Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-22 / 69. szám
1986. március 22. NÉPÚJSÁG s Édes anyanyelvűnk Gazdag jelentéskor övezi ezt a szót. Az emberi létezés alapvető kettős kötődésére utal: a vérségi és a szellemi kapcsolatra. Az apró gyermek boldog korát idézi, amikor a becéző, simogató, játszó szavak először tudatosítják a- világot, megnevezve az addig csak észleltét. Az így kapott, ellesett szavakkal szólal meg először a gyermek, és em- beriesíti saját kis lényét, és tárgyiasítja az őt körülvevő Világot. Növekedvén, a valóságra való rátaláláskor is az anya, az édesanya szavainak íze, beszédének dallama kísér, formát adva a gondolatoknak, az érzelmeknek. Az anyanyelv ad fogódzót az eszmélés útján. Az a nyelv, amelyet az egyén számára az anya őrzött meg, s amelyben hajdani nemzedékek sorsa, tapasztalata is rögzült A nyelv ugyanis relikvia. Viharos évezredekről tudósít, közösségről, amely a megmaradásért vívott harcban a meglétét jelentő szavakból szőtt fohászt, és erejükkel szórt átkot. Kollektív kincs a nyelv, hisz létezésének keretét is a közösségi tudat adja: táplálja, árnyalja és megőrzi. Az egyén, beleszületvén a kisebb és nagyobb családba, akaratlan is birtokosa e kincsnek, és rajta (is) múlik, hogyan sáfárkodik vele: tudja-e a világot általa birtokolni, és mit hagy majd utódaira. „Változnak az idők, és mi változunk bennük” — hangzik az ismert latin közmondás, amelynek érvényességét modern korunk különösen igazolja. Az emberi megismerés újabb és újabb területeket hódít meg, tudományágak és határtudományok születnek, a termelés „alig hihető” csodákat produkál. A valósággal, a társadalmi, gazdasági, politikai viszonyokkal, az emberi tudattal együtt változik a nyelv is, betöltvén így is alapvető szerepét: a kommunikációt. Bonyolult rendszer lévén, természetesen nem azonos módon érzékeny a külvilágra minden nyelvi tényező. Tanulmányok, felmérések, kísérletek tanúsítják: a hangképzés, a szorosabb értelemben vett kiejtés, a hangoztatás, hangsúlyozás (és vele együtt a mondatfonetikai eszközök rendszere), a szófűzés, a mondatalkotás is változik, ám a módosulat a köznyelvben kevésbé érezhető. Lényegesen mozgékonyabb a szókincs. A szaknyelvek területén a jelenség különösen érezhető, de a köznyelv is úgyszólván naponta igazolja a horatiusi megállapítást: „Sok szó felújul, amely már kihalt, és kihalnak majd olyanok, amelyeket most becsben tartunk, ha a szokás is akarja.” A nyelvszokás valóban nagy úr. Emlékezzünk rá: hajdani, nyelvművelő elődeink nemes szándékú ma- gyarítási, szóalkotási javaslata hányszor vallott kudarcot, nem tudván áttörni a megszokás hatalmát. (Kazinczy hangulatos, szép szavát, a „bülbülszavú rózsát” is csak az Arany-filológusok emlékezete őrizte meg.) Ám — különösen napjainkban — hányszor esik áldozatul az egyébként szigorú nyelvtudat, felkapva egy-egy lenge szót. Mert a nyelvi divat is „hatalom”, és sokszor könnyen meghódolunk. A hivatásos és alkalmi nyelvművelők legádázabb ellenfelei, az idegen szavak is részben a nyelvi divat számlájára írhatók. Persze, csak részben, hisz vannak köztük olyanok, amelyek átvétele szükséges, mert nincs jó magyar megfelelőjük, és mert a hangalak szempontjából is jól beilleszkednek a magyar szókincsbe. S vannak aztán olyanok, amelyek annyira közismertek, és a „magyar fülnek” is kellemes hangzásúak, hogy szinte egyenértékűek tősgyökeres szavainkkal. A nemkívánatos idegen szavakat pedig nem a nyelvi puritanizmus, netán a bezárkózás utasítja el, hanem az a tapasztalati tény, hogy azok használata során a csak magyarul beszélők gyakran helytelen hangalakot és torz írásképet követnek. Ezzel pedig sem a nyelv, sem az egyén nem gazdagszik — főleg, ha a beszélő választhatna nyelvünk szókészletéből is. Az idegen szavak divatja sok forrásból táplálkozik. Az idegenforgalom, a kereskedelem gazdaságosságra, reklámra hivatkozva az eladni kívánt áru csomagolásához — (előfordul, hogy helyette) — olykor hangzatos külhoni címkét választ, ami a belföldi (!) forgalomban már nemcsak nyelv- rontás. Létjogosultságuk leginkább a szaktudományok nyelvében van az idegen szavaknak. Ám a tudományág határain kívül a szakmai zsargon, a fellengzős idegenség nemcsak a megértést gátolja, de a—közönséget is elriaszthatja. A mértéktartás a nyelvhasználatban is erény. Mint Kosztolányi megszívlelendő szavai mondják: „Nyilvánvaló, hogy senki sem jobb európai és műveltebb ember azáltal, hogy a szerves vegytant organikus chemiának nevezi.” Az Értelmező Szótár pontos tárgyilagossággal így határozza meg az anyanyelv fogalmát : „Az a nyelv, amelyet az ember legjobban és legszívesebben beszél, s rendszerint amelyet gyermekkorában, főként anyjától tanul.” Később, felfedezve a világot, idegen nyelveken is ért, de a szó ízét legteljesebben az anyanyelvén érzi. Minél gazdagabb, árnyaltabb ez a nyelv, annál tisztább, frissebb, igazabb a benne és általa megjelenő gondolat külső burka is. A rossz, stílustalan nyelvi forma pedig — azon túl, hogy önjellemzés is —, nem egyszer akadálya a megértésnek. Babits szemléletes kifejezésével élve: „Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni.” DR. HORVÁTH BÉLA Iskolamúzeum Gereben, gyalázka, köpülö, tiloló, áspa — bizony ezek a szavak igencsak idegenül hangzanak a mai fiatalok előtt. Pedig ezek a hajdanvolt időkben az akkori emberek munkaeszközei voltak. Hogy a ma nevelkedő mezőgazda- sági szakemberek valami képet kapjanak őseik munkájáról, a palánki Csapó Dániel Mezőgazdasági Szakközép- iskolában elhatározták, hogy gyűjteményt hoznak létre régi, paraszti eszközökből. Beödök Bertalan tanár vezetésével meg is indult a munka. Az intézmény dolgozói, tanárai és diákjai sorra hozták a legkülönfélébb eszközöket, mígnem annyira gyarapodott az anyag, hogy tegnap ünnepélyesen megnyitották az iskolamúzeumot. Fotó: CZAKO SÁNDOR Ágasfa köcsögökkel A százegy éves gzőlödaráló most új életet nyer. Egyesjároiu Kukoricamorzsoló-—-----------r-----------;-------------------M olnár Attila az egyik legaktívabb gyűjtő volt Beödök Bertalan tanár beállítja az egyik eke vasát Ekekavalkád — mindenféle munkához Az aratás és cséplés néhány saerszáma
