Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
1986. április 19. Képújság 11 Martyn Ferenc emlékezete Még nem ismerte a betűvetést, de már rajzolt, s a század nagy magyar mestere Rippl-Rónai József, aki nevelőapja volt, korrigálta első kísérleteit. Ama kevesek közé tartozott, akinek sorsa már kisgyerek korában eldőlt, mert nem kellett pályát választania, a művészet választotta őt, hogy a legnagyobbak méltó társává váljék. Életútjának nem volt egyetlen kitérője sem, munkának szentelt élete a művészet szolgálata volt, alázattal, hittel, megingás nélkül. Rippl-Rónai műhelyéből Párizsba került, ahol másfél évtizeden át élt, s midőn 1940-ben hazatért, Pécsett telepedett le. A párizsi tartózkodást számos utazás tarkította, megfordult Itáliában, Spanyolországban, és eljutott Írországba is, ahol valamikor ősei éltek, akik között katonák éppúgy akadtak, mint hajósok. Szerény, halkszavú ember volt, pedig kivételesen mozgalmas volt az élete: Párizsban a modern képzőművészet legjobbjai voltak társai, hazatérte után nem Feleségével a szekszárdi Kilátón 1980-ban. sokkal a fasizmussal kellett szembenéznie, részt vett az ellenállási mozgalomban, bujkálása idején készítette megrázó rajzsorozatát a „Fasizmus szörnyetegei” címen, az ötvenes években gyanakvással nézték munkásságát, ami nem illett bele az akkori merev hivatalos sémákba, de az elismertetés sem váratott magára sokáig: 1962-ben Munkácsy-dijjal tüntetők ki, érdemes, majd kiváló művész lett, kétszer kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát, Kossuth-díjat kapott, 85. születésnapján az Elnöki Tanács a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét adományozta neki. Közben Pécsett, ahol a város díszpolgárává választották, megnyílt múzeuma is, müveinek legnagyobb része pedig a Janus Pannonius Múzeum birtokába került. Festő volt, grafikus, szobrász, a Zsol- nay-gyárban porcelánmunkákat is készített: a nemrég megjelent életműkatalógus, ami nem is teljes, több mint két és fél ezer munkát tartalmaz. „A teljesség művésze”, - ha szabad szerénytelenség nélkül egy régebbi írásomból idéznem - mert „számára a világ formába fogható egység, a végső vizuális rend.” Legföljebb annyit tehetek hozzá, hogy emberi alakja is felejthetetlen; akik találkozhattak vele, tanúsítják. Élete utolsó éveiben mind szorosabb szálak fűzték Szekszárdhoz. Még 1954 körül a szekszárdi múzeumban mutatta be a „Vázlatok a kuruc korról” című 35 festményből álló sorozatát, 85. születésnapját pedig itt ünnepeltük, a Művészetek Házában, ahol Polgár Marianna zongoraművész hangversenyt adott tiszteletére. Már akkor felmerült egy nagyobb kiállítás rendezése, ami Méry Éva buzgóhkk : : . Tengerpart Madár ságának eredményeként 1985 októberében valósult meg.A megnyitóra már nem tudott eljönni, bár erősen remélte, hogy december végéig a kiállítás ideje alatt lesz elég ereje egy szekszárdi utazásra. Egyébként ez volt az utolsó kiállítás, amit életében rendeztek. Utókora, ami egyben halhatatlanságát is jelenti, könnyű helyzetben van: az életművet folyamatosan katalogizálták, a hiányok könnyen pótolhatók, mert magántulajdonban nagyon kevés alkotása van, ugyanis nem szokott eladni képet; egyszer azt mondta, „a kép nem azért van, hogy eladjuk, hanem, hogy legyen”. A hatalmas pécsi gyűjtemény mellett Kaposvárnak, a tatai múzeumnak ajándékozott jelentősebb gyűjteményt, s talán egy éve lehet, hogy négy rajzát Tolna megye megvásárolta, de az ilyen eladás is ritka jelenség volt. A müvek tehát biztos helyen vannak, legföljebb a Párizsban maradt és az Írországba küldött kollekció nehezen megközelíthető. Utókorának mégis nehéz a helyzete, ez a művészet ugyanis kimeríthetetlen. Hárs Éva, aki szép könyvben elemezte munkásságát, azt írja, szerepe „a szó szoros értelmében .prófétai’, mint amilyen Szinyei, Csontváry, vagy Rippl- Rónai fő müveié”, életműve pedig „a kifogyhatatlan gazdagságú fantázia, a középkori mesterember-szemlélet s a mai kor többrétegű gondolkodásának egyedülálló, sajátos példája”. Még annyit teszek hozzá: nemcsak a magyar, hanem az egész európai művészetben. Weöres Sándor azt írta róla: „A rajz és festés ezernyi új és ősi formáit tőled láttam először”. Egyetemes művész, akiben egyszerre van jelen minden új és minden ősi, s az is, ami a jövőt formálja.Rejtözködve élt, szemérmesen, mert csak a mű volt fontos számára, arról, ami vele történt, ha nem művészetről volt szó, meghitt barátainak sem beszélt.Felesége’ halálhírét is néhány sorban közölte a Dunántúli Naplóban, a részvétlátogatások mellőzését kérve. Saját halálát is magánügynek tekintette. Az volt a kívánsága, hogy temetése a nyilvánosság teljes kizárásával történjék. Ránk csak a müvei tartoznak. Ez közügy: a magyar művészettörténet legnagyobb hagyatéka. Nem emlékét hagyta ránk, hanem soha nem halványodó müveit. CSÁNYI LÁSZLÓ Es a művészet? Legalább tíz esztendeje, hogy a világ - s a népgazdaság helyzetével kapcsolatban szinte naprakész ismeretekkel vagyunk kénytelenek magunkat fölvértezni. S ez rendjén van, sőt még többet kellene tanulnunk, főleg pedig a gyakorlatban megvalósítanunk ahhoz, hogy a romlás folyamatait megállíthassuk, s a talpon maradás - bármily tiszteletre méltó - eredményén túl a gazdasági gyarapodás jeleit tapasztalhassuk végre. A közelmúltban egy gazdaságpolitikai tájékoztatón az előadó nagy hangsúllyal beszélt munkakultúránk fogyatékosságairól, mint elmaradottságunk nem lényegtelen okáról. Ezt követően kérdések, vélemények hangoztak el, s az egyik hozzászóló azt mondta: ördögi körben vagyunk, csapdahelyzetben, hiszen fejlett munkakultúra csakis az általános kulturáltság alapjain képzelhető el, márpedig napjainkban, itt nálunk a közművelődés, a kultúra, a művészet pozíciói legjobb esetben is egy korábbi szinten rekedtek meg: fejlődésről nemigen beszélhetünk. Ezzel a megállapítással aztán az előadó is egyetértett (miközben, jellemző módon, a rendezvényen résztvevők közül mind többen szedelőzködni kezdtek, útnak eredtek), hangoztatva, hogy a kulturális beruházás, anyagi ráfordítás az ő megítélése szerint is létkérdés: olyan költség, amelynek közvetlen megtérülését, forintban kifejezhető hasznát nem lehet ugyan fölmérni, de amely nélkül nem képzelhető el jól működő társadalom, legkevésbé pedig szocialista társadalom. Az ilyen típusú, azonnali nyereséggel nem kecsegtető, de józan megfontolás szerint nélkülözhetetlen anyagi áldozatot sajátos, külön elszámolási rendszerben kellene elkönyvelnünk. Ám ettől még messze vagyunk. Miközben - helyesen - a takarékosság, gazdaságosság, nyereségesség követelményei a közművelődésben, a kultúrában, a művészetben is megfogalmazódnak az irányítás részéről, s maguk az érintettek is egyre többet tesznek - saját fölismeréseik nyomán is - egy ésszerűbb, felelősebb gazdálkodás érdekében, nemegyszer adódnak aránytévesztések, torzulások. Amikor a művelődési ház az öntevékeny művész- csoportok költségeit „ faragja le " drasztikusan, vagy az értékes kultúrát terjesztő rendezvényekét. S nézzünk szét a művészeti vállalkozások területén! A korábban - és joggal - kárhoztatott haknibrigádok újabban mint vállalkozók járnak nagyobb mellénnyel: szinházszerü csoportosulások „igazolják" a giccset, a művészet alattit, az ízléstelent mint „korunk művészetét". Ehhez mérten ráadásul jó drágán. S akinek van pénze megfizetni az efféle szolgáltatásokat, nemegyszer azzal a megnyugtató érzéssel távozik a kultúra alkalmi templomaiból, hogy a látottak-hallottak őt igazolták, nincs pótolni valója. Ő a norma. Nehéz gazdasági helyzetben a művészetre költött milliók sokak szemében tűnhetnek pazarlásnak, tékozlásnak. Pedig érdemes meggondolni: lehet-e, szabad-e „szénszünetet" hirdetni a művészeti1 alkotótevékenységre vonatkozólag? Nem károsodnék-e ily módon a társadalom? Hiszen az el nem készült műalkotásokkal valamennyien szegényebbekké válunk, mert azok rólunk, múltunkról, jelenünkről, jövendőbeli esélyeinkről szóltak volna. Szerencsére azonban végletes visszaszorításról nem beszélhetünk. De két művészeti águnkat - épp két olyat, amely a legnagyobb tömegekkel érintkezik - komoly veszedelem fenyeget. Az egyik ilyen „hátrányos helyzetű" ág a filmgyártás, amely máris - kénytelen-kelletlen - csökkentette a darabszámot, a fekete-fehér filmszalagon elkészített müvek jelzik egyre gyakrabban a gazdasági nehézségeket. Ráadásul a magyar nemzeti filmgyártás, filmművészet egy sor alkotói gonddal is küszködik: nagymértékű nemzedékváltás zajlik, stirális útkeresések válnak jellegzetessé, kevés a meggyőző teljesítmény. De nem is lehet másként! Képtelenség volna csupa remekművek gyártására berendezkedni; jó munkák csak bizonyos számú mezőnyből emelkedhetnek ki. Bonyolultabb a társadalmi valóság is, nem csoda, hogy ábrázolása nagy próbatétel a művész számára, akit az alkotás megritkult lehetőségei egyébként is'nyomasztanak. Ám ha a kevéssé sikerült művek láttán még jobban megvonjuk a bizalmat filmeseinktől, a helyzet tovább romlik: ez is egy ördögi kör mechanizmusa. Gond van mostanában a köztéri szobrászattal is, melynek anyagi szükséglete nagyságrendben a filméhez hasonlítható. Pedig az utóbbi évtizedekben rendkívül látványos eredmények születtek: szinte átformálódtak az ország közterei, kis településektől a legnagyobba- kig. Egy korszerűbb ízlés, vizuális eszmény tört utat, és ma már egyre ritkább az értetlenkedés egy-egy új, szokatlan, nem a fotografikus fölismerhetőség, hanem gondolat- és érzelemkeltés szándékával készített szobor körül. Természetes környezetünkké kezd válni a térplasztika. Nos, ez az örvendetes folyamat szakad meg, ha az anyagi támogatás forrásai elapadnak. Mindezek a nehézségek a művészeti életben, a művészek közérzetében is tükröződnek. S talán már a társadalom egésze is kezdi észrevenni a művész létformával, a kereseti lehetőségekkel stb. kapcsolatos legendák, hiedelmek elévülését. A gazdaság- és vállalkozásközpontú gondolkodás legújabban oly módon jelentkezik az alkotóművészek körében, hogy a legjavukat tömörítő szövetségek jellegét akarja megváltoztatni. Alakítsunk egyesületeket, módot ad rá a törvény - vélik némelyek. Ez az egyesületesdi fölaprózódáshoz vezethet, a klikkesedés folyamatát segítheti. Pedig az MSZMP Politikai Bizottságának korábbi állásfoglalásai félreérthetetlenül jelzik a művészeti szövetségek korszerűsödésének időről időre adódó lehetőségeit. Például a kulturális kormányzattal való partneri együttműködés terén. Helyes, hogy a politikai vezetés már jó ideje nem túlozza el a művészet társadalmi szerepét, nem avatkozik bele az alkotás ügyeibe, de a művészeknek sem célszerű - egy vélt függetlenség, nagyobb mozgástér hamis igézetében - a szükségesnél messzebbre távolodni a politika szférájától. Agyonpilitizálás és politikafelettiség szélsőségei között igenis van hasznos középút: amelyen azok járnak, akik a szocialista művész, az elkötelezett művész megjelölést nem sértésnek, hanem megtiszteltetésnek veszik. KOHATI ZSOLT
