Tolna Megyei Népújság, 1986. szeptember (36. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
1986. szeptember 20. NÉPÚJSÁG 11 A ZSÖGÖDI FESTŐ „Ahogy Csíkba megérkeztem" „Mindent megtettem, ami tőlem tellett” - mondta halálos ágyán Nagy Imre íróbarátjának, Sütő Andrásnak, s hatvankét éves korából való feljegyzései között olvashatjuk: „Minden töretlen bennem”. Tiz éve halt meg, tíz éve láthattuk gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Galériában. Azóta könyve is megjelent: Ahogy Csíkba megérkeztem. De tudunk-e annyit róla, hogy a tiszteletadás fejbólintásával vegyük tudomásul ezt a kétszeri „mindent”? Több mint nyolcezer festményt, rajzot, fametszetet hagyott ránk, pontosabban s bővebben a csíkzsögödi Emlékházára, a Csíkszeredái Megyei Múzeumra s a marosvásárhelyi Művészeti Múzeumra. Értékmérő mennyiség nem lehet még az sem, hogy a londoni koronázási ünnepségre, 1937-ben, két embert hívtak meg Romániából, a királyt és zsögödi Nagy Imrét. Ebben az esetben azonban valóban aláhúzza munkája gazdag bősége s megtiszteltetése az alkotó Nagy Imre jelentőségét. Legenda vette körül, mert olyan hihetetlennek tűnt az élete. Nem engedett se Rotschildék, se Budapest, se a kecskeméti művésztelep csábításának, s európai bolyongásai után hazatért Csíkba, egy évig tétlenkedett az Olt partján, aztán rendbe szedte apjától örökölt kis gazdaságát, hogy méhészetével, bikaborjaival, egyszerű életmódjával példát adjon az európai tapasztalatokból leszűrt okos erdélyi kisparaszti gazdálkodáshoz. Lelke lett Zsögödnek, gazdakört szervezett, tanított s festett, rajzolt szüntelenül. Ez a termékeny élet vonzott, amikor meglátogattam először, 1938-ban. Hajnalban keltünk, kapával a vállunkon kimentünk a határba, jót fürödtünk az Oltban, otthon tej, túró, tejfel, méz, málna várt s utána őt a festőállvány, engem a háza tája és a környék. Amikor az európai ember egyik nagy panasza az elidegenedés volt, az, hogy teljesen kiszakadtunk s természetből és saját kárunkra ellene fordultunk, ottZsö- gödön láttam, hogy ez az ember még nem szakadt el, vele és benne él s meg is festi, mintha a műtermében sem akarna megválni az Olt sötét vízétől, a szép tartású emberek mozdulataitól, az egészséges női test szépségétől. Számára nem téma volt a táj, az ember, a kapálás, a szénahordás, a munkás és elpihenő ember, hanem a rajzban, rézkarcban, fametszetben, akvarellben, olajképben tovább élő világ szerves része, maga a teremtett világ. És mindettől megmaradt kiművelt európai embernek. Aurel Ciupe román festőművész azt írta róla: „Egyike hazánk legnagyobb képzőművészeinek, akinek munkásságát már a két világháború közötti évektől figyelemmel követem: európai rangú művészetét nagyra értékelem, becsülöm, akárcsak az Embert.” Hogy írói mása, Tamási Áron szavaival kiegészítsük: a „valódi embert”, mert ő volt „a természetes és valódi s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek”. Még süldő koromban kifogásoltam, hogy nem olyan egészen kék az ég és fehér a felhő, mint Nagy Imre festi, s tanárom csak annyit mondott rá: nézd meg jól az eget. Mikor ott az Olt partján körültekintettem, tapasztalhattam, hogy igaza van Nagy Imrének. Olyan az ég, a patak, a fenyő, olyan az életre született ember, akit madárijesztők és keselyűk lesnek, olyan sugárzón tiszta a természet, mint Nagy Imre látja. Sokan felfedezték, hogy lám a tollforgató Tamási Gáspár, Áron testvére is olyan, mint amilyennek az író a székely embert láttatta. Ha nem értenénk a művészet nyelvén, előbb bennünk keressük a hibát. Ám, aki Mednyánszkyt, Csontváryt, Rippl-Rónait, Nagy Istvánt, Egryt, Kosztát, Derkovitsot, Szőnyit, Holló Lászlót, a magyar művészet huszadik századának javát elfogadta, megtalálhatja köztük Nagy Imre helyét. Más ő, senkivel sem rokonítható. Páratlan rajzkészségével, tehetségével, a színek iránti rendkívüli érzékenységével kamatoztatta mindazt, amit tanulmányai során begyűjtött, s minta népdalból a zeneművészet, szóhoz juttatta európai festő nyelven az ő kisebb világából is az egyetemesen emberit. A Valódit, a teljes embert, nem az el- idegenültet, nem a magára maradottat, elfásultat. Előre látott oda, ahová most minden igyekezetünkkel szeretnénk megtérni, hogy újból magunkra találva, a „mindent” tudjuk a mienkének. KOCZOGH ÁKOS A barát művész, Varga Nándor Lajos portréja Hartmut Berlin: Disszonáns hangok Az ember az üzletben még úgy gondolja, hogy pénzéért sikerült valami szépet vennie, ám otthon aztán kiderül, hogy nincs minden rendben. Ilyenkor legszívesebben lekevernénk valakinek egyet. Leginkább a gyártónak. Dehát nyugalom emberek! Ez az emberi kapcsolatteremtés nem éppen legfinomabb módja! S ki tudja, lehet, hogy nem is azt a valakit találnánk el haragunkban, akit az a legjobban megillet. A jobb megértéshez nézzünk egy példát: A klingenthali hangszereknek nagyon jó hírük van. „Szerezzen örömet családjának, házimuzsikáláshoz hangszereink kiválóak” - hirdeti a gyár, részletesen elemezve a csengő zenei minőségét. Arról persze lehetne vitatkozni, hogy a minőségnek kell csengenie, vagy esetleg nem volna-e jobb, ha a hangszerek tennék ugyanezt. De erről is szólunk majd. „Különleges, nagy érzékenységű hanglapocskák biztosítják szájharmonikáink varázslatos hangzását, s ezáltal önök bámulatos szépségű muzsika részesei lehetnek” - ígéri a gyártó cég azoknak a vásárlóknak, akik szájharmonikát szeretnének. E szavakon felbuzdulva Schulze asz- szony azonnal öt szájharmonikát vásárolt családjának, amelyek valóban különleges szépségű muzsikát nyújtottak - meg sem szólaltak. Schulze asszony rögtön megírta a gyártó cégnek a hiányosságokat, s rövidesen választ is kapott, de még milyet. A gyár igazgatója kifejtette ugyanis, hogy nem a gyártó a felelős a hibákért, hanem valószínűleg a kooperációs partnerük. Ők szerelték ugyanis hibásan ösz- sze a különleges, nagy érzékenységű hanglapocskákat. A saját dolgozóiról határozottan állította, hogy hibás termékeket semmilyen körülmények között nem állítanának elő. Világos minden. Mekkorát csalódik néha az ember! Hiszen azt gondolná, hogy a gyártó cég a felelős a hibás termékekért, de mint kiderült, mégsem! Talán a távolabbi jövőre nézve hasznos lenne, ha a terméket kibocsátó cég minden darabhoz egy levélkét mellékelne, amelyben ez állna: „A vásárlók figyelmébe! Mi, e termék gyártói, biztosíthatjuk Önt, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy csak minőségileg kifogástalan terméket állítsunk elő. Dehát, sajnos, meg kell állapítanunk, hogy kooperációs partnereink még nem állnak olyan színvonalon, mint mi. Ezért felhívjuk szíves figyelmét, ha a termék minőségével kapcsolatosan bármiféle probléma felmerülne, akkor bizonyosan a partnereink követték el a hibát (esetleg hibákat). Időt takarít meg, ha nem hozzánk fordul közvetlenül reklamációjával. Egyébként termékünk használatához nagyon sok örömet kívánunk.” Egy ilyen levélnek biztosan óriási hatása lenne, s a gyártó cégeket sem zavarnák többé feleslegesen. Ezáltal a vásárló haragja valóban az igazi bűnöst találná, s segíthetné a kooperációs kapcsolatok elmélyítését is gazdasági életünkben. Mert hiszen, ha nem a vásárlónak, akkor kinek az alapvető érdeke ez? Fordította: SZABÓ BÉLA Jurij Richter: Lehetséges variációk Szombat este a Konopljankin család teljes létszámban összegyűlt; a papa - Szergej Petrovics, a mama - Jelena Petrovna és a fiúk - Szása ötödéves egyetemista. Nagyon fontos kérdésben kellett dönteniük, és az nem tűrt halasztást. Szétterítettek az asztalon egy csomó teleirt papírlapot, olyanok voltak, mint az adatlapok, és belemerültek a számításba. - Ez nem rossz variáció - szólalt meg Szása, és kiemelt egy lapocskát. - „Háromszobás lakás, különbejáratú szobák, tízemeletes ház tizedik emelete.”- Tizedik?! Utolsó?! - lázadozott a papa. - Szögezzük le: földszint és utolsó emelet szóba sem jöhet! Szása néhány kártyát félretett, és folytatta az olvasást:- Gyönyörű kétszobás lakás. 30 négyzetméter. Parketta. Ötemeletes ház harmadik emelete...- Ötemeletest semmi esetre sem - mondta a papa, állítólag hamarosan lebontják azokat. Határidőre megy minden tönkre bennük. Gyerünk tovább.- Emlékszel, Szerjozska, mi hogyan kezdtük? - sóhajtott föl a mama hirtelen. - Komfort nélküli társbérletben... És boldogok voltunk.- Jaj, anyuskám, micsoda idők voltak azok! - nevette el az apa magát. - De te még tán arra is emlékszel, hogyan élt a dédanyád a jobbágyidőkben!- Jó, jó, ne vitatkozzatok - szakította félbe őket Szása. - Sok variáció van, valamelyiket ki kell választanunk. Talán ezt: „Kétszobás lakás, erdő mellett...”- Messze van fiacskám - ellenkezett a mama.- Hát aztán, de külön van a WC!- Nem a WC-n múlik a boldogság - élcelődött Szergej Petrovics, és elsőként nevetett a gyengécske viccén. - A lakás, Szásenyka, az alapok alapja, tehát pont a tízesbe kell beletalálnunk! A mi adatainkkal meg kell találnunk a legjobb variációt! - Szása némán kiválasztott még néhány lapot, és végül megszólalt:- Ez az, ami szerintem nekünk kell: „Kétszobás lakás egy felújított táglaházban. Tizenkétemeletes ház ötödik emelete. Lift. Erkély.”- És szemétledobó? - kérdezte a papa.- Természetesen van. Tíz négyzetméteres konyha.- Ez az, amire szükségünk van. No gyerünk, nézzük meg! A papa megfordította a kártyát, a másik oldalon egy leány fényképe volt. A papa kissé elfintorította az arcát: - És ű benne van?- Benne, benne - erösitgette Szása.- És te szereted őt? - kérdezte a mama.- Ejnye, Lénocska - háborgott Szergej Petrovics -, hát hogy is ne szeretne egy lányt, akinek ilyen lakóhelye van?! Eredj, Száska, hívd föl. És Szása elment, hogy fölhívja a menyasszonyát, akit annyi variáció közül választott ki. MIGRAY EMÖD fordítása A bürokrácia halhatatlan A bürokrácia valóban az a mesebeli sárkány, melynek ha egy fejét sikerül is levágni, hét újabb nő helyette. Talán egyetlen témában sem piszkolódott be annyi papír"és fáradt el hangszalag, mint a bürokrácia túlkapásainak csepülésében, s lám, nézzünk körül közel és távol, a bürokrácia él és virul, aktáinak, sorállásainak, pecsétjeinek se vége, se hossza. Valamikor azt hittem, a modern technika, a számítógépek korszaka egyszer majd csak véget vet az ostobaság, a lelkiismeretlenség, a rossz, szervezés rémuralmának, de hosszas tartózkodásom a világ legfejlettebb ipari államaiban arról győzött meg, hog a bürokrácia nem magyar betegség, szépen viru az a legkorszerűbb technika birtokában is. A mai ember életének tetemes részét különböző formanyomtatványok kitöltése, igazoltatása és láttamozta- tása teszi ki, legyen szó adásvételről, kölcsönről, utazásról. Szinte már az a csodálatos, hogy ebben a papírdzsungelben, ebben a szabály-őserdőben még egyáltalán lehetséges a lét, hiszen sokszor már rhaga a Hivatal sem érti, mit miért tesz, miért kell éppen így tennie. Rossz sorom és nyughatatlan természetem úgy hozta, hogy a Földhivatalnál kellett egy bizonyos tulajdoni lapot beszereznem. Az első napon csupán a felderítésig jutottam el: látván, hogy az utcáig tart a sor, úgy döntöttem, a legközelebbi félfogadási idő kezdésére fogok megjelenni. így is csak harmincadik lettem, és türelemmel végigácsorogtam azt az órácskát, míg előkeresték az én irataimat is. Észre kellett vennem, hogy az okkal mogorva személyzet a púitok mögött az okiratok tárolásának legősibb kartoték- rendszerében fejti ki áldásos tevékenységét: mikor is jutna el a számítógépes adatkezelés oda, ahová az isten is teremtette volna?! Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy a jó öreg xerox már eljutott ebbe a hivatalba, mely a zordon hatóság puritán szigorával kezeli az állampolgárokat, akik vacak ügyeikkel az ő nyugalmát meg- szentségtelenítik. A sor végén egy kellőképp hivatalnoki modorú hölgy árulja az okmány (bocsánat!) illetékbélyeget, magamban felkiáltok, ó, haladás, régen ilyenkor szokták elküldeni a polgárt a két kilométerre fekvő trafikba vagy postára ezért, de én, elhoztam a kétszer hetven forint értékű bélyeget, biztos, ami biztos. Rám kerülván a sor, elrebegtem, hogy én hoztam okmánybélyeget, mire a hölgy csak úgy, rám sem pillantva: azt én nem fogadhatom el. S már szakítja le tömbjéről ugyanazokat a címleteket, már ragasztja is, és bekaszírozza az én száznegyven forintomat. Nos, nem tagadom, sok minden megfordult ekkor a fejemben. Végiggondoltam a panasztevés lehetőségeit. Megkereshetem a hivatalvezetőt, ha ugyan bent van, és bejutok, talán meggyőzhetem arról, hogy nevetséges, törvénytelen, felháborító és jogtalan, amit beosztottja művel, ki tudja miért, talán jutalékot kap a saját okmánybélyeg felhasználásáért, ki tudja? De nem vagyok mai gyerek, nekem is van más dolgom, okmánybélyeg meg folyton kell valamire ebben a nyomorult világban. Talán meg is lincselnének a mögöttem nyomakodók, ha ilyen semmiséget szóvátennék. De most, ráérő időmben, szóváteszem. De ugyan minek? Nem kívánom, hogy átalakuljanak ügyfélszolgálati irodává. A lakótelepünkön például megszűnt, ezt is most, ügyintézés közben tudtam meg: már a tanács is rádöbbent, nem kell annyira szolgálni azt az ügyfelet. El tud az jönni öt kilométerrel odébb is. Én meg, botor állampolgár, arról ábrándozom, hogy egyszer majd mindent egy helyen lehet elintézni, pillanatok alatt, okos gépek terminálja előtt, kölcsönösen mosolyogva. Ma azonban a hivatalban az ülőhelyek hiánya, a dohányozni tilos táblák, és az izzadságszag a jellemző. Az ügyfelek izzadtságszagának a szaga. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Pihenés a napon Önarckép
