Tolna Megyei Népújság, 1986. augusztus (36. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
1986. augusztus 20. 10 ^ÈPÜJSÀG Zelk Zoltán: Hegyek között Hegyek között, kövek között kígyózó csöpp patak, békák benne a hercegek, királyok a halak. \ A szélnek ága, lombja van: rigófüttyel tele - ősszel sárgán a vízre hull ezernyi levele. A felhők földreszállanak és úgy vegyülnek el a méla birkanyáj között, mely naphosszat legel. Itt jártam én, nem is tudom, ' melyik évnek nyarán? Itt jártam én és szembejött velem egy barna lány... Kötényében szellőt hozott, haján falevelek - birkák követték lépteit és gyermek-fellegek. Szóltam hozzá, de ő továbbhaladt. Almát evett. - Vigyázol még rá, régi táj? Őrzitek még, hegyek? ANYÁM KENYERE Van lapos kenyér, dombos kenyér, kerek kenyér, hosszúkás kenyér. És ha valakinek rosszul megy a sorsa, azt mondjuk: keserű kenyeret eszik! Amikor valaki a múltban elveszítette az állását, vagy éppen nem kapott munkát: így beszéltek róla: kenyér nélkül maradt. Másutt is esznek kenyeret. Világjáró nép lettünk, ismerjük az ízlést. Sokat lehet hallani az egészséges bécsi rozskenyérről, a mákkal beszórt lengyel kenyérről, vagy a méteres francia rúdke- nyérről. Nekünk magyaroknak a kenyér nélkülözhetetlen eledelünk. Választék itthon is bőségesen kerül. Van egyszerű és minőségi kenyér. Barna és fehér, egy-, két-, háromkilós. Van szövetkezeti és „maszek kenyér”. És hogy el ne felejtsem, természetesen van jó és rossz kenyér. Anyám életében igen kevés pékkenyeret evett! Ezt csak alig néhányan mondhatják el magukról, de azt is, hogy a mi házunkból még nem szorult ki a búbos kemence. Mondom is, hogy őt meg a házát mutogatni kellene, mire nagyot nevet a töpörödött kis öregasszony.- Jó gyerek! Mit mutogatnál egy nyolcvanesztendős vénasszonyon?- Biztosan a magasütötte kenyér teszi, az nyújtotta ilyen hosszúra az életét... Erre már nem mond semmit, csak elém tesz egy fazék pincehideg aluttejet egy fél cipóval:- Egyél! Visszagondolva a mögöttem maradt fél évszázadra, az jut eszembe, hogy nálunk mindig valami hétköznapi ünnepeltsége volt a kenyérsütésnek. Előtte való nap mindenkin különös izgalom vett erőt, készülődtünk, tettünk-vettünk, mindennek megadtuk a módját. A kenyérsütés előtt való este anyám megszitálta a lisztet, be- kovászolt, vagyis a teknő egyik oldalára kovászt csinált. A lisztben gyúrt gödröcs- kébe langyos vízbe „párt” áztatott, és hozzá élesztőt kevert, majd a teknő végében „keresztfára” terítette a patyolatfehér sütökendőt. Éjjel a melegben kelt a kovász! Másnap hajnalban a dagasztás következett.- Mennyi ideig kell dagasztani? - kérdeztem.- Ameddig a „gerenda meg nem csordul...” Mintha ma is hallnám sípoló tüdejének hangját, lihegését.- Töröld meg a homlokom, kisfiam! A cserépfazékban olyan az aludttej, mint a máj. Csúszik a fakanálról, mint tavasszal a háztetőről az olvadó hó, de a cipó sem alábbvaló, noha ezt már - anyám szokása szerint - a húgom sütötte.- Jólesik? Csak a fejemmel intek igent, majd amikor lenyelem a finom falatokat, előhozakodom a tudományommal:- Tudják-e, hogy mióta sütnek kenyeret? Nem szólnak rá semmit, ezért elmesélem nekik, hogy a rómaiak időszámításunk előtt 170-ben már sütöttek kenyeret, és - állítólag - ők használtak először a kenyérsütéshez élesztőt. A németek csak a középkorban, a svédek még később kezdtek kenyerek sütni, és hogy 1787-ben Bécsben használtak először dagasztógépet. Ámulva hallgatják a mesét, a mama csak akkor ráncolja össze a homlokát, amikor a bécsi dagasztógépet említem. Egy kis idő után aztán ő adja fel nekem a leckét:- Meg tudod-e mondani, hogy miért jobb ízű a házi kenyér, mint a gyári? Sült hal módjára hallgatok.- Jobb, vagy nem jobb?- Jobb!- Miért jobb? Egymásra nézünk, nevet az egész család, de a válaszra senki sem vállalkozik. A búbos padkáján hanyatt vetem magam egy elnyűtt báránybőr bekecsen, és jól- lakottan lesem a mennyezetet, meg az ismert régi falvédőt. Hugomasszony azután jónak látja befejezni a kenyérsütés ismertetését:- Dagasztás után szakajtókba szaggatom a kenyértésztát, letakarva kelni hagyom, majd a felfűtött kemencébe rakom.- Szoktál-e még lángost sütni?- Inkább csak cipót, meg „vakarcsot” a maradék tésztából, hiszen annyira várják a gyerekek... Amikor valamiért kimegy anyánk a konyhából, megkérdezem:- Mi lesz a búbossal, ha felépül az új ház? Válaszra nem jut idő, mert visszajön, és a testvérem csak a szemével kacsint, hogy „zsindely van a háztetőn”...- Tudjátok-e, hogyan büntette meg egyszer egy gazdag ember a fiát? - kérdezte anyám. Régi emlékek tornyosulnak bennem, régi mondák, mesék, de erre a kérdésre a választ sehol sem találom.- A gazdag ember fia jó dolgában már nem tudott mit csinálni, és játékból labdát gyúrt a kenyérből. Meglátta ezt az apja, és elhatározta, hogy példásan megbünteti a fiát.- Te nem becsülöd a kenyeret! - adta elő a vádat.- Minek becsülném, amikor húst is ehetek. A kenyér csak a szegényeknek való! Nem sokáig késlekedett az apai ítélet:- Mától kezdve mindent ehetsz, csak kenyeret nem! Néhány nap múlva a fia rimánkodva kért bocsánatot, mert kenyér nélkül mit sem ért a hús. A családi meghitt beszélgetéseket nem pótolhatja semmi! Nincs az az izgalmas film, vagy rádióműsor, amely helyettesíthetné a hazai szót, a nyílt szívű kitárulkozást, amelyeken hol nevet, hol sír az ember, néha egy kicsit együgyünek is tartja, de rajtuk évtizedek múltán is elgondolkodik. Lámpagyújtásra megérkezik a sógor. Fáradtan, porosán, izzadtan, egyenesen a búzatarlókról, ahol a hatalmas kombájnok krokodilfogakkal harapján az „életet”. Az eső megtette a magáét, megáztatta a vetéseket annyira, hogy jól bírják a nyarat.- Milyen a termés?- A tavalyihoz hasonló! - válaszol a parasztember mindig szerénykedő bölcsességével, majd mosakodás után ő is nekilát a kenyérszegésnek. A kenyérvágó kés, mint éles borotva, vágja le a hatalmas karéjt az ölbe szorított, pirosbarna héjú kenyérből, miközben a parányi, hófehér morzsák a tarka asztalterítőre hullanak.- És a minőség?- Az sem rossz! Nincs szebb, emberibb látvány, mint amikor az éhes ember jóízűen eszik, kedvére jóllakik, és közben feledni látszik a napi gondokat, bajokat. A jóllakott ember nyugodt, megbékélt önmagával, a világgal, az evés vége felé pedig mind beszédesebbé válik, érdekelni kezdi minden, ami csak körülötte történik.- Látom, még mindig magatok sütitek a kenyeret! Bólint, aztán nyel egyet a hámozatlan karéjból, miközben a poharát magasra emeli.- Addig sütjük, amíg anyánk él, hiszen ő a maga kenyerén élt mindig, és talán a szive szakadna meg, ha nem ehetne kemenceföldjén sütött tepertős lángost, és ha nem tehetné oda dédunokái elé a fris- sensűlt cipót... Anyám úgy tesz, mintha nem hallaná a beszédet, feláll az asztaltól, és csomagolni kezd, mert az anyák mindig csomagolnak, visznek, vagy küldenek valamit azoknak, akiket szeretnek, akik várják a küldeményt, mert nem mese a madárlátta kenyér hazavitt boldogsága, és sohasem felejthetők azok az idők, amikor még nagy úr volt a kenyér, és bajba jutott a család, ha egyszer is kibújt a héjából. Akkoriban bizony nagyobb volt a kenyér becsülete! Megcsókoltuk, ha földre ejtettük, és - mintegy bocsánatkérésképpen - a kés hegyével keresztet írtunk rája megszegés előtt... Szalay István Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborru Habók Fügedi vagy a Laskafülü Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal. Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylöt. Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa-kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfa-kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se ku- korit utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?” és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek. És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyarföld, ezekkel az isten kéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy : földéhség. A pillekergető gyerekeknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal. Ó, azért nem kell kiszántatni és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bújtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké. Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és dest- ruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényekért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkűkben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése. A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót. Azok közül a békes- séges Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel tenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének:- Hadnagy úr, ez ám a föld! Nem tette hozzá, hogy „hej, ha nekem ilyen volna!” Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha. Hanem aztán, mikoröt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.- Hát aztán mennyi földet igényel kend? - kérdezték tőle. * Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott meg a városból való nagyságos bíró úr is. De környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő? János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni, ö meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.- Vén ebre már kár a korpa - mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni. János is mosolygott, mint a dézsma- bárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy „aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát”. De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a ko- menistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet. így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra. Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vakszik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet - de azért János soha olyan vidáman nem nézde- gélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a MitvisZ kutyát rúgta lá- gyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.- Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam. Mit- visz, utánam! Ezután már így lesz. Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impé- riumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott intere pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni, ö maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, mig a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja. Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tiz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetni való.- Kell-e a munkás, uram? - köszönt be János az első majorba. Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor. És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:- Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hol föld? No hát, menjen dolgára és ne vegye el a keresetet a szegény embertől. És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:- Egye meg kent a földjét! Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve - de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni. A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy visz- sza akarja adni a két hold földet.- Sok baj van kendtekkel, János - tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet. János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle. Csanády János: Üzenet Motorzümmögés - távoli üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény pigmentszemcsékkel fedi arcomat. Mint rég. - Újra felém zúdul a messzeség. A cséplés riadója vagy ebédszünetek békés méhzümmögése közelít szívemhez? - amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság?! Mert ő van itt rokon zajaival. S az eltűnő idő. Móra Ferenc: Földhözragadt János története
