Tolna Megyei Népújság, 1986. június (36. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-07 / 133. szám
10 Képújság Iszaak Babel művei Az Európa Kiadó az idei ünnepi könyvhétre időzítette, értékes ajándékként, Babel műveinek minden eddiginél teljesebb gyűjteményét. A korábban ismert szövegek kétszerese került a majd’ kilencszáz oldalas kötet lapjaira: elbeszélések, színművek, filmforgatókönyvek, cikkek, karcolatok, levelek. A zsidó eredetű, szövevényes sorsú odesszai család nagytehetségű - sőt eleve „zseninek nevelt”! - fia Gorkijtól kapta az indítást, az útravalót: „Uram, nyilvánvalóvá vált, hogy ön semmit sem tud, ellenben sokat megsejt... Éppen ezért menjen a nép közé...” Babel - írásaiban sem fordítva hátat szülővárosának, „az orosz Marseille-nek” és embereinek - nagyon komolyan vette a jótanácsot, s álruha nélkül, azonosulva vegyült el az ezerarcú népben. Rövid életében legalább ezerféle mesterséget kipróbált. A vándorlás, a tartalmas csavargás mint írói töltekezés nagy divat volt a XX. század első két évtizedében. Ebben merítkezett meg ő is. S persze a forradalmat szolgálta, a nagy október katonája volt. Pályájának hullámvonala meghökkentő. Hol naponta ontja a novellákat, hol elfordul a tolitól. Hol életidegenségét bírálják hazájában (éppen őneki!), hol utólérhetetlen realizmusát ecsetelik európai hírnevének nem mindig jóaka- ratú szálláscsinálói. A szovjet írók első, 1934-es kongresszusán a legnagyobb vitát kiváltó felszólalások egyike az ő nevéhez fűződött - de pár év múltán hamis vádak alapján őt is meghurcolták, kevéssel utóbb jeltelen sírba temették. Az ötvenes évek tisztultabb légköre adta vissza emberi és művészi becsületét: azóta a Szovjetunióban is a legkiválóbbak közé sorolják. Legszélesebb körben való népszerűségét nem elsősorban a kalandos-tragikus élet alapozza meg, hanem az az egyedi hely, amelyet egy ősrégi epikus műfaj megújításával vívott ki magának. Az anekdotáról van szó, a tömör, frappáns, csattanós elbeszélésről. Babel kezén valóban azzá lett: az ő írásait terjengős- ség, fecsegés, rossz értelemben vett cimborálás nem rontja meg. Legtöbbször a balladásság jellemző rá: lírát, drámát, epikát tud sűríteni kihagyásos szerkezetű alkotásaiba. Elharapja a mondatait, hogy annál többet beszélhessen el velük. Nem tartózkodik a naturalizmustól, de mielőtt annak iszapja lassan lahúzná, váratlan fordulattal lengébb, szimboliku- sabb irodalmi tájékokra vágtat. Az Európa újdonságát Gereben Ágnes kivételes hozzáértéssel és ügyszeretettel válogatta, gondozta, jegyzetelte. Nem lehet elégszer újraolvasni az Odesszai történeteket, a Galambdúcom története írásait, az Alkony, és a Marija című színdarabokat (az előbbi jelenleg is műsoron van a Thália Színházban), s a korábban nem ismert műveket. S mennyi fölfedezést kínál az olvasók által sajnos gyakorta mellőzött, átlapozott levelek anyaga! 