Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-12 / 86. szám

10 ^NÉPÚJSÁG 1986. április 12. A költészet napja A LÍRA FORDULATAI Költészetünk tegnap és ma IRODALOM Pákolitz István: Bizodalmám Csöpögő orrú novemberes tavaszunkban kelletlen bontogatja csenevész virágát a didergő mandula Hőköl a szilva birs barack hévizál a cseresznye körte meggy a töprengésig se jutott az aim a hajdan bohóc-bolondos évszak szemem láttára züllik latorrá Erőszakosságának nincs más ellenszere csak a virágzó-termő akarat Reményteljes kamasz-gyümölcsfáim vacogva se hagyjátok alélni zuzmara-csipkézte bizodalmám Nem tudom, hogy más országokban van-e költészet napja, de azt hiszem, azon senki nem csodálkozik, hogy ná­lunk van. Bármily keveset tud valaki iro­dalmunkról, bármily kevésre emlékszik is tanulmányaiból, azt azért biztosan tudja, hogy a magyar irodalmat elsősorban a költészet jelentette évszázadokon ke­resztül. S nemcsak az volt irodalmunk sajátossága, hogy a líra vezető szerepet játszott benne, hanem az is, hogy átha­totta az egész szellemi életet, s döntően közrejátszott a nemzeti tudatformálásá­ban. Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany, Ady és Babits, József Attila és lly- lyés Gyula neve és munkássága nélkül nemcsak a magyar irodalomnak, hanem egyáltalán a magyar művelődésnek a története sem képzelhető el. Legalábbis a reformkor óta megszakí­tás nélkül tartott ez a folyamat, s így szin­te természetes volt, hogy az 1960-as évek nagy irodalmi felvirágzásának idő­szakában egy külön napot kapott a költé­szet József Attila születésnapján. 1963 óta jelenik meg a Szép versek című anto­lógia ebből az alkalomból, amely mindig az elmúlt év legjelentősebbnek ítélt vers­publikációinak ad helyet. A hatvanas évek óta azonban nagyot fordult a világ, s nagy a változás a magyar irodalomban is. A hetvenes évek vége óta egyre többször esik szó az irodalmi ér­tékrend változásáról, mégpedig többféle értelemben is. Mondják, hogy a magyar epika sok rangos teljesítményével önma­ga korábbi színvonala fölé nőtt. Emlege­tik, hogy ezzel egyidöben a lira viszont korábbi eredményeinél halványabb. Né- hányan szinte a Ura haláláról elmélked­nek. Mindenki felfigyelhetett arra, hogy az irodalomnak a társadalmi életben el­foglalt szerepe - legalábbis a mindenna­pi társadalmi-politikai életben elfoglalt szerepe - fokozatosan csökkent, s arra is, hogy ma kevesebben olvasnak általá­ban is, verset pedig különösen. Az iroda­lomnak nincs meg az a közvetlen, köz­életet formáló-befolyásoló szerepe, mint ami a reformkortól a hatvanas évekig szinte mindig nagy volt. Egyesek azt te­szik hozzá: „végre!” - mások pedig azt, hogy: „sajnos!”. Mindegyik állításnak van igazságtar­talma, de ha a jelen eseményeit megpró­báljuk történelmi összefüggésekben lát­ni, jóval bonyolultabb lesz a kép. A ma­gyar epika ugyan valóban rangos színvo­nalon teljesít a hetvenes-nyolcvanas években, de vajon rangosabb-e ez, mint volt az 1920-as években Krúdy, Koszto­lányi, Móricz, vagy az 1960-as években Déry, Örkény, Sánta? S vajon valóban haldoklik a magyar líra? Biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Egyrészt ne feledjük, hogy a hatvanas évek ritka szerencsés történelmi pillanat volt a ma­gyar társadalom számára, s ez a pillanat egybeesett azzal, hogy a magyar lírának az ötvenes évekbeli megújulása, poéti­kai-szemléleti forradalma a maga ered­ményeivel igen sok olvasóra hatott. Olyan évtized volt ez, amelyben a társadalmi fel­lendülés és a - végsősoron - azt tükröző irodalmi fellendülés erősítette egymást, s az aranykor illúzióját keltette. Ma már tud­juk, hogy az illúzió marad, akármelyik évti­zedben fogalmazódik is meg. A nyolcva­nas években semmiképpen nem látunk aranykort, s így természetes, hogy irodal­mát sem szeretjük aranykorinak látni. S mi­vel közben megtörtént az irodalomnak az előbb már említett funkciómódosulása, a mindennapi társadalmi-politikai életben elfoglalt szerepének csökkenése, kétsze­resnek látszik a veszteség: se aranykor, se nagy szerep. S mintha mindezt alátámasz­taná az olvasási kedv lanyhulása. Ha azonban az időben nemcsak vissza­felé, hanem előre haladva is történelmi táv­latokban gondolkozunk, akkor látnunk kell azt is, hogy ezek a mai évek csak ily mó­don, csak hangsúlyozott „szürkeségük­kel”, „prózaiságukkal”, gazdaságközpontú szemléletükkel alapozhatják meg a várva várt, de illúzióktól mentesen megvalósítan­dó újabb "aranykort”. Ez a prózai kor azon­ban minden tehertétele ellenére is a líra életképességét bizonyítja. Nem halt meg, és nincs is igazán válságban a mai magyar líra. A magyar költészet most ugyanúgy lét­rehozza a maga jelentős életműveit, mint egy emberöltővel ezelőtt, s ha nyitottak, ha befogadásra készek maradunk, akkor megértjük, mit mond számunkra a költé­szet napja 1986-ban, s akkor 1986 min­den napja a költészet napja is lehet. VASY GÉZA Fodor András: Amikor szembefordulsz.. Amikor szembefordulsz a mozgó végtelennel, egy pillanatra látod, hogy árad meg a lét: pupilládban a mennybolt töretlen kupolája örök lencsébe fogva méri a változók vad örömét. Lábak ingáin duzzadó harangos tarka vásznak, vitorlák nyelve leng a néma vízen át, a csípőkből szökellő testek forró virága az időnek feszíti két bársony-paizsát. Amikor szembefordulsz a sodródó jelekkel, egy percre megbocsátod, hogy nem rólad beszélnek, hagyod a névtelent, a megszámolhatatlant, hadd töltse be esendő törvényeit a térnek. Ha tudnál nyelvükön, most kimondhatnád a földet, bőrödön átbizsergö kísértetét a szónak; jön a világ a fűben, mint hű kutyafej úszik zöld ár fölött egy eleven csónak. Budaházi István: Az ujjak parázsló tüze alatt Ültetek egymással szemben a szobá­ban, s az ebéd utáni kávét kortyolgattá­tok. Abban a szobában, amit te, Májló, vettél ki három napra a lány érkezésekor, a második napon már feszülten figyelté­tek egymás arcát, minden mozdulatát. A nagy csöndet, ami körülölelt titeket, csak a szemben magasló templom tornyának kongása, s a kávéscsészékhez koccant kiskanalak hangja zavarta meg. Szembogaratok néha egymásra emel­tétek, vizsgálgatva a másikat. Az éjszaka, s az ezt megelőző délután minden vihara ott feszült még bennetek. Mindketten ad­ni akartatok. Egymást marcangolva ro­hamoztatok. A lány sikkantásáig, kéjben- könnyben úszó szeméig. Mig arca is olyan nem lett, mint a haldoklóé. Ha ő volt gyors, föléd pattant. így tomboltatok kisebb szünetekkel, talán hajnalig. Meguntad ezt a vizsgálódást. A kávés­csészékkel kiballagtál a konyhába. Visz- szajöttél, és rápöfékeltetek egy licenc Marlboróra. A lány törte meg a csöndet:- Hazautazom - mondta bátortalanul. Te, Májló, önző és hiú voltál. Kis zsaro­lásnak goldoltad az egészet. Már majd­nem rákérdeztél, hogy melyik vonattal, de inkább ezt mondtad:- Miért kellene elmenned? Nem érzed jól itt magad?- De, igen. Mégis el kell, hogy menjek.- Megbántottalak valamivel? - kérdez­ted.- Nem, nem bántottál meg, csak men­nem kell... Nézted a lányt, Májló. Láttad vonagló, éjszakai arcát, s megrémültél, mert nél­küle kellett elképzelned azt a lakást, aho­vá te még virágot is vittél. „Mitől félsz, Májló? - vallattad magad. A magánytól? Nem, nem. Inkább a hiányától. Pedig ez egykutya.”- Te tudod, Tónia! Bár tegnap nem mondtad, hogy csak két napra jöttél. Va­lami nagy dolog lehet az, amiért el akarsz menni. Ami fontosabb, mint az együtt- létünk. A lány meglepődött, tétova mozdulattal feléd intett, mint aki bocsánatot kér:- Mennem kell, értsd meg, mennem kell! Te, Májló, tudtad a gyenge pontját. Hozzáléptél, átkaroltad, hátgerincét si­mogattad, s apró csókokkal támadtad nyakát, száját - de a lány nem izzott föl. Fejét elhúzta, és kisiklott az ölelésből. Mig te, Májló, döbbenten álltái, ő addig csomagolt. Segíthettél volna neki, hiszen ismerted a mondást: „Annak a nőnek, amelyik menni akar, jobb, ha csomagolni segítenek, úgysem lehet visszatartani.” Te, Májló, zsarolni kezdted, de a lány hajthatatlan volt. Táskájával az ajtó felé igyekezett, mert tudta, ha akkor nem in­dul el, később nem lett volna ereje hozzá. Szerettél volna eléállni, könyörögni, de ez ellen büszkeséged tiltakozott. Kinyi­tottad az ajtót, s fölajánlottad, hogy elkí­séred az állomásra.- Ne, ne kísérj el, kérlek! Bólintottál, s a kitárt ajtón kilépett a lány. Álltatok egymással szemben a kü­szöbön innen és túl. A lány feléd hajolt, amolyan puszifélét nyomott az arcodra, és zárt ajakkal a szádra is. Aztán meg­fordult, és lerohant a lépcsőn. Te, Májló, bambán nézhettél, ahogyan ott álltái az ajtóban. Becsuktad, hogy ne röhögjön rajtad senki. Az ablakhoz mentél, s bá­multál utána. Láttad, amint átment a par­kon. Gyűlölted, és ütni tudtad volna. Ügy érezted, hogy becsapott. „Dögölj meg, dögölj meg!” - csikorgattad a fogaidat. Ám a következő pillanatban mér indultál is lefelé a lépcsőn. A parkban nem láttad. A buszmegálló talán háromszáz méterre volt, de neked még jegyet is kellett ven­ned. A kis trafikban a trafikos és felesége ebédelt az ételesekböl, derűs, öregkori nyugalommal. Irigyelted ezt a nyugalmat, Májló, s a két öreg egymás felé kisugár­zott szeretetét is. Ingerülten sürgetted a jegyet. Dühös voltál rájuk, a buszmegál­lóra is, mert nem láttad a lányt. Aztán a buszt szidtad, mert késett, vagyis tett a menetrendre. Végre előbukkant. Föl- szálltál, de türelmetlenül számoltad a megállókban fölöslegesen eltöltött má­sodperceket. „Essék ki a kereked!” - mondtad a vén busznak. A vasúti pályaudvar előcsarnokában nem láttad a lányt. A pénztáraknál, a vá­rótermekben sem. Bekukkantottál az ét­terembe is - hiába. A peron után a busz­megálló és a taxiállomás felé vetted az utat. Sehol nem láttad. Már aggódtál érte, hiszen a lány idegen volt a városban. El­tévedhetett, bármi történhetett vele. Hü­lyének tituláltad magad, majd baromnak. Ekkor láttad meg Tóniát, amint a pero­nok túlsó végében, az épület falához tá­maszkodva állt egyedül, védtelenül. Te, Májló, már nem voltál ura az érzelmeid­nek. Elfeledkeztél mindenről: haragról, gyűlöletről. Már nem voltál önző, bekép­zelt férfi, csak szerelmes kiskamasz, aki sietett a szeretett lány felé, s nem kérde­zett tőle semmit. Láttad az örömtől fölcsil­lanó szemét, s már nyújtottad is felé a kezd szótlanul, és kéz a kézben indulta­tok az étterem felé. Inni valamit, amire a vesztes hívta meg a győztest. Ahová a vesztes vezette győztest kézenfogva, aki engedelmesen követte. S a legyőzött ki­vette a lány kezéből a kezét, s átölelte. A hideg jéghegy pedig egyszerre csak ol­vadni kezdett az ujjak parázsló tüze alatt. MIVELHOGY MÁR SOKAT SZALAD­TUNK, AZT HITTÜK, HOGY SOKAT HA­LADTUNK, kibontottuk a fák haját lobo­gónak, lengjen, lengjen az áprilisi szél­ben, hirdesse csillagszívünk ezüstös ra­gyogását, hirdessék gerincünk egészsé­ges ropogását a százados tölgyfatörzsek, szemünk múlhatatlan fényeit tükrözze visz- sza az esőtől csillogó levél. Düledező há­zak omló tűzfalának vetettük nyűhetetlen vállainkat, izmaink nekifeszültek a Világ­minden ropogó palánkjának, galaktikák helyét jelöltük ki az egyetlen igaz törvény szerint, keringjenek, száguldjanak, tánto­rogjanak boldogan saját végzetük felé. Ak­kor még nem tudtuk, hogy végzetünk felé. NAGY VÁROSOKRÓL BESZÉLT A MESSZI VÁNDOR, hallgattam szép szavát, hallgattam százezer tavaszon, nyáron, őszön, álomi útjairól töviről hegyire kifag­gattam a garabonciás deákot, vérem vele lüktetett a mesebeli aggregátorok ütemére, szivattyúzta belém az ÖRÖK ÁRAMOT, hin- táztatott, le-föl! le-föl! le-föl! az angolpark ölelő óriáskerekében. Oly önfeledten ka­cagtam azidőtájt, hogy sírighű kedvesük­nek engem választottak ki a földkerekség bimbózó lányai. Aztán MEGVALLATTAK, HOGY VÉR­ZETT A HÚSUNK. Már sokszor kiadtuk vol­na egymás szerelmét, fedőnevét, csak fe­jünktől a vallatólámpákkal el! szívünktől a magánzárkákkal el! De nekünk csöndre állt be a szánk, a világ mérhetetlen kin­cséért sem árultunk volna el bármit is a ránk bízott titokból. Hallgattuk agyunk ha­lálos dobolását a KOMOR ÉG ALATT, ki­vert fogaink kopogtak a cella kövén, végte­Lambrecht Kálmán és Varró István szerkesztésében a húszas évek elején látott napvilágot A világirodalom anekdo­takincse című kétkötetes összeállítás, amelyben a szerzők színes csokorba szedték a világtörténelem nevezetes egyéniségeiről elterjedt anekdotákat. A megörökített történetek főhősei között nemcsak külföldi politikusok, írók, tudó­sok, művészek szerepelnek, szép szám­mal találhatók magyarok is. >x< Moliére-t anyjától örökölt tüdőbaja egész életén át kínozta. Már egész fiata­lon különös ellenszenvvel viseltetett az orvosok iránt, darabjainak orvosszerepei is erre vezethetők vissza. Tőle származik a következő epés megjegyzés:- Boldog emberek az orvosok. Ered­ményeiket napfény világítja, tévedéseiket pedig föld borítja! >x< Alexandre Dumas francia írót egy al­kalommal gyűjtőívvel keresték fel, s kér­ték, adakozzék egy szegényen elhunyt Herceg Árpád: Fecseg a felszín lenségig leegyszerűsített morzejelük az óramű pontosságával továbbította fájdal­mas üzenetünket. A VÁROS PEREMÉN, AHOL ÉLEK, a naprendszernek ezen a vidékén már ke­ményebben koppan a szó is, nem játszik ábrándos jövőkkel a gondolat, csapott cél­gömbök emelkednek följebb lábszárkö­zéptől köldökig, mellig, koponyáig, meg- másíthatatlanul rákulcsolódott a kézbillen­tyűre, gombra, gépre, puskatusra. Reszke­tő ujjak nem babrálnak zavartan nyakken­dőn, kézelőn, karácsony behavazott teme­tőiben ismerős fejfa felé ha botorkálok, ár­vaság már nem gyengíti Marathon meze­jén egykor kipróbált lábaimat, utcáról utcá­ra nemes urak kegyéért nem kacsázok. ÓH, HÁT MIFÉLE ANYAG VAGYOK ÉN? ki tette velem, hogy napota gúzsba kötve kelljen szirítóba állnom? s megvakíttatva énekeljek, mint hálóval befogott pacsirták? vasat ki veretett táncos bokámra? s hogy emiatt kovácsmesterséget tanulni voltam kénytelen, ki tette? s letört láncaimat vér­ebek elé ki veti szimatnak? s eleven húson nevel kutyákat nyomomat kutatni? s gán­csot vet orgonabokorból, kökényesből, adóvégrehajtó temetésére. - Mennyibe kerül a temetés? - tette fel a kérdést Du­mas.- ötven frankba - hangzott a válasz.-Akkor itt van száz frank! Temessenek el még egyet! >x< Heinrich Heine, a költő már utolsó nap­jait élte, amikor egyik barátja felkereste. Két ápolónő éppen akkor tette a beteget friss tiszta ágyba, amikor a barát belépett.- Hogy vagy, Heinrich? - kérdezte a látogató.- Igen jól, pajtás - válaszolt a beteg köl­tő. - Amint látod, engem az asszonyok még mindig a tenyerükön hordoznak! >X<- Ha ez a város három nap alatt nem adja meg magát - mondta Napóleon Se­villa kormányzójának fenyegetően -, ak­kor leberetválom!- Ezt nem fogja megtenni! - feleli a spanyol tábornok.- És miért nem?- Csak nem akarja Franciaország csá­galagonyából? s karját kitárja, hogy felfog­ja esésemet, száguldásomat az őrült loko­motív acélcsápjai felé? AZ EMBER VÉGÜL HOMOKOS, SZO­MORÚ, VIZES SÍKRA ÉR, kétségbeesve szemléli önnön görnyedő hátát a kapá­sok tömegében, sártól, olajtól mocskos vászoningét a gépek tömbjei fölé hajolva, tar koponyáját konokul nekivetve a fény- zuhatagnak, tétován araszolgatva az ár- mányság sunyi kivégzőosztagának vérme­zején, szikkadt tüdővel kapkodva tovasu­hanó tiszta molekulák után, s bízva az eljö­vendő gyermekben, aki 0 volt egykoron, és Ő lesz majd egykoron, szikár tett, és el- moshatatlan akarat, erő a boldogabb jövő végtelen tengerében. Hát VILÁGOSÍTSD FÖL GYERMEKED! biztos lábbal álljon meg háborgó tengere­ken, izmos karral szálljon szembe a szeny- nyes árral, büszkén szálljon magos egek­be vadmadár gyanánt, SZELLEM és SZE­RELEM korlátáit biztos kézzel söpörje le, s az őrült eszméket megzabolázza, kalodá­ba zárja! ne kelljen agyat és szivet görcsbe rántó rettegéssel számlálgatni a múló per­ceket. Én, ÍME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT. Hidd el, hogy nagyon szeretlek, ilyet nem mondanék akármi királynak, sem közön­séges isteneknek. S lásd, mig FECSEG A FELSZÍN, én újra és újra fölkerekedem, s szelek szárnyára eresztett kalapommal su­garas utakat hasítok a kozmosz rengete­gében. Ha üstököst láttok tovasuhanni sis­teregve, azzal én üzenek. NE ÜLJÖN LELKETEKRE SZENVEDÉS. NE CSÍPJE TESTETEKET FÉREG. szárja, Olaszország királya, a Rajnai Szö­vetség védnöke, a Svájci Szövetség megteremtője címek mellé a sevillai bor­bély titulust is hozzácsatolni? Napóleonnak lengyelországi diadalútja során egy ünnepségen bemutatták G. W. híres művésznőt, aki kissé tolakodó mo­dorban azzal fordult a hódítóhoz, hogy ajándékozza meg őt az arcképével.- Itt van, tessék! - szólt a császár. A zsebéből kihúzott egy 100 sous-s Napó­leon-tallért, és a művésznő kezébe nyom­ta. Darwin nagyapja, Erasmus Darwin, a maga korának jelentős tudósa, beszéd­hibás volt, dadogott. Valaki megkérdezte tőle:- Darwin úr, a dadogást nem találja egy kissé kényelmetlennek?- Nem, uram - válaszolt nyugodtan a tudós -, mert közben van időm gondol­kozni, s a beszélgetés során nem teszek föl szemtelen kérdéseket. ANEKDOTAKINCSTÁR Világirodalmi adomák

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents