előtti kö­zségi vezetőséget (elöljáróságot), s kö­zölte, hogy átveszi a hatalmat. Azt is kö­zölte, hogy aki nem engedelmeskedik, azzal statáriális úton végez. (Természete­sen törvényes joga nem volt a statárium kihirdetésére - de ez akkor mit sem szá­mított.) A tanácskozás után kivégzésekre került sor. A Magyar Tanácsköztársaság több hívét felakasztatta, egy pedagógust a főtéren megbotoztatott... A különítményeseknek azonban éle­lemre is szükségük volt. Ezt a lakosságtól szedték össze azzal, hogy annak árát a község megtéríti majd. Azaz, hitelre ét­keztek... Volt bőségesen élelem, mert akadt, aki örvendezve osztotta meg a meglévőt, mások félelmükben adták át annak egy részét. A lényeg: nem fizettek semmiért. Csak később, amikor az ellenforrada- lonTelső véres hulláma elcsitult, akkor kezdtek érdeklődni a gazdák és a ven­déglősök, hogy ki lesz az, aki fizet. Nos, a községi elöljáróság erre hajlandónak is mutatkozott. A hitelezők egymást köve­tően nyújtották be idényüket a községhá­zán, s ott nyugta ellenében fizettek... S amikor nagyjából mindenki megkap­ta a pénzt, a községi elöljáróság is úgy vélte, elérkezett az idő, hogy a Prónay- számla kiegyenlítésre kerüljön. Fogta magát a főjegyző, s egy levelet írt a hon­védelmi minisztériumba, kérve, a kö­zségnek térítsék meg a kiadásait. A bo­nyodalom ekkor kezdődött... A minisztérium 1920. július 24-én azt közölte a Pest megyei alispánnal (I), hogy a dunaföldvári igényt nem tudja teljesíte­ni, mert „A község a számlákban feltünte­tett mennyiségek átvételét, illetőleg konkrét adatokat (nyugták, átvevők ne­vei) stb. nem szolgáltat. Ezek hiányában különös tekintettel a szegedi (volt Pró­nay) vadászzászlóalj úgyszintén csatolt 567. számú jelentésére,a követelés jo­gossága és terjedelme megállapítható nem lévén, felkérem, hogy nevezett kö­zséget ily értelemben megfelelően utasí­tani szíveskedjék” (úgy látszik, a HM nem tudta, melyik megyéhez tartozik Duna­földvár, ezért küldte a Pest megyei alis­pánhoz a levelet. De ott is bajban voltak a földrajzi ismeretekkel, mert miután nem illetékesek az ügyben továbbították a le­velet Fejér megyének - Tolna helyett Fe­jér megye visszaküldte az egész ügyet Pest megyének. Csak hosszú huzavona után kapta meg a HM leiratát Tolna me­gye). Augusztus 31-i keltezéssel végül is Szekszárdra került az ügy. Az alispánnak nem volt sürgős az egész dolog, csak szeptember 27-én adta át azt a dunaföld­vári járási főszolgabírónak, Paksra. Becht főszolgabíró még ráérősebb volt, s a kivizsgálás is időt vett igénybe, ezért a válasz csak 1920. november 24-én ké­szült el. Ebben többek között a következő olvasható: „...az iratok mellé másolatban becsa­tolt nyugtákon kívül konkrétabb adatai nincsenek. Viszont ezek a nyugták a kö­vetelés jogosságát és terjedelmét egé­szében megállapítják, mert míg a községi elöljáróság részéről alaptalan nyugták el nem fogadtatnak, felelősségük tudatá­ban ilyenek a községi pénztárból ki nem utalványoztalak, addig nyugtató felek akár eskü mellett is tanúsíthatják, hogy nyugtatott tárgyakat a szegedi (volt Pró­nay) vadászzászlóalj igényelte”. A főszolgabíró végül azzal zárta levelét, hogy a községi képviselőtestület kéri az ügy érdemi intézését. Az alispán 1920. december 28-án juttatta el az iratokat a Honvédelmi Minisztériumba, ö is kérte, hogy az előlegezett élelmiszerdíjak mi­előbb kifizetésre kerüljenek. 