Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
198t>. május 1. ï\fÉPÜJSÂG 5 mindent tudtak egymásról. Az asszony u — —, .. sezlonon, a fiatalember a széken ült. A konyhában megszorult a füst, az asszonyt irritálta ez, de nem szólt. Nyájasan nézett, várt szótlanul. Alkudniok kellett volna: az egyiknek feldicsérnie mindent, a másiknak ellenkezni. Elmondani, hogy sa- létromos a fal, a tető alacsony; képtelenség lenne hálószobákat építeni oda, a fürdőszoba kicsi is, szellőzetlen is... Mondani kellene, hogy majd negyven éve utolsó hónaposként egyenként adogatta az urának a téglát, hogy majd szétszakadt, de dolgozott. A negyvenkét évről is akart szólni az asszony, ennyit töltött az urával, aki öregkorában kergült meg, választott új asszonyt.. . Tudta már a férfi, hogy nem veszi meg a házat. Nem veheti el az asszonytól. Túl nagy a kötődése: ez a há:. a hazája, az élete, mindene ... Vltek egymással szemben, némán, becsülve a mási kát. S az alku elmaradt. Később elbúcsúztak: lelkűkben a másik gondjával, életével, tisztességével. Hazafelé azt gondolta a fiatalember, hogy miért számít ennyit az a ház? Nem mindegy, hol vagyunk otthon? S ahogy a vonat közeledett a távoli városba — lakóhelyére —, egyre vidámabb lett, és talán boldogabb. A lakása felé közeledett. Haza. Az öregember könnyezett március 15-én. Ilyen szépnek még nem hallotta a Himnuszt. Életében sokszor énekelte, de ez a mostani más volt. Fiatalokkal állt egysorban. Az első sornál még dadogott a szó, majd kiteljesedett, erőssé vált, lélekké, az if jaké és az öregemberé. Hazafelé ballagtában is ott dobolt a fülében: „... Hozz rá víg esztendőt..Hetykén ment hazafelé az öregember. Otthon a feleségének a március 15-ről, a Himnuszról, az ünnepről, a hazáról beszélt» Mi a haza? A hazaszeretet? A darabka föld, melyei hazának mondhatunk? „Nem elég annyi, hogy itthon maradtunk!” — mondja a középkorú értelmiségi. Itt, Magyarországon. Ez az én hazaszeretetem. Elég-e ennyi?, kötözködik társa. Mit bizonyít ez? A gyávaságot? Az irtózást a tettől? „Nem érted? — mondta a fiatal értelmiségi. — Képtelen lennék élni idegenek között. Hozzám tartozik minden; a Garay-szobor, a Béla tér, a Kálvária-oldal, azok a hivalkodó házak, a szemét az utcán, a házsár- tos főnököm, a sör a Szászban... A gyermekeim óvodája, a tanítónéni, aki megtanított a betűvetésre ... A májusi virsli, az üveg sör... A fészekmeleg beszélgetések veled ...! A levegő, abban a füst, a korom ... A mi füstünk, a mi kormunk. Érted? Haza! Szó és szó. Nagyon gyönyörűen írják a költők. De, nekem más, prózaibb okaim vannak. Ez a piszkos-szürke flaszter, amit nap mint nap végigjárok, ez az én hazám. Tavasszal szeretek utazni. Amikor éled a természet. Valószínűtlenül zöldül minden, az emberek arca mosolyog, a csitrik kivirulnak és nagylányt játszanak. A pannon táj, a tolnai dombok... az égnek meredő szőlőkarók ... Ah, nincs mit mondanom, aki ezt nem érzi. annak mindegy, hogy Alaszkában, Ausztriában vagy Bantuföldön él... A fiatalasszony a brigádját említi. Azt, amikor bajban volt és a bizalmi nyolcszáz forint segélyt vitt neki. Kötődés? Itt lett szakmunkás, párttag, kiváló dolgozó... itt ismerte meg a férjét. Ebben a gyárban vált felnőtté, fontos emberré, nélkülözhetetlen munkássá ... Szálak. Oldhatatlan kötelékek. A mindennapok. Megyünk kivágni az elöregedett kadarkát. Az öreg nem jön velünk. Esőre áll, ilyen időben nem mozdul. Kényelmes az öreg, meg kéne mozgatni, kesereg a fia. Nem, nem, vitatkozunk. Gondolj csak bele: ha majd harminc év múlva a fiad telepít, elmész-e vele? Kivágni a szőlőt, amit te ültettél, kapáltál, permeteztél? Visszhangzik a völgy: könnyen adják meg magukat a kiöregedő tőkék. Meg-megállunk. S az öregre gondolunk: aki fél az esőtől, a megfázástól. Vagy mégsem? A sírástól fél, az ellágyulástól, attól, hogy egy darabot belőle vágunk ki, mintha a karját metszenénk, nem a szőlőről van már szó. Az évekről, évtizedekről, ami ehhez a darabka földhöz köti őt. Fiatalok vagyunk, még nem érthetjük. A mi diófánk még csak gyerekecs- ke, nem erősödött meg, nyáridőben még nem véd a lombja... S járjuk az új ültetvényt. Szégyenlősen nézünk visz- sza a feldúlt földre, a kupacra rakott, kivágott tőkékre... Valami változott bennünk, s talán egyszerre gondolunk az öregre is, aki nem jött velünk. Szülőföld? Génjeinkben hordozunk valamit... valami kimondhatatlant. Anya. Szülőanya. De csodálatos is. Édesanya ... haza ... Szépecske haza, írja Boldizsár Iván... Hazaszeretet. Megfogalmazható? Hittük, hogy holnapra megforgatjuk a világot, mondja a „negyvenes évek tinije”. S én úgy érzem, hogy megforgattuk a világot. Nekem a lelkemben szól az a dal. Holnapra nemzetközivé lesz a világ, mondtam, mondom, és ettől még magyar vagyok, hű népemhez . . . mert csak akkor lehetek magyar, ha tudom és érzem: a német német akar lenni, a francia francia, az angol angol.. . Maevarorszáe a m‘ hazánk” — éneklik az óvó** Q.dnsnU még nem értik, de majdan ők is vigyázba állnak a Himnusz éneklése közben és nem tudják majd, hogy mikor vált vérükké az a mozdulatlanság, az az érzelem, amit a vers felszabadít bennük. S telitorokkal fújják: .......áldd meg a mag yart, jó kedvvel, bőséggel. . HAZAFI JÓZSEF KITÜNTETETT BRIGÁD Seregi Menyhértre Hirschmann Györgyné A BONY—KS Tolna Megyei Cipőipari Szövetkezet tüzödei brigádja 1976-ban alakult. Tizenegy lány és I asszony szövetkezett a közös munkára. Fennállásuk óta elnyerték az aranykoszorús szocialista brigád címet, megkapták a Szövetkezet Kiváló Brigádja kitüntetést és a Nemzetközi Szocialista Munkaverseny Élenjáró Brigádja elismerést. A brigád tagjai jelentős tevékenységet /ejtenek ki a szövetkezet exportjában, közülük heten kaptak már kitüntetést, kapcsolatban állnak a grábóci szociális otthonnal és egy általános iskolát is patronálnak Bonyhádon. Gottvald Károly képriportja Sípos Aranka lovász Antalne A brigád történetét a napló őrzi Nagy Mónika, a Ksakma Ifió mesterr Gábori .Sándornó cs .Iákli I»tvánnr Kiosr. Aranka T U
