Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám
A népújság 1986. március 8. Hosszú évek jóban, rosszban » Diplomás” négylábúak HArom rentier kedves kutyái A három főtörzsőrmester: Major Miklós, Varga István, Kovács Pál (balról jobbra) és segítőik: Cézár, Dolly és Cuki Kellemes, nyugodt éjszaka volt. Sétára indult a né. met juhászkutya gazdájával. Ebbe az éjszakai nyugalomba sehogyan sem illett bele az az ember, aki a járda mellett parkoló autók körül őgyelgett. így lett a sétából munka, a pihenésből szolgálat, és így fogták el azt az illetőt, aki autókat akart feltörni.., Cuki megfogta a menekülni akaró „betyárt”. Pillanatok alatt hangzik el újabb és újabb történet, egyik emlék szüli a másikat. A Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság bűnüldözési osztályának három munkatársa, három főtörzsőrmester beszél életéről, munkájáról és egyben szenvedélyéről. Na és persze kedves, jól nevelt négylábú társaikról. Az iroda falán szépen sorban ott függnek a kedvencek bekeretezett fotói, röpködnek a levegőben a nevek — Rex Cézár. Orsi Ha velem van, nyugodt vagyok Mitjur Mikér. mar harminc éve rendőr. A katonaságtól ment hazafelé, amikor a körzeti megbízott megállította beszélgetni. Másnap már újra fel is szerelt.' Rendőr lett. Kutat az emlékei között, meséli a szedresi éveket, amikor járőrként szolgált, de rögtön előtolódik emlékei közül a kutyák szeretete. — Már a katonaságnál kezdődött — emlékezik. — Aki szolgálatban volt, az kutyával ment járőrözni, aztán ez bennem is ragadt. Szeretem az állatokat, hát nem is csoda, ha két év múlva már nyomozókutyavezető voltam. Ha álmomból fölkeltenek, akkor is emlékszem a dátumra: 1958. augusztus 15-ét írtunk akkor. Hívatott a kapitányság vezetője, hogy van-e kedvem hozzá. „— Van bizony, hogyne lenne!” — mondtam, így kerültem a ibűnügyi osztályra. Elfogadott a kutyám, de ezt hamar bizonyítani kellett. A régi dombóvári keverőüzemben volt egy villanymotorlopás, hát mi mentünk ketten, ki a Kapós- partra. Hosszú pórázon a Rex. Egy hét sem kellett, és barátok lettünk. Kapta a dicséretet, meg a finom falatot, ha érdemelte. A legszebb kutyám volt. Kinéz az ablakon, egy pillantással felméri, hogy a telepen a boxok körül minden a legnagyobb rendben van, talán hasonlítja is a múltat a mával, és folytatja. — Nagyobb volt a Rex, mint itt a telepen most a legerősebb kutyánk. A legszebb kutyám volt... Aztán jött Korpusz, majd Aliz. őket a saját nevelésű Rex követte — hiába, tőle nehéz is volt megválni — annak meg talán a nevét is elfelejtettem, amit Dunakesziről hoztam. Most pedig itt a Cézár. Na látja, közben eszembe jutott, a Max volt. Megérdemli, hogy itt legyen a fejem fölött a képe. Amikor velem volt, nekem nem kellett félnem senkitől és semmitől. Azzal, hogy az ember mellett kutya van, azzal élni kell, de visszaélni sohasem lehet.... Egy pillanatra kilép az udvarra, halk, nyugodt szóval beparancsolia Cézárt a holvére. aztán f •'vfntin Országraszóló siker Tavaly /eptemberben Szombathelyen országos nyo. mozókutya-versenyen szépen rávertek a mezőnyre, megosztottan, de a dobogó legfelső fokán álltak. Aztán már a két munkatárs kapkodja egymástól a szót, büszkék ők is a sikerre, mesélik, hogy szinte megyei döntő volt, mert a második helyet is hazahozták, rajzolják a feladatokat, megtudom, hogy a kutya csak nyílegyenesen mehet, nem lehet forogni a nyomokon — Nagyon szép Zsolnay étkészletet és pénzjutalmat kaptunk a sikerért — mondja Major Miklós. Ez a legnagyobb dolog, amit egy kutyavezető és társa elérhet. Nevetve mondja, úgy lettek bajnokok Cézárral, hogy egyik munkatársa megbete. gedett. Hiába, nem győzöm elraktározni az információkat, mert mutatják a csodaszép hannoveri vérebeket, a telep újoncait, a régi sokat próbált társakat, beszélnek arról, hogy melyik kutya alkalmas ilyen nagy feladatokra, melyik meg nem. Aztán elhangzanak a vezényszavak is, és ami ritka — csak úgy a levegőbe, mert nincs a közelben „aki” végrehajtsa. „Lábhoz!” — ezzel mozgunk. „Hozzám!” — a visszahívás. „Szintit, keresd!” — a munkára fogás. „Csibész, fogd!” — ez már a munka végét jelöli. — Tanyabetörés Dombóváron. A vízügyesek kotrógépét is kirámolták... A présházból indultunk, a kutya levitt a géphez, majd Kapospuláig a réten, mezőn át. A buszmegállónál jelezte, hogy nincs nyom tovább. A vasútállomáson meg is fogtuk a jómadarat, csak a lopott légpuska nem volt nála. azt eldobta. Iskolák és I,nyugdíjas társak” Varga ’ twin fötöiv.MÍi - mester is a katonaságnál szerette meg a kutyákat, és azóta el sem hagyta őket. A kutyák hagyták el őt, mert az idő szólította őket, jó tíz év munka után a kutyáknak is megjár a nyugdíj. — A kolléga Huncut nevű társát örököltem, de szegény félt a lövéstől — meg is harapott, annyira —, így lecserélték. Jöttek az iskolák, tanultam magam is, meg a kutyám is. Az öcsi 8 hónapos korában került mellém, szolgált is tíz jó évet velem, és mondhatom, hamar egymáshoz simultunk. Tíz évvel ezelőtt hoztam a Bettit, így öcsi apám házánál lett továbbszolgáló. Milyen a sors? 1981-ben a Betti is itthagyott — és Dolly lett az utódja, de az ő nyugdíjazására is most várunk. Van két jónak ígérkező újoncom, most nevelem őket. Varga István sokszor hagyta abba az ebédet a levesnél, mert hívta a szolgálat, hát ment. Ezen is csak mosolyog, mert megy itt mindenki, ha a szolgálat úgy kívánja. Ismét az „emlékszel arra az esetre?” időszak kapja el beszélgetőtársaimat, de aztán Varga István folytatja. — Komoly vizsgálat után vásárolja a BM a törzskönyvezett kutyákat. Nevelni már nekünk kell őket. Hosszú, kemény munka, sok-sok megtett kilométer következik azután, hogy állományba kerülnek. Le kell kötni a kutya figyelmét, pihenni hagyni, játszani, tanítani, fegyelmezni. Sokat segítenek a kollégák is. Sok sikert megéltünk öcsivel és Bettivel. I Minden eset egy kész sztori. — Szívesen lemondanának róla: — szól közbe Kovács Pál főtörzsőrmester, a legfiatalabb a nyomozókutya-vezetők közül. — Tizenkét kilométer egy nyom után. Az már férfimunka — folytatja társa. Este tízkor indultunk egy kisfiút keresni, reggel négyre találtunk rá egy szalmakazalban. A rossz osztályzat miatt ment el otthonról. A legfiatalabb A harminchat eves Kovács Pál nevet azon, ahogy rendőr lett. A családban négy előd nyomába lépve került ide öt társával. — Egyszerre, egy műszakból öten jöttünk el a vállalattól. Tépte is a haját a művezető, de mi nem bántuk meg. Meséli, hogyan került az URH-s kocsiról a „kutyásokhoz”, és hozzáteszi, hogy „egy faddi gyereknek ne lett volna otthon kutyája?” Neki is volt. Bújta a könyveket, leste a kollégák minden rezdülését. De segítettek is neki. — Állatbarát voltam világéletemben. A bizalom kölcsönösségre épül, ezek nem szobakutyák, hogy arrébb billentsük őket, van fülük-farkuk, aztán, ahol harapnak, ott az eleje ... Komoly munka folyik itt, idegi, fizikai leterheltséggel. Valaha Zeuszt kapatm örökül, vagy hat éve ennek már. Eleinte tartottam is tőle, de nem volt miért, később aztán én tanultam tőle. Országos versenyen is indultunk, de őt készen kaptam. Sokáig bírta, 12 évig. A Cuki vette át a stafétabotot tőle, ő is sokat ellesett a nagy öregtől. Egy év kemény munkája következett sok kilométerrel a lábunkban, aztán tanulás 8 hónapig, de nem volt hiába, mert az iskola egyik legjobb kutyája lett. így lettünk tavaly országos másodikak. — Alit a zászló mindenkinek — nevet Major Miklós, mi meg szépen és eredményesen szerepeltünk. — Mindenki olyan kutyával állt ki, amilyet tanított — teszi hozzá Varga István. — Egy videojátékot kaptunk a második helyért és pénzjutalmat — folytatja Kovács Pál. A kollégám mondta: ha elmegy a kutyád, hagyd ott valamilyen személyes holmidat... Egyszer így is jártam. Már országos körözést adtak ki Cukira a vadászok miatt, mert óriási az eszmei értéke, de vissza is ment oda, ahonnan eliri tangóit. Volt benne gazdahűség. Hát ezért is rabja az ember a kutyának, ezért tudunk vele összenőni, jó- ban-rosszban összefogva dolgozni.; Mindhárman kikisérnek. Egy pillantással csendet varázsolnak a lármás boxok körül. Különös kapcsolat ember és kutya között. Azonos célért. Nyugdíjig ___ S zabó Sándor Fotó: Czakó Sándor Az ilyen időre mondják, hogy még a kutyát se. Hát még Dánielt! Dühödt szél kúszálja az esőszálakat; jól lakott csatornák nyögve szürcsölik. A kutyát se. Dánielt sem. Önszántából vágott neki. Két keze hátul. Arca útnak billentve. Gyárigazgatók mászkálnak így, de nem éjszaka. Es fejlógatva semmiképp. „Minek is lógatom? Felemelem, fel én! Még feljebb! Még! Még!” Arcán az ég leve. Valami a nadrágjához ér. Lenéz. Egy kutya. — Hát te? Hülye kérdés; hogyan válaszolhatna egy kutya? — Na, eredj! Egyedül akarok maradni. Tökegyedül, érted? A kutya nem érti, dörgölödik tovább. — Na, menj haza! Még megfagysz! A kutya csak néz. — Menj már! Vagy... neked sincs hova? A kutya csak néz. — No, nem bánom, maradj! De mellettem nincs ám fejlógatás! Fel a fejjel, koma! Dániel lehajol hozzá, fejét emelné; csurom víz. — Hülye vagy te, kutya! Ilyen időben... A kutya csak néz. — Hát jó, gyere hozzám. Egy szoba csak, havi ezerért, de legalább meleg. Es nem ázunk! A szoba fala halványzöld. Az ajtóval szemben szekrény, az ablakkal szemben ágy. Közepén asztal és két fotel; fölöttük negyvenes égő. Az ablak mellett leánykép a falon. A kutya a kép elé ül; nézi. — öt vártam, nem téged. A kutya megfordul. Bocsánatkérően emeli a fejét Dánielre. — Jól van, na! Dániel megpaskolja, majd törülközőt dob a kutyára. Azután cigire gyújt, a szekrényből vodkásüveget vesz elő. A kutya közben megrázza magát; törülköző a földön. Dániel leguggol a kutyához, megtörli. Kistányért tesz elé, vodkát önt bele. — Én üvegből iszom — mondja neki. A kutya szaglássza, Dánielre néz, újból a vodka fölé hajol. — Lafatyolj csak! Melegít! A kutya szót fogad. Dániel meghúzza az üveget, s mielőtt az asztalra tenné, mégegyszer. Jókorát szippant a K cigarettájából, nézi a lányt a falon, aztán meg a kutyát. — Jobb lenne, ha a te képed lenne ott, ő meg... Persze örülök ám neked is! Te legalább nem akarsz tanácsokat osztogatni. A kutya körbenézi a szobát. — No? Tetszik? Sötét, sötét, de meleg! Volt nekem igazi lakásom is; konyha, fürőszoba, minden. Feleségem is, meg két gyerkőc ... Eljöttem. Miért-miért? Ezt úgy mondják, nem értettük meg egymást, csak a gyerekek miatt, meg ... Igyál inkább! Isznak. A kutya a kistányérból, Dániel üvegből. — Gondolom, találok valakit; egy társat. Tudom, tudom, a pénzemmel nem ugrálhatok. Négyésfelet keresek; jó pénz, de mi marad? Nem tőlük sajnálom, de tizenöt évig kétezerhétszázból havonta... Persze, annyi se marad tisztán, mert lejön a szakszervezeti bélyeg ára, a pártbélyegé, az albérlet is ezer ... Visszamenni? Veszekedni? Kifelé meg a szépet mutatni? A kutya bólint, de lehet a fejbiccentés a vodkától is. — Nem megoldás! Meg aztán... Jött ez a lány. Dániel megemeli az üveget, iszik belőle. A kutyát már nem kell bíztatni. — ö még nem tudja, mi a fillérezés. Szeretnie kell, hogy ennyi bagóval... Túlórák, másodállás, hát persze! Nem félek tőlük, így kezdtem akkor is. Csak az a baj, hogy tiltanak tőle. „A lábamat a küszöbükön soha!" Meg: „Ha már eldobott valakit...” Meg: „Annyi rendes ember van, miért pont...” Csikkről új cigire gyújt. Iszik is. Járkál a szobában, úgy folytatja. — Nulláról indulok. Ez az anyagi rész. Es a szív? Az se kutya! A kutya felkapja a fejét. — Jó-jó! Felénk így mondják. Ont a kutyának engesztelésül. — Szóval a szív! Itt az ősz, jön a tél, a hideg. Emberek közé nem mehetünk... Hát hol szerethet valakit az ember, ha nincs lakása? Mert ide hölgyet behozni tilos! Én meg hozzájuk soha... Kutyavilág ez, öregem! A kutya nyüszít. — Ne Sértődj már meg megint! Mondd, ha iszol egy kicsit, egyből ilyen vagy? Hát jó! Nem kutyavilág ez, embervilág ez! Megemeli az üveget, kiissza az alját. Csikkről újat gyújt. Némán járkál. Néha megáll a leánykép előtt. A cigaretta végig ég. Üjba kezd. A kutyára pillant. — Hát ez már pofátlanság. Kiöntöm a lelkem, ez meg nyugodtan elalszik. Dániel kinyitja az ablakot a füst miatt. Kinn már nem esik. A törülközővel betakarja a kutyát. Ruhástól fekszik az ágyra. A kutya ébred előbb. Beleszagol a kistányérba, megrázkódik. Törülköző a földön. Felugrik az ablakba, onnan ki. Az ablak alatti rózsabokor fogva tartja egy ideig; nyüszítve szabadul. A szomszéd felcsöngeti a háziékat. — Nézze csak, szomszédasszony, mit művelt a rózsabokorral a kutya. Az albérlőjük ablakán ugrott ki. Ezzel a két szememmel láttam. Hogy micsoda emberek vannak!? A házinéni megnézi, szömyűlködik egy sort, azután szól az urának, aki azonnyomban benyit Dániel szobájába. Felrázza. — Mi volt itt az éjjel? — Mi lett volna — kérdezi álmosan Dániel. — Es a kutya? — Tényleg, hol a kutya? Dániel a földön heverő törülközőre pillant. — Vegye tudomásul, hogy azonnal föl van mondva magának! A háziúr kirohan. Dániel lekecmereg az ágyról. Előkerül a bőrönd; vitázni aztán végképp nincs kedve. Bőröndbe pakolja a ruháit, a könyveit, a kistányért is. Az üveget az asztalon hagyja; A vodkásat nem veszik vissza. Leemeli a leányképet a falról. Kabátjába bújik; még mindig vizes. Maga mögött dühösen ránt egyet a kapun, de mielőtt az nagyot csattanna, lábával lefékezi. „A kapu nem tehet semmiről!" Kétszáz lépés után átveszi a bőröndöt a másik kezébe. Legközelebb már háromszázig bírja. Azután meg négyszázig ...