1921. február 14-én kelt a következő irat, amelyet a budapesti körletparancs­nokság juttatott el az alispánhoz, kérve, hogy a dunaföldvári elöljáróság a szám­lákat benyújtó lakosok kihallgatásával állapítsa meg, kik vételezték fel a nyug­tákban szereplő élelmiszereket. Ugyanis „Prónay különítmény állítása szerint abban az időben más katonai alakulatok is voltak Dunaföldváron, s így nincs ki­zárva, hogy talán más alakulat vételezte e cikkeket készpénzfizetés nélkül, mert a fent említett különítmény jelentésében ál­lítja, hogy részéről igénybe vett élelmi­szerek ki lettek fizetve. Hogy ezen köve­telés kiegyenlítést nyerhessen, szüksé­ges volna a fenti parancsnokságnak an­nak kipuhatolására, hogy mely alakulat vételezte fel, s ha ezt a község elöljárósá­ga közölni nem tudja, úgy elegendő volna csak a vételezők neveit ide tudtul adni, ennek alapján lehetséges volna a puha­tolást innerí a helyes irányba terelni. Továbbá kérném a községet utasítani, hogy ide tudtul adja a körülményt is, mily módozatok között lettek ezen élelmisze­rek felvételezve nyugta, vagy talán nyug­tázás ellenében elreqvirálva.” A tábornok, aki a levelet aláírta, vajon tudott-e arról a körülményről, amelyben a Prónayék az élelmiszert összeszedték, s a kivégzésről, a terrorról? - vagy csak kendőzés volt részéről az, amikor a kö­rülményekről érdeklődik? Tudta, tudhat­ta, hogy hivatalos iratban legalább is nem illett ezeket rögzíteni. Áfőszolgabíró Paksról átutazott Duna- földvárra, majd onnan visszatérve jelen­tette 1921. március 16-án, hogy „...nem volt megállapítható név szerint, kik vételezték fel a számlákban jelzett élelmiszereket. Azt azonban Dunaföldvár község elöljárósága határozottan állítja, hogy azok a „Prónay” különítmény ré­szére lettek kiadva, mert más katonaság a községben nem volt. Nevezett különít­mény az ételek kiszolgáltatását követelte annak idején, s arról mindenféle elismer­vény adását megtagadta”. Március 21- én a megye alispánja eljuttatta a fenti le­vél másolatát, újólag kérve a község kö­vetelésének rendezését. A HM-ben most már végleg nem volt sürgős az ügy. Egy esztendő telt el, amire az alispánhoz vá­lasz érkezett (1922. március 6.). Az eluta­sítás egyértelmű, és megfellebbezhetet­len volt. Idézzük a válasz egy részét: „...értesítem, hogy a Prónay zlj. beérke­zett jelentése szerint ezen alakulat csu­pán egy-két napig tartózkodott a kérdé­ses időben-Dunaföldváron és ezen idő alatt mindent készpénzzel fizetett. Miután a szóban levő állítólagos vásárlások köz­vetlen az ún. tanácskormány bukása utá­ni átmeneti időbe esnek, az sem volt megállapítható, mily más alakulatok tar­tózkodtak esetleg ezen időben nevezett községben. Tekintettel arra, hogy a köve­telés jogosságát teljesen egyoldalúan csupán egyes dunaföldvári lakosoknak a község pénztárához címzett nyugtái igazolják, és a község a kérdéses alaku­latoktól egy élismervényt sem tud felmu­tatni, de még egy embert sem tud meg­nevezni, az ügy jelenlegi állásában még nem lehet bebizonyítottnak venni és megállapítani, hogy az engedményező iparosok a nyugtáikban jelzett mennyi­ségű és értékű élelmiszert illetékes meg­rendelésre tényleg kiszolgáltatták. En­nélfogva Dunaföldvár község követelé­sének jogosságát el nem ismerhetem..." Ezt követően az ügy irattárba került. Nekünk csak annyi hozzátenni valónk van, hogy idézzük a Prónáy-napló egy mondatát: „Földváron még két napig időztem, azután hátrahagytam Keresz- szeghy fgy. parancsnoksága alatt egy öt­hat tisztből álló különítményt, amellyel a városnak adminisztrációját segítsen rendbehozni...” tehát több napig ott tar­tózkodó zászlóaljnyi erő után még to­vábbra is maradtak vissza tisztek - vala­mennyien a különítmény tagjai. Tehát nem 1 -2 napról volt szó. S mert a község kasszájából hiányzott az összeg, végül is Prónay dunaföldvári tartózkodásának költségeit a község la­kossága viselte. £ BALOG JÁNOS I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents