Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-13 / 111. szám

A KÉPÚJSÁG 1986. május 13. Idő van? Tévénapló Móricz és Rippl-Rónai Móricz Zsigmondi igazi realista, akit csak a valóság érdekelt, ö maga kevés beszédű volt, de szívesen hall­gatta az embereket, történeteiket, szavaikat feljegyezte, -s a pályakezdő novellának, a Hét krajcárnak éppúgy valóságos az alapja, mint nagy regényének, a Rokonok­nak, amelyben jónéhány város, köztük Szekszárd ismert magára. Egyik legszebb könyve, A boldog ember távoli rokonának, Papp Mihálynak elbeszéléséből ké­szült, az Árvácska történetét Csibe mondta el, a Míg új a szerelem pedig saját házasságának tükre. Természetes, hogy az 1913-ban megjelent Kerek Fer- kónak is valóság az alapja, sőt, hősének nevét sem változtatta meg. Szerencsés lelemény volt tehát, hogy néhai Kerek Ferenc rokona, dr. Kerek Ferenc nyu­galmazott főorvos megszólalt egy riportfilmben, s sze­mélyes emlékek, öreg fényképek idézték a regény és a hajdani Kisújszállás világát. A 79 éves Kerek főorvos sok titok tudója, irodalomtörténeti érdekességekkel is tud szolgálni, amit jobban ki lehetett volna használni, jóllehet a regény és kisújszállási környezet eléggé is­mert. Kár, mindenképpen kár, hogy a riport kifejezetten nyugdíjasoknak készült, s így sok minden keveredett benne, a végén még azt is megtudtuk, hogy ma is napi három órát dolgozik, mert kevés a nyugdija. Pedig jobban ki lehetett volna használni ezt a lehetőséget, ugyanis dr. Kerek Ferenc sok mindent látott és ta­pasztalt. Ödön fényképről láthatjuk apjának autó­mobilját a század elejéről, s eddig be nem mutatott filmrészletek jelentek meg Karády Katalinról, ugyanis Kerek főorvos, mint amatőr filmes bejáratos volt a filmgyárba is. Egyébként is kitűnő riportalany, jó lenne újra fel­keresni, mert a század egyik hitelt érdemlő tanúja. Az már a műsorszerkesztés rejtélye, hogy ezt a bőség za­varával viaskodó filmet péntek délelőtt 9 óra 50 perc­kor vetítették. A Rippl-Rónai filmet viszont ugyanaznap, tizenkét órával később, — ez is rejtély, mert jól szerkesztett, hatásos film, s ráadásul kapcsolódik Móriczhoz is: barátok voltak, Móricz legszebb portréját pedig Rippl- Rónai készítette; láthattuk is a filmben. Rippl-Rónai József 125 éve született; kár, hogy ilyen szép és hasznos filmekhez legtöbbször valami évforduló alkalma szükségeltetik. Vele kezdődik a modern magyar képzőművészet. Ismerte Cézanne-t, Gauguin néhány fametszetével ajándékozta meg, járt Tuolouse-Lautrec műtermében, tagja volt a Nabis-csoportnak, barátja Maillol-nak, Bonnard-nak, Vuillard-nak, akik egyenrangú társuk­nak tekintették. Az utókornak vele kapcsolatban köny- nyű dolga van, mert emlékirataiból minden lényegeset megtudunk róla, a korabeli Párizsról, s mindenekelőtt Munkácsyról, akinek segédjeként dolgozott, nem egy képét másolta le, amit a mesternek csak szignálnia kel­lett. Majd egy napon elköszönt tőle, feladta a jólétet, mert nem akart „gazdag amerikai henteseknek” fes­teni, s elindult azon az úton, ami a modern magyar festészet első nagy állomásához vezetett. A film (Kernács Gabriella szerkesztő, Kútvölgyi Ka­talin rendező) látványosan kalauzol végig Rippl-Rónai életén és művészetén, jól fotografált képeket látha­tunk, az emlékezésből, levelekből válogatott részletek, Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének strófájával, hatásosan idézik a mestert, bár mindenből több is lehetett volna. Legfőképp azt hiányoltuk, hogy említés sem történt a nemrég elhunyt Martyn Ferencről, a század másik nagy mesteréről, aki pedig nevelt fia és tanítványa volt Rippl-Rónainak. Cs. L. Lantos István zongoraestjéről Moziban Gothár Péter filmrendező első nagy sikerét az 1981-ben készült 'Megáll az idő című alkotással érte el. A film arra vállalkozott, amire — a dolog kényes volta miatt — se előtte, és legalábbis ed­dig, se utána nem volt példa. Nevezetesen a hatvanas évek első fele magyar valóságá­nak kritikai bemutatására, az akkori tizenévesek min­dennapjain keresztül. A szo­katlanul nyílt és őszinte képsorok megtekintése után minden elfogulatlan ember számára világossá vált: Got­hár Péter a mai magyar filmművészet talán legérzé­kenyebb, legeredetibb alak­ja. Ezt a véleményt csak meg­erősíti a most bemutatott — a címválasztás nyilvánvaló­an célzatos — Idő van. Több . mint húsz év telt el, a jelen­ben járunk, a tizenéves ka­maszkorból napjainkra a társadalomba bei lleszkedet t (?) harminc-harmincöt éves felnőttek váltak, akik élik mindennapos kis életüket. A mai harmincon túliak — képzeteink szerint — be­futott, megállapodott embe­rek. Van feleségük, mint a film főhősének, Halasi Mi­hálynak, két gyerekük, más­fél szobás lakótelepi laká­suk, egy jobb sorsra érdemes Trabant személygépkocsijuk, fix fizetésük, biztos munka­helyük a gyárban, évente beutalóval nyaralhatnak a vállalati üdülőben. íme, minden adott a boldogság­hoz. Ez a Halasi Mihály a nem­rég tragikus körülmények között elhunyt Zala Márk alakítja, — ki tudja miért — örökké renitenskedik. Kép­telen belenyugodni abba, Keszthelyi kulturális kínálat Gazdag és változatos kul­turális programmal várja az idei nyáron a hazai és kül­földi vendegeket Keszthely. A sokszínű kínálatból ki­emelkednek a Festetics-,kas­télyban és a Karmelita- templomban rendezett hang­versenyek, amelyeken olyan kiváló művészek lépnek fel, mint Gabos Gábor, Rohmann Imre, Simándy József, Lehot- ka Gábor, a szovjet Lev Vilaszenko, az NSZK-beli Trandel Pliz. Nem maradnak, vonzó koncertek nélkül a könnyűmuzsika rajongói sem. Többek között Kovács Kati, Soltész Rezső, a Dolly-Roll és az R-Go együttes vendég­szerepei a városban. A színpadon három jeles színész, 'Bálint András, Eper­jes Károly és Kálmán György, majd a végén né­hány percre Gordon Zsuzsa mindent elkövet, hogy vég­re történjék valami; a néző­tér felett azonban az una­lom fáradt felhője lebeg, s még az sem mozgatja meg a jószándékú képzeletet, hogy a színfalak mögül időnként farkasok üvöltenek, madarak csipognak, kakasok kukoré­kolnak. Lehet, hogy Sam Shepard jó író, ez a darabja azonban még csak a rutinos színházi embert sem segíti; ügyetlenül egymás mellé állí­tott jelenetek laza sora. Csak egyetlen példát: a darab vé­gén Bálint András a telefon­zsinórral megfojtja testvé­rét, mert valaminek mégis­csak kell történnie. A jelene­tet végignézi anyjuk is, aki azonban csak ennyit tud mondani: menjetek a küszö­bön túlra, ne itt csináljátok. Ez pedig nem az anya szívte­lenségét példázza, hanem a szerző tehetetlenségét, aki — hogy minden a lehető legna­gyobb rendiben van. Új és új kalandokba, lehetetlenebb­nél lehetetlenebb helyzetekbe keveredik. (A forgatókönyv- író egyébként a nem kevés­bé eredeti és excentrikus ős- tehetség, Esterházy Péter.) Már a fergeteges bevezető képsorok is jellemzőek a film egészére. A főhős 'be­megy munkahelyére, azaz csak bemenne, de otthon fe­lejtette belépőjét. A portás, aki régi Ismerőse Mihálynak, a házirendnek (vagy a szol­gálati szabályzatnak?) meg­felelően feltartóztatja és va­lami „szem. szám”-mal nyag- gatja. Mihály nem törődik a zaklatással, folytatja útját. Mire a portás pillanatok alatt riasztja az őrszemélyze­tet, lábdobogás hallatszik, Miguel Littin chilei film­rendező drámai vállalkozá­sát örökítétte meg legújabb kisregényében Gabriel Gar­cia Marquez kolumbiai író. Művét vasárnaptól kezdve folytatásokban közli az El Pais című madridi lap, s ezzel egyidejűleg Argentí­nában és Kolumbiában is megjelenik. „Miguel Littin kalandja, Rangrejtve Chilében” cím­mel adta közre legújabb művét Gábriel Garcia Mar­quez. A 44 esztendős rendező 1973-ban illegálisan kény­szerült hazája elhagyására. Tizenkét évvel később igazi kilétét éltitkolva tért vissza az országba, és filmet forga­tott Pinochet diktatúrájáról. Olyannyira sikerült megté­vesztenie a hatóságokat, legalábbis ebben a darabban — csak körbejár egy témát, anélkül, hogy ábrázolna, lég­kört teremtene. Közismert tény, hogy iro­dalmunk mindig fogékony volt az idegen értékekre, s kevés nemzetnek van olyan j el ént ős műf o r d í tás - ir o dal- ma, mint nekünk. Jól is van A görög mitológia szerint Erósz egyidős Gálával, a föld istennőjével, s közvetlenül a Khaosz után keletkezett. Egy változat úgy tuja, hogy Her­mész és Aphrodité fia, aki az istennő kertjében levő édes és keserű források ví­zébe mártja nyilát, s ezt lö­vi a halandók szívébe, ősi istenség, akinek hatalmával nem lehet szembeszállni, s a tapasztalat azt mutatja, hogy nem is akar senki. Ennyit a Női sorsok című hat rövidebb-hosszabb jele­net védelmében. Franca Rama és Dario Fo eltorzult arcok tűnnek fel, hangos vezényszavak röp­ködnék, egy kapkodó kéz lő­szert oszt, előkerülnek a szolgálati fegyverek és már­is egy vadnyugati pdsztoly- párbaly kellős közepén va­gyunk. Lehet ma Magyaror­szágon egy gyárba engedély nélkül, büntetlenül belépni? Hasonlóan elsöprő erejű a többi geg is. Közös jellemző a szabad asszociációk azon­nali képi megjelenítése. Gothár Péternek nincse­nek illúziói. Szakít a kötele­ző optimizmussal és híven tudósít a mai középgeneráció kiábrándulásáról. És mit te­het a néző? Legjobb, ha ne­vet az egészen, bár néha kis­sé keserű ez a nevetés. hogy még a Modena-palotá- ban, az elnök munkahelyén is járhatott. A chilei filmrendező négy­órás dokumentumfilmjének elkészítése rövidesen befeje­ződik. Az alkotás a spanyol állami televízióval kopro­dukcióban került tető alá, és a sorozatot négy egymást kö­vető vasárnap sugározzák majd Madridban. Gabriel Garcia Marquez és a chilei művész között szoros munka- kapcsolat áll fenn. Littin hat esztendővel ezelőtt filmre vitte Garda Marquez Mon­tiéi özvegye című regényét. Most Littin lett az író leg­újabb hőse. A chilei művész­ről szóló 'kisregény egyébként egyes szám első személyben megírt, politikai tartalmú monológ. így, ezt a darabot azonban kár volt átvenni, lefordíta­ni, előadni, mert még csak nem is bestseller, ami nem­csak eladhatóságot, hanem sikert is jelent. A kortárs irodalom beláthatalanul gaz­dag, értékekben is, csak jól kell választani. A Radnóti Miklós Színpadnak ez nem sikerült ezúttal. Az elisme­rés a hősiesen küzdő színé­szeké, akiknek a rendező, Verebes István próbált segí­teni, amennyire a szerző en­gedte. kertje írta ezeket a jeleneteket, amelyek a női sorsot van­nak hivatva példázni, értve ezen különböző szerelmi kap­csolatokat, kezdve egy magá­nyos asszony sorsán, s befe­jezve az elmeházban, ahol egy laza erkölcsű — nevez­zük csak így — leányzó mondja el nem éppen épüle­tes kalandjait. A kortárs olasz szinház számos meglepetéssel és vi­lágsikerrel szolgált, s Ugo Betti, Eduardo de Filippo, Aldo Nicolaj neve nálunk is jól cseng. Dario Fo-.nak inkább a híre jutott el hoz­Rádió Diplomakórtan Mindannyian ismerünk „mellékvágányra” lépett diplomásokat. Utaztunk már mérnök vagy tanár vezette taxában, étteremben elénk tette már a vasárnapi ebédet népművelő és arról is van in­formációnk, hogy két diplo­mával a zsebükben rakják ki egyesek a szenesvagonokat. Egy ideig közfelháborodás kísérte ezeket a jelenségeket, aztán elült a vihar, és — sajnos — egyre több diplo­más hagyja el azt a munüoa- területet, amelyre megszerez­te a képesítését. A nemrégiben Rózsa Fe- renc-díjjal kitünteti Szél Jú­lia Értékmegőrző című so­rozatának legutóbbi két adá­sa e témában írt kórképet azokról az emberekről, akik­nek saját akaratukból vagy önhibájukon kívül „kallódott el” a diplomájuk. ■ Az első részben mind több kiváltó okkal ismerkedhet­tünk meg. A pályát elhagyó diplomások egyenkénti meg­szólalása amúgy is, külön- külön is megszívlelendő és vizsgálandó gondot takar. El­lenben, így,' egy csokorba gyűjtve, mindenképpen hosz. szabb és mélyebb elemzést- értelmezést érdemelne. És nem utolsósorban társadalmi méretekben megtervezett és átgondolt intézkedést. Az elmúlt vasárnap hallott második rész a mérnököké volt. A kezdő adás érdekes­ségével és igényes kutató­szándékával folytatódó má­sodik rész a mérnökközér­zet és státuszhelyzet-vizsgá- lat már az üzemszervezés és a közgazdaság felé orientá­lódott. Roppant érdekes kér­désekre kereste a választ Szél Júlia. Valójában a ké­pességüknek megfelelő he­lyen dolgoznak-e a mérnö­kök? Profitált-e tudásukból, alkotó készségükből az a cég, ahol dolgoznak? Vagy cslak a szervezeti hierarchia megha­tározta szeletmunkát gyötrik? A társadalmi presztízsrend- szerben hol érzik magukat? Aki hallgatója volt ennek az igényes sorozatnak, ha nem is kimerítő, de fontos válaszokat kapott ezekre a kérdésekre. Egy példát: a Fémmunkás Vállalatnál meg­mozdult Valami. Olyan alko­tóközösséget hoztak létre műszaki mérnökök és szak­értők részvételével, amely­ben kizárólag a termelést szolgálják. Szakítottak a hie­rarchikus szemlélettel, ami már visszafogta a termelést. * Most olyan szellemben és olyan feltételék között dol­gozhatnak — önbecsülésü­ket sem feledve — a mérnö­kök, amit követni kellene zánk, de az említettekhez valószínűleg nem mérhető, igaz, műfaja is más, mert elsősorban a hajdani farce érdekli, a commedia deli ’arte, az abszurd színház. Ezek a csip-csup jelene­tek is alkalmi ötletekre épül­nek, kivéve Az ébredés cí­műt, amit bizony már jó­val előbb megírt Eric Knigth, akinek derűs elbe­szélésében Yorkshire-ben ébrednek arra az emberek, hogy nincs többé hétfő. 'Nem nagy igényű történe­tek, s természetesen mind­egyik Erósz hatalma körül forog, tizennyolc éven felüli­eknek. Csak az a baj, hogy legtöbbször sok a szöveg és kevés a játék, kiszolgáltatott nők mondják el szerelmeik éppenséggel nem szemérmes történetét, s el is hinnénk sa­nyarú sorsukat, ha nem tudnák, hogy közben mindez nekik is tetszik, azért csi­nálják. A hosszú nevű színházi vállalkozás két színésznőre épít, Margittal Agira és Pé­csi Ildikóra. Ezért is kellett olyan darabokat választani, ahol a többi szereplő csak statiszta. Cs. L. Lantos Istvánnal gyors egymásutánban másodszor találkozhattunk Szekszárdon, ezúttal szólóestjén, és egyál­talán nem bántuk ezt a sű­rűséget. (Különösen azt tud­ván, hogy Lantost ezután né­hány évig nélkülöznünk kell, úgy is humorizálhatnánk: Kobayashi Japánból jött az ÁHZ élére, Lantos pedig, SOlymos Péter, Kertész La­jos és mások sorában — Ja­pánba megy...) A Liszt-évhez aktualizálódó műsora olyan nagy ívű volt, hogy még rátekintésre is az emberbe fojtotta a lélegze­tet. Lantos mindezek tetejé­be egyvégtébe játszotta le, szünet nélkül. Úgy is mond­hatnánk, hogy B-A-C-H pre­lúdium és fúga, a Három el­felejtett keringő és a Scherzo és induló mintha csak neki­rugaszkodást jelentett volna minden idők zongoraművészi teljesítménye egyik nagy etalonjához, a h-moll szoná­tához ... Mert nem fellengzősség állí­tani, hogy az elmúlt évtized­ben „ekkora zongorázást” itt, Szekszárdon csak a ritka pil­lanatokban hallhattunk. Lan­tos nagy fizikai kondíciója és ritkaságszámba menő szel­lemi készültsége luxusértékű dolgokat is megengedhet ma­gának. így az előbb említett tény, hogy egyvégtében, mi több, elegánsan asztalra tesz egy olyan műsort, amelynek máskülönben egy-egy darab­ja is (lásd például B-A-C-H prelúdium és fúga) hangver­seny-csúcspontot jelent A B-A-C-H prelúdium és fúga, valamint a h-moll szo­náta zord nagyságukkal mintegy közrezárták az ol­dottabb, humorizáló, játszó kedvű darabokat: az elfelej­tett keringőket, a Scherzo és induló-t. Am ezek művészi- technikai nehézsége sem* le­becsülendő, ahol a darab könnyedsége megengedte, ott Lantos leheletkönnyű, de félelmetesen nagy tempókat diktált magának. Természetesen a h-moll szonátát kell a koncert csúcs­pontjának neveznünk. Azzá teszi magának az alkotásnak a páratlan volta, és a mos­tani kivételes szépségű, nagyszabású interpretáció. Lantos egységbe tudta fog­lalni a félórás hosszúságú művet, a különbözőségek, el­lentétek, elkülönülő hangulati összetevők nagyszerű ívvé álltak a megformálás során. Lantos még apró emberi humorral sem maradt adó­sunk, a közönség nem enged­te el ráadás nélkül a mű­vészt, s hogy jó sokáig talál­gathattuk, ugyan, melyik kései Liszt-darab lehet ez a mű, melyik Villa d’ Este vál­tozat? — egyik sem... Csön­des mosollyal hozta tudomá­sunkra: saját improvizációja voilt... — dob — SZERI ÁRPÁD Chilei filmrendező másutt is. Színházi esték Unalmas Vadnyugat Kaland a jegyellenőrrel (balról Zala Márk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents