Tolna Megyei Népújság, 1986. július (36. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-29 / 177. szám
1986. július 29. / TOLNA \ _ A rtÉPÜJSÁG Moziban Kaviár a moziból is A Szekszárdi Garay Gimnázium udvarán kialakított kertmoziban jújból műsorra tűzték a 'Kémek a lokálban című francia—olasz filmvígjátékot. Annak idején a televízióban mérsékelt érdeklődéssel követtem Thomas Liven kalandjait, inkább csak „háttér ttévéz ve” kísértem figyelemmel, hogy ez a mester- szakáosba oltott szívtipró szuperkém miként veri át estéről estére a bárgyú, bugyuta németeket, franciákat, angolokat és általában mindenkit, akivel kapcsolatba kerül. Bevallom, hogy fizetésért sem néztem volna meg ezen úr újabb kalandjait a moziban, ha nem tudom meg. hogy a most forgalomban lévő mozit'ilmváltozat a Valahol Európában méltán világhírű rendezőjének, Radványi Gézának egykori alkotása. Radványi az Ének a búzamezőkről, a Valahol Európában című filmjeivel a magyar filmgyártás legnagyobb. a lkot ói közé emelkedett, később aztán a Lajtától nyugatra lévő államokba tette át működési területét. A Nem kell mindig kaviárt is Berlinben forgatta, és egyáltalán nem biztos, hogy élete fő müvei között tartja számon a filmtörténet. Ellenkező előjellel vaskosabb jelzőt is használhattam volna, de tényként kell elfogadni, hogy még ez a nagyon gyenge, unalmas film is magán viseli a mester keze nyomát. Néhány képsora, gegje bizonyítja, hogy értő kezekben volt a karmesteri pálca, a képbeállítások, a kiélezett poénok avatott alkotóról vallanak. Kár, hogy ez az energia nagyon gyenge nyersanyagra épült, épp ezért nem meglepetés az sem, hogy a „vajúdó hegyek egeret szültek”. dolgozásában, végrehajtásában és ellenőrzésében lényeges szerepe van az .alapszervezetek és a taeigyűfések önálló, kezdeményező munkájának ...” — hangsúlyozza a XIII. pártkongresszus határozata. Az alapszervezetek előtt álló feladatok megvalósításában komoly felelősségük van e szervezeti egységek tisztségviselőinek. Munkájukat segíti a Kossuth Könyvkiadó 1985-ben megkezdett sorozata, amely fő'kérit 'a nemrégen megváiA „vajúdó hegyek” vonulatához tartozik Otto Wilhelm Fischer, a hajdani német színpad és film egyik legfoglalkoztatottabb színésze is, aki Radványi filmváltozatában Thomas Livent alakította. Nemrég olvastam rólia, hogy nem messze Lu- ganótól, egy hatalmas park közepében lévő villájában, könyvet ír. Feltehetőleg életregényét írja a januárban hetvenedik életévét betöltött színész, de nem tartom valószínűnek, hogy annak legszebb lapjaira kívánkozik ez a film. Pedig a hibát őbenne sem érdemes keresni. A kettős, sőt hármas ügynök történetét a rendezői koncepció szerint humorra kihegyezve, a televízióban bemutatott sorozattal ellentétben, ilasztott tisztségviselőknek ad útmutatást. Míg az első kötet a titkár, a szervezőtitkár, az agitációs- és prope- gandafelelős, a tömegszervezeti és a termelési felelős tennivalóit rendszerezi, addig a most megjelent kiadvány e — választott és megbízott — tisztségviselők körét viszonylag teljessé téve az inifonmációfelslős, a gazdasági felelős, a pántcsoport- bizalmi, a propagandista és a politikai irodalom terjiesz- tője számára nyújt tudnivaegyáltalán nem kalandfilmet, izgalmas epizódokban bővelkedő alkotást, inkább sja'tírát igyekeztek készíteni. Csak éppen iaz alapsztori volt ehhez túlságosan vérszegény. Így hát azt sem tudnám megmondani, hogy a film, vagy a televíziós változat volt-e jobb, illetve melyik volt rosszabb. Viszont igaz, hogy nem kell mindig kaviár. és úgy kellett annak a huszonvalahány nézőnek, aki velem együtt végignézte. Azt viszont végképp nem értem, hogy miért vettük meg ezt a nyugatnémet filmet. Csak arra gondolhatok, hogy az illetékes filmforgalmazók azért hozták haza, mert utánuk dobták. TAMÁSI JÁNOS lókat az általánosítható feladatúikról. Természetesen csak tájékoztatásul szolgál a kötet, hiszen amikor például a politikai információ fogalmát magyarázza, az általánosság szintjén manad, a konkrét tartalom a témától, az aktuális eseményektől, az alapszervezet összetételétől és egyéb tényezőktől függ. Az információs tevékenység megszervezésének módját szintén a helyi körülmények .szabják meg. Rádió Félóra Balaton-rádió A itömegkomimuniikációs testvér néhány hónappal korábbi adásából értesülhettünk arról, hogy a Magyar Rádió a nyíári üdülési hónapokban speciális rádióadót működtet. A moagófilmes tudósításban láthattunk egy Volgán amellyel a Petőfi-adó munkatársa járja körbe a Balatont és egyenes kapcsolatban áll az anyaadóval. Ennyi volt akkór a tévéhíradó tudósítása. Azóta már eltelt vagy két hónap, vastagon az üdülési szezonban vegyünk és a Petöfi-adón szombat-vasárnap kivételével hallhatjuk mindennap a Napközben című rádiódélelőtt utolsó félórájában a Balaton-rádió jelentkezéseit. E sorok szerzője egy másik vízpart mellett tölti szabadságát és mégis örül a Balaton-adó jelentkezéseinek. Két Ok miatt is. Egyrészről azok az információk, almelyek Balaton-jelzéssel „hangzanak el” az éterben, mindenkit érdekelnek, érintenek. Másrészről pedig ez a félóra eseménytudósítások- ban, a legnagyobb üdülőkörzetünkre vonatkozó fci- sebb-nagyóbb információkban annyira választékos, gazdag, és sokrétű, hogy frissességében és naprakészségében kevés más rádióműsor vetekedhet vele. Ezúttal csodálkozni ezen teljesen felesleges. Ha minden igaz, akkor éppen mim. demrtapi aktualitása miatt hívták életre ezt a kisadót. Ez a készség pedig eddig — kereken-egy héten át hallgat-« iám a jelentkezéseket — mindig megvalósult. Ha csak azt mondom, hogy olyan friss adatokat osztottak meg velünk a Balaton — körüli idegenforgalmi szezonról, amelyet másutt nem hallhattunk, ez már eredmény. Amikor ezeket a sorokat írom, körülbelül akkorra tisztították el a Balaton körüli óriási vihar maradványait. A stúdióból szerkesztett adás főemberei pedig úgy dolgoztaik, mintha maguk is vagy Révfülöpön vagy Siófokon nyárit lak-dolgoz- tak volna. A Balaton-rádió elmúlt heti adásának „gyöngyszeme” mégis az a párosriport volt, amelyet a „B. Rádió” munkatársai a MAHART hajóin dolgozó büfé-étterem vezetőjével és munkaadójával készítettek ... szűcs Könyv A pártalapszervezetek tisztségviselői „A párt politikájának kiBátaszókl Zeném Nyér Kovács Endre és Simándy József hangversenyéről Tehát már Bátaszéken is? ... Úgy értve, hogy szintén lefújja az idők porát az értékes Angster-orgonáról? (S hogy a Tolna község kezdeményezte sorba időközben beállt már Dunaföldvár is, sajnos, csak utólag értesültünk.) Lassan hát a „költői kérdés” marad hátra: van-e még Tolnában lappangó, ki nem használt érték, amit úgy nevezünk: márkás orgona? Hogy az igény mekkora a nívós orgonakoncertre — példa rá a tegnapelőtti hangverseny. Nem ünneprontásnak szánódik. inkább némi mosolygással vegyülő bosszankodás mondatja velünk, hogy a szervezést kicsit még tanulni kell. (Nem ördöngős feladat.) Tudniillik a birtokunkba került programlapon 16 órai kezdő időpont szerepelt, az igazi, 17 helyett, ám — mint rögtön kiderül, miért — igen nagy szerencsénkre. Először azon furcsálkodtunk, hogy csak egy-két perccel négy előtt engedik be a „tömeget”, pontosan egyetlen tucat embert. Aztán kiderült — többek között a padokon heverő műsorlapokról is —, hogy ötkor várható a kezdés, a közönség pedig csak jött... jött... Bátaszékiek, akik közül némelyek talán még sohasem voltak élő hangversenyen, de „tudó” szekszárdiak is bőven. (A tudó mivolt pedig arra vonatkozik, amit ezek a húsz kilométerről felkerekedő emberek jól tudnak: a lemez, a gépzene akármilyen tökéletes is, soha nem pótolja az igazit, a jófajta élőt...) És természetesen más „külföldiek” is voltak, sőt, valóságos ausländerek. Félezernél több hallgató töltötte meg várakozással a templom padjait, állóhelyeit, 10 perccel öt előtt már nem lehetett leülni. Azt mindenesetre le kell szögeznünk: e dolog nem Tolna község „alulmaradása", ellenkezőleg, a Gergely Ferenccel, Lehotkával, és éppen Kovács Endrével indított gondolat méltó igazolása, ha tetszik győzelme. Ne feledkezzünk meg a néhai szellemi szülőatyáról sem: őt Báli Jánosnak hívták. A bátaszéki, igen szép kiállítású programfüzet otthoni égboltján szivárványszíneivel: a színeket kotta helyettesíti. Szinte szimbolikusnak is vehető. Azok, akik e napon idejöttek, zenei csodára vágytak — meg is kapták. Kovács Endre masszív alkata (ezt művészi értelemben is gondoljuk), már eleve elegendő biztosíték: ám kit ne csábítana Simándy tisztes és nagy renoméjá „charme"-ja, hisz nemzedékek nőttek fel az égisze alatt, gondolunk itt akár saját gyermekkorunk tűnő nosztalgiavilágára... Az est. mondhatni mindannyiunk várakozásának őszinte kielégítésére, természetesen Bach: Preludium és fúgával indult. Ebből az igen nehéz, és szellemileg sem kevésbé megerőltető kettős műfajból nem kevesebbet, mint négyet interpretált az orgonaművész. (Mendelssohn és Liszt volt a másik kettő szerzője.) Ha pontosítunk, a második közülük nem preludium, hanem toccata és fúga volt: természetesen a d-moll... A kevéssé beszoktatott közönség nevében is elismeréssel és köszönettel kell honorálni ezt a kedves figyelmességet. Ugyanúgy, amilyen örömmel fogadtuk a Xerxes-áriát Händeltöl, Hummel: Hallelujáját. a Verdi: Requiemrészletet, és Bizet: Agnus Dei-jét — Simándy örökifjú tolmácsolásában. Az est illő tisztű koronája mindezekkel együtt Liszt monumentuma volt: a BACH-preludium és fúga. Tulajdonképpen az utána esett hangszer-meghibásodás nélkül is. e ponton éreztük a koncert csúcsát, vagy ha tetszik, lekerekítő zárókövét. A hangulat tekintetében kár volt ezért a kis — technikai — malőrért, a bátaszékiek igyekezete mindenesetre rajta van, hogy eme becsülendő hangszert méltón „felhozzák". Megérdemli, s ők is megérdemlik. Tanúsítják ezt az Országos Filharmónia, valamint a megyei, helybéli rendező szervek. — ám őket is az elismerés és köszönet hangja illeti, mégpedig nemcsak ötszáznyolcvan ember nevében ... DOBA1 TAMÁS Tévénapló Holtak hallgatása Ha színpadi műként vagy tévéjátékként nézzük a Holtak hallgatása című requiemet, amit Örkény István és Nemeskürty István darabjából irt át és rendezett Hajduffy Miklós, azt kell mondanunk, elhibázott alkotás. Nem műfaji bizonytalanságával van baj, végtére felfogható oratóriumként is. inkább azért, mert központi alakjából hiányzik minden tragikus vonás, vitéz Jány Gusztáv ezredes ugyanis nem hős, életében egyetlen drámai konfliktus nem fedezhető fel. Hideg elszánt- ságú tömeggyilkos, aki másfél száz ezer embert áldozott fel a Donnál, értelmetlenül és bűnösen, de ez is kevés volt neki, parancsa szerint mindenkinek, az „utolsó emberig” ott kell vesznie. Persze, kikről is volt szót' Parasztokról, munkásokról, zsidó munkaszolgálatosokról, — Jány szemében mindegyik kétes elem, a tragikus sorsú 2 .magyar hadsereget is így válogatták össze. Egyéni sorsában lehettek személyes tragédiák, nyilván a szörnyű csatavesztést is lelkére vette, hisz győznie kellett volna, bár maga sem tudta, hogy miképp, közben egyéb is történhetett vele, esetleg elrontotta a gyomrát, vagy megcsalta a felesége, de ez mind kevés ahhoz, hogy Jány egy Moháccsal fölérő kataklizma hőse legyen. De ezek dramaturgiai szempontok, ugyanakkor a Holtak hallgatása a maga történelmi iszonyatában, most is félelmetes erővel hat, az ember nehezen tud hatása alól szabadulni. A doni katasztrófa irracionális iszonyata mindenekelőtt értelmetlenségében van, mert őrült agyak a Donnál akarták megvédeni az ország határát. Hogy is mondta Jány 1942. augusztus 11-i hadseregparancsában? „A legnagyobb bajunk, hogy szűk látókör mellett nem tanultunk meg gyűlölni. Aki nem lép közvetlenül országunk földjére, aki nem akarja erőszakkal azonnal elvenni azt, ami a miénk, arról nem hisszük el hogy tényleg ellenünk tör.” De még nincs vége ennek a tébolyodon logikának. „Túl simák, túl kultúráltak, túl nyugatiak vagyunk — foly7 tatja Jány — és bedőlünk szép, csalogató szavaknak és biztonságban érezzük magunkat, mert a villámok nem közvetlenül közelünkben pusztítanak.” Személyes emlékem kívánkozik ide. A véletlen úgy hozta, hogy 1943. május elsején Pesten, a Keleti pályaudvar előtt ténferegtem, néhány kíváncsiskodóval. Valami óvatos ünnepség volt, s mint megtudtam, ekkor érkezett haza a doni katasztrófa parancsnoka, Jány. A parádé azonban elmaradt, s az emberek csak maguk között suttogták, hogy hol van a hadsereg? A vezér ugyanis egyedül érkezett meg. de másfél száz ezer ember haláláról hivatalosan nem beszélt senki. Még utána sem, sokáig. Nemeskürtyé az érdem, hogy Örkény Voronyezs drámája után, amit ugyan nem adtak elő, valósággal felfedezte a 2. magyar hadsereg pusztulásának történetét, s könyve alapján írta meg Örkény Istvánnal közösen a Requiemet. amiből a mostani tévédrámd készült. Ha színműként nézzük, mondhatunk kifogást, de itt nem színházról van szó, hanem történelemről, amelynek nincs hőse, csak áldozatai vannak. Megrendültén emlékeztünk rájuk. A biztonság jegyében Dario Niccodemi nagyon sok színdarabot írt, legtöbbjét nálunk nem játszották, bár némelyik talán a felfedezés erejével is hatna, vagy legalábbis alkalmas lenne arra, hogy új oldaláról mutassa be A tacskó és a Hajnalban, délben, este szerzőjét. Járt utat a járatlanért el ne hagyj, mondja egy nem egészen bölcs közmondás, marad tehát a világsikeres Niccodemi, annyival is inkább, mert mindössze két szereplőre van szükség, a sikerről pedig maga a szerző gondoskodott, aki mindent tudott a színházról. Nemcsak hazájában, mert francia színműíróként kezdte, s csak később tért vissza az anyanyelvhez, s rögtön színházat is alapított. Ebben a kedélyes, de különösebb izgalmakat nem kavaró darabban az a megnyugtató, hogy a néző az első pillanattól beavatottnak érezheti magát, tudja, hogy a szerző nem csalja meg reményeit, Anna és Mario egymásra talál, mert nem lehet másként. A maga korában, jó fél évszázaddal ezelőtt, elsősorban ez hatott, a játék óraműre emlékeztető precizitása, ma viszont úgy érezzük, ez tulajdonképpen gyengéje is. Esetenként megtörténhet, hogy ilyen az élet, a színháztól viszont valami mást várnánk, nagyobb emóciókat, több hatást, vagyis több színházat. Nem baj, Ráckevei Anna és Szakácsi Sándor egyébként is otthonosan mozog ebben az előkelő világban, a néző sem unatkozik, legföljebb arra gondol; mégis csak le kellene térnie arról a bizonyos járt útról, mert a kitaposott ösvények mindig ugyanoda vezetnek. Tulajdonképpen ugyanez vonatkozik A kertész kutyájára is, ami Bajor Gizi színháztörténelmi jelentőségű Dianája óta kisebb megszakításokkal állandóan műsoron van, pedig Félix Lope de Vega Carpio több mint kétezer (!) színdarabot írt, s ha csak magyar fordításait nézzük is, lenne miből válogatni, mert a Gyilkos falu legalább ilyen jó darab, s a Sevilla csillaga vagy A furfangos menyasszony is megérdemelné a televízió nagy nyilvánosságát. De az is lehet szempont, hogy tegyük közkinccsé ezt a jókedvű vígjátékot, aminek már számos színpadi változatát láthattuk, s mi tagadás, jobbat is, mint a rendező Lengyel György felfogása, ami korrekt, hagyományos, de szívesebben láttunk volna olyan rendezést, ami Lope de Vega szándékához közelebb áll, ahol a nagyúri és szemérmesen szerelmes Dianával szemben egy számító, hozományvadász himpellér áll, s természetesen diadalmaskodik. mert esetenként a szerelmes Titánia nem hajlandó észrevenni, hogy Zuboly szamárfejet hord. Lope de Vega darabjában ez Shakespeare-i gondolat bujkál, de ezt ebben a tévéváltozatban sem ismertük fel. CSÁNY1 LÁSZLÓ
