Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-21 / 248. szám
4 ^ÉPÜJSÀG 1986. október 21. Az ifjú feleség a gyanú árnyékában Moziban Maradok hűtlen híve Mindig is sejtettem, hogy a pénz önmagában nem boldogít, és egy milliomosnak is megvannak a maga gondjai. Ez a gyanúm csak erősödött, amikor nemrég megtekintettem a szekszárdi Panoráma moziban a Maradok hűtlen hive című amerikai filmvígjátékot. Egy sikeres, befutott, de már nem éppen fiatal karmester, Claude Eastman életének néhány viszontagságos napját idézi a történet, amikor is ifjú felesége (mint később kiderül, ártatlanul) gyanúba keveredik. Ahogy azt a videofelvétel bizonyítja, a közös lakásból éjnek idején egy skót kockás zoknit viselő férfi - Eastman távollétében - gyanús körülmények között távozik. Ez tehát a bonyodalom, az ezt követő meglehetősen lassú kibontakozásban a féltékenységben őrült spanyollá változó dirigens mániákusan keresni kezdi a kockás zoknis egyéneket. A helyzet tökéletes félreismerésével a főszereplő egy közeli ismerőse személyében megleli a „gaz csábitót”. Tetöpont: a szörnyű bosz- szút forraló karmesternek semmi sem sikerül, a vetélytársnak szánt, italba kevert altatókat tévedésből ő issza meg, feleségére kés helyett fakanállal támad, eközben összekócolódik nagy műgonddal megfésült frizurája, és egyéb falrengető kacagásra ingerlő események történnek... Megoldásként - miután, minden jóra fordul - az elalélt Eastmant hitvese vállára kapja és biztonságba helyezi. A mű egyértelmű dicséretet érdemel, hiszen távol áll tőle minden bonyolultság, nem fárasztotta a nézők elméjét érthetetlen áttételekkel, szövevényes összefüggésekkel, különböző értelmezési szférák és síkok kivetítésével, tehát megkímélt lényegesen kisebb közönségsikernek örvendő filmben, a Párizs, Texas-ban játszott, de hát az Cannes-i nagydíjat nyert és így érthető a dolog. Végezetül pedig említsük meg a rendező, Howard Zieff nevét, aki az emberi találékonyság fényes bizonyítékaként 1948 után 36 évvel elkészítette a Maradok hűtlen híve második változatát, tehát őszinte sajnálatunkra a harmadik változatra bizonyára legalább ennyi ideig még várni kell... Szeri Árpád bennünket olyan kényelmetlen feladatoktól, mint például a gondolkodás. Egyszerű, világos okfejtés, sallangmentes színészvezetés, kristálytiszta logika jellemzi a cselekményt, amelynek feldolgozása még egy hatéves gyereknek sem okoz gondot, sőt... A főhőst alakító mélynövésű Dudley Moore-t az Óvakodj a törpétől és a Bom- banö című alkotásokban már láthattuk, mind a kétszer szintén zenész volt. A feleség, azaz Nastassja Kinksi nemrég egy A lomzai jazzegyüttes koncertje Rádió „Aki rosszba született...” Juhász Judit, a szombat kora délelőttönként jelentkező Családi Tükör című magazin műsorszerkesztője az utóbbi időben mindig telibe talál. Olyan mélyér- zesű és komoly riportokat készít - vagy műsorába társaival készíttet - amelyek befogadása és a megismert életsorsok feletti töprengés hosszú időt és türelmet igényel. Mint a legutóbbi is. Ferinek nevezték a műsorban azt a már harmincéves budapesti férfit, aki így jellemezte magát a róla készített fájdalmas portré első perceiben: „Aki rosszba született...” Könnyen kiderülhet még annak is, aki nem volt részese ennek a kerek portrénak, hogy egy gazdátlan, állami gondozásban nevelkedett és páratlanul keserves sorsú férfi önti ki..., ha nem is a lelkét, de minden gondját, keserűségét és néhány napi örömét. Feri sorsa - bármennyire is értelmesen mutatta be ellentmondásos sorsának okait a fiatalember - nem kivétel. Juhász Judit mint a beszélgetőtárs-főszereplőt mindig is tisztelő, kevés szóval kérdező újságíró a kis riport alig negyedórás ideje alatt képes volt kérdéseivel olyan helyzetbe és hangulatba hozni Ferit, hogy ne csak vádolja lehetetlen életéért és kilátástalanságáért azt a világot, amely öt körülveszi, hanem a sorsformáló továbblépés irányait maga is kimondja. És elmondta, hogy hová akar jutni.A riporternő pedig segített állást is szerezni. Természetesen a Magyar Rádió riporterei nem tudnak minden zsákutcába jutott, magárahagyott és érzéseiben meghazudtolt émbernek munkahelyet szerezni. De nem is az a feladata. Ellenben valós és komoly feladatuk az, hogy a rádió nyilvánossága elé tárják ezeket, az évtizedekkel ezelőtt már ügy- gyé lett sorsokat. És mindezt a segítés és a felelős segítségkérés reményében... A lengyelországi Lomza város művelődési háza és a szekszárdi Babits Mihály művelődési központ között létrejött megállapodás értelmében ez év májusában a szekszárdi Jazz Quartett hangver- senykörúton járt a baráti országban. E látogatást viszonozva érkezett az öttagú lomzai jazzegyüttes Tolna megyébe, hogy ízelítőt adjon a közismerten jó színvonalú lengyel jazzmuzsikából. A presszóvá átalakított és színes fényekkel megvilágított márványterem kellemes hangulatot biztosított a különleges muzsika befogadására. Különleges, mondom, mert a stílusukat ők maguk rock-blues-nak nevezik, bár játékukban a beat- és a popzene jellemzői is rendre felismerhetőek voltak. Az együttes 1984- ben alakúit. Rendszeresen szerepelnek Lomzában, de felléptek már Lengyelország különböző városaiban, így Sopot- ban és Opoleban is. Külföldön most először álltak dobogóra. Századik fellépésük éppen Szekszárdon volt. Műsoruk jelentős részét híres jazzegyüttesektől vették át, más részét komponálták számukra. A szóló- és basszusgitár mellett szájharmonika is gazdagította hangzás- világukat. Ez utóbbi hangszeren előadott improvizációk külön is említést érdemelnek. Játékuk érett, hitelességre törekvő volt Sikerült megjeleníteniük a blues meditáló, fájdalmas életérzéseket kifejező zenei közegét, a rockos karakter markáns érzékeltetésével pedig egy napjainkban oly gyakori ifjúsági könnyűzenei koncert hangulatát is a terembe varázsolták. Figyelemfelkeltő volt Janusz Ramatowski híres néger jazzénekesekre emlékeztető hangja, előadásmódja. Igényes várakozással tekintettünk a fiatal lomzai együttes koncertje elé - nem csalódtunk. LEMLE ZOLTÁN Színházi esték Slágerfesztivál? Nem világos, hogy milyen szándék vezette a rendező Szegvári Menyhértet a rettenetes dmű „Oké a musical!" szinpadravitelével. Madivat, tisztes eredményei is vannak, szakítania hagyománnyal, a Pécsi Nemzeti Színház előadása azonban annyira nem hagyományos, hogy már nem is zínház. Slágerfesztivál, musicalegyveleg, de bárminek nevezzük is, ez az egyőrás túihangosított produkció sajnálatos rendezői félreértés, amit az esetleges siker sem igazolhat Ráadásul ifjúsági bérletben is adták tehát aki itt ismerkedett a színházzal, ki tudja, milyen emléket vitt haza? Tisztázni kellene végre, hogy érték ás világsiker nem egymást feltételező fogalmak a nyugati, elsősorban amerikai szórakoztatóipart pedig nem is érdekli az érték mert csak sikerben, sőt világsikerben hajlandó gondolkozni, amit a musical szerény története is sejtet A zenés vígjátékból fejlődött ki, abban az időben, amikor az Egyesült Államok színházi életében megkezdődött az eltrősztösödés elleni harc, a könnyű műfaj végképp a pénzemberek kezébe került Európa nyugatibb részein évek óta megfontolt harcot folytatnak az amerikai szórakoztatóipar fenyegető egyeduralma ellen, de ez a hullám nálunk most tetőzik s a felfedezés örömével fogadunk régen lefutott kommersz filmeket -a tv is bőven szolgál ilyenekkel -, a színházak műsorán ötödrangú Broadway-darabok kísértenek, s a szükségesnél jóval nagyobb hangsúlyt kapnak a zenés produkciók A művészeti szempontokat elhalványítja a gazdasági szándék a bevételi terv teljesítése, ami egyébként lehetséges is, ha valaki olyan olcsó megoldást választ, mint Szegvári, akinek színpadán az összes változást az jelenti, hogy Gergely Róbert időnként fehér kabátját sárgával cseréli fel, bár meg kell jegyezni, hogy ennek sincs jeléntősége, mert a színek sorrendje nem jelképez semmit Gyakran hangzik el manapság, hogy válságban van a színház Ez azonban kétséges, a művészet soha nincs válságban, legföljebb az a kérdés, mit és hogyan csinálnak Egymás mellé illesztett, gépzenével kísért egykori és mai világslágerek laza együttesét nem tekinthetők színháznak, s még egy leleményesebb rendezés is legföljebb csak a látványt fokozhatta volna Igazán kár, mert a harsogó gépzene mellett három eleven szereplője is van az előadásnak akik hősiesen küzdenek a sikerért Igaz, hogy Füsti Molnár Éva hangja a magasabb régiókban gyakran elbizonytalanodik, Gergely Róbertét láttuk már tehetségéhez méltó szerepben is, Vári Éva viszont minden műfajban mindent tud, természetesen ezt is, mert kivételes művész. Igazán sajnálhatjuk, hogy ezúttal szerep helyett tulajdonképpen csak egy mikrofont kapott CS. L Tévénapló Örökkön örökké Szendi Gábor és Molnár György filmjének vetítése előtt Szinetár Miklós megértésünket kéri, de erre nincs szükség, félrevezető is, mert minden műnek magáért kell helytállnia. Ezt a filmet nem is kell mentegetni, mert ha néhol botladozva is, fontos társadalmi kérdést feszeget, ami körülbelül így hangzik: milyenek az öregek, s mit is kezdjünk velük? Az öregek mindenekelőtt kiszolgáltatottak, valahol a társadalom peremén élnek, s a hajdani latin tanárt nyugodtan kilökheti a boltból az antikvárium vezetője, pedig egykor tanítványa volt, s ráadásul a praeteritum imperfectumba is belebukott. Arra sem figyel fel senki, hogy Scharzberg úr (de honnan ezek a nevek: Schön, Grün?) jót cselekszik, midőn a MÉH-nél kiválogatja a valamire való könyveket, megmentve őket a pusztulástól, csak arról feledkezik meg, hogy őt magát is pusztulásra ítélték, Kiszolgáltatottságra - kiszolgáltatottságunkra - mindenki tud példát fölösen, ehhez még túlkorosnak sem kell lennie. Csöpög a bojler, de az egyetlen javító szövetkezet hetekig késik; annak is le kell szurkolnia a borravalót, akinek nyugdija is csak borravalónyi; a nyugdíjastalálkozó üres frázisaival és obiigát virslijével a vállalat letudta minden erkölcsi kötelezettségét, de vannak a kiszolgáltatottságnak más példái is. Amilyent például az Ablak című műsorban láttunk, amikor az ürömi tanácselnököt megkérdezték, miért engedett bérlovardát telepíteni a lakóházak közé, ahol még egy illemhely sincs. A felvétel operatőri remeklés: a tanácselnök tehetetlenül meredt maga elé, látszott, nem készült arra, hogy ilyen kérdésre egyszer válaszolnia kell. Nemcsak lovardát, kocsmát is lehettelepíteni nemkívánatos helyre, mást is, s ha valaki ráadásul nyugdíjas, végképp tehetetlenül áll a világ forgatagában. Erről szól az Örökkön örökké című tévéfilm, ami nem történet, hanem egy állapot rajza öregségről, kiszoltatottságról, reménytelenségről, helyenként dokumentumérvénnyel. Máskor viszont eltúlozva, az erős színektől sem riadva vissza, értékeit is veszélyeztetve. Felesleges misztifikálni a kérdést: aki fiatalon tudatlan volt és lusta, azzal öregségére sem történik csoda, viszont az öregek többsége mögött egy élet eredményes, kitartó munkája áll, tudással, tapasztalattal, tehát nem kelekótya futóbolondok, tehetetlen szenilisek. Persze az is igaz, amit Arany irt: Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot, S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok. Csak ez éppenséggel elmagányosodásuk jele is lehet, mert olyan is van, aki napokon át nem szólhat senkihez, gyakran gyerekei is elkerülik, mert miután minden mozdíthatót elvittek tőle, mit is keresnének még? Példát mindenki tud fölösen, kára szót szaporítani, szerencsére az ellenkezőjére is akad példa jócskán. Éppen ezért valahol itt éreztük, hogy a film szerzői, Szendi Gábor és Molnár György, helyenként rikító színekkel dolgoznak, mintha mindent bele akartak volna zsúfolni filmjükbe, pedig a hatásnak az is titka, hogy van, amit jobb a nézőre bízni, gondolja csak ö tovább a történetet. Mert ebben az esetben van mit, jóllehet a megoldást még sokáig kell keresni. Néhány szép színészi teljesítményt is láttunk. Agárdi Gábort, Kun Vilmost csak dicsérni lehet, s öregségére talán a kitűnő Faiudi Lászlót is felfedezi a tévé. CS. Hangverseny A Szekszárd Városi Kamarazenekar és a Szövetkezeti Mad rigai kórus a Művészetek Házában r Úgy hirdették: Szekszárd város 925 éves jubileumára. Ünnepi volt? Az volt. Már maga az érdeklődés is, hiszen ilyen telt házat ritkán lát a Művészetek Háza, s még azt sem hisszük, hogy ez a közönségtódulás valamiféle „gerjesztett” érdeklődés volt: úgy értjük a dolgot, hogy netán a szűkebb - tágabb rokoni kör töltötte volna meg a termet... Voltak persze hozzátartozók is szép számmal, de az igazi jóérzést a helybéli közönség egyfajta (jó értelmű) lokálpatriotizmusa okozta, az, hogy olykor világjáró művészeket nem ünnepel ilyen kirobbanó tetszésnyilvánítással, mint szegény, de mégiscsak saját övéit. A szerény szót ugyanakkor megint- csak idézőjelbe kell tennünk. 1980. december 4-én jelent meg a nívódíjas madrigálkórus okán az a beszélgetésünk a kórus akkori karnagyával, Ligeti Andorral, amelynek záró passzusában így szólt: hiányzik egy létező partneregyüttes, egy zenekar, lévén a kórus már bőségesen felnőtt az oratorikus müvek megszólaltatásához. Most hát ez az együttes is megvan. Nehogy rossz gondolatokat ébresszünk: nyilván nemcsak azért. Ám, hogy együtt - Bach János-passiójában korábban, majd most a Magnificat remekbe sikerült interpretációja során - az mindennél többet ér és mond. Az est Geminiani: d-moll concerto grosso-jával („La Folia”) indult. Közismert, szeretett dallamalapra épülő mű, mondhatnánk így: kis együttes - nagyobb apparátus versenyműve. A con- certáló szólamokat a művészeti vezető, Földesi Lajos, valamint Gyuricza Borbála, M. Pálma Ilona és P. Horváth Gértrúd játszották. Ide csupán egyetlen mondat kívánkozik: első benyomásaink szerint a zenekar - hangzásképét, összműködé- sét tekintve - jól érzékelhető minőségváltását éli. Haydn: G-dúr hegedűversenyének szólistája finn-rokon művészünk volt, Sirkka Kuula Niskanen, aki egyébként a helsinki zeneakadémia tanára. Az általa megszólaltatott versenymű ismét csak a közkedvelt darabok sorába tartozik, ám számos „kézműves” nehézséggel. Jóérzésekkel nyugtázhattunk megszólalását: a vendégművész interpretálásában különösen a második tétel bensőséges, dé- liesen meleg - de csöppet sem dagályos - tolmácsolását fogadtuk hasonló meleg érzésekkel. Öröm, hogy a virtuóz lehetőségeket is tartogató zárótétel pregnánsan, elegánsan ragyogott. Niskanen hosz- szan tartó, meleg ünneplése mintegy az elkövetkezőket is előrevetítette. Bach ünnepi zenéje, a dicsőítő Magnificat semmi esetre sem könnyű feladat. Tudta ezt a megszólaltató apparátusban mindenki, s hogy ehhez a mérföldkőhöz szakavatott szólisták rutinos segi- tőkészsége párosult, szerencsés jó. Keönch Boldizsárnak a növendékeit (kiválóan) menedzselő szerepkörét említjük, s a tenoristán kívül név szerint is őket: Palatínus Éva - szoprán, Nagy Ibolya - mezzo., Németh Judit - alt és Németh József - basszus. Nem feledkezhetünk meg Deák László (orgona) szolid, ez franciául tömöret jelent, és Thész László csaknem orgonizátori értékű cembalo- alapozásáról, ám a pontot tegyük le Jobbágy Valér nevével. Jobbágynak - bár az együttesek felkészítése és dirigálása „ominózus” feladat -, valószínűleg nem ez az alkalom jelenti erőfeszítéseinek és jeles megoldásainak alfa-omegáját. Mondhatnók: vele kapcsolatban, Szekszárd zenei életében még számos meglepetéssel számolhatunk... Kívánnánk, hogy ezek a várható esetek mindenkoron ünnepeket hozzanak, s nemcsak kimagaslóan jeles alkalmakkor. A zárómondatok zárómondatául pedig az kívánkozik: kell persze a fenti dologhoz a megbecsülő közönség, mecénás megyei és városi vezetés sorában olyan szakavatott, „felhozó” erőnek is lennie, mint a fiatal Művészetek Háza. A 925. évforduló kapcsán, de a számnál jóval előrébb rangsorolva köszöntsük őt is. DOBAI TAMÁS
