Tolna Megyei Népújság, 1986. szeptember (36. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
1986. szeptember 6. NÉPÚJSÁG 7 TANÁCSELNÖKNÖK A megye két „végén” Több mint harminc év az államigazgatásban. - Voltak hullámvölgyek is. - Elnökként megfelelni - fiatalon. - Tervek, célok, bőven vannak.- Több mint harminc éve dolgozom az államigazgatásban - kezdi Illés Jero- mosné, a cikói községi tanács elnöke. - 1955-ben adminisztrátorként kezdtem, aztán adóügyi előadóként dolgoztam, 1973-tól 1985-ig pedig a vb-titkári feladatokat láttam el.- Tanácselnöknek tavaly választottak meg. 1973 óta vagyok tanácstag, nem ért váratlanul a jelölés, hiszen 1981-től nem volt főállású tanácselnök Cikón, ezt a funkciót is én láttam el. Bizony nem volt könnyű, hiszen egy vb-titkárnak bőven akad dolga a községi egységes szakigazgatási szerv élén, és mellette még képviselni is kellett a falut a különböző fórumokon.- Öten intézzük itt a tanácson ezerkétszáz ember ügyeit, problémáit. Cikói vagyok jómagam is, mindenkit ismerek a községben, és engem is ismer mindenki. A harminc év alatt, amit a tanácsi pályán töltöttem, voltak nehéz időszakok. Tanácsakadémiára jártam, a gyerekek kicsik votlak, nem is tudom, mi lett volna, ha nem segít annyit a férjem, lehet hogy nem bírtam volna végigcsinálni. Volt, hogy hívtak máshová dolgozni, de én nagyon szeretem a tanácsi munkát, nem tudtam elszakadni tőle. Vállaltam mindig, az ösz- szes nehézséggel együtt.- Mivel régóta töltök be vezető tisztséget a faluban, megszoktam, hogy bármikor készen álljak segíteni az embereken. Gyakran keresnek fel otthon, vagy a munkaidő után, hiszen itt faluhelyen más az emberek közötti kapcsolat, mint mondjuk egy városban.- Nem könnyű időszakban kerültem erre a posztra. A tanácsok új gazdálkodási rendszerét csak most kezdjük megismerni, a nagy önállóság egyben nalllés Jeromosné gyobb óvatosságot is kíván. Úgy kell gazdálkodnunk, hogy csak a saját bevételeinkre, pénzforrásainkra számíthatunk. A lakosság ugyanakkor látni akarja a fejlődést, az eredményeket. A cikóiak szeretik a falujukat, szívesen végeznek társadalmi munkát, dehát ehhez is pénz kell. Társadalmi munkában készült el például a labdarúgóink öltözője, már tető alatt van, csak a belső munkák és a vakolás van hátra. Tervezzük az iskolai napközis konyha korszerűsítését, az intézmények felújítását is. Most készül a lakossági vízvezeték, tavaly alakult a vízműtársulat, az érintetteknek csaknem kilencven százaléka vállalta azonnal a ráeső érdekeltségi hozzájárulás kifizetését. Az ivóvízzel van problémánk, az ásott kutak vize szennyezett, két fúrt kút van a faluban, az gondoskodik az igények kielé&L Nagy Ibolya gitéséről. A jobb ellátás érdekében két új víztároló épül majd. A szilárd burkolatú út arányán is javítani kellene, most csak az útjaink harminc százaléka rendelkezik megfelelő burkolattal- Ha a községről szólok, akkor magamról is beszélek. Nem gondolok én folyton arra, hogy elnök vagyok, úgy élek a faluban, mint mások. Örülök, hogy az emberek bizalommal vannak hozzám. A tanácson a kis létszám miatt családias a hangulat, mindenki ismer minden ügyet, és bár megvan a személyenkénti konkrét ügyintézési terület, azért értünk annyira egymás munkájához, hogy bármikor helyettesíthessük a hiányzókat.- A falu gondjai, örömei kitöltik az időmet. Akkor is, ha nem a munkahelyemen vagyok. A gyerekeim felnőttek, most a ház körüli munka, a kert, a szőlő gondozása ad feladatot. Az idős szüléinkről is gondoskodni kell, a férjem édesanyja velünk él, az enyém is itt lakik a községben. Van hát mit tenni a munkahelyen is, otthon is, nem ér rá az ember a semmittevésre. Harminc év alatt megszoktam, hogy az emberek sok törődést, gondoskodást, türelmet igényelnek, és igyekszem a saját- és a tanács munkáját úgy irányítani, hogy ezt meg is kapják. A dalmandi községi tanács elnökét Nagy Ibolyának hívják. 1977-ben végzett a bonyhádi közgazdasági szakközépiskolában, és ekkor helyezkedett el a dalmandi tanácson adóügyi előadóként. Tanácselnöknek tavaly választották meg, azóta a hatfős tanácsi apparátus vezetője. Bár statisztikák nem állnak rendelkezésemre, azt hiszem, nem sok harminc éven aluli tanácselnök van az országban. Ilyen fiatal tanácselnöknöről pedig nem is hallottam még.- Dalmandon lakom, előtte Vörösegy- háza-pusztán élt a családunk, a szüleim a mezőgazdasági kombinát dolgozói.- Soha eszembe sem jutott, hogy valaha is vezető leszek, egy egész falu sorsát, érdekeit kell majd képviselnem. Tudtam róla, hogy szerepelek a káderutánpótlásban, de azt nem is álmodtam, hogy az elnöki posztra is alkalmasnak tartanak. Mind a község vezetői, mind a megyei tanács úgy ítélte meg, hogy vállalhatom ezt a pozíciót. Nekem azonban gondolkodnom kellett, mielőtt elvállaltam volna. Nem volt könnyű döntés, aggasztott egyrészt a fiatalságom, a tapasztalatlanságom, másrészt a felelősség nagysága is. Belegondoltam abba is, hogy egy olyan apparátus élére kerülök, amelyben húszharminc éve a a tanácson dolgozók is vannak. Végül is, vállaltam a jelöltséget, és engem választottak meg. Az emberek véleménye megoszlott. A fiatalságom egyszerre volt pozitív és negatív körülmény, vannak akik csak férfit tudnak elképzelni tanácselnöknek. Úgy látszik, azok voltak többen, akik bíztak bennem, akik a munkám során úgy ítéltek meg, hogy lehet rám számítani.- Megválasztásom után rögtön munkaértekezletet tartottunk, ahol közöltem munkatársaimmal az elképzeléseimet, az elvárásaimat. Szerencsés helyzetben voltam, hiszen ismerem a munkát, az apparátust, az embereket. Azt hiszem, elfogadták ezeket a javaslatokat, elveket, egyetértettek velük, ez lemérhető az eltelt idő alatt végzett munka alapján.- Rengeteg tanulnivalóm volt és van is. Sokat segített a gazdálkodási előadó, jól együtt tudunk dolgozni, fontos, hogy szakmailag maximálisan lehet rá számítani, mert a pénzügyek körül van a legnagyobb felelősség. Most kezdem csak átlátni, mi mindent kell megoldania a tanácsnak. Rámegy az egész hivatali időm, a gondok egy részét hazaviszem magammal. Meg kellett szokni, hogy egy- csapásra reflektorfénybe kerültem, minden pillanatban úgy kell viselkednem, ahogy a lakosság választott vezetőjéhez illik. Szintén tudomásul kellett vennem, hogy a szabadidőmből is fel kell áldoznom a munkám során. Megkeresnek otthon is a problémákkal, gondokkal. A lakossággal nagyon jó a kapcsolatunk, bármikor, bármilyen ügyben jönnek, szívesen elintézünk mindent amit lehet.- Nemcsak a lakossággal, a mezőgazdasági kombináttal és a társszervekkel is jók a kapcsolataink. Azt szeretném, ha a községben minden a lehetőségekhez mérten a legjobban haladna, konkrét tervek alapján. Komoly eredménynek könyvelhetjük el az óvóda központi fűtésének elkészülését például. Gond, hogy kevés a kút a községben. Vagy új kutat, vagy új víztárolókat kell létrehozni, minél előbb. Távlati cél az utak, járdák, a telefonhálózat bővítése. Nagyobb beruházást nem tervezünk, inkább felújításokat. Ilyen a gazdasági helyzet.- Célok, tervek vannak bőven. Kellene egy községi könyvtár, egy olyan presszó, ahová be lehet ülni gyerekekkel egy fagylaltra vagy süteményre. Ez utóbbi tervünk talán a közeljövőben meg is valósul.- Mint magánembernek az a célom, hogy helytálljak, megfeleljek ezen a poszton, hogy bebizonyítsam, méltó voltam a bizalomra, és minél többet tegyek a községért. WENTER MARIANN „Én az élő ember táncát tanítom...” Földesi János, a Népművészet Mestere lett Rendhagyó vallomások - csokrozatlanul Madocsán, a téesziroda mellett helyezem nyugalomba a kocsimat. Még nem tudom, hogy mennyi időre, de gondolom, legalább egy órányira. De kettő vagy három lett belőle, nem is tudom pontosan. Csak azt tudom, hogy a majdnem szemközti házban sok időt töltöttem, s e sokat kevésnek éreztem. És úgy röpültek a percek, hogy föl sem tűnt. Remélem, hogy vendéglátóimnak sem. (Persze, ellenkezőjét bizonyára megéreztem volna.) Jártam már Madocsán. Földesi Jánossal (János, pontosabban Jani bácsival) sokszor találkoztam. Ott is, itt is, amott is. Mindenütt, ahol muzsika szólt, ahol járták a néptáncot. Ott, ahol népi hagyományőrző együttesével fellépett Jani bácsi. Ott, ahol „nem bújt táncosainak a bőrébe", hanem ízt, szint, sót és borsot adott át nekik... s a fűszerek beleévődtek a gyerekek, a tizen- és húszonévesek (sőt)! bőrébe és vérébe, s minden hókusz-pókusz nélkül járták a táncot, dalolták a népdalt szívből és szeretettel... S most, Madocsán, amikor megkérdeztem időstől vagy fiataltól, férfitól, vagy nőtől, hogy hol lakik Földesi János, „a Jani bácsi?” - kérdezték vissza, s máris mondták, hogy merre is kanyarodjak, hol találom a házat. S egy öregasszony megkérdezte:- Ugye, lányom köszönteni akarja a kitüntetése miatt? - s igenlő válaszomra így folytatta:- Hat szorítsa csak meg jól a kezet! Mindenki nevében. » Őszintén? Zavarban vagyok. Hogy ki mindenki nevében kell Jani bácsi kezét megszorítanom, jól tudom. De azt, hogy erre a felhatalmazásra, felszólításra milyen erő rejlik bennem, arról fogalmam sincs. Igaz, hogy telefonon már boldogan köszöntöttem Földesi Jánost, de az más. Szemtől szemben állni vele? S kifejezni azt a tiszteletet, amit a Népművészet Mestere igaz szívből kaphat? Félek, hogy kevés lesz a szó. Viszont, amikor csak a két szót mondom, s Jani bácsinak könny szökik a szemébe, akkor... akkor igazán örülök, hogy Földesi János felesége kedvesen invitál a házba, Jani bácsi pedig még dolgozik, Sárközi Lajosnak, a Paksi Halászcsárda prímásának elmondja, hogy mikor is lesz az első rendhagyó - dehogy rendhagyó! - föllépésük.- Úgy gondoltuk, hogy csinálunk egy kis műsort a „halászban”. Egy öregasszony régi-régi népdalokat énekel, én meg táncolok néhányat. A Lajosék meg muzsikálnak - mondja felém Jani bácsi. - Ősi tüzet piszkálunk meg az emberekben. És higgye el, hogy jönnek majd annyian, hogy be sem nagyon férnek... Hívogatni se kell senkit. Mert ugyan régen ki toborzott a kukorica- fosztásra? Látták, hogy megy a kocsi, az emberek meg utána. Közben beszóltak a komáknak, sógoroknak, keresztanyáknak... Aztán meg dolgoztak, énekeltek, táncra is perdültek. Ez már kihalt. De él az ember. Benne vannak ezek a dolgok, a nóták, a táncok - de csak süketen. És a hagyomány attól hagyomány, hogy ápolják. A szegény emberek régen nagyon sok szépet, emberit őriztek meg. Mindazt fiaik és unokáik megörökölték a vérükben. És én, aki a régi parafás-gatyás világot képviselem, ezeket a szép, de szunnyadó dolgokat akarom és akartam mindig is elöcsalogatni a gyerekekből. És számtalan szunnyadó emlék éled föl Jani bácsiban, ahogyan beszélgetünk. Egyszer öregek napja volt a faluban. Földesi János megkérdezte, hogy vajon ki is ott a legöregebb. Hát az esztendők egyértelműen Erős Gyula bácsira és Julcsa nénire „voksoltak”. Erre Jani bácsi azt mondta: „Őket kell elsőnek köszönteni. De megteszem azt én a vonyómmal.” S húzta a nótát, az öreg pár nótáját. Hogy azok dalra fakadtak? Az semmi... Vagy azok az utcai köszö- nőmök, amikor Jani bácsi egyik-másik kortársa átszól a túloldalról, hogy „köszönöm neked!". Hogy mit? Azt, hogy így táncol az unoka.- Én azt szeretném, ha a gyerekeket sok és szép szóval nevelnénk. Nemcsak a nótára, a táncra, hanem sok másra, amiről a rohanó hétköznapokban meg is felejtkezünk. Gyakran gondolkodom el a hazaszeretetről. Ha van időm a próbán, kis időre leállítom a gyerekeket. Csak úgy körben. Aztán mondom nekik. Nemcsak a szót... Emlékszem, amikor középiskolába Írattak. Az első hazautazásig úgy fél év telt el. Egyik társammal jöttünk haza, ide Madocsára hajóval. Este volt, amikor megérkeztünk. Kiszálltunk a hajóból. Úgy éreztem, le kell hajolnom - mintha a cipőfűzőmet igazítanám -, hogy kezemmel érintsem a földet. Nem szégyenlem, hogy könnyeztem.- Aztán mostanában mást is tervezgetünk. A paksi Munkás Művelődési Központ munkatársával, Gutái Istvánnal. Neki van egy citerazenekara. De szépen is játszanak a gyerekek! Úgy gondoltuk, hogy a kis csapattal be-betérünk az öregek napközi otthonába. Muzsikálni, dalolni - az emlékeket fényesíteni, a lelkeket leporolni. Ugye, elhiszi, hogy tudunk örömöt szerelni az idős embereknek ezzel? És általában is úgy gondolom, hogy ha van Nap, akkor süssön. Ne hagyjuk beborulni az eget. Nem kell ki- rakatozni, csak a régit kell maivá tenni. És beszélgetünk és hallgatom Jani bácsit. Beszél a gyermekkoráról, az első hegedűjéről, a „kismuzsikáról”, majd a nagymuzsikáról és a sok-sok „nagymuzsikásról”, akinek talán tanítványa, talán belőlük merített oly sokat, oly szépet. Aztán a ma- docsai csárdás, a „szögény csárdás és a selyöm csárdás”...- Nem lehet azt elkapkodva járni. Ki kell azt muzsikálni és ki kell járni minden cifráját. Szépen, ahogyan a szív diktálja a lábnak. Ki merem mondani azt a szót, hogy forradalmasítani köll a magyar néptánc tanítást... Hogy én hogy csinálom? Hogy tanítom a gyerekeket? Nem teszek rájuk hámot, nem fogok ustort a kezembe. Én az élő ember táncát tanítom, s nem a tánckottáról olvasom a lépéseket. A kotta az megköti a gyereket. S mondom még egyszer: Ha a szívük érzi a muzsikát, a lábuk járja a táncot. A madocsai gyerekekbe bele van nevelve a tánc szerkezete, izzig-vérig tisztában vannak vele. És, ha járják, nem kell gondolkodniok, hogy melyik lépés következik. » Eddig bárkivel beszélgettem Földesi Jánosról, mindenki úgy tudta, sőt biztos volt benne, hogy Jani bácsi pedagógus. Vég- zettségileg nem az. De valójában mégis az igen a helyes válasz. V. HORVÁTH MÁRIA FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY Aprózva, cifrázva - középen Földesi János A szintén tavasszal készült képen Jani bácsi a prímás
