Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-18 / 246. szám
10 NÉPÚJSÁG 1986. október 18. Katona Judit: Az ősz révésze int Zöld varsáit a város vízre rakja, bögőnyakü hajó már egy se jár itt, idő hínárja fogja őket. Roncsuk fölött a Tisza szörnyű torka ásít. Ladik se indul nehéz őszi ködben, csak csillag csobban néha messze, távol: az ősz révésze tüzet rak, de senki sem jelez vissza az éjszakából. Fűzek nyögése hallik, fut a vízen halott virágok, gallyak semmi-teste, virraszt a csönd, a föl-fölbukó álom s a zöld varsák a mélybe leeresztve. Örakaland Nápoly felé igyekeztek az úton. Nem a napfényről elnevezett sztrádát választották, hanem egy azzal párhuzamos főutat. A gyors előrehaladás helyett a látnivalók bőségét. Egy kis falucska után megelőzte őket egy országúti cirkáló, kisvártatva minden indok nélkül fékezni kezdett. A férfi szitkot fojtott el magában, kikerülte az út szélére lehúzódott „cápát”, s elhúzott mellette. Kisvártatva újra feltűnt a visszapillantó tükörben az amerikai kocsi. „Mi a fenét akar ez?” - de alig ötlött fel a kérdés, a behemót kocsi ismét megelőzte, s most már veszélyesebben elévágott, és azonnal fékezett. Éppen hogy ki tudta kerülni az összeütközést. A második kikerülés után kisütötték: valamit akar tőlük a Ford gazdája. így aztán a harmadik manővert nem is várták meg, lehúzódtak az útpadkára, s várták a fejleményeket. 1972 volt, még a kemény terrorizmuson innen tartott az emberiség. A Ford is megállt mögöttük, s volánja mögül barátságos, kerek képű, tüskefrizurás alak szállt ki, s amikor kocsijukhoz ért, tört olaszsággal megszólalt:- Per favore signore... vagyok amerikai tiszt. Itt van nekünk légibázis Gaeta. Elfogyott nekem pénz... Hát ez vajon mit akarhat? Összenéztek az asszonyai, még a nekik sem túl ismerős olasz nyelv megértésére koncentrálva. Az idegen nem hagyott sok időt a gondolkodásra. Lecsatolta karóráját, amelyik sárga színben pompázott.- Lenni nekem óra arany... Omega. Adni oda maguknak. Nekem kell húszezer líra. Aztán Nápoly kikötő change... cserélni vissza. Minden világos lett. A feleség nagyvonalú akart lenni:- Ugyan már, miért kellene ezt csinálnia. Adj neki oda húszezer lírát, mi az a ki- lencszáz forint? Aztán Nápolyban visszaadja. A fickó természetesen nem érthette, amit magyarul beszélnek. Azt hitte, keveslik a pénzt:- Óra enyém lenni értékes... Százezer líra... A férfi nem tartotta tisztességtelennek a zálogosdit. Elvette az órát, nyomban zseb- revágta, s odaadta az ismeretlennek a kért összeget. Mire Nápolyba értek, már meg is feledkeztek a dologról. Az ezernyi látnivaló elvonta figyelmüket. Míg egyszer véletlenül egy órásüzlet kirakata elé értek.- Na, nézzük meg, mennyit ér egy ilyen óra - mondta a férfi. Ugyanolyant nem találtak, pedig buzgón keresték az Omega Seamaster feliratú kronométer párját. Aztán egyszercsak az asszony felkiáltott.- Nézd! Ott a sarokban! A sarokban állt a zálog hasonmása. Igaz, nem arany, csak közönséges fém, de az ára! Az ára százezer líra volt. Mennyi lehet akkor ugyanez aranyban? Millió? A kikötőben bárhogyan is keresték, nem látták sem a tisztet, sem a kocsiját. Vagy talán nem is keresték már olyan nagy buzgalommal...? Az óváros sikátorait járták, amikor egy sötét sarokból kilépett egy feketére égett képű délolasz fizimiskájú alak. Körülnézett, s egy újságpapírból készített zacskó tartalmát ürítette lapáttenyerébe.- Signore, tessék venni aranyórát. Csak húszezer líra. Megnézték a sárgásán csillogó kupacot. Egy tucat Omega Seamaster volt. Szakasztott olyan, mint az „amerikaié”. Egy pillanatig megsemmisülve álltak. A férfi eszmélt először. Kivette zsebéből az órát, s megmutatta az olasznak:- Grazie, signore, nekünk már van. GŐZ JÓZSEF Liszt Ferenc a képzőművészetben Festmények, érmek, kőnyomatok Liszt Ferenc fényes pályáján csodagyerekként indult, egész élete úgyszólván reflektorfényben telt el, nem csoda tehát, hogy képzőművészeti alkotások egész során kísérhetjük végig életútját. Tüneményes sikerei az egész világot elkápráztatták, regényes élete máig foglalkoztatja az írókat és művészeket. Már saját korában minden idők legnagyobb és legünnepeltebb virtuózaként emlegették. Koronás uralkodókat ragadtatott el játékával is az Esterházy uradalom gazdatisztjének Doborjánban született gyermeke, aki 9 éves korában lépett fel először Sopronban és Pozsonyban. Sopronban ma Kóbor Elek életnagyságú szobra hirdeti emlékét a róla elnevezett Liszt Ferenc múzeumban. A csodagyermeket báró Lütgendorff Ferdinánd Pozsonyban készült kőrajza ábrázolja a herceg Esterházy által ajándékozott magyar ruhában. Doborjáni szülőházát, mely az Esterházy uradalomhoz tartozott, Steinacker olajfestménye és Grünes rajza örökítette meg. A Párizsban töltött évek (1823-1835) és a nagy utazások idejét (1838-48) a szakadatlan sikerek és ünneplések sorozatát sok műalkotáson kísérhetjük végig, mintegy hiteles krónikaként. Szép, jellegzetes, rajongó tekintetű ifjúkori arcát H. Lehmann két nagyméretű olajfestménye idézi a metszetek és műlapok egész sora mellett, melyeket a korabeli sajtó közölt egy-egy fellépte alkalmával. Közülük Kriehuber kőrajzai tűnnek ki finomságukkal és poetikus tartalmukkal, például a Lisztet művészbarátai közt zonMunkácsy Mihály Liszt-portréja Borsos Miklós plakettje goránál ülve ábrázoló, igen elterjedt lap. Magyarországra 1939 decemberében utazott az árvízkárosultak javára rendezett hangversenyre. íróink és művészeink magasztalják, a közönség itthon is rajong érte. Ez alkalomra írta Vörösmarty híres ódáját: „Hírhedett zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hű rokon... Van-e hangod a beteg hazának a velőket rázó húrokon”. Ekkor kapta meg azt a kitüntető díszkardot, melyet végrendeletében legbecsesebb ereklyéi közt a Nemzeti Múzum- nak ajándékozott. Ezt a jelenetet egy barátja örökítette meg tréfás rajzban. Az árvízi hangverseny emlékét őrzi a Liszt ötvenéves jubileumára készült arany és ezüst érem is, hátlapján Vörösmarty ódájának kezdősorával. A zongoránál ülő virtuózt több kőnyomat népszerűsítette. Legismertebb közülük Tyroleré, amely a Honderű melléklete gyanánt jelent meg. A XIX. század legnevesebb arcképfestője, Barabás Miklós is így örökítette meg 1846-ban készült olaj- festményén, mely a Zeneakadémia tulajdona. A weimari időkben, amikor 1847-től 1861-ig a hercegi udvar karnagya volt, Kaulbach, a kiváló osztrák festő örökítette meg vonásait. Másik híres kortársa, Lenbach pedig idősebb korában festette meg arcképét a magyar Than Mórral együtt, amikor évei nagy részét Liszt már Rómában töltötte, ahol az alsó papi rendet is felvette. Elegáns, karcsú alakja a fekete abbéruhában, lobogó fehér hajával felejthetetlen látványt nyújtott, ezt arcképei is tanúsítják, mint Layrand híres képe 1870-ből. 1875-ben a budapesti Zeneakadémia elnöke lett. Idejét ez időtől fogva megosztotta Budapest, Weimar és Róma között, de Bayreuthba is ellátogatott. A halál is ott érte egy jótékony célú hangverseny Barabás Miklós bőrnyomata alkalmával. Legjobb arcmásai közé tartozik - egyben a legutolsó is: Munkácsy Mihály nagyméretű képe 1886-ból,"faszt halála évéből. A kiemelkedő értékű arckép zongoránál ülve ábrázolja az idős Lisztet, szintén abbéruhában, arcán bölcs rezignáció- val. A kép két sokat megélt, kongeniális művész összetalálkozásának élményéből született, talán ezért is oly megrázó erejű. Mellszobrát Stróbl Alajos készítette el 1883-ban. Az ő művei a Zeneakadémia és az Operaház homlokzatán elhelyezett " szobrok is. Művészeti utóélete nagy. Emlékére al- legórikus rajz is készült, Weber Gusztáv műve, Liszt apotheózisa címmel. A lipcsei Gewandhausban Kiinger által készített mellszobra áll. Megérte a fényképészet hőskorát. Fogalommá vált fényképészek örökítették meg élete utolsó szakaszának eseményeit, köztük a weimari Held, a párizsi Nadar, a pesti Klösz. Emlékkiállítások sora idézi emlékét a jubileumi érmekkel együtt, melyeket tiszteletére verettek. Köztük a legjobbak Beck ö Fülöp (1911-1925), Fémes Beck Vilmos (1906), Reményi József (1912), Madarassy Walter (1933), Ispánki József (1936) és Hiesz Géza (1952) művei. B. I. L. Szokolov: Nosztalgia Félénk és zárkózott fiúként nőttem fel. Mig a velem egykorú társak legtöbbször kockáztak, dominóztak, különböző társasjátékokkal szórakoztak, én sokszor napokig csak különböző csavarokkal, alátétekkel, biztosítógyűrükkel bajlódtam, s egy rozsdás vízvezetékcső volt a messzelátóm. Mindössze egy ember akadt, akivel erős barátságot kötöttem, akit végtelenül tiszteltem: Vaszja bácsi, a szerelő. Vitorlavászonból készült, jó bő nadrágban járkált, óriási zsebeiben rengeteg csavar, szög, alátét, szerszám és alkatrész volt, s ezekből mindig adott nekem egy-két érdekességet. Akkoriban sokszor álmodtam, hogy rajtam is olyan bő, vitorlavászonból varrt nadrág van, mint Vaszja bácsin, hogy csapokat javítok, alátéteket cserélek, és a hálás lakók ezért aranykezű mesternek hívnak. Iskolás éveimben is tovább álmodoztam leendő szakmámról, amikor meg eljött az idő, és fogalmazást kellett írni arról, hogy mi szeretnék lenni, egy szép elbeszélő kőitek ményben Vaszja bácsi, a vízvezeték-szerelő alakják örökítettem meg. A tanárnő azt mondta, hogy tehetséges költő válhat még belőlem, és a dolgozatomra ötöst adott. Én viszont arról ábrándoztam, hogy mégis csak szerelő leszek. A nyolcadik osztály elvégzése után azonnal egy gyárba mentem, hogy kitanuljam a választott szakmát. A személyzeti osztályon viszont azt mondták: „Tanulj tovább, nekünk középiskolát végzett káderekre van szükségünk!” A középiskolát kitüntetéssel végeztem el. A vizsgákat követő napon már indultam is, hogy munkába álljak. Hidegen fogadtak. „Olyanok, mint te, nálunk is vannak elegen, nekünk felsőfokú végzettségű szakemberek kellenek!” - mondták. Nem volt más választásom, beiratkoztam az egyetemre. Az öt évi tanulás végtelennek tűnt, de én világosan láttam magam előtt a célt, így aztán vörös diplomával fejeztem be tanulmányaimat. Első dolgom az volt, hogy elmentem a gyárba. Azt mondták, hogy felsőfokú végzettség nélkül is van el,ég műszaki szakemberük, hol voltam edidg? Jobbnak látták, ha továbbtanulok. Mit tehettem? Aspirantúrára jelentkeztem. Három év múlva kandidátusi tudományos fokozattal ismét visszasiettem a gyárba. Csodálkozva néztek rám a személyzeti osztályon. „Ismerjük mi magukat, kandidátusokat, egy csavart nem képesek jól meghúzni. Ellenben, ha a nyolc osztály elvégzése után szánta volna rá magát...” - mondták bizalmasan. Mély lélegzetet vettem, és hozzáláttam a nagydoktori disz- szertáció megírásához. Pár év alatt megvédtem a nagydoktorit, családot alapítottam, kocsit vettem. Dehát itt bent a lelkemben valami megszakadt, valami folyton nyugtalanított. Egy szép napon csöngettek. A küszöbön fiatal férfi állt vitorlavászonból készült, bő nadrágban, kezében egy nagy franciakulcs.- Maguk hívtak szerelőt? - kérdezte.- Igen, igen, jöjjön csak bei - válaszoltam.- Mi a baj?- Folyik a vécétartály.- Az nem nagy ügy. Máris hozzálátunk.- Mondja, mester, megpróbálhatnám én magam? - kérdeztem kissé gyámoltalanul. A fiatalember elnevette magát:- Talán ért hozzá? Próbálja meg, ha akarja... Kézbe vettem a franciakulcsot, és nagy lelkesen munkához láttam. Mit mondjak? Nem akarom elkiabálni, de azért mégis csak szép az élet! Fordította: KISS GYÖRGY MIHÁLY Jacek Szavaskievics: Mosolyogva könnyebb az élet Elhatároztuk, hogy kampányt indítunk „Mosolyogva könnyebb az élet’ jelszóval.Apám javasolta, hogy a mi lépcsöhá- zunkban kezdjük el, aztán folytatjuk a többiben, és sorra a lakótelepen.- Az emberek elidegenedtek egymástól - mondta. - Fel kell őket rázni, bátorítani...- Nálunk a legbarátságtalanább az az új lakó, a harmadik emeleten... - mondtam. - Valamiért mindig nagyon morcos és haragos.- Akkor vele kezdjük - döntött apám. Az új lakó a harmadik emeleten, csak a harmadik kopogtatásra nyitott ajtót. Alsónadrágban és kigombolt ingben volt szőrös melle és birkózó vállai tűntek fel legelőbb, és az egyik szeme alatti hatalmas véraláfutás.- Mi tetszik? - kérdezte gorombán.- Mosolyogva könnyebb az élet! - mondtuk egyszerre apámmal.- Mi van?! - bámult ránk értetlenül.- Mosolyogva könnyebb az élet - ismételte apám. A férfi megvakarta a mellét.- Mit akarnak, hogy az ördög vinné el magukat! - ripakodott ránk.- Szeretnénk, hogy ön is mosolyogjon... - hadartuk kívánságunkat. - Hogy- legyen ön is mosolygós ember! Vésztjósló pillantást vetett apámra.- Nem vagytok egy kicsit meghuzatva? - kérdezte, még erősebb hangon.- Mosolyogva könnyebben él az ember... - kíséreltük meg újra. A szőrös mellű most felénk nyújtotta az öklét, és valóságos harci pózt vett fel.-Tűnjetek innen! - förmedt ránk, hogy visszhanzott az egész lépcsőház.- Igaza van, jobb ha elmegyünk - rángattam meg apám kabátja ujját, veszélyt sejtve. - Úgyse jutunk vele semmire. De apám nem tágított.- Csak próbálja meg - erősködött. - A mosoly a legjobb orvosság minden kellemetlenség ellen! , A férfi most kitárta az ajtót, és nekünk rontott.- Neked kell az én mosolygásom? Tűnj el, te nyomorult! - megragadta apám gallérját, és kidobta a folyosóra, egyenesen a liftbe, amelybe én már bemenekültem. - És most nevethetsz, ha akarsz! Amikor látta, hogy apám, támolyogva, vertikális helyzetet foglalt el, felnevetett, a hasát fogva, aztán ránk csapta a lift ajtaját.- Mégis nekünk lett igazunk - mondta csendesen apám, leverve kabátjáról a port. Fordította: ANTALFY ISTVÁN
