Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-11 / 59. szám

£* ^WÊPÜJSÀG 1986. március 11. Moziban Orieusz és Eirydiké Orfeusz, a thrák lantos Apollón görög istennek volt a fia. Csodálatosan szép éne­kéről volt híres. Történt egyszer, hogy Orfeusz fele­sége, Eurydiké vigyázatla­nul rálépett egy mérgeskí­gyóra, s a kígyómarás a ha­lálát okozta. Mérhetetlen bá­natában Orfeusz lantja zen­gő hangjában Ikeresett vi­gasztalást. Meghallotta, ezt Persephone, az alvilág ki­rálynéja is, és annyira tet­szett neki a dal, hogy haj­landó volt visszaengedni Eu- rydiket a napvilágra. Csak azt kötötte ki, hogy Eurydi- ké férje háta mögött men­jen, és Orfeusz addig ne nézzen hátra, míg el nem hagyják a holtak birodalmát. Már a kijárathoz értek, ami­kor Orfeusz eszét elvette a vágyakozás, és hirtelen visz- szanézett. Ezzel megszegte a megállapodást, örökre el­vesztette hitvesét, soha töb­bé neun látták egymást. Nem árt ismerni ezt az egyébként szép történet an­nak, aki megtekinti az Orfe­usz és Eurydiké című színes magyar operafilmet. Cristopih Williibald Gluck német zeneszerző (termé­keny munkásságának ered­ménye 107! opera) 1762-ben Bécsiben mutatta be a ré­gi stílus szórakoztató külső­ségeivel szemben a mélyebb drámaiságra törekvő Orfe­usz és Eurydiké című mű­vét. Ez akkoriban, mint min­den újdonság, frontáttörés­nek számított, és számos vi­tára adott alkalmat. Csak­úgy, mint az 1762-es válto­zat mostani filmes feldol­gozása, azzal a különbséggel, hogy jelen esetben nem be­szélhetünk frontáttörésről. Legyünk igazságosak: hagy­juk figyelmen kívül azt, hogy a filmben elejétől a végéig olasz nyelven éne­kelnek a szereplők, így te­hát az átlagnéző egy szót sem ért az egészből. Ez önmagában véve nem is baj. Sóikkal fontosabb a képi megjelenítő erő, ami néhol valóban lenyűgöző 'hatással bír. A természet mint te­remtő és pusztító erő be­mutatása, az idő, az elmúlás érzékeltetése, az emberi fáj­dalom kivetítése: megannyi szép és megrendítő pilla­nat. De : esti szürkületkor fehér gyolcsruhába öltözött fiatal lányok fáklyás mene­te ... Mintha már láttam volna valahol... Évekkel ezelőtt egy svéd filmrendező, bizonyos Ing­mar Bergman már megpró­bálkozott ezzel a műfajjal, ő Mozart Varázsíuvoléját adaptálta, a kísérlet átütő sikerrel végződött. Lehet, hogy Gaál István rendező megirigyelte a bergmBni ba­bérokat? Mindenesetre alko­tása — melyet túlzás len­ne remekműnek minősíteni, de a gyenge osztályzat sem felelne meg a valóságnak — jónak mondható, de csak a maga nemében. Ezzel utal­tunk erényeire éppúgy, mint korlátáira. Ami-egy megrög­zött operarajongónak feled­hetetlen másfél órát jelent, az a könnyed szórakozásra vágyónak kínszenvedés, Sz. Á. Hangverseny Carmina Burana et Hungarica Nem tisztességtelen dolog a kritikusnak (mondjuk sze­rényebben így: recenzornak) bevallania, hogy a Kecskés L. András vezette együttessel most találkozott először. Szá­mára talán épp ezért lehe­tett olyan hamisítatlan él­mény-ereje, élmény-értéke ennek a középkori gyűjte­ménynevet és magyar vonat­kozásokat tartalmazó című estének. Mert a kritikus (recenzor) ismer ugyanebben a műfaj­ban olyan világjáró együttest is, akik a múzeum pincéjé­ből úgy loholtak tovább kö­vetkező hakniállomásukra, Pécsre, hogy az utolsó han­got jószerével el sem fújták — vezetőjük pedig (igaz, más műfajban: a muzsikusok sza­kácskönyvében) paternálisan vállon veregeti s le Laci bá- csizza az író Passuth-ot. La­ci bácsi, persze, lehet Pas- suth, különösen ilyen „nagy­ságrendben”. Ugyanakkor emez, az együttesvezető nem kellene, hogy szemtelenül nagyképű legyen; különösen, ha kvalitásban, teljesítmény­ben, élménytéremtő képes­ségben más, a művészem köz­életben szerényebb, halkabb szavú együttes jócskán „rá­juk ver”. Mert a tájékozatlan kriti­kus (recenzor) számára a legnagyobb tanulság a hely­színen született. Szlengnyel­ven a dolog így volna formu­lázható: attól, hogy valami­nek nincs minden zeget s zu­got jó szelekkel mozgatott, át- és behatoló füstje, még többszörösen perzselhet a lángja. Gyerekeket igen nehéz be­csapni. Az ő értékítéletük kis híján érvényesebb a sajá­tunkénál. Ugyanaznap ovisok, majd kisiskolások szolgáltak közönségül a „Budavár mu­zsikája”, majd az „A török­kor zenéje Európában” címet viselő előadásoknak. S volt, aki az esti, harmadik műsort is meghallgatta (címét fen­tebb idéztük). Miben rejlik az együttes Achilles-ereje? Felkészültsé­gén kívül elsősorban tisztes­ségében, őszinteségében, ke­resetlen egyszerűségében. Mert ahogy a Balassa, Rimai, Tinódi Lantos, Moldvai, Szenczi Molnár versekre komponált magyar dallamo­kat hallgatjuk, vagy az idő­ben még hátrébb húzó euró­paiakat, mint amilyenek pél­dául a Exiit di luculo, Ich was ein chit, Tempus tran­sit, Bache bene venies... kezdetűék, nem tudunk sza­badulni a gondolattól, hogy ez az együttes nem a sikert keresi, hanem az idők, a mu­zsika legbensőbb lényegét. Közben pedig, észrevétlenül, épp ezért lesz sikeres. Ho­gyan? Magyarán, mert Kecs­kés L. András fáradtsága (s vele együtt persze az együt­tes minden tagjáé, így Tóth Istváné, Lovász Iréné, Pas- tinszky Krisztináé, Kiss Ta­másé, Kisvarga Józsefé, Lé­vai Péteré, Szabó Andrásé, Halper Jánosé) nem a közön­ség megdolgozására irányul, hanem a legnehezebbre: le­fújni a port régi idők dolgai­ról, érvényessé tenni a ma embere számára több száz éves momentumokat, s így mint­egy átélt, szellemi hidat te­remteni kontinentális ükapá­inkkal. Ehhez többek közt tudósi elméiyültség is szük­ségeltetik, amit Kecskés L. András a legjobb mesterek­től (például Bécsben) tanul­hatott, no de az együttes több más tagja is bírhat „szerényen tarsolyában” egy- egy zenekakadémiai diplo­mát. Ám ez a magas képzett­ség, párját ritkító vokális- instrumentális-gandolati (az­az szakmai) tökély sem érne fabatkát, ha nem párosulna a nemes egyszerűséggel, tisz­tességgel. Sokan már-már kezdjük elveszteni hitünket ebben a dologban. De hogy mégis milyen erőt képvisel, többen lemérhettük magun­kon, s láthattuk, elsősorban az utánunk jövőkre gyako­rolt hatását: gyerekeink kér­lelhetetlen ítéletére gondolok. „A tények makacs dolgok!” — mondja az egyszeri, rútul igaz közhely. Ezëk a tények pedig — tények. Könyv Életről és halálról Lev Tolsztoj — Tragikum — Halál — Katarzis címmel jelent meg Hajnády Zoltán irodalomtörténeti elemző műve az íróóriás művészet­filozófiájáról, életfelfogásá­ról, társadalom- és lélekraj- záról, nagy alkotásainak tük­rében. Amíg az ember nem öreg­szik meg, amikor még fiatal, természetes módon, igyekszik magától elhárítani a halál gondolatát, mintha az csak másokkal történhetne meg. Az évtizedek, az esztendők múlásával, főleg a jól ismert arcok eltűnésével azonban egyre több figyelmeztetést kap a rideg valóságról, hogy az emberi lét véges minden­ki számára. Nem szólva mo­torizált korunk fokozott ve­szélyeiről. Az élet értelmé­ről való meditálás párosul a halálfélelemmel, amire elfo­gadhatóan megnyugtató vá­laszt keres a gondolkodó. Voltak, akik a halál prófétá­jának és költőjének mondták Lev Tolsztojt, a szerző azon­ban bebizonyítja ennek a szemléletnek a helytelensé­gét, torzító voltát. Mint írja: Tolsztoj nem alkotta meg a halál filozófiáját, ezt a né­met filozófus : Heidegger munkálta ki. De a maguk eszközével mindketten rá­mutattak arra, hogy az em­ber minden lehetősége törté­nelmileg esetleges, múló és egyszeri, s nem szabad ér­telmetlenül elherdálni az éle­tet. Tolsztoj, amikor a halált ábrázolta, humanista módon mindig az élet értelmére ke­reste a választ. Az Ivan II- jics halála című regényében meglepő hasonlatossággal áb­rázolta műve hőse haldoklá­sának érzetét ahhoz, ahogyan pszichiáter és pszichológus szakértőknek az úgynevezett klinikai halál állapotából feléledők elmondották élmé­nyüket, pár évvel ezelőtt, hazánkban is kiadott könyv­ben. „Ügy véli, hogy a ha­lállal való foglalkozás az er­kölcsös életre nevelés és az öntökéletesedés felé vezető leghatásosabb módszer.” A zenéről és a tragédiáról az volt a nézete, hogy azok taa- tartikus (megtisztító) hatá­suk által kedvező vagy ked­vezőtlen irányba befolyásol­hatják az állampolgárok er­kölcseit. — Ezek csupán ki­ragadott „slágvortok” a könnyűnek egyáltalán nem mondható könyvből. Alapo­san, esetleg többször is, de érdemes elolvasni. (Az Aka­démiai Kiadó kiadása.) BALLABAS LÁSZLÓ Dobál Tamás A Pécsi Balett Kezdetben volt a Pécsi Balett, országra szóló sikerrel, nemzetközi elismeréssel. Az együttes megmaradt, de a hírnév mintha megkopott volna, a bemutatókat már nem kísérte országos érdeklődés, a siker néhány száz kilométerre északra költözött, Győrbe, s a koreográfus Krámer György is Markó Ivánra hivatkozik, mintegy igazolásul. A győriek érdemét, sőt, a magyar balett tör­ténetében játszott szerepét senki sem akar­ja elvitatni, de a kvalitásnak az is tulaj­donsága, hogy nincs szüksége ellenpontra, s mindig naiv a kérdés, amit leggyakrab­ban így szoktak feltenni: Ki nagyobb költő, Petőfi vagy Arany. A Pécsi Balett 25 éves, ami tisztes múlt, az eredmények pedig ugyanilyen tisztes jövőt is jelentenek. A Szekszárdon bemu­tatott két balett mindenképpen ezt mu­tatja: érett, magabiztos előadás, ami ön­magáért áll jót. Ez mindenekelőtt a Berlioz zenére komponált Dante-történetre vonat­kozik, ahol Krámer György igazán elemé­ben van. Az Ellopott legyező hitelességé­ben nincs okunk kételkedni, két japán kon­zultáns is segítette a koreográfust, a zene is eredeti, de azért ez mégiscsak kurió­Szép jelenet az Ellopott legyező című ba lettből zum, távol-keleti üzenet, amit a néző meg­csodál, de nehezen tud azonosulni vele. Az előadás — s ez mindkét darabra vo­natkozik — minden részletében kidolgo­zott, elegáns, a táncosok pedig mindent tudnak. Lovas Pál, Tamás Gyöngyi, Hajzer Gábor, Paronai Magdolna valóban élményt jelent. cs. Tévénapló Kedvcsináló Stendhalhoz A pármai kolostor, ez az „izig-vérig igaz és naiv történet", kétségtelenül Stendhal főműve, a XIX. szá­zad egyik legjobb regénye. Állandóan rejtőzködik, színét váltja, de a tudatos plágium sem áll tőle távol. Igazi neve; Henri Beyle helyett egy német kisváros nevét vette fel, s még sír­feliratán is megtéveszt, ahol a milánói Arrigo Beyle- nek mondja magát. A pármai kolostor bevezetőjében is megtéveszti az olvasót: „1830 telén, s Párizstól há­romszáz mérföldnyire írtam ezt a történetet", — mond­ja, de ebből egy szó sem igaz, mert Párizsban írta, 1838-ban, hihetetlen rövid idő alatt, november 4. és december 25. között, s a következő év áprilisában meg is jelent. Balzac híres elismerő kritikáját 1840-ben írja, Henri Beyle, Stendhal, vagy Arrigo Beyle milanese, ahogy tetszik, 1842 márciusában meghalt. Jól emlékezünk, évtizedekkel ezelőtt Gérard Philp- pe keltette életre Fabrizio del Dongo rokonszenves, romantikus alakját, most pedig olasz—NSZK—francia összefogásból született meg az új filmváltozat, amiről az első rész után nyugodtan megállapíthatjuk, jó kedv­csináló Stendhal olvasásához. A filmnek nemcsak az eszközei mások mind a regénynek; keretei kitágulnak, lehetőségei gazdagabbak. Az átdolgozók élnek is ezzel, jóllehet, a narrátor beállításával a könnyebb részt vá­lasztják, mert ahelyett, hogy ábrázolnának, egyszerűen tényeket közölnek. A regény menetét is alaposan fel­forgatták, jelenetek kimaradnak, mások helyet cserél­nek, esetenként önkényesen, de a közönségsikerre szá­mító film mindenekelőtt hatásos akar lenni, akár Stendhal ellenében is. Hősünk, Fabrizio del Dongo most indul el kalandos útján, de a boldogító befejezésig még sok minden fog történni. Egyelőre azt sem tudja — Stendhal nagy leleménye —, hogy csata volt-e, amit látott, s „ez a csata a Waterlooi csata volt-e". A néző pedig jól teszi, ha nem bízza magát minden­ben a filmváltozatra. A pármai kolostor nem pusztán romantikus történet, minden bekezdéséből a csúcsra érkezett író tapasztalata, bölcsessége szól hozzánk, s vágya is, mert Fabrizióban saját magáról beszél, vagy legalábbis arról, amit meg szeretett volna kapni az élettől, a szerelemtől. Ezt pedig legjobb, ha tőle magá­tól tudjuk meg. Molnár Ferenc játékai Molnárt játszani kell, vele kapcsolatban felesleges minden elméleti fontolgatás, mert mindent tudott, amit egy színpadi szerzőnek tudnia kell. Legföljebb azon cso­dálkozunk, hogy ebben a több évtizedes világsikerben mégiscsak elmaradt az igazi mű, a klasszikus, amit maga is tudott, s nem véletlen, hogy a Játék a kastély­ban kifogyhatatlan ötletei közepette nem Moliére-hez hasonlítja magát, hanem csak Sardou-hoz. Ettől füg­getlenül a Játék a kastélyban igazi játék, színház a színházban, a műhelygondokkal együtt, mert valóban nehéz valamit elkezdeni, egy felvonásvég is mindig gond, éppúgy,, mint a hatásos befejezés. Molnárnak az volt a szerencséje, hogy mindig jutott valami az eszébe, a gyakori Molnár-felújítások alkalmával mind­ezt illik újra elmondani, de a Játék a kastélyban tv- közvetítésnek nem is ez volt a jelentősége. Az eseményt Márkus László jelentette, aki igazi Molnár-színész volt, bár Molière-1 is játszott. Ezzel búcsúzott a színháztól és az élettől: méltó búcsú egy olyan színésztől, akinek színház volt az élete, amint ezt maga mondta el, rop­pant meggyőzően, a róla szerencsére még időben elké­szített riport filmben. A technika a halhatatlanság esz­köze lett: Márkus László művészetéről száz év múlva is meggyőződhetnek az utódok, míg csak találgathatjuk, milyen színész lehetett Megyeri vagy Kassai Vidor. Cs. L. Apák egyedül Érdekes, talán túlzás nélkül állíthatjuk, szokatlan témájú dokumentumfilmet láthattak azok a televízió- nézők, akik az elmúlt pénteken a Telepódium, majd a Szó, zene, kép után sem kapcsolták ki a készüléküket. A késői órán ugyanis remek, elgondolkodtató műsor volt az Apák egyedül címmel sugárzott. Joggal kérdezhetik, mivel érdemelte ki az említett produkció a fenti — pozitív tartalmat hordozó — jel­zőket. Nos, a válasz egy szóval is megfogalmazható: a témaválasztással. Gyereküket egyedül nevelő apák­ról eddig még keveset hallhattunk, így ország-világ nyilvánossága előtt. Talán nem is véletlen, hisz azt mutatja a tapasztalat, hogy a házasságok felbontásakor az esetek túlnyomó többségében a szülői gondoskodásra szoruló gyerekeket az édesanyánál helyezik el. A filmben az apák, vagy ahogy egyikük — gyermekét idézve — megfogalmazta, az „apagyák” szólaltak meg, s beszéltek a gyereknevelés nehézségeiről, szépségeiről, a kettős szerepükről. A különböző egyéniségek, a kü­lönböző okok miatt egyedüli nevelőnek maradt férfiak­nak egy közös tulajdonsága, a határtalan gyermek- szeretet kidomborodott a beszélgetésből. Köszönhető ez a végig háttérben maradt Szegvári Katalin riporternek, aki nemcsak okosan, hanem, ha kellett, diplomatiku­san, de mindig precízen, őszinte kíváncsisággal is kér­dezett. Ezért nem volt meglepő a riportalanyok őszinte válasza sem. Elöljáróban a témaválasztást, a riportert, a megoldást dicsértük, most tegyük hozzá, jó volt a riportalanyok kiválasztása is, hiszen nélkülük nem lett volna ilyen színvonalú a dokumentumfilm. Még valami: Napot nézve — március 7. — jó volt az időzítése, csak lehe­tett volna korábbi órában vetíteni. — él — Ámor és Orfeusz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents