Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
10 îHéPÜJSÀG 1986. április 19. Rumen Balabanov: Adni vagy nem adni Az utóbbi időben Ivanov nem találja a helyét. Valami nyugtalanítja. Ha majd eljön az ördög a leikéért, odaadja-e neki vagy sem? Egyfelől - miért ne adná? Van erre példa a világirodalomban... Másfelöl viszont - miért adná? Ha életében mindig odaadta volna mindazt, amit kértek tőle, hová jutott volna? És keményen elhatározta, ha eljön az ördög a leikéért, nem fogja odaadni neki! Úgy történt, ahogy sejtette. Eljött az ördög. Leült vele szemben, és követelőzőén kinyújtotta a kezét:- Ide vele! ivanov megdörzsölte a szemét, és amikor meggyőződött róla, hogy nem álmodik, határozottan megrázta a fejét:- Nem adom! Én nem vagyok Faust! Az ördögből kirobbant a nevetés, és meghitt, bensőséges lett a hangulat.- Marosé! - kiáltotta a házigazda. - Főzz egy kávét az úrnak! Ivanov hitvese hamarosan ott termett a kávéval.- Marosé! - mondta Ivanov - Ez itt az Ördög! Azért jött, hogy magával vigye a lelkemet... Kell neki!- Hát akkor add oda! - vonta meg a vállát Marosé. - Veszel majd másikat... Pénzed van, valutád van... Ivanov elgondolkodott.- Mennyit adsz? - kérdezte végül.- Hogyhogy mennyit? - meredt rá az ördög értetlenül.- Mennyi pénzt adsz a lelkemért? Elvégre szükséged van rá, vagy nem?- Csakhogy nekem nem kell a lelked! Én azért jöttem, hogy elvigyem a betétkönyvedet... Az még Faust leikénél istöb- bet ér! Ekkor Ivanovnak föl kellett volna ébrednie. De nem ébredt föl. Meghalt. Vannak ilyen emberek. Ha elveszik tőlük a betétkönyvüket, teljesen mindegy, odaadják-e ráadásul a lelkűket is, vagy sem... Fordította: ADAMECZ KÁLMÁN Vissza a színhez doni műve alapján készült Fürdőző figura; zaklatott, de kirobbanó erővel teljes szobor. Egymásra csúszott kulturális élmények alakítják a többi szobrász szemléletvilágát és kifejezésmódját is. A szobrászat klasszikus szabályairól műveikkel kapcsolatban beszélni nem lehet. Ahány figura, annyi szemlélet és megoldásmód. Manfred Wakolbringer Wotruba geomet- rizáló szobrainak ironikus változatait készíti. Gustav Troger Calderból indul ki, festett objeteket hoz létre függő formákban, pop artos elemekkel, szinte színházi installációt alkotva emberi testrészek és használati tárgyak formáira kitömött vászonzsákokból. Arnold Strohmeier is festett szériákat készít gipszből, papír- maséból, oszlásnak indult korállokat, csontváztöredékeket imitálva, bizonyos ritmus szerint összerakva. Manó Lindner kinyújtott testrészeket idéző, festett faszobrai emberi torzókra emlékeztetnek, de jeleknek is felfoghatók. A színes festés életet lehel a csonka formákba. Az új osztrák szobrászat megtörte az akadémikus hagyományt, mentesülni igyekszik az anyag (kő, bronz, fa) megmunkálás évszázados törvényei alól is. Jelenleg valami köztes művészet a festészet és szobrászat között. BRESTYÁNSZKY ILONA IRODALOM A magyar-osztrák kulturális csere újabb eseménye a fiatal osztrák művészek bemutatkozása a Műcsarnokban, a grazi Neue Galerie, az új törekvések előmozdítójának válogatásában. A közönség a nyolcvanas évek legújabb törekvéseit ismerheti meg a művekből, 16 művész festményeiből és szobraiból. A kiállítók a legfiatalabb nemzedék tagjai, 25-től harmincévesig, de már vannak köztük nemzetközi hirűek, mások most alakítják ki formanyelvüket. Az összkép változatos, sokszínű, bár leginkább az új expresszionizmus jellemző rá, amelyet most nemzetközi megjelöléssel transzavantgardnak, az avantgárd törekvésen túlinak neveznek. A festők hátat fordítanak a hűvös, geometri- záló irányzatoknak, különféle hatvanas, hetvenes években divatos, festészeten kívüli eszközök alkalmazásának, újra visz- szatérnek az ecsethez, és vele a színekhez. Örömmel fedezik fel és hangsúlyozzák is a szubjektum szerepét. Az olasz fiatal művészek sajátos klasszicizálási hajlama és a német új expresszionisták heves, vad szinorgiái egyaránt hatottak rájuk, formálták életérzésüket, de a legerősebb bennük a hazai tradíció egyfajta újraélése, a barokk mozgalmasság szövődik össze bennük a modern festészet intellektuális élményeivel. Egy-egy művük visszautal régebbi korok formafelfogására, de a környezet annyira más, hogy a mű csak éppen jelzi a kiinduló élményt. A művészettörténet nagyjaihóz nyúlnak vissza, Alfred Klinkan például Brouwer kocsmajeleneteihez, ezt azonban színben és formában oly mértékben átírja, hogy csak a beavatottak ismernek rá az idézett alkotásra. A festő egyik kiállított képén például nagy, vörös, ülő oroszlánféle állatot fest az előtérbe, a háttérbe pedig nagy kék kecskebakokat, így a kép teljesen misztikussá válik, Brouwer lehetséges érzéseit idézi meg mai, freudi szimbólumokkal. Ezzel a módszerrel, erőteljes foltokkal festi meg nagyvárosi esti miliőben a palacsinta- sütő modern alakját is, az előtte sorban állókkal, a szék alatt vörösen izzó serpenyőkkel. Ismerősen cseng Alois Mosbacher, Hubert Schmalix, Siegfried Anzinger neve is, őket már a nemzetközi mezőnyben is jegyzik. Alois Mosbacher erőteljes szinpásztákból összerótt, monumentális vásznai képzeletbeli tájakat vetítenek elénk némi szimbolikus töltéssel. Siegfried Anzinger alvilági figuráit a félelem, szorongás mozgatja. 1983-as „Címnélküli” festményének sötétből kivillanó, állatias alakjai Mednyánszky késői, exta- tikus, menekülő csavargóival állnak igen közeli rokonságban, pedig nem hisszük, hogy a művész látta őket. Hubert Schmalix szintén figuralista. Leginkább feleségét festi a húszas évek német expresszionizmu- sának és a Neue Sachlic- keit-nak modorában. Josef Kernre is hat a Neue Sachlichkeit, de a pop art is. Azt festi, amit lát, minden szépítés nélkül, könyörtelen, írónikus, leleplező szemlélettel. A nyolc fiatal szobrász munkái nálunk merőben szokatlanok. Ök is a transzavantgard sokirányú igazodását követik. Élményanyaguk eklektikus, a kubizmustól a futurizmu- son át az art decoig minden stílustörekvés nagyjait idézik, nemritkán egy műben többet is. Legerősebb egyéniségük Erwin Wurm. Antropomorf alakzatokat, fatöredékekből, festett lécekből összetákolt szobrokat készít. Leghatásosabb metaforája a BocManfred Wakolbinger: Fellépés előtt Josef Kern: Fritzi Történelem - viccekben Történelmünk nagy sorsfordulójáról, a felszabadulásról, új világunk első hónapjairól, éveiről sokféle híradásunk van. Visszaemlékezések, tanulmányok, korabeli újságok, filmhíradók, irodalmi művek, történelem- könyvek segítenek a tájékozódásban, tudományos értékelések adnak útbaigazítást a ma már történelemmé vált események megértéséhez. „A felszabadulás órájától kezdve különös érzékenységgel lüktet Budapest humora: bármi volt is egy politikai, kulturális, közéleti esemény komoly vagy éppen komor mondanivalója, utána másfél órával már készen volt a róla szóló vicc is” - írja Eröss László A pesti vicc ci- mü kötetében. Ma már szinte hihetetlen, történelmi furcsaság az is, hogy az első kabaréműsor bemutatóját - Szájkosár nélkül címmel - közvetlenül a város felszabadulása után, 1945. február 27-én már megtartották. Pillantsunk hát be a fel- szabadulás után született viccek világába, s nézzük meg, hogyan tükrözték visz- . sza a korszak hétköznapjait! A mindenből kifosztott városban az élelmiszerhiány még az ostrom után is hosz- szú ideig gondot jelentett. Ekkor kezdődött a cserevilág: sokan vidékre jártak cserélni, használati tárgyaikat, ruháikat adták el ennivalóért. A következő viccek ebből a témakörből valók:- No de Klofák úr! Kézzel eszik? Hiszen magának gyönyörű étkészlete van.- Mit gondot, miből vettem ezt az ebédet?- Meghalt a nagynéném. Egy élő liba maradt utána mindössze.- Végrendeletet csinált?- Igen. Enyém a zúza! Ágyneművel, fehérneművel felpakolt asszonyt szólít meg a szomszédja:- Mi az, Libuckáné, költözködik?- Nem, megyek a pékhez kenyérért!- Nahát, Lajos, hogy le milyen könnyelmű vagy!- Miért, mi van?- Egy kockacukor van a Misiké kezében... És ha lenyeli? Az új rendszer a közéletből igyekezett kiszűrni a nyilas és fasiszta múltú személyeket. A szűrést egyebek közt az igazoló bizottságok végezték. Az igazolások körüli furcsaságokat is megörökítették: Ballag a prímás az utcán. Jön szembe a brácsás.- Mi baj, koma?- Most voltam az igazoló bizottságnál. Eltiltottak, nem muzsikálhatok.- Aztán mért nem?- Kérdezte az elnök: Húztam-e azt a nótát, hogy Horthy Miklós katonája vagyok. Mondtam, húztam.- Ejnye, te, hát miért nem tagadtad le?- Nem lehetett. Neki húztam. A zóldinges nyilas és fasiszta műit is sokáig volt viccgyártók céltáblája:- Van egy eladó ingem. Mit kaphatok érte?- Milyen színű?- Zöld.- Akkor két évet.- Hogy vagy, öregem?- Köszönöm, megvagyok. És te?- Én még nem vagyok meg, de már köröznek! A gyökeresen megváltozott társadalmi körülmények is bekerültek a vicctémák közé. íme, egy frappáns történet: Felsóhajt a segédházfelügyelő felesége:- Ezt a pechet! Az uramat tegnap nevezték ki államtitkárnak. A franc egye meg, ha nem ez a rendszer van, én most méltóságos asszony lehetnék! Példa a gyors ütemben növekvő inflációról:- Mennyi a pontos idő?- Nézd meg, mennyibe kerül a cukor a szemközti fűszeresnél!- Huszonnyolcezer pengő.- Tíz órakor még csak huszonnégyezer volt. Akkor most fél tizenkettő! \ 1945-ben a Lúdas Matyi kérdezte: Melyik a legdemokratikusabb ruhadarab? Válasz: Az Amazon melltartó. A csüggedőket felemeli, a széthúzókat ösz- szetartja, a hatalmaskodó- kat elnyomja. Akadtak, akik nem a demokrácia győzelmének szurkoltak, igy hát úton-útfé- len ócsárolták. A következő vicc hőse is ezt tette: Krausz bácsi notórius rémhirterjesztő. Amikor harmadszor viszik be, ráijesztenek. Kiviszik az udvarra, bekötik a szemét, és vaktöltéssel a levegőbe lőnek. Az esemény után reszkető inakkal kivánszorog az utcára, meglátja az egyik ismerőst, és odainti:- Mondok magának valamit, Szabó úr, de ne adja tovább! Képzelje, ezeknek még töltényük sincs! Végül egy kedves anekdota 1945-ből. Gaál Franciska, a népszerű színésznő mesélte a Lúdas Matyi munkatársának. Egyik újságíró ismerősöm meglátogatott moszkvai utazásom előtt:- Moszkvába készülsz, Franciska?- Igen.-Ésgondolod, hogy el is fogsz jutni oda?- Miért ne?- Nana, Franciska! A németek is ezt mondták... Korabeli újságokból és vicclapokból gyűjtötte: Kiss György Mihály Három nap Vilt Tibor műtermében A látogató a közismert művészeti író, Sík Csaba évtizedünk elején töltötte az emlékezetes időt Vilt Tibor műtermében. Magányosan, zsebében a Corvina Kiadó megbízásával, szemlélődött, ismerkedett, viaskodott a szobrokkal, kutatva a különös alkotópálya irányát terelő szellemi erőforrásokat. Müveket, fotókat, a fogadtatás változó hőfokát jelző kritikákat rendezgetve alakítgatta magában egy születő könyv körvonalait. A viszonylag rövid idejű „találkozások” sodró erővel ragadták a mondanivaló mélysége felé. Az átélés, megértés kényszere egészen meglepő, a szokványos közelítési módoktól eltérő megoldásra vezette. A felfedező szenvedélyével, a művész iránti tisztelettel és szeretettel munkálkodva sajátos esszébe foglalta egybe felismeréseit, a kutatás folyamatában kikristályosodott véleményét. Nem törekedett monografikusteljességre, hiszen gondolatainak elrendezése eleve kizárta az efféle, minden mozzanatot letapogató megoldást. Vilt helyét is inkább csak sejteti, hiszen kilépve a „harmadik napon” a műteremből, még a munkába temetkező, örökéletűnek hitt mester képét vitte magával. Csak feltételezzük, hogy a kézirat Vilt halála (1983) táján készült el. Majdnem annyi évre volt szükség a könyvalak megszületéséhez, mint ahány látogatási napra az élményszerzéshez, a gondolatok összegzéséhez. Születése nyolcvanadik évfordulóját mégis a képletes „Corvina müterem”-lá- togatással ünnepelte a szakmai köztudat. (A székesfehérvári emlékkiállítás „csak” két hónapot késett!). Sík Csaba figyelmet követelő, szerteágazó nézeteket idéző, összefüggéseket plasztikussá formáló írást ad kezünkbe. Az első „délután”-t rögvest a titok, néhány az életműben és kritikában kirajzolódó ellentmondás feloldására használja fel. Megvédi a művészt a szemére vetett csapongások, a „kijelentő mód” mellőzésével fogalmazó, mintázó felfogás vádjával szemben. Perel a „kimondani a kimondhatatlant" jogáért. Feloldja az ösztönös alkotás és a megbízásos munkák közé feszített mesterséges ellentétet, az utóbbiak eleve kudarcra itélte- tését. A probléma megvilágítására egy példát Vilt, egyet Henry Moore munkáiból emel ki. A dolgok gyökere „a titok”: mit tudok meg a világról, az életről, az emberről. El-eltöpreng a mesterség és művészi teremtőmunka, az iparos és hivatásos, az eszköz és a cél viszonylatain. Néhány pen- gevillantást pedig bevisz a „megrendelő hivatal", a csak lassan változó szemléletű intézményrendszer (változik-e?) szellemtestére is, Vilt-példával világítva meg a „legküzdelmesebb művészpályák egyikét”. A „másnapi” mustra jelképe az 1944-es Magány. A „téblábolás” eredményeként kialakulnak a vizsgálódásra érdemes témacsoportok („kevés témája van, mint a jó szobrászoknak általában”). Egyetemes művészetből kiragadott párhuzamokkal összevetve a müveket, gondol arra, hogy „Vilt... a nehézséget és könnyűséget akarja plasztikaiig érzékeltetni”. A szobrokon megjelenített tárgy maga is szerves elemmé, „jellé lett, akár a figura”. Az elemző elme előtt világossá válik, hogy megtagadja a klasszicizáló kánonokat, mert „nem teremtett állandó arányokat figurativ szobraiban sem”. Jelképteremtő, a művészi sorsot megidéző müvei kapcsán a meghatározó korszakra érdemes figyelni, a bohóc és áldozat-szerepet egyaránt kikényszerítő történelmi időre. Korszak-keretbe ágyazva vonulnak el, csoportosulnak szerves rendbe legkülönbözőbb kísérletei. Nyitottsága, „csapongá- sa”, merészsége az anyaghasználatban éppúgy kifejezésre jut, mint némely megoldás adaptálásában. Döbbenetes művek követik egymást az életúton. A Kentaur háborús élmény, a pusztulást hirdeti, kifejező nöfigurái inkább ironikusak. Portréit sajátos törvények szelleme hatja át. Kései gipsz-szobraival a pop art vonzásába kerül, de megőrzi egyénisége minden vonását. A tanulmány töprengésre késztető, a nyitott szobrokhoz hasonlatosan szerkesztett. Nem körvonalaz befejezett egészet, helyet enged, szabad behatolást saját ismereteinknek, gondolatainknak. Elindít egy jelentős életmű megértése felé. A szellemi erőfeszítést, búvárlást gazdag képanyag, életrajzi vázlat, jegyzetek és képlista segíti. SALAMON NÁNDOR
