Tolna Megyei Népújság, 1986. szeptember (36. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
10 ïiÉPÜJSÀG 1986. szeptember 20. Simon István emlékezete IRODALOM Könyvkiadás A Szovjetunióban forgalomba hozott irodalmi termés éves példányszáma két és félmilliárd könyv és brosúra. Kibocsátásukkal 219 - elsősorban állami, kisebb részt társadalmi szervezetek - (szak- szervezetek, a komszomol, az írószövetség, a zeneszerzők szövetsége stb.) irányítása alatt álló kiadók foglalkoznak. Erről beszélt Mihail Nyenasev a Szovjetunió Állami Kiadói Nyomdászati és Könyvkereskedelmi Bizottságának elnöke:- A kiadványok 54 százaléka szépirodalom, illetve gyermekirodalom, 23 százaléka - tankönyv, a maradék 23 százalékon pedig a társadalmi-politikai, tudományos-műszaki, tájékoztató- és más irodalom osztozik. Bár az országban egyre több irodalmi mű lát napvilágot, a könyvhiány gondja még korántsem megoldott. Ezen elsősorban a gyermekirodalmat,’a szépirodalmat és a tájékoztató jellegű kiadványokat értjük. Ezzel együtt felmerült egy másik probléma is, az eladatlan művek felhalmozódása. Több oka is van ennek: egyrészt a „szürke” próza és költészet egész özönének kibocsátása, másrészt a szakirodalom értelmetlenül nagy példányszáma, nem is beszélve a kereslet tanulmányozásában és az olvasói Ízlés és érdeklődés formálásában tanúsított mulasztásokról. A problémák másik csoportja a kiadói munka anyagi-műszaki szempontjaival van kapcsolatban: elégedetlenek vagyunk a nyomtatás minőségével, szeretnénk lerövidíteni az utat a kiadótól az olvasóig. Simon István költészetét mérlegre téve hatvanadik születésnapja alkalmából legszívesebben köszöntőt írna az ember, így volna természetes. Dehát a költő 49 éves korában meghalt, s mintha azóta nem is egy évtizednyi idő telt volna el, hanem legalábbis emberöltőnyi. A gyilkos betegség, a természetellenes korai halál nemcsak az ő pályáját tette hirtelen befejezetté, hiszen nemzedéktársai közül hasonlóan, már csak emléküket idézően lehetett szólani hatvanadik születésnapjukon Váci Mihályról, Kormos Istvánról, Nagy Lászlóról is. E nevek a felszabadulás utáni magyar irodalom legfényesebbjei közül valók, az ma már aligha lehet kétséges. Életművük - ha nem is egyforma súllyal - az irodalomtörténet része lett. Milyen szerep jutott az 1945 utáni évtizedekben Simon Istvánnak? Milyen feladatokat vállalt magára, s mit teljesített belőle? A világháború és a hadifogság keserves esztendei után a fényes szellők forgatagos éveiben toppant be az irodalomba a Veszprém megyei Bazsiban született fiatalember. Hamarosan egyike lett a legismertebb költőknek. Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval emlegették együtt, s bár a kritika néha megdorgálta, mert túlságosan csendes, derűs volt a szemlélete, s nem volt kenyere a harciasság, e dorgálás feloldódott az általános elismerésben. Gyors egymásutánban jelentek meg kötetei, s két József Attila-díj után 1955-ben már Kossuth-díjat is kapott. Simon István verseinek világa a leg- sematikusabb időkben is olyan volt, mint saját költői személyisége. Ez a személyiség alapvetően a világ harmonikus szemléletére, az ellentétek kiegyensúlyozására, az élet .hétköznapi, apró- cseprő dolgaiban az értékek, a költőiség felmutatására törekédett. Hajlamos volt a világ idillikus szemléletére. Pályájának első szakasza olyan történelmi körülmények között zajlott, amelyek egyrészt idilli, másrészt könyörtelenül osztályharcos szemléletet követeltek meg, nem látva át, hogy ezzel végső soron feloldhatatlan ellentmondásba kergetik a költőket. Simon István jó esztétikai érzékét mutatja, hogy a szocializmus maradéktalanul fölvállalásával együtt is cáak azt valósította meg ezekből a követelményekből, ami alkatának megfelelt. A derűs szemlélet nem feltétlenül leegyszerűsítő szemlélet. Simon István már ebben a pályaszakaszában is tudatosan törekedett arra, hogy a valóság ösz- szetettségét költőileg is visszaadja. Azok az ellentmondások, amelyek 1953 táján már erősen megbolygatták a magyar társadalmat, jelen voltak verseiben. Szinte egyidőben keletkezett a Virágzó cseresznyefa, amely tiszta idill, és az Az a nehéz című vers, amely a falu forrongását adja vissza, érzékeltetve az egyes emberek döntésének pokoli kínjait is, és világ- történelmi fejlődés menetét is. Ebben az időben, az ötvenes évek derekán a magyar költészetben nagyszabású szemléleti-poétikai változások zajlottak le. A költői forradalom elsősorban Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik, akik látványosan szakítottak a tárgyias-leíró jellegű versformálási móddal, s helyette egy látomásos-szimboli- kust alakítottak ki. Simon István nem tartott velük ezen az úton. Alkata gátolta ebben: nem tudta, nem akarta magáévá tenni sem a tragikus szemléletet, amelyet ebben az időben a látomásos költészet hozott, sem az újfajta versformálási módot. Inkább őrizte tovább költői személyiségének kialakult s lényegivé vált jegyeit. Szép példája ennek 1957-ben a Húsvéti körmenet, amely az ország valóban tragikus hónapjai után a megújulás, az újrakezdés mellett érvel azzal az ősi paraszti bölcsességgel, amely minden tavasszal újrakezdi a munkát. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Simon István költészete mozdulatlan volt. Versformálási módszere nemigen változott, szemlélete azonban módosult. Változott a kor is, változott életkora is. Az ötvenes-hatvanas évek fordulójának hal- ványabb-válságosabb évei után ismét magasba emelkedik költészete. Hangja egyre inkább elégikusra vált át. Más lesz időszemlélete is: nemcsak a jelent és a közeli ígéretes jövőt figyeli már, hanem a távolabbi jövőt és múltat is érdeklődési körébe vonja. Utolsó kötetének címe is: Rapszódia az időről. Innen való a Téli rapszódia, amelyet még ő maga állított életművének záróverséül: A múlandóság talán ostoba tréfája csak a másként komoly létnek; de nézd, havával mégis minden tél egy könnyet növel, ó-fóliánst, hova föliratik a mag, az ősz bora, erényünk, bűnünk s ahogy évre évet fordít a tél, két jéglap közé préselt levélként marad az ember nyoma. Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János visszhangosabb sikereinek árnyékában nem fordult már kellő figyelem Simon István utolsó versei felé. S halála óta mintha a nemzedéktársak emlékezetén és szép tanulmányain kívül kevesen tartanék számon az egész életművet. A tankönyvekből kimaradt, névsorolvasásokban egyre ritkábban szerepel. Érthetőnek kell tartanunk ezt a tendenciát, de nem helyeselhetjük. S talán közeledik, talán már itt is van az a korszak, amelyik újra felfedezi Simon István költészetét, amelyik belátja azt az irodalomtörténeti igazságot, hogy egy korszakot nem lehet csak két-három legnagyobbjával megismerni, hogy például Ady és Babits mellett Juhász Gyula is nagy érték. A maga idejében bizony az volt Simon István is. VASY GÉZA MIMIKRI Alkalmazkodom, tehát vagyok, definiálhatnám a társadalmi munka-érzelmi stb. megosztásban elfoglalt helyem, természetesen csak az eredeti Descartes-i axiómához híven: cogito ergo sum. Mint gondolkodó lénynek, állapotom sohasem lehet annyira determinált, hogy ne maradjon meg a választás lehetősége, azaz szabadsága. Csakhogy mint gondolkodó egyed, mivel gondolkodásom (így szabadságom és alternatívám is) behatárolt, szükségképpen választásaimban is bizonyos lehetőségekhez alkalmazkodom. Hasonlóan az erdő növényeihez és vadjaihoz, társadalmi egyedfejlődésemben előrehaladva, birtokába jutok a környezetemhez való alkalmazkodás képességének. Színt és alakot váltok. Ha kell, belebújok mások bőrébe, miközben csodák csodája: van bora képemen. Nem kevés odafigyelést és begyakorlást igényel a pléhpofa tartósítása, de az eredmény mindenkit lenyűgöz. Mivel arcom rezzenéstelen, stílusom lehengerlő, lassan tiszteletet ébresztek, nimbusz vesz körül, s mire magam is észrevenném, máris a háttérből irányítok. Ahogy mondani szokás: kinövöm magam, legyűröm saját kezdeti idegenkedésemet. Erőt veszek - másokon. Azt a látszatot keltem, hogy olyan vagyok, mint ők, közben azért óvatosan kerülöm a kétes értékű helyzeteket, a homályos szituációkat. Piszkos kis ügyeimet, mert hiszen emberek vagyunk (!), suba alatt bonyolítom. Nem hagyok hátra nyomokat, de mások után nyomolvasok. Sőt, pozícióm - az egyre terebélyesedő karizma - már azt is megengedi?hogy nyomokat olvastassak. Falkaként nyüzsögnek körül tanítványaim, megnyilvánulásaimat lesik, ovációval fogadják. Vigyázok arra, hogy intrikáimat előttük játsszam el, de ez soha ne tűnjék hatásvadászatnak. A kigu- nyoltakért haragszom, nem ellenük; magamhoz emelném őket, ha csatlakoznának a hadhoz. Első vagyok az egyenlők között, de ezért kizárólag őket terheli a felelősség. Viszont nem vagyok nagyszájú hangadó, legfeljebb mértékletesen irányt szabok. Azzá lettem, amivé tettek. Miközben előrevivőn prostituálódom, fejcsóváló beleegyezéssel tűröm, hogy a többiek Madame-nak szólítsanak. TÓDOR JÁNOS Liszt Ferenc emlékezete I. Művész hazája nagyvilág 1986 kettős emlékéve Liszt Ferencnek: 175 esztendeje, 1811. október 22- én született az akkor Sopron megyei Do- borjánban (ma: Raiding, Burgenland, s 100 éve annak, hogy 1886. július 31 -én, Bayreuthban, hol hamvai mindmáig pihennek, lehúnyta a szemét. Apja, Liszt Ádám az Esterházy-hercegek szolgálatában állt, maga is muzsikált, s felfedezve a gyermek zenei tehetségét, hatéves fia első zongoratanára volt. A nyolc esztendős Liszt már hatalmas sikerrel hangversenyezett, s mikor 1820-ban Pozsonyban zongorázott, a játékától lenyűgözve, négy magyar főúr hat évre ösztöndíjat adományozott tanulmányai folytatására. Bécsbe költözött a család 1822-ben, hisz Pesten akkortájt nem talált volna megfelelő pedagógust. Carl Czerny, Beethoven kedvelt növendéke fogadta Lisztet tanítványai közé, s felismerve ragyogó tehetségét, csakhamar ingyen tanította. Beethoven is hallotta egyik hangversenyét, 1823-ban pedig mindjárt négy tomboló sikerű koncerttel mutatkozott be Pesten. Az év végén a család az európai szellem fővárosába, Párizsba utazott. A konzervatóriumba ugyan -, mint idegen állampolgár - Liszt nem nyert bebocsáttatást, 1824-től mindazonáltal meghódította Párizs, majd sorra az európai nagyvárosok közönségét. Liszt előtt kitárul a nagyvilág s a fényes párizsi zenei élet. Barátságot köt Chopinnel, Berliozzal, a francia irodalom nagyjaival (Victor Hugo, George Sand, Stendhal köréhez tartozott). Forradalmi eszmékkel ismerkedett, átélte az 1830-as júliusi forradalmat, látta a felkelt népet. Különös módon egy hegedűs, Niccolo Paganini volt művészi fejlődésére rendkívüli hatással. 1831-ben hallotta először játékát, hatalmába kerítette a virtuozitás, s ettől fogva zongorájára alkalmazza az „ördög hegedűsének” vívmányait. E vándorévek krónikájához tartozik Liszt első, később oly boldogtalan házassága d’Agoult grófnéval. Ez- időtájt nagyhatású művei mellett jelentős ze- neirói tevékenységet is kifejtett az új irányzatok terjesztéséért. Hangversenyútjai Lisszabontól Pétervárig vezették el. 1838-ban hírét véve a pusztító pesti árvíznek elhatározta, hogy jótékony célú hangversenyek sorozatával segíti a károsultakat. Bécs éa Pozsony után 1839-1840-ben Pesten tölt három hetet. Megannyi hangversenye példátlan diadalút. A magyarul egy szót sem beszélő Lisztben felébredt a hazafiság érzése. Ettől kezdve számos magyar városban fordult meg élete végéig, s muzsikus honfitársaiból, a kor jelentős személyiségeiből népes baráti kört gyűjtött maga köré. Vörösmarty ódát írt Liszt Ferenchez 1841-ben. A fiatal zeneszerző elsősorban önmagának, zongorája számára komponált. Boszorkányos nehézségű etűdöket, megismerve népies műzenénket írja a Magyar rapszódiák első változatait, s műhelyéből tömérdek átirat kerül nyilvánosságra: népszerű operák szemelvények, szimfonikus műveknek, daloknak zongoraátiratai. Ezeket az átdolgozásokat hosszú ideig mint alkalmi, sikervadász darabokat, igencsak lebecsülték. Zenei értékük, művészi tartalmuk felismerése a legutóbbi években történt meg csupán, miután kiderült, milyen alkotó módon nyúlt Liszt a nagy elődök, kortársak zenéjéhez. Látszólag a nagy utazások élményei jelennek meg a Zarándokévek címmel összefoglalt zongoraciklusokban. Valójában ezekre a darabokra is érvényes, amit Beethoven írt VI. szimfóniájának kezdetére: „Inkább érzés, mint festészet.” Liszt szabadon fogadja be az őt ért benyomásokat, a tájak, a műalkotások élményét, hogy azoknak varázslatos zenei formát adjon. A nagy zenekari művek, oratikus alkotások későbbi keletűek. Liszt 1843 végén vállalt Weimarban udvari karmesteri állást, itt szerzett tapasztalatai érlelik majd nagyszabású és nagy előadógárdát felvonultató későbbi alkotásait. BREUER JÁNOS A hetvenesztendős nagyűr Neve, alakja, egyénisége szinte maradéktalanul összeforrott Bánk bánéval. Símándy József, a szeptember 18-án hetvenedik életévét betöltő énekművész, minden idők egyik legautentikusabb szerepformálóinak bizonyult az opera- színpadon. Kevés olyan magyar operaénekest ismer a világ, aki Manrico, Lohengrin, Radames, Don José, Stolzingi Walter, sőt a Bohémélet Rodolfjának jelmezében egyaránt hiteles, és mégis ösz- szetéveszthetetlenül simándys lett volna. Az egyéniség mindenen áttörő, a szerepet a maga alakjára formáló ereje ragyogott minden szerepében, s természetesen Bánk bán, a magyarországi nagyúr alakjában is. „Anyám mindig dalolt. Amikor örült, amikor bánata volt. Dalolt sírva, dalolt nevetve. Tőle örököltem a szép hangot, muzikalitást, talán még a színpadi készséget is.” Simándy írta ezeket a sorokat Bánk bán elmondja című önéletrajzi könyvében, felidézve szűkebb szülőhelye, a kistarcsai gyermekévek, s a szülői ház világát. Az ösztönös tehetség jellegzetes útja Simándy József művészpályája. Rövid ideig tartó iskolás évek után a Szürketaxi vállalatnál tanult autószerelést, ott is dolgozott 23 éves koráig. Akkor már sokan felfigyeltek szép hangjára, muzikalitására. Nem sokkal később az egykori Városi Színház szerződtette „kardalos segédszínésznek”. A negyvenes évek elején már az Operaház kórusában énekelt, a zeneakadémián pedig dr. Székelyhidy Ferencnél tanult. Simándy Józsefet 1945-ben a Szegedi Nemzeti Színház, majd két esztendővel később a Magyar Állami Operaház szerződtette tagjai sorába. Ettől kezdve állandó megszemélyesítője a nagy tenor^sze- repeknek. Hallatlan kulturáltsággal, fölényes technikai tudással, minden zsong- lőrködéstől mentes tudatossággal alakította az operairodalom egyéniségeit. Sokoldalúsága páratlan. Alig akadt olyan szerep, amelyet ne tudott volna elfogadBÁNk BAN RMONDjA.. Simándy József könyvének címlapja tatni. Amikor például Verdi Otellóját hirdették a budapesti plakátok Simándyval a főszerepben, a hatvanas években, akadtak kétkedők: vajon valóban neki való szerep-e a velencei móré? De a bemutató estéjén már nem akadt senki, aki ne egyértelmű elismeréssel adózott volna Otelló-alakításáért. Ez a szerepe végül is pályája egyik legfontosabb állomásának bizonyult, ezzel búcsúzott 1980. májusában az'operaszínpadtól, amelyen négy évtizedet töltött. A Kossuth-díjjal, az érdemes- és kiváló művész címmel kitüntetett, határainkon kívül is jól ismert művész azóta ideje nagy részét tanítással tölti. Az Operaház rekonstrukciós munkálatai után azonban, az épület századik születésnapján, a díszelőadáson ismét hallhattuk Simándy Józsefet felejthetetlen szerepében, Bánk bán jelmezében, az opera egy jelenetében: a „Hazám, hazám, te mindenem...” SZOMORY GYÖRGY Liszt vezényel