1935-ben például így vall anyjának: „Nem azért írok ritkán, mert rosszul megy a sorom... Rendezetlen az életem és ez a rendezetlenség nem másból, mint a munkámmal kapcsolatos kételyekből és válságokból fakad. Egy olyan egységes országban, mint a miénk, lehetetlen, hogy ne legyen bizonyos sablon, ezt a sablont akarom én legyőzni, új gondolatokat, érzéseket, ritmust vinni irodalmunkba...” „Egy darabig még élek” - üzente 1928-ban a betegeskedése miatt aggódó Gorkijnak. Nemcsak egy darabig - tudja a mai olvasó, kezében a művel. (Európai Könyvkiadó, 1986). TARJÁN TAMÁS 1986. június 7. eára emlékezett még a tavaszi B próbák idejéről, de azt már nem tudta fölidézni, hogyan is szere___________pelt az aranyszőke kis bestia az évzáró ünnepélyen. Hogyan is idézhetné föl? Azok a napok úgy vilióznak, úsznak, remegnek agyában, mint valami rosszul vágott film, amelyet különben is félálomban, enyhe kábulatban látott. Olykor úgy érzi, hónapokig tartott, máskor csupán néhány percnyire zsugorodik emlékeiben az utolsó hét: Margó jön az osztályról, puszikat cuppog a füle mellett, a meggylikőrt egyhajtásra issza ki, idegességében kettétöri a cigarettát, földre ejti ezüstös kis neszeszerét, amelyben öngyújtó után kaparász, szidja a villamost, majd a csoportvezetőt, végül az elnökhelyettest is, aki - ő ezt bizonyosra veszi - kihúzta Valikáta kitüntetési fölterjesztésből, mert az osztályvezető asztalán ő lyég látta a névsorban, dehát a szép Zelenszkynének kellett adni, mert az ő ura ugyebár, no meg egyébként is tudjuk, amit tudunk... A búcsúztatását keddi napon, tizenegy órára tűzték ki. Elhatározta, hogy ugyanolyan gazdag asztalt csinál, mintha mégis megkapta volna a legmagasabb elismerést. Maga vásárolt be kora reggel, a zsúrkenyeret megátóhVigh úrtól hozta. Pista fél napig futkosott valódi körtepálinkáért, mert az igazgató azt szereti igazán... Tíz órakor jött a telefon, hogy csupán a helyettes kartársnő, meg a szakszervezeti titkár jöhet át, mert az igazgató elvtársat az osztályra rendelték, így nem jöhet a csoport- vezető sem, de ezúton is kívánnak a nyugdíjas évekre jó egészséget és jó pihenést, no és számítanak Valikára természetesen, amennyiben... Erzsiké, a legrégibb dadus kővé dermedt, amikor odarikácsolta neki: moslékba az összes szendviccsel Erzsi kém, a moslékba, de hamar! Állítólag pénteken keresték a lakásán egy csokor gerberával, de a szomszédok se tudták megmondani, merre is van a kert... Milyen erősen elhatározta akkor: soha többé nem lépi át az óvoda küszöbét! Bizonyosra vette, hogy a kísértés amúgy sem lesz erős: megsértették, ő visszasértett, semmi dolguk egymással tovább. A postás ugyanúgy hozza a háromezerhatszáznyolc forintot, mintha diadalív alatt hagyta volna el szeretett munkahelyét. És különben is: így sokkal könnyebb. Mindenkinek ezt ajánlaná, legalább nem kívánkozna vissza a sok buta öreg oda, ahol a helyén másvalaki ül már, s ahova egyébként is csak udvariasságból hívják, hiszen a „miért nem jössz be soha?’’, meg a „nézz már be egyszer” valójában azt jelenti: jól megvagyunk nélküled, egyáltalán nem hiányzol. Klári, az utóda mégis levette a lábáról. Már az a vagányság nagyon tetszett neki, ahogyan a nyomára bukkant: valamiképp kinyomozta, merre is van az a Farkirét, kis piros autója úgy pattogott a dágványos dülőúton, mint a gumilabda, de ő hajtott, kanyargóit, akár egy versenyző, és tévedés nélkül fordult be hozzájuk a két serdülő jegenye között. Nem köntörfalazott, nem magyarázkodott, kimondta kereken: azért jöttem, Valikám, mert szükségünk van rád! Nem csábítgatta a várható haszonnal, nem is beszélt pénzről, ahogy a munkáról sem, tudta, hogy fölösleges. Csupán azzal rendítette meg kissé, amikor ugyancsak határozottan kimondta: akkor hétfőn délben várlak... Tehát délutánosnak hívja. Igen, délutánosnak. Talán csoportot adjon? Netán a vezetői helyet cseréljék vissza? Percnyi gondolkodás után határozott igent mondott. Bea mindegyre szűkülő köröket írt, egyre közeledett feléje. Ó, mennyire ismeri ezt még kezdő korából: a gyerek eljátszik, fölszabadultan tombol, fickándozik a többiekkel, akár a csikó, ám egy pillanatban megáll hirtelen, magára marad a nyüzsgésben. Egyikük ilyenkor szégyenlősen elfordul, ujját a szájába illeszti, s lopva cumizgat, a másik csak kitörli a haját kipirult arcából, csendesen körbenéz, egy felnőtt kezet keres, amelybe belekapaszkodhat, s amelyet valamiképp rávehet arra, hogy fején legalább egyszer végigsimítson. Ugrott Bea mindjárt, az első biztató mozdulatra. Térdére mászott, hozzábújt, majd kissé távolabb tolta magától a felnőtt arcot, mint a romló öregasszonyok, apró ujjait félénken megjáratta a bőrön. Szemével az óvónéni szemét kutatva nézett, seppegve szólalt meg:- Ugye, Valika néni, te már nagyon öreg vagy, amiért ilyen ráncos az arcod? Ugye... A rángást nem tudta visszafogni. Karja, mint az önállósult rugó kezdett remegni. Nem lökte el a kislányt, inkább szorította volna még, de az puhán, kevéske riadalommal lecsúszott az öléből. Állt még mellette, fogta a kezét. Bea most a megvastagodott ujja- kat, majd a reszelős tenyeret tartotta maga elé.- És itt is... - mondta. Erőltette a nyugalmat. Térdén reszkető kezei egymást szorították. Ötvenig számolt hang nélkül, lassan. Csak utána ment ki a mosdóba. Megijedt magától, amikor a tükörbe nézett. Haja gondozatlan, arca szinte fekete. De nem is a látvány csavarta belé a fájdalmat, hanem az emlék, amely most eléje villant. Mert milyen jól is állt valamikor fehér köpenyéhéz a lebarnult bőr! Csak nemrég is... No, tíz éve azért lehet már... Megjöttek a Balatonról, Pista első nap behozta dolgozni. Ő köpenyt vett, az ura még ott téblábolt a szobában, egyszer csak eléje lépett, mohón elkapta, ő restellkedve tolta el magától... És most? Égett akáctuskó az arca. Hiába adta a lánya azt a krémet, egyszer sem használta. De minek is? Ott kint... Igen, úgy látszik, másként barnul, aki napozik. A ráérősen elnyúló nőket szépíti a friss délelőtti fény, de a paprikasorok között hajladozó munkálkodót csak égeti, csúfítja? Legyintett, mint régen: ne hülyülj, Vali! Vénasszony vagy, persze, de nem százéves: elmégy Tusikához, egy kis pakolás, egy kis renoválás, mindjárt visszajön öthat év. Igen, igen, feleselt magával, a lélek rugalmassága még előhívható, de a test nem követi ebben. Nézd csak meg a nyakad bőrét, a szemed környékét... Fáradtan, megereszkedve csoszogott vissza a terembe. Munkába került, amíg valamicske rendet teremtett az apróságok között. Nem olyan szigorú már ez a csöndes pihenő, mint a régi időkben, azt azért mégsem engedheti, hogy a sarokban az öt fiú szabályos ütközetet vívjon, s a leánykák az asztalán táncoljanak. Beát keresi. A kis szöszke ledőlt az apró vászon ágyra, fejét azonban félkönyékre támasztva a mágneses tábla felé fordítja, ahol a délelőtti mese figurái állnak elhagyatottan. Egyik lába lelóg a heverőről, azzal lassan harangoz. Most felül. Feléje néz. Feláll, elindul. Előrenyújtott kezével már az ő karját fogja. Mozdulata kérő: ültesse a térdére ismét. A tágranyílt szemek megint kutatva járnak az arcon. A duzzadt kis száj megnyílik, parányi recés fogak fénylenek elő.- Valika néni, tudom már... - suttogja a kislány. - De nem mondom meg senkinek, még az Eszternek sem... Te vagy az elvarázsolt tündérszép királykisasszony... Ha megpuszillak, újra szép lesz a bőröd, és fényleni fog a hajacskád, mint az aranysujtás... Ijedten löki el magától Beát. Futni kezd. Már a folyosó kőkockáin csattog a papucsa. Könnyeitől nem lát, keze azonban emlékezik: megtalálja a nagy bejárati ajtó kilincsét. *A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása novella-kategóriában. Annus József: DÉLUTÁN „KHencek" - félidőben Az Elérhetetlen föld címlapja Birtalan Ferenc: Jobbra vagy balra Visszatérni az indulás színhelyére - húsz év után! - bizony ez okozhat némi megrendülést, érzelmi megrázkódtatást. Annak a kilenc költőnek is, aki a hatvanas évek közepén „összetanakodék”, hogy ők pedig nem adják alább: maguk szerkesztette antológiával lépnek be az irodalomba. Másként nem érdemes. A költők akkoriban egyetemi hallgatók voltak az Eötvös Loránd Tudományegye- tem bölcsészkarán, s néhányuknak már itt-ott verse is megjelent. Szorgosan jártak az alkotókör összejöveteleire, s vitáztak sokszor hajnalig - reformról és szocializmusról, Weöres Sándorról és Juhász Ferencről, a költészet megújításáról. Ezeken a vitákon kezdett kirajzolódni antológiájuk terve - s lassan összeállt a névsor is. Rózsa Endre, Utassy Jószef, Kiss Benedek, Győri László, Oláh János, Mezey Katalin, Molnár (Péntek) Imre, Konczek József és Kovács István kívántak együtt, egymást vállalva fellépni, ahogy később Nagy László írta az antológia előszavában: „rajban felrepülni”. Hittek tehetségükben, hittek a korban: hogy fontos dolgokat tudnak kimondani. Emberségről, magyarságról, szocializmusról. Az antológiának a baráti körben hamarosan szerkesztője is akadt Angyal János személyében, aki akkor - végzés után 67-től - az Új írás szerkesztőségében a fiatal, pályakezdő költők kézirataival foglalatoskodott. A kéziratokat elbíráló „szerkesztőségi ülések” többnyire az egyetem Károlyi Mihály utcai klubjában zajlottak. Nyilván ebben közrejátszott az is, hogy Rózsa Endre volt a klub vezetője. A kötet összeállt, címe - Oláh János verse nyomán - Elérhetetlen föld lett. 67-re megíródott Nagy László szív- melengető előszava is. Egyszóval minden készen állt az induláshoz... Csak éppen kiadó nem akadt. Végül 69 végén az Írószövetség KISZ- bizottságának égisze alatt, Darvas József atyai támogatásával megjelent a kis könyv, a kilenc költő fényképével, verseivel. Viharos fogadtatásban részesült. Akadtak rajongó hívei, s fanyalgó elutasítói. Mégis - valamiképpen a „fiatal irodalom” áttörését jelentette az Elérhetetlen föld „felbukkanása”. Egy új nemzedék adta le vele névjegyét, akit többé már nem lehetett a kapun „kívül” tudni. A „kilencek" azóta „fogalommá” váltak, irodalomtörténeti „kategóriává”. Köteteik jelentek meg, többen más - prózai - műfajokban is nevet szereztek. S talán ők is érzik: a „kilencek” félidőben vannak... Nemcsak abban az értelemben, hogy többségük már bemutatkozott. Azért is, mert alkotói pályájuk felét már biztosan maguk mögött hagyták. S a kérdés óhatatlanul felmerül: mit hoz a „második félidő”? MAKAI TÓTH MÁRIA Egész régen, nagyon régen, amikor Balázs még a hamut is mamunak mondta, és egyáltalán ha mondott valamit, igen-igen oda kellett figyelni, hogy mit is mond, amikor a lépcsőmászás még gyakran nehéz pillanatokat szerzett neki, hát akkor történt egy szép tavaszi napon, hogy... Persze az igazsághoz hozzátartozik, a bölcsiben egyáltalán nem okozott gondot Balázs rejtelmes beszéde, mert ott az volt a divat. A nagycsoportban is. Hát még a középsőben! ... lázas sietséggel készülődtünk, mielőbb kiérjünk a friss levegőre, s a rügyező-levelező bokros-fás parkon keresztül egy jót sétáljunk hazáig. Kiskati és Balázs az öltözőasztalon még megtárgyalta a nap legfontosabb eseményeit, aztán uccu-neki indultunk. Ami úgy nézett ki, hogy háromlépésenként megálltunk, mert Balázs valamit talált, felfedezett, amit kötelességének érzett közölni velem.- Látod?- Mi ez?- Miért?- Mikor?- Hová? (A közérdeklődésre való tekintettel az előbbiek erősen magyarítva.) Szóval változatos, érdekes út előtt álltunk. A park közelében Balázs valami varázslatos mondókába kezdett, s bár minden tudásomat latba vetettem, a feladvány reménytelenül nehéznek bizonyult.- Nem értem! Mit mondtál, kisfiam? Kisfiam megismételte, de az csak bonyolította a helyzetet.- Toita titő! így vonultunk át lassan, három-, öt-, tízlépésenként, változatos kérdésekkel, illetve a feladvánnyal.- Látod?- Mi ez?- Miért?- Mikor?- Hová?- Toita titő! Hát istenem, ilyen az anyanyelv, alapfokon. És csak egy szerencsétlen, sétában megfáradt apa vagyok, és apanyelv - sajnos - nincsen, zsörtölődtem magamban, míg szép lassan hazaértünk. Házunk előtt Balázs élénk eszmecserébe kezdett Bori nénivel és Fodor nénivel, őket is elkápráztatva ragyogóra sikeredett találmányával.- Toita titő! Bori néni, Fodor néni - akik már igen nehéz időket is megéltek -, mosolygó arccal figyeltek. Aztán feszülten.- Hogy mondtad, Balázskám?- Balázs! - tiltakozott gyermekem önérzetesen, mert soha sem szerette a becézgetést.- Toita titő!- Feri, maga érti? Töredelmesen bevallotam, hogy ez a kijelentés már sokszor elhangzott, de bővebb felvilágosítást én sem tudok adni. Miután elbúcsúzkodtunk Bori néniéktől, nekivágtunk a lépcsöház- nak. Két lépcső két lábon, három lépcső négykézláb. így, változatosan a hetvenkét lépcsőn a lakásig. Balázs nagy robajjal toppant a szobába.- Toita titő! Édesanyja (aki a feleségem) mindkettőnket végigmért, s fejcsóválva megszólalt:- Nem csodálkozom. Tényleg nem csodálkozott. Én annál inkább.- Mi az, hogy nem csodálkozol?! Egész úton ezt hajtogatta, több tolmácscsal kísérleteztem, és te nem csodálkozol?! - kérdeztem sebzett önérzettel.- Nézz a lábára! Odanéztem. Hogy is mondjam, hát, szóval... Balázs lábán úgy állt a cipő, mintha egyszerre akarna jobbra és balra menni. Uram-atyám!- Szorít a cipő? Balázs sértődötten válaszolt:- Mondtam, toita titő!- A saját fiadat sem érted - korholt feleségem -, micsoda apa vagy? - s nekiállt kifűzögetni, átcserélni a cipőket.- Na! Nem toita titő! - mondta diadalittasan Balázs. Mindhárman nevettünk, nevettünk...- Édes anyanyelv - dörmögtem orrom alatt -, az a jó édes...
