Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-19 / 92. szám

1986. április 19. 'TOLNA^ U NÉPÚJSÁG Cél: ne vesszen el a dal lelke „Legyen a zene mindenkié!” Eredmények, hiányosságok a zenei nevelésben Mottó: „Nem lehet egészen boldog ember, akinek nem öröm a zene. Erre az örömre azonban tanítani kell az emberiséget, mert magától nem jut el odóig.” (Kodály) Ügy gondoljuk, nagy zene. szerzőnk idézett gondolatait nem vitatni, hanem megszív­lelni kell, imivel — bár van­nak eredmények az ifjúság zenei nevelésében — még nem mondhatjuk el, hogy a zene mindenkié. Az alábbi­akban — szem előtt tartva, hogy a magyar zenekultúra jövője a dél — az iskolai ének-zene oktatás hatékony­ságáról — a gondokról, ered­ményekről, az együttműködés szükségességéről beszélgetünk Gombai József megyei ének­zenei szakfelügyelővel. Eredmények, hibák — Aki a pedagógiával fog­lalkozik, jól tudja, hogy a ne. vélés bonyolult folyamatok összessége, és ennek egyik láncszeme az ének-zene —ál­lapítja meg Gombai József. — Az eredmény fő pillére a rátermett, jól felkészült szak­tanár, de több tényező befo- folyásoljía a hatékonyságot, így meghatározó, hogy mi­lyen egy osztály értelmi, ér­zelmi, zenéi adottsága, elő­képzettsége, milyen a tanár és a diákok közötti kontak­tus — ez ugyanis jelentősen befolyásolja az érdeklődést, az együttműködési kedvel, akaratot —, meghatározó a segédeszközök állapota, fel. használásuk, valamint a ne­velőtestület zenéi kulturáltsá­ga, a tantárgy tekintélye az iskola nevelési rendszerében és az iskolavezetés odafigye­lése, pedagógiai segítsége. Mindezek előrebocsátása után rajzoljuk meg a hely­zetképet! Megyerikben hetven központi általános iskolában, huszonöt tagiskolában és ki­lenc gimnáziumban folyik ^szervezett énék szenei oktatás. A szaktanári ellátottság negy­vennyolc százalékos, s ez a szám azt jelenti, hogy az or­szágos átlag alatt vagyunk. Az intézményekben a leg­szükségesebb eszközök meg­vannak, állapotük, használ­hatóságuk, tanórai alkalma­zásuk, minőségük eltérő. Vannak jól felszerelt iskolá­ink, szaktantermeink, de szá­muk az utóbbi időben, saj­nos, nem gyarapszik, és van­nak ügyes, egvszerű eszközö­ket készítő pedagógusok, akiknek a munkája több fi­gyelmet érdemelne. — A zenei nevelés tekin­tetében három csoportba so­rolhatjuk intézményeinket — így Gombai József. — 1. Tan­tervi fegyelemmel, igényes neveléssel magas fokú él­ményt és ismeretet adnak. 2. Tantervi fegyelemmel, de ke­vés élménnyel adják az is­meréteket. (Túlzott módsze­reskedés, vagy annak hiánya jeUémző.) 3. Az ismereték egy bizonyos részét képesek csak elvégezni, (önhibájukon kí­vül, hozzá nem értés.) Természetesen vannak eredmények. A tanórák meg­hitt, bensőséges légkörűek, csak elvétve tapasztalható szorongás, feszültség, vagy fegyelmezetlenség az osztá­lyokban. Több zeneileg pon­tos, élménydús dalolást, já­tékos készségfejlesztést, több- szólamúságot, a nyelvi kultú­ra fejlesztését, a fáradtságot ügyesen oldó hangulatos óra­vezetést tapasztaltak a szak- felügyelők. A jó példák közé sorolható a tanórák szerve­zettsége, a tanítandó dalok egy részénők időszerűsége, a tehetséggondozásra és a fel­zárkóztatásra (!) tett erőfe­szítések, valamint az, hogy a dalok szép, közös megszó­laltatása egyre szélesebb kör­ben igényesebb. — Szólnom kell a hibákról — vált Gombái József —, az érzelemszegénységről, a zenei pontatlanságról, a tanítási órák időaránysainak sorozatos felbontásáról, a következet­len, elnagyolt készségfejlesz­tésről, amely mindig tovább­megy a következő osztályok­ba, avagy éppen a türelmet­lenségről, a gyakori mély­hangzású, néha lélektelen dal­tanításról, a könyvbebúj va- énéklésről, az írásbeli mun­ka tartalmának, tempójának, esztétikájának elhanyagolá­sáról. Kevés hangszerrel ren­delkeznék az iskolák, s még ezeket sem használják min­denütt, de nem is gondozzák. Ritka az élőzenei bemutatás, többségében konzervált zenei bemutatóra kényszerülnek. Bizony nem egyszer érezzük — hangzik summázatként — a lámpásgyújtogató, érzék­nyitogató, a zenei csodákra figyelmet ébresztő, a tanuló­kat magával ragadó — peda­gógus hiányát... Ellentétek Szeretnék-e énékelni a ta­nulók? A tapasztalat az, hogy ott szívesen énekelnek, ahol olyan pedagógus vezeti az órákat, akire fölnéznek a gyerekék. Itt nemcsak a tan­tervi anyagot, hanem más dalt is szívesen énekelnek. M;ég egy buktató is jelentke­zik. — Van olyan dal, amit sze­retnék, de nem tanulják és van olyan, amit nem szeret­nék, és tanítjuk — állapítja meg a szakfelügyelő, majd elmondja, hogy frissíteni kel. lett a tantéréi anyagot, de olyan dalok is bekerülték, amelyek távol állnak a gye­rekektől. Ezek „.tendálok" maradnak és soha nem ének­lik őket szívesen a tanulók. Hiányoznak a népdalok gyöngyszemei, azok, amelyek mindenütt kedvelték. Ügy tű­nik, akik összeállították az „anyagot", azok nem számol­tak ezzel. Szerencsére van azonban lehetőség a korrek­cióra. Ebből egy dolog ki­szűrhető : közelíteni kellene egymáshoz azt a zenét, amit a gyerek szeret és azt, amit tanítanak neki. Egy másik dolog is Oka annak, hogy nem szeretnek énekelni a fiatalok. Olyan pedagógusok is tanítják az éneket, akik nem tudnák mit kezdeni ez­zel. A tanára hatvan száza­lékát szolmlizálással töltik el, de nem szolmizálásra, hanem szolmizálva tanítanak meg Gombai József munka köz­ben egy dalt, ezzel agy on gyötrik a gyerekeket. Gombai József huszonegy évvel ezelőtt kezdte a szak­felügyelői munkát, s ükkor még a Művelődési Miniszté­riumhoz tartozott az egész irányítás, utána aztán átad­ták az OPI-nak. A tárca ese­tében — a gyakorlatot is is­merő szakemberek — tud­ták, ha a szakfelügyelő be­számolt, hogy hol kell .keres­ni a hibát, most viszont nem tudni, ki az, alki kimondot­tan az ének-zenei neveléssel foglalkozik, alki kézbe fogja ezt a munkát. Nagy kár, hi­szen, mint beszélgetőtársam megfogalmazza, „nem az Operában, haneím itt, az is­kolában dől el, hogy a zene mindenkié lesz-e.” Megkérdezhetjük: Mi gá­tolja a tantervi elképzelés megvalósulását? Évről évre csökken a szaktanárok szá­ma, a nyugállományba vo­nuló jó énekpedagógusoikinaik nincs megfelelő utánpótlása. Iskoláink egy részében nincs gazdája ennék a szaktárgy­nak. Ez a felszerelésben és ,a nevetésben is .megmutatko­zik. A pedagógusképző inté­zeték nem készültek fel az új tanterv fogadására, a tanító­képzőkben elhanyagolt terü­let a zenei képzés. A felvéte­li alkalmassági vizsga hiá­nyában még a sp>ediál,is kol­légiumot végzettek egy ré­szének tudása is megkérdő­jelezhető. Évi 15—16 órában akarják a módszertant meg­tanítani, mikor a mai tanter­vek az eddigieknél jóval igé­nyesebb munkát várnak el. — Valahol azt olvastam egy rodkzenésztől — gondol­kodik el —, hogy úgy érzi, mintha a rossz minőségű könnyűzene ellenállás nélkül hódítana és ez a nevelésre vezethető vissza. A művészi igényességgel játszó rodkze- nészék, ha jobib muzsikát ját­szanak, akkor kérik a harmó niában, hangszerelésen, esz. téti'kai értékben primitívebb zenét és könnyéi elfordulnak tőlük, ha ragaszkodnak a mű­vészi elképzeléseikhez. A nyiüatkozó azt rója fel a zene­pedagógusok hibájául, hogy nem segítenék a gyereknek abban, hogy kiválasszák az értékes műveket. Gombai József az említett véleményt — hangsúlyozva a harmóniagazdagság, a hangszerelés, és az esztéti­kum fontosságát — elfogad­ja, és hozzáfűzi, hogy mind­ezt meg tudnák oldani, ha nem csökkentették volna ennyire az általános iákölai és a gimnáziumi órák szá­mát, s ha a szakmunkáskép­zőben nem szűnt volna meg az ének-zenei nevelés. Végül... — Kivel kinek kell együtt­működnie, hogy „Legyen a zene mindenkié”, mert „Zene nélkül nincs ember”? — ér. dékflödünk. — Mondja ki végre a tárca, hogy figyeljenek az esztétikai és a zenei nevelésre, mert a mulasztásit nem lehet pótol­ni — állapítja meg a szak- felügyelő. — Növelni kell az alkalmas pedagógusok szá­mát — Tolna megyében is! — és vegyék figyelembe a szakfelügyelet jelzéseit, akik a tantervét készítik és a szaktárgyat gondozzák. Szék után a tapasztalatok felsorolása következik: Van­nak olyan igazgatók, akik nem úgy reagálnak — sok­szor tehetetlenség, de hiány miatt is — a zenei nevelésre, mint kellene. Napjainkban a zeneszerzők nehéz, filozofikus művéket írmlak, amelyek szö­vegét sokszor nem is értik a gyerekek ... Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a mi- nisztérilum és a pedagógusok a hibásak. Nem, hibásak a szülők és a gyerekek is, ugyanis kevés a fiatalokban az igényesség, nincs — nem­csak énekre vonatkoztatva — akaraterejük, pontatlanok, felületesek, sokan nem isme­rik az emberi érintkezés alapszabályait. Nem megfe­lelő a szülők és az iskola kapcsolata, olyat várnak el az intézményektől, amire az „ilyen tömegnyomorban” kép­telenek. — Érdemes lenne megvizs­gálni, hogy „a magyar nép­dal a mi zenei anyanyel- vünk-e”, minit ahogy Kodály mondta. A pici gyerek mii visz magával az óvodába? Nem a bölcsődalokat..., azért aztán az egyéni anyai dalt nem tudja pótolni.... A böl­csődei dalok kikerültek az Utcára, piedig nem mindegy, hogy a gyerek zenei életét hogyan indítjuk el. Törés van az óvodái anyag és az 1. osz­tály élére, utária aztán nem, terv bevezetésénél a legjobb nevelőket állították az 1. osz­tály élére, utáná aztán nem, és itt kezdődött a baj... — Huszonegy éve vagyok szakfelügyelő és nagyon sok örömet leltem benne, mert sók szép órát láttam, ami ze­neiségével, érzelemgazdagsá­gával elhihetővé tette a zene esztétikumát, de sajnos olyat, is láttam, amikor elveszett a dal lelke. — Énékpedagó- giártk mottója, hogy számon csak azt kérhetjük és úgy, ahogy azt megtanítottuk. Le­gyen élmény a munka az órán és legyen ez találkozás a zenei szépipiel. Érzésem sze. rSnt a magyar népdalt nem tanítani, hanem terjeszteni kellene, mert akkor mégj ób­ban szeretnék a gyerekek. * Ennyiből is látszik, akad bőven tenmvalló, s némileg megnyugtató, hogy megyénk már lépett: intézkedési terv készül az ifjúság zenei neve­lésének továbbfejlesztésére... — él — Fotó: Decsi Kiss János. Világot jelentő deszkák Alighanem a Terézia című, meglehetősen középfajú szín­■ • 6---------------mű volt a tavaszi évad legkönnyebb darabja. Mi , színpadi díszletezők legalábbis azt szerettük legjobban. A színpadképet egy több emelet magasságba kígyózó ódon falépcső uralta, amelyet pillanatok alatt felállíthattunk vagy lebonthattunk, aszerint, hogy éppen mit kívánt a soros jele­net. Persze, a magyar szerző darabja vonzalmunkat nem első­sorban emiatt érdemelte ki. A második felvonás elején volt benne egy felejthetetlen „esemény” — visszaidézésekor most is pajzán izgalom vesz rajtam erőt —, amikor is a Terézia unökahúgát alakító, csodásán ingerlő combokkal megáldott fiatal színésznő felállt az ebédlőasztalra és mélyen a közön­ség irányában előrehajolt. Ilyenkor kilátszott a teljes beren­dezés, úgyhogy mi, színpadi segéderők a háttérfüggönyök mö­gül egymást taposva kukkoltunk, s szokásunkkal ellentétben, minden este áhítattal vártuk a vörös kis dizőz jelenését. Utólag belegondolva már biztos vagyok benne, tudott ar­ról, hogy hátul is van közönsége. A tizedik előadás után már valóságos szivárványt láttunk a pimasz kis popisit elfedni hi­vatott, minden este más és más színű aprócska fehérnemű he­lyén. A színképelemzés, alantas beosztásunk folytán, termé­szetesen hiú, ám örök ábránd maradt mindannyiunk számára. A Teréziából így azután csak a falépcső és a művésznő fene­ke maradt meg emlékezetemben. A Carment viszont kifejezetten utáltuk. Nem csupán a nehezen mozgatható, otromba díszletek miatt, amelyeket, forgószinpad híján, félóránként ide-oda kellett mószerol- nunk; elsősorban az idióta statisztéria borított ki bennün­ket, akik úgy nyüzsögtek a színpiadon, mint legyek a vágóhí­don. Rekkenő kora nyárban játszottuk a Carment, majd százan, hangyaként kerülgetve egymást, miközben előfordult, hogy a nézőtéren mindössze tizennégyen ültek, mivel a helyi focicsapat éppen a Fradival mérkőzött... A meccset a té­vé is közvetítette, így azután a társulat drukker tagjai in­gajáratban közlekedtek a társalgó és a színpad között. Egész jelenetek maradtak ki, mert az ügyelő képtelen volt rábírni Don Jósét, hogy hagyja ott a második félidőt. A Don Carlos már jóval simább ügy volt, abban csupán egy háromméteres keresztet kellett beállítanunk, és máris jók voltunk három hosszú felvonáson át. A hülyeség netovábbját (úgy vélem, nem csupán díszlete- zői szempontból) a Gül Baba című nagyoperett képviselte, amelyben életemben először és utoljára, reflektoroktól meg­világítva a világot jelentő deszkákra léptem. Alkalmanként negyven forintért statisztáltunk, fényes török bugyogóban, hosszú kaftánban, piros turbánban; Gül Baba leányát hord- székben hurcolásztuk, Gábor diákot rácsos cellájában smasz- szerként vigyáztuk. Egyszer, előadás előtt, alaposan felöntöt­tünk a garatra a színház mögötti István-pincében, s elérkez­vén jelenetünk, a diák tömlöcét szimbolizáló vasakba ka­paszkodva szunyókáltunk, mint valami felcicomázott cirku­szi lovak, eközben pedig Gáborunk a rácson túli világnak, sanyarú sorsáról miákolt. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy a színpadra érke­ző cigánylánnyal (lehet ám, hogy halászlány, Gábor diák ex- barátnője) egyirányban elkezdjük tolni a sínekre szerelt zárkát, lassan, komótosan, mintegy kifejezve ezáltal is min­den vágyakozás szemünk előtt elsuhanó reménytelenségét. Mi ehelyett azonban beárnyékolt szemekkel (és tudattal) bó­biskoltunk, nem véve észre az ügyelő sürgető integetését, Gábor diák kétségbeesett pisszegését. Mikorra is felismertük, hogy ránk vár mindenki, felriadva az állapot nélküli álla­potból, hatalmasat taszítottunk a kerekeken gördülő börtö­nön. A mezétlábas szubrett elhaló sikolyát a dugig telt ház vastapssal jutalmazta — mint egyébként mindent ebben a művi és kretén népszínművészetben —, azt gondolván, hogy az még a könnyfakasztó produkció része, holott csak bru­tális akciónk-amputációnk elleni fájdalmas tiltakozás volt. Lábát még az előadás alatt begipszelték, minket pedig csak azért nem rúgtak ki, mert amúgy rendes gyerekek vol­tunk. Csupán egy havi munkabérünk bánta a „műtétet", akárcsak Gül Babáé, aki láthatóan és hallhatóan ugyancsak maxosan kornyikálta végig rózsás szerepét. Tehát imádtuk Teréziát, gyűlöltük Carment, rettegtünk Gül Babától, Caligulával viszont egészen jól összejöttünk, a színházzal átelleni tiszti klub presszójában. Cipeltük naponta a zongorát, és a balhé érezhetően a le­vegőben lógott. A zongoracipelés ezen a „pályán” szó sze­rint volt értendő, hiszen a nagy színházból a kamarába min­den reggel átkinlódtuk a kopott Bösendorfert, amiért is ese­tenként és per kopf százötven forint ütötte a markunkat. Nehéz így utólag körülírni a feszültség okát, mibenlétét, tény azonban, hogy olykor az emberek feje kuglóffá dagadt az indulattól, máskor meg úgy magukba roskadtak, mint kis- hivatalnokok a fogorvosi váróban. A készülő vihar előszele volt már az is, amikor Heródes és Kozma összeakasztották a díszletező kalapácsot, s kis híján emberhalállal végződött a párviadal. Az egyébiránt birka türelmű, völlig érő hajú óriás, Heró­des homlokra irányzott ölkolcsapósától Koamla, az ugyan­csak szálfatermetű, kiebrudalt katonatiszt néhány percre megadta magát, hogy azután fényes, csillogó, kétszarvú, gu- minyelű kalapácsával Heródes felé sújtson. Szerencsére az ütéis elzúgott a behemót fiú feje mellett, így a loboncos Töírzs- fönöknek (akit az akkoriban vetített amerikai film, a Száll a kakukk fészkére hallgatag indiánja után neveztünk így is), módja nyílt másodszor is lecsapni... A Carment csináltuk, amikor kitört a háború. Igyekez­nünk kellett, mert a függöny leengedése nélkül, tök sötétben építkeztünk, amikor Kecán Feri lábára rátettük a négymá­zsás „Sziklás hegységet”. Mi hívtuk így azt a famonstrumot, ami a spanyol hegyvidéket szimbolizálta. Ahhoz képest, hogy nyílt törés volt, a fiú angyali arccal viselte, egyetlen nyikkanás nélkül ájult el. Szó nélkül küldtük le a függönyt, a srácot Heródes öl­—---------------------ben vitte át a közeli ambulanciára, mi pedig szinte egyszerre indultunk el az ügyelő pultja mellett mene­déket kereső, verejtékező színpadmester felé. Többször kö­veteltük tőle előzőleg, hogy ezt a váltást világosban lőhes- sük be, azonban ez a szemüveges varangy saját szakmai presztízsét féltve — mindannyiszor megtagadta kérésünket. Az ügyelő és a színpadi nép halálra váltan figyelték, amint Kozma köpenyénél fogva a magasba emeli a rúgkapáló színpadmestert, és rendíthetetlen elszántsággal a nézőtérrel szemközti díszlethez szorítja, nekünk pedig megparancsolja, hogy a köpeny nyakánál szögezzük föl. Azután ráüvöltött az ügyelőre, hogy húzássá fel a függönyt. Utolsó perceimet töltöttem a világot jelentő deszkákon. TÓDOR JANOS Jó hangulatú énekóra Simontor nyán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents