Tolna Megyei Népújság, 1986. szeptember (36. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-06 / 210. szám

1986. szeptember 6. 6 népújság ■ - Vágjunk a közepébe, a kényesebbjébe.- Vágjunk. Habár nem tudom, hogy ve­lem, vagy munkámmal kapcsolatban van-e egyáltalán úgynevezett „kényes kérdés”. Kíváncsian várom... I- Arról van szó, minek is köntörfalazni, hogy szakmán belül, de kívül is kialakult valamiféle rangsorolás az orvosi szakterületek között. És az üzemorvosi állás, szak, hivatás nincs a „listaveze­tők” között.- Lehet, hogy így van, bár ki tudja. In­kább úgy fogalmaznék, hogy így volt hat­nyolc évvel ezelőtt. Azóta nőtt a szakmánk becsülete - ha sarkítom a dolgot. Igazából pontosan olyan alapellátás az üzemorvosi, mint a körzeti orvosi. Vagyis az üzemorvos az, akivel - a körzetihez hasonlóan - elő­ször találkozik a beteg. Persze, igaz az is, hogy mi nem vagyunk olyan fényben... No, de ezt nem is folytatom. Nem fénykérdés az egész. I- Ezt úgy érti, hogy az úgynevezett látványos munkákat nem az üzemorvosok, vagy a körzeti orvosok végik? Mert valljuk meg, tudományos munkát végeznek, de nem műtenek... és sorol­hatnánk bármeddig.- Nem is tudom, hogy érdemes-e ezt úgymond értelmezni, értelmezgetni. Min­den szaknak megvannak a saját feladatai, a sajátságos teendői. Szerintem az a fon­tos, hogy ki mit vállal, ki melyik területtel jegyzete el magát, azt igyekezzék jól, na­gyon jól csinálni. S hozzáteszem még, hogy hazánkban kiépült az üzemorvosi hálózat az iparban, a mezőgazdaságban most fo­lyik ez, s ha úgy tetszik, egyre nagyobb rangja van a mi szakmánknak. De hangsú­lyozom, a rangot nem kell félreérteni! I- Akkor azt már meg sem kérdezem, hogy milyen területen dolgozna a legszívesebben.- Ha nem kérdezi, annak örülök. De hozzáteszem, hogy eszem ágában sincs pályát módosítani, szakterületet váltani. S nemcsak azért, mert az „ebben” letöltött ti­zenöt év kötelez. S megjegyzem azt is, hogy az üzemorvosok szerepéről, munkájáról, a betegekhez való kapcsolatukról nem ben­nünket kell kérdezni. Hanem azokat, akik naponta, hetente vagy havonta bejönnek ide a rendelőbe...- Ezzel tisztában vagyok. Sőt, sok beteggel, betegével beszélgettem már. Mindössze azért forszíroztam e kérdést, hogy valamiféle helytelen nézetet eloszlassunk. Viszont van itt még valami a témaváltás előtt. Egyetemi évei alatt is úgy kép­zelte, hogy üzemorvos lesz?- Minek kertelnék? Nem. így alakultak a dolgok. Férjemnek célirányos szakmai el­képzelései voltak, mindigis pszichiátrián szeretett volna elhelyezkedni. I- És így is lett. Dr. Rónai László a megyei kór­ház pszichiátriai osztályának adjunktusa. Szóval a feleség alkalmazkodott.- Hát ami Szekszárdot illeti, így igaz. Mert ő itt kapott olyan állást, amilyenre vá­gyott. S amikor ide jöttünk, akkor hirdették ezt az üzemorvosi állást - lakással. Az utóbbi sem volt mindegy, hiszen kezdők voltunk mindketten. A lakás nagyon sokat jelentett. De bizonygatni sem akarom, hogy nekem is lehettek volna más lehetőségeim. Nagyon hamar és nagyon megszerettem ezt a munkát. I- Miért Szekszárdra esett a választásuk? Kö­tődés?- Azt nem mondhatom Habár Szek- szárdon születtem... De csak véletlenül. ■ - Ez érdekes. Hogy értsem?- Szüleim akkor Kisvejkén éltek. Peda­gógusok voltak mindketten. Amikor szület­tem, még nem volt általános a kórházban való szülés. De komplikáció adódott, s az én születési helyem Szekszárd lett. Aztán huszonhat évig nem is láttam Tolna megye székhelyét. I- Tehát itt született, itt szülte második gyer­mekét és férjével együtt itt dolgoztak, szóval itt te­lepedtek le, s már szívből is szekszárdiak.- így igaz. S ha már a magánéletemnél tartunk, elmondom, hogy az egyetem el­végzése után a Harkányi kórházban dol­goztam két évig, sakkor született a kisfiúnk, aki most nyolcadikos, kislányunk pedig hatodik osztályba jár. Magamról, illetve munkahelyemről pedig még annyit, hogy amikor ideköltöztünk, akkor az üzemorvosi állást két vállalat - a VOLÁN és a TÁÉV - közösen hirdette, s a városban én voltam az első főállású üzemorvos. ■ - És azóta hányán vannak?- A megyeszékhelyen most tíz főállású üzemorvos dolgozik, s ezenkívül még egy üzemegészségügyi szakrendelés műkö­dik, két üzemorvossal. I- És amikora már említett két vállalat „üzem- orvosilag elvált”, akkor nyilván a választás jogát felkínáitákÖnnek. Miértdöntötta VOLÁN mellett?- Ezt sok minden indokolta. Nem is so­rolom föl mindet, de a legfontosabbat máris mondom: az építőipari vállalat közismerten sok munkahelyes, tehát nem alakulhatott ki a dolgozókkal olyan orvos-beteg kapcso­lat, mint a „volánosokkal”. Szeretek reggel ide jönni, dolgozni. I- A közlekedésben dolgozókkal rendszere­sen találkozik.- Hát hogyne. Én csinálom az előzetes, majd az időszakos munkaalkalmassági vizsgálatokat, a gépjárművezetőknél az al­kalmassági vizsgálatot. S hogy teljes le­gyen a kép, bármiféle panasszal, beteg­séggel is hozzám fordulnak. Sőt, az üzemet is jól ismerem, hiszen rendszeres és jó az együttműködésünk az üzemi munkavéde­lemmel. I- A körzeti és üzemorvosok munkáját sokan úgy ítélik meg igen helytelenül, hogy annak az oroszlánrésze a receptírás.- Ahogy érzem a szavából, ezt ön is túl­zásnak tartja. De el kell mondani, hogy re­ceptet mindig kell írni, s nem lehet rosszné­ven venni a betegektől, akik valamiféle gyógyszer felírását kérik. De! Ez csak bizo­nyos betegségekre és bizonyos gyógysze­rekre vonatkozik. Olyan nincs, hogy valaki tüdőgyulladást diagnosztizál magánál, s antibiotikumot kér. Viszont sok olyan be­tegség van, melynek hosszú időn át bizo­nyos gyógyszer-követelése van, azaz a be­teg be van állítva egy bizonyos gyógyszer­re. Gondolok a vérnyomásra, vagy bárme­lyik idült betegségre. Sőt, vannak, akik egy életén át csak altatóval tudnak aludni. Ter­mészetesen ezeket az embereket is meg­határozott időnként megvizsgáljuk, regiszt­ráljuk a változást, de érthető módon a re- ceptirás is gondozás címén bele kell hogy tartozzék a munkánkba. Indokolatlan gyógyszer-igénnyel nemigen jelentkez­nek. I- Említette a jó orvos-beteg kapcsolatot. Eh­hez viszont idő is kell. Vagyis hány perce jut egy- egy betegre az üzemorvosnak?- Sokkal jobb az időarány, mint a körzeti orvosoké. Ha a rendelési időt elosztom a betegek számával, akkor nyolc-kilenc perc ez az idő. De így csalás az egész. Ugyanis alkalmassági vizsgálatokat is végzünk, amelyek időigényesek. S vannak olyan be­tegeink, akikkel hosszasabban elbeszél­getünk - természetesen akkor, ha azt a be­tegforgalom megengedi. De magam részé­ről ezekhez a beszélgetésekhez nagyon ragaszkodom. ■ - Mi mindenről esik olyankor szó?- A családok életéről, gondokról, a munkahelyi problémákról. Ezeket általá­ban én tudom meg legelőször. Az az igazság, hogy az orvosnak az emberek el­sősorban a bánatukat, szomorúságukat mondják el. Szóval itt csapódik le a külön­böző konfliktusok nagy része. S az embe­reknek jól esik, ha azokról beszélhetnek az orvosukkal, s kapnak néhány megnyugta­tó szót.- És gyógyszert a nyugtalanságra, fejfájás­- Ezzel kapcsolatban egy érdekes dol­got mondok el. Egyszer városi szakszerve­zeti gyűlés volt. Amikor az üzemegészség­ügyről tárgyaltunk, egyik vállalat szakszer­vezeti vezetője így fogalmazott: „Az orvos ne fejfájás ellen írjon fel gyógyszert, hanem oldja meg a fejfájást”. Mondanom sem kell, hogy mekkora vita kerekedett ebből. Mi ezekben az esetekben „csak” tünéti keze­lést tudunk nyújtani. A vállalaton belüli problémákat másként és másoknak kell megoldaniok. I- De említette egyszer, hogy felvállalt már ilyen ügyek intézést is.- így túlzás, mert nem az ügyek intézé­sét vállalom soha. Hanem nézeteltérések, konfliktusok, egymás meg nem értése ese­tében vállalom a „közvetítő” szerepét. Ezt megfontoltan és diploVnatikusan próbálom kivitelezni, s nem egyszer volt már úgy­mond sikerélményem, hiszen az én közre­működésemmel tisztázódott néhány olyan félreértés, mely a munkahelyi légkört is rontotta. I- Igaza van, amikor azt mondja, hogy az or­vosi rendelőben elsősorban a bajok, a gondok a „főszereplők”. No és a betegségek, melyekről majd még beszélgetünk. De íróasztalának üveg­lapja alatt sok szép képeslap...- Igen. Ezek is a magán-örömeim kivál­tói. Mert a nyaraláskor is eszükbe jutok munkatársaimnak, betegeimnek és külde­nek üdvözlőlapokat. ■ - Mást nem?- Ha a hálapénzre vagy egyéb ajándé­kokra gondol, akkor a válaszom egyértel­műen az, hogy nem. A mi - mármint az üzemorvosok - szakmánk nem ilyen. Vi­szont gyakran kapok szép virágot, melye­ket betegeim hoznak a kiskertjükből. ■ - Tehát betegek és betegségek...- A gépkocsivezetők ötvenéves koruk után - ki mikor - sajnos elég nagy szám­ban betegszenek meg. Ez szinte törvény- szerű, hiszen az autóbuszon, a tehergép­kocsin töltött esztendők megviselik az em­berek szervezetét. A folytonos rázódás miatt gerincelváltozások léphetnek föl, a folytonos stresszhatás okozója lehet a ma­gas vérnyomásnak, de káros a zaj is. A rendszertelen étkezés következménye pe­dig a gyomor- és nyombélfekély lehet. Na­gyon magas a gondozottak száma: a válla­latnál kétszáz gépkocsivezető szed pél­dául rendszeresen gyógyszert. Nagyon nehéz az ő szakmájuk... Hajnalban kelnek, gyakran éjszaka is vezetnek. S ha nem, ak­kor télen szinte óránként felkelnek és indi- tózzák a házuk előtt álló kocsit, hogy reggel indulni tudjanak. Szóval minden tiszteletet megérdemelnek, hiszen foglalkozásuk embertpróbáló. ■ - És idősebb korukra sorsuk is az.- Ez az én legnagyobb gondom. Már­mint a rehabilitációjukkal kapcsolatos - el­nézést, de erősen fogalmazok - megoldat­lan kérdések sora. Mint mondtam, a gép­kocsivezetők gyakran betegednek meg olyan formában, hogy foglalkozásukat nem folytathatják. Fizikai munkát nem végezhet­nek, tehát marad számukra a raktárosság, a meó, a portaszolgálat... Míg egy buszve­zető 7-8 ezer forintot keres, raktárosként mondjuk ötezret. Tehát veszélyben az anyagi biztonságuk. S mindez a nyugdíj előtti években. Tudja, mit jelent ez? I- Hogyne tudnám. De folytassuk a rehabili­tációval.- Ezzel kapcsolatban tálán hamarosan lesz valami változás. Helytelenítem azt hogy a BKV gépkocsivezetői ötvenöt éves korukban mehetnek nyugdíjba, a más vál­lalatoknál dolgozók pedig akkor, ha hatvan évesek lesznek. Miért? Hiszen ugyanazok­nak a környezeti ártalmaknak vannak kité­ve, mint a fővárosi kollegáik. I- Azt tudom, hogy az üzemorvos is táppén­zes állományba veheti és veszi a beteg dolgozó­kat A táppénzzel nem élnek vissza? Milyen ta­pasztalatai vannak?- Nagyon jók. Igaz, előfordult már a pra­xisomban egy-két olyan eset, amikor be akartak csapni. De az nem könnyű. Igaz, akkor az orvosnak kell bizonyítani, hogy az illető egészséges. S ez is nehéz. De el­mondhatom, hogy sokkal többen vannak, akik betegen dolgoznak, mert ezt, vagy azt a munkát elvállalták. Pedig szükségük és joguk lenne a táppénzre. Van olyan karto­nom, tessék, nézze meg, aláírattam a be­teggel, hogy nem akarja igénybe venni a számára szükséges táppénzt. I- Látom, hogy az üzemorvosnö munkakö­rülményei is nagyon jók.- Amire szükségünk van, mindent bizto­sít a vállalat. A műszereket pedig a kórház I- Akkor mit is kívánhatnék? Sok-sok hála­szót a sok-sok meggyógyulttól. V. HORVÁTH MÁRIA MÚLTUNKBÓL Amikor az alábbi esettel találkoztam, még kánikula volt, hiába vártuk az esőt... hosszú, forró és száraz nyár volt. Az árnyas fák és a lakások sem adtak felüdülést, a fa­lak is ontották a meleget... Ekkor olvastam az újságokban és találtam nyomára az alis- páni, valamint a főszolgabírói iratokban an­nak, hogy 1923. januárjában olyan gorom­ba volt a tél, hogy vasúti szerelvények akadtak el a nyílt pályán, majd az egész szerelvényt belepte a hó. Több ezer köz­munkára kirendelt személy és egy gyors­vonat sebességgel robogó mozdony többszöri rohammal tudta csak - a harma­dik napon - kiszabadítani a vonatot több száz utasával. De ne vágjunk a dolgok elébe. Annyit ta­lán még megjegyezhetünk, hogy az idős emberek emlékezetében jobbára csak az 1828-29-i és az 1941 -42. évi kemény tél maradt meg -1923-ról feledkeztek, mintha nem is lett volna. A megyénk területén a legkritikusabb helyzet a sárbogárd-dombóvári vonalon alakult ki. Pincehely, Tolhanémedi és Si- montornya térségében. A ritkán látható hó­vihar Alsógyánt-pusztánál a 6 méter mély bevágás egy km hosszan tele lett hóval, s ez az iszonyatos mennyiségű hó összefa­gyott úgy, hogy nyugodtan'sétálhatott rajta az ember (ha kedve lett volna), anélkül, hogy belesüllyedt volna. Ezzel a hótömeg­gel nem bírt a térségbe érkező tehervonat - ezért leállt. Az erős szél az álló szerelvényt annyira befútta, hogy a mozdonynak csak a kéménye látszott ki a hóból. Ebben az időben közeledett a menet­rend szerinti személyvonat is, amely már Budapesttől kezdve küszködött a hatalmas hóviharral. Mindenüvé késve érkezett meg. Simontornyánál azonban megrekedt. Előt­te ugyanis ott volt a behavazott tehervonat, emiatt sem mehetett tovább, de időközben előtte is feltornyosult a hó. Az így kialakult helyzet azonnali intézke­dést igényelt a vasút dolgozóitól és a közi­gazgatás embereitől is. Idézzük erről a Tol­namegyei Újság 1923. január 27-i számá­nak tudósítását: „Az állomásfőnök (a simontornyairól van szó) telefonon a gyönki főszolgabírói hiva­talhoz fordult segítségért, ahonnan nyom­ban kirendelték a simontornyai közerőt hó­lapátolásra, azonkívül intézkedtek, hogy az ott rekedt utasokat és élelmiszereiket írják össze, a hiány pótlásáról pedig hatóságilag gondoskodjanak.” Az összeírás végeztével kiderült, hogy a vonat első és második osztályán összesen 75 utas volt, a harmadik osztályon pedig 200 személy tartózkodott. Azt is kiderítették a hatóság emberei, hogy a közel három­száz személynél alig van valami élelem, mintegy 120-150 személynél volt egy-egy étkezésre való mennyiség. Emiatt a gyönki főszolgabíró utasította a simontornyai köz­ségi elöljáróságot, hogy a község gondos­kodjék a közel 300 személy élelmezéséről, mindenekelőtt a gyermekek tejellátását kell megoldani. Az utasítás igen szigorú volt, ki­mondotta, ha a lakosság önként nem siet­ne a bajbajutottak segítségére, akkor azonnali rekvirálás útján kell biztosítani a feltétlen szükséges élelmet. A vonat csütörtöki napon akadt el - a menekülés reménye csak szombat este csillant meg a bajbajutottak előtt. Ugyanis Dombóvárról felmentő szerelvény indult el 80 katonával, majd útközben felszedte a közmunkára kirendelt, hólapátokkal fel­szerelt embereket. A szerelvény Pincehe­lyen megállt, ott töltötte az éjszakát és va­sárnap hajnalban-kora reggel kezdte meg a munkát a mozdony, és 400 ember. Idéz­zük ismét a tudósítást, amely szemlélete­sen mutatja be a munkát: „A hóeke két mozdony által hajtva, gyorsvonati sebességgel, több km-nyi ne­kilendüléssel, háromszor belefutott az óriá­si kemény hótömegbe és mindenkor né­hány száz méternyire belefúródott. Végre eljutottak a betemetett tehervonathoz, azt kiásták, és kihúzták (azaz kivontatták) a hó­ból. Dél felé a fölmentők megérkeztek Si- montornyára, ahol az ott rekedt utasok örömujjongva fogadták őket, mert vonatjuk most már szabad pályán végre elindulha­tott - három napi veszteglés után” A felmentő szerelvény folytatta tovább útját Rétszilas-Sárbogárd irányába - de Rétszilasnál tovább nem jutott, mert a hó­eke amelyben 15 tonna nehezék volt, az erős ütközések miatt eltörött. Sárbogárd is nehéz napokat élt át. A sze­mélyvonatok elakadtak, s mintegy 1800 utas rekedt az állomáson... (Az egykori tu­dósítás nem minden él nélkül jegyezte meg: a sárbogárdiak ekkor szedték az ep­ret...) Elakadtak a vonatok a rétszilas-szek- szárdi vonalon is: Szedres-Kölesdtengelic, Nagydorog-Vajta és Vajta-Cece között vol­tak jelentősebb akadályok. Szedres térsé­gében egy tehervonat akadt el. Ezt kisegí­tette a menetrendszerint Szekszárdra ér­kező személyvonat. Ezt követően a teher­vonat segített a személynek. Ezen a szaka­szon is igénybevették a közerőt. Volt hely, ahol fáklyák fényénél hányták a havat... Az egykori híradások szerint a dombó­vár- bátaszéki vonalon is nagy volt a küz­delem. Rácsodálkozott Szekszárd a világra Ma már alig hihető, pedig tény, hogy a megyeháza dísztermében, amelyben egy­kor a reformkor heves politikai küzdelmei zajlottak, ahol kitörő lelkesedéssel fogad­ták az 1 848-as polgári demokratikus forra­dalom hírét, ahol megalakult és dolgozott a megyei direktórium, ahol lezajlott a megye minden idők legnagyobb politikai pere, 1924-ben a város elitjének tartott társaság tagjai meghívó felmutatása ellenében jogot nyertek arra, hogy élvezzék a londoni szim­fonikusok hangversenyét és friss híreket hallgassanak meg a világ nyugati részé­ről.. A fenti eseményre akkor került sor, ami­kor még az is szenzáció volt a megyében, hogy terjed a telefon. A községi képviselő­testületek szinte egyidóben határoztak úgy Öcsényben, Decsen, Sárpilisen, Mözsön, Gindlicsaládon, Simonmajorban, Mado- csán, Nagydorogon, Dunaszentgyörgyön, Kajdacson, Bikácson, Györkönyben, Kurdon, Nakon, Kocsolán, Szakoson, Döb- röközön, Nagymányokon, Aparon, Teve­len, Lengyelben, Závodon, Cikón, Mő- csényben, Mórágyon, Kölesden, Kétyen és Sárszentlörincen, hogy beszereltetik a te­lefont - legalább egy állomás legyen a köz­ségben. Felismerték, hogy sok feladatot gyorsabban lehet megoldani ezzel a szer­kezettel... De mi volt ez ahhoz képest, ami akkor, 1924 tavaszán történt a megyeszékhe­lyen.. Itt és ekkor valóban rácsodálkoztak az emberek a világra. Bemutatkozott a rá­dió.. Vegyük sorjában az eseményeket. 1924. március 22-én „A legszenzáció­sabb világcsoda bemutatása Szekszár- don” címmel, így kezdte cikkét a Tolname­gyei Újság: „E hó 29-én, szombaton délután egy sű­rűn összehálózott párhuzamos drótcso­mót fognak kifesziteni a szekszárdi róm. kath. templom tornya és a vármegyeháza teteje között. Ez a drótcsomó, amelyet tu­dományos néven antennának (szikrafogó­nak) neveznek, a levegőn keresztül össze­köti a vármegye székházának nagytermét az egész világgal." A tudósítás szerint 1924-ben még a ke­vésbé olvasott ember is hallott már a drót­nélküli távíróról, amely pillanatok alatt ad hírt a tengerek közepén járó hajókról és szinte a gondolat gyorsaságával közvetít üzeneteket Európából Amerikába, vagy Ausztráliába. Megemlíti azt is, hogy a tech­nika fejlődésével a távíró rádiótelefonna alakult át. „Világcsodává fejlesztette a tudomány ezt a találmányt, amely lehetővé teszi, hogy a New-Yorkban elhangzott szót a szek­szárdi vármegyeháza nagytermében több száz ember hangosan egyszerre hallhas­sa" - folytatódik az írás. „Lehetséges az is, hogy több ezer kilométertávolságban, Chi- kagóban, Londonban, Párizsban, vagy Berlinben előadott hangversenyeket ugyanitt teljes tisztaságban élvezhessük. A pápa engedélyével a római Szent Péter templomban is most szerelik fel a rádiótele­font, amelynek segítségével a legutolsó és legtávolabb eső faluban is aetheri tiszta­sággal lehet meghallani a vatikáni zenés­miséket.” A tudósító felhívja az érdeklődők figyel­mét, hogy a vármegyeházának díszterme zsúfoltság esetén is csak 300-400 sze­mélyt képes befogadni. A 30-án és 31-en este nyolc órakor kezdődő, két folytatóla­gos előadásra csak belépővel lehet helyet- foglalni. A hírek szerint az ifjúságnak külön tartanak bemutatót. Az érdeklődésre jellemző, hogy szinte egyetlen nap alatt az összes tájékoztatók és belépők elfogytak. Az eseményről a tudósítás április 5-én jelent meg. Idézzünk ebből is egy rövid részletet: „Vasárnap és hétfőn este folynak le ezek a nagy érdekességü előadások, amelye­ken az inteligens közönség zsúfolásig megtöltötte a vármegyeház nagytermét, és figyelemmel hallgatta Pohly Elemérnek, a pécsi rádiókirendeltség vezetőjének min­den tekintetben pompás előadásait. Az előadáson a pécsi jogász és mérnök egye­sület képviseletében jelen voltak: Makay János tanácsos, Plauder Imre titkár és Fischer János főtanácsos is. Pohly Elemér délutánonként az ifjúságnak tartott elő­adást, hétfőn délelőtt pedig a kereskedő vi­lág a gazdasági hírszolgálatot mutatta be. Az esti előadások közönsége párizsi, berli­ni, londoni, budapesti és pécsi hangverse­nyeket hallgathatott a csodás találmány ré­vén a vármegyeház nagytermében.” így csodálkozott a rádióra a megyeszék­hely 1924-ben... K. BALOG JÁNOS Dr. Metzing Évával, a Gemenc Volán üzemorvosával

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents