Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
a Képújság 1986. március t. fi tolnai ősember Eddig már több fórum értesített arról, hogy Tolnia megye régészeti szempontból az egész világ szakmai érdeklődésének középpontjába került. Ennek oka pedig az, hogy Tolna megye területén, a Dunából előkerült a neandervölgyi ősember (Homo ne- anderthalensis) agykoponyája, mely eddig az egész Kárpát-medence legteljesebb ilyen korú emberlelete. Az erről korábban megjelent közleményeket (pl. a Magyar Nemzet 1986. február 22-i számában) némileg módosítanunk kell. Ezek a híradások ugyanis arról tájékoztattak, hogy „a múzeum szakemberei feltételezték, hogy a lelet a világon is rendkívül ritka ősember-maradvány”. A módosítást any- nyiban tartjuk szükségesnek, hogy múzeumunk szakemberei (régészei) nem csupán feltételezték, hanem meg is állapították, hogy nem egyszerűen ősember-leletről, hanem magának a neandervölgyi ősembernek a maradványáról lehet szó. Az előkerülő régészeti leletek korának viszonylag pontos megállapítása nem jelenthet problémát, hiszen minden régész szakembernek tudnia kell, ha első pillantásra nem is tudja meghatározni a lelet korát, kulturális hovatartozó- ságát, hogy milyen szakkönyvet vegyen kézbe, milyen szakirodalomban keresse a vonatkozó adatokat. Most is ez történt: noha múzeumunk különben sem a legjobban ellátott könyvtára nem bővelkedik az ősemberrel kapcsolatos és kutatásához alapvetően szükséges könyvekben (ilyenekre eddig nem is volt szükség, hiszen ez az első ilyen lelet!), némi szakirodalmat azért össze lehetett szedni; ezek alapján ősember-leletünket viszonylag pontosan datálhattuk. Csak viszonylagos pontosságról írhatok, ugyanis a neandervölgyi ősemberrel kapcsolatos leletek esetében több tízezer évnyi hibalehetőséggel számolhat az, aki nem ennek a korszaknak a specialistája, aki nem palaeoant- ropológus, régész és geológus egyszemélyben : az ősemberrel foglalkozó szakembernek minimum ennyi tudományágban kell a legmagasabb szinten otthonosan mozognia. Azt pedig külön kell megemlítenünk, hogy ősember-specialista ma nem tevékenykedik Magyarországon, még akkor sem, ha egyesek annak vallják magukat. Vértes László, a vértesszőlősi tudós már nem él, a világhírű Thoma Andor sem itthon tevékenykedik. Erről a leletről összefoglalóan még egyszer el kell mondanunk, hogy korát a szekszárdi múzeum régészei határozták meg először, megállapításunkat a tudós szaktekintélyek mindegyike külön- külön is alátámasztotta, csupán fényképek alapján. Amint arról ugyancsak az eddigi újságcikkekből értesülhettek az érdeklődők, a ^koponya részletes vizsgálatát, a különböző tudományos meghatározásokat valóban specialistákból álló akadémiai szakmai bizottság fogja hamarosan elvégezni, erre szükség is van, hiszen egyetemes jelentőségű, tudományos értékű leletről van szó. Az, hogy a koponya a múzeumba került azonban nem . a régészek érdeme: Szőr György tolnai hajóskapitány jóindulatáért hálás lehet nemcsak a múzeum, hanem az egész tudományos világ is. Ezek után ismerkedjünk meg közelebbről is a neandervölgyi ősemberrel. Nem általánosan ismert tény az, hogy az első neandervölgyi lelet nem a Düsseldorf melletti Neanderthalban. került elő, hanem még 1829-ben Belgiumban, Liegeközelében, egy barlangban. A feledés homályából azonban csak 1936- ban ragadta ki a kutatás, miután felismerték, hogy miről is van szó. Ugyanígy, az 1848- ban Gibraltárban talált koponya korát és jelentőségét is csak 1906-ban mutatták ki. A neanderthali lelőhelyen 1856-ban találta meg azt a hiányos csontvázat J. C. Fuhlrott, melyről azt gyanította, hogy az ember ősei közé tartozik. Ezt azonban a kor szaktekintélyei közül többen nem fogadták el, ezek közé tartozik az a Virchow professzor is, aki a Wosins- ky-féle lengyel ásatások révén Tolna megyével is kapcsolatban van. Azt, hogy valóban ősember-leletről van szó, csak akkor ismerték el általánosan, mikor több más helyen is találtak hasonló emberi maradványokat. Az elnevezés egy angol kutatótól származik, aki a nean- derthali lelet után nevezte el ezt a formát Homo nean- derthalensis KING-nek (saját nevét tette az elnevezéshez, amint az a természettudományokban szokásos). Ezeket az ősembereket ma két alcsoportra osztják, így az idősebb pnaeneandervöl- gyi és a hozzánk időben köNeandervölgyi ősember koponyája La Ferrasie-ból (Koenigswald nyomán) zelebb álló „klasszikus" neandervölgyi formakörre. Az elsők közül legismertebbek a német Ehringsdorfban, a jugoszláviai Krapina lelőhelyen, a csehszlovákiai Ganov- céban, az olaszországi Sac- copastoréban és a magyarországi Subalyuk-barlangban előkerült leletek. A „klasz- szikus” neandervölgyi emberi maradványok közül a Ne- anderthal-on kívül legismertebb a belgiumi Spy, a franciaországi La Chapelle aux Saints, La Quina, La Ferras- sie, az angliai Yersey, olasz- országi Monte Circeo, a szovjetunióbeli Kiik Koba és Te- sik-Tas lelőhelyeken talált leletek: valamennyi barlangban került felszínre. Az egyik franciaországi barlangi lelőhely után eszközkészítési kultúrájukat moustiérinek nevezi a tudományos kutatás. De megtalálták a neandervölgyi emberek maradványait Afrikában is (pl. Broken Hülben), Ázsiában is (Ngandongban Jáván). A neandervölgyi ősember az emberi törzsfejlődésben az előemberek ide tartoznak a Pithecanthropusok, Homo erectusok) és a kőkori mai emberek (Neanthropini, Homo sapiens praesapiens) közötti helyet foglalják el, a legtöbb neandervölgyi leletet a 60—35 ezer évvel ezelőtti nagy időszakra keltezik. A neandervölgyi koponyák hossza a felnőtt férfiak esetében .többnyire 190—220 mm közötti, szélessége főként a homlokrésznél nagy: 590—600 mm, az agykoponya térfogata (a La Chapelle-i lelet esetében) 1620 cm3, de legtöbbször a mai embert jellemző értékkel esik egybe: 1236—1536 om\ Ugyanakkor azonban — a mai ember koponyájához viszonyítva — a neandervölgyi ősember koponyája alacsony, főként ha rendkívül nagy hosszúságához viszonyítjuk. Jellemző a szemüreg fölött húzódó homlokeresz erős, csontos kidomborodás a kapcsolódó lapos homlokkal. Az arckoponya rendkívül erős, az állcsúcs lekerekedett, csapott, a fogak nagyobbak, mint a mai emberek fogai. A felkar és a combcsont enyhén ívelten hajlott, a lábszár rövid. A testmagasságot 155—165 cm-re becsülik. Az európai neandervölgyi ősembereket törzsfejlődéstani szempontból az emberfélék olyan oldalágának tekintik, mely már korán elválhatott a közös őstől, és' az utolsó jégkorszak második felében gyenge szaporodóképessége miatt kihalt. Amint láttuk, ezek az ősemberek barlangokban laktak, vadásztak, és gyűjtögettek, a leletek tanúsága szerint voltak kannibál szokásaik is, feltételezhető, az esetleges kultikus kannibalizmus is, melynek során az emberi agyvelőt is elfogyasztották. Magyarországról a bükki Subalyuk-barlangot említettük eddigi lelőhelyei között, a Kárpát-medencéből a szlovákiai Vágsellyéről ismert egy kisebb koponyatöredék és még néhány más lelőhelyről olyan kisebb töredékek (fogak, szilánkok), melyek külön-íkülön is nagy lépéssel segítették elő az ember fejlődésének, kialakulásának vizsgálatát. Ezekhez jön most a „formakor” legjelentősebb kárpát-medencei neandervölgyi koponyáidét, mely jelentőségét tekintve is egyedülálló a tudomány számára. Egy régészeti lelet ilyen részletes és ennyire szakszerű tárgyalása nem lett volna indokolt ezen a fórumon abban az esetben, ha ez a lelet, a neandervölgyi ősember legteljesebb kárpát- medencei koponyalelete, nem éppen a Dél-dunántúlon, Tolna megyében került volna elő, és nem a szekszárdi megyei múzeum tudományos rangját emelné — még akkor is, ha ez a hírnév nem a régészeknek, hanem egy „laikusnak", a tolnai hajóskapitánynak köszönhető. — Látsz valamit? — Nem ... Elmászkált valahova. — És ha még alszik? — Ilyenkor már nem alszik. Március van, emlékez- hetsz... Az asszony nem válaszolt. Az emlékeit élesztgette magában. A férfi is utánagondolt, jóllehet, ö teljesen biztos volt a dolgában. Aztán elmosolyodott. — Én már látom Tóbiást. — Hol?! — Az asszony közelebb lépett a kerítéshez, régimódi cérnakesztyűbe bújtatott apró kezével belekapaszkodott a piszkos dróthálóba. Hunyorgott, majd a fekete bőrretikülben kezdett kotorászni. — Mit keresel? — A tévészemüvegemet. Véletlenül nem te...? — De már meg is volt, feltette az orrára, a félszárú ócskaságot. A férfi kis fintorral nézte az asszony igyekezetét, majd az ujját beállítota egy bizonyos irányba. — Ott, ahogy mutatom. Ahol az a nagy kavics vagy mi hever, a víz mellett...! — Az nem Tóbiás! Az egy másik kavics. — Ejnye, hogy nem látod! Olyan lapos kavics nem létezik. Látom a lábát is ...! Az asszony erőlködött, feljebb nyomta a csúszni kezdő szemüveget, majd ismét csak rossz irányba nézve, picit sikoltott. — Látom ... Megy! Most indult el...! — Hiszen egészen másfelé nézel! — dühösködött a férfi. — Mindig mondom, hogy írass újat. Közben az asszony arcára átszellemült mosoly telepedett. Picit megnedvesítette az ajkát, még közelebb vitte arcát a drótokhoz, s alig hallhatóan nyögdécselt. Hirtelen a férfi is meglátta, amit az asszony. — Egy Tóbiás! De az a másik is ott van. Arrébb vagy másfél méterrel. — Nekem egy is elég — suttogta az asszony. Aztán, hogy arréb vitte a tekintetét, megrezzent. — Csakugyan! Ott a másik. Az a nagyobb... ö is megy. Látod? — Látom — dünnyögte a férfi. — Most meg mind a kettő áll. Némán bámultak a drótok hálókockáin befelé. A férfi nekitámasztotta tenyerét nagy óvatosan a piszkos kerítésnek, aztán cigaretta után kezdett kotorászni a zsebében. — Ez a másik, ez teljesen olyan, mint a mi Tóbiásunk... — S nem törődött a férfi bizonytalanná vált mozdulatával, ahogy a zsebéből előszedett gyújtót a levegőben tartotta, teljesen célját tévesztetten. A tollakat libegtető vizet nézte, s a rajtc átvezető apró hidat. Amolyan kacsaméretű és teknőc-méretű híd volt. A kacsák ricsajoztak, egy mandarinréce éppen lebukott a víz alá, csak kúpos hátsó része állt ki a mocskos léből. — Piszkos a víz — állapította meg. — Nálunk Tóbiás a kádban lubickolt. — Jó kis helye volt — sóhajtott mélyet az asszony, de a szemét le nem vette a két mozdulatlanná vált teknőc- rőf- — Ez a sok liba, vagy mi, ezek biztosan zavarják őket. Tóbiás nem volt ilyen ricsajhoz szokva. — Csak a Zsuzsi háborgatását kellett elviselnie. — Persze. De őt szerette... Istenem! — Elhomályosodott a tekintete, maszatossá vált kesztyűjével a szeméhez nyúlt. — Vigyázz, a kesztyűd...! Piszkos lett — mondta a férfi. — Mindegy...! Emlékszel, amikor Zsuzsi rá akart állni Tóbiás hátára? Az meg tűrte. — Hát el nem szaladhatott... Ezen elgondolkoztak egy csöppet. Nézték a két moccanatlan teknőst, a homokos, baromfitrágyás kis tisztásokat, a köveket, a rönköket, és a rajcsurozó kacsákat. Nagyon szerették volna, ha az a kettő megy még egy kicsit. Jó sokára az asszony sóhajtott. — Nem moccan. Csontos Gábor: Töb iős — Mélázik. Soká tart, amíg abban a kicsi fejében megterem valamiféle gondolat. — Napozik. A férfi felnézett az égre, a csupasz ágak fölött tejfehér párák vibráltak, épp csak sejteni engedték, hogy valahol odafönn süt a nap. — Hiszen nem is süt — állapította meg végre. — Csak ellenkedj! Tudom, azt szereted a legjobban, hogy énvelem ellenkedj. — Igaz — lett engedékeny a férfi —, az infrasugarák átjönnek az ilyen vékonyka felhőn. Így tavasszal az infra a f ontos. — Hova pakoltad el? — fordult hirtelen feléje az asz- szony. O nem értette, mit akar tőle, csak pislogott. — Hiába beszélek én neked, te mindig csak pakolsz! Aztán, ha kell, hiába keressük. — De hát mit pakoltam el már megint, az istenért?! — Az infralámpát! Es ha jön Zsuzsi? Hogy egy kicsit felkapcsoljam neki? Kereshetem! Mert te el méltóztattál felejteni, hova raktad. A férfi nagyot nyelt, pislogott, majd kínosan megkereste pillantásával Tóbiást. Nézte mereven, bűvölte, hogy meginduljon. Aztán nem bírta mellében a keserűséget. — Te is tudod, hogy Zsuzsi nem jön...! — Hallgass! — sziszegett rá hevesen az asszony. — Egyelőre legalábbis — próbálta menteni a helyzetet. Sajnálta nagyon, hogy eljárt a szája, de az sem lehet, hogy mindig mindent magába nyeljen. Az ábrándvilágnak is vannak határai, aminél beljebb nem szabad merészkedni. — Ot év, hisz tudod... Már csak három, persze. De addig nem jöhetnek. — Akkor is! Kibírhatatlan, hogy mindent elpakolsz. — Menjünk? — kérdezte a férfi később csüggedten. Az asszony nem felelt, dacosan nézett befelé a dróthálón. A férfi vigasztalni kezdte: — Nyugodj meg, ott infralám- pájuk is van. Van nekik mindenük, ne féltsd te őket. Zsuzsi akkor napozik, amikor akar. Ott már van ez a szolárium is, vagy minek mondják. Majd levélben megkérdezzük, van-e már nekik. Mérget veszek rá, hogy van... — Nézd, megiramodott! Azt nézd meg! Csak beszélsz itt, ahelyett, hogy Tóbiást figyelnéd. A teknőc valóban nekilendült. Furcsán kalimpált böté lábaival, a páncélja billegett. — Hogy kopogott a hasa a parkettán! Emlékszel? Ha járt-kelt, hallottuk, hova igyekszik. — Megkülönböztető jelzéseket használt — mosolyodon el a férfi. — A fiad szerint legalábbis. — A te fiad is — hümmögött enyhe szemrehányással a hangjában az asszony. Már kiégett a keménység a sokszor elpattintot szónyíl hegyéből. Ahányszor ők ezt az egymás-vádolást már végigcsinálták! A te fiad elment! A te fiad elvitte az unokát! Éppen, hogy a te fiad! En nem mondtam neki, hogy elvigye! — Ehh, semmi értelme ... Már csak magukban beszéltek. Egymásnak minek mondták volna? Erezték, hiábavaló itt minden szó. Már elhagyták a Szigetbejárót, a híd dübörgőn alattuk, amikor az asszony megszorította a férfi karját. — Sose kérdeztem ... Nem akartam tudni... Megmondanád, mit csináltál vele? — Kivel mit csináltam? — Tóbiással. — Mikor? — tette az értetlent, de tudta, mire kiváncsi a felesége. — Amikor meghalt... Várt egy kicsit, nem tudta, hogyan mondja. Amikor felfedezték, hogy téli álmából nem akar felébredni Tóbiás, megpiszkálták a ládát, aztán a fűkockába fúrt üreg száját, majd ö egy pálcikával elkaparta Tóbiásról a rögöket. Szinte teljesen ki volt száradva a teste. A felesége felzokogott, és szédülve kiment a fürdőszobából. ö akkor óvatosan egy nyaláb újságba bugyo- lálta a könnyű kis szarúmaradványt, leóvakodott a lépcsőn, és valami kába szédületben belesüllyesztette a csomagot a kukába. — Hova temetted el? — sürgette az asszony. Hirtelen ingerültség fogta el. — Hova?! Hát a kukába! — A kukába? Tóbiást!? Csak úgy fogtad, és egyszerűen...? — Az asszony szemébe mélységes bánat és csalódottság telepedett, ö hirtelen elrestelte magát. — Ugyan! Csak nem képzeled, hogy csak úgy?! — s közben belül rettentően égette a szégyen, hogy bizony: csak úgy. — Először is — kutatott kínos igyekezettel valami kegyes hazugság után —, mivelhogy nem állt módomban gödröt ásni a körúti flaszterba, de még a lépcsőházban sem... — Mit hülyéskedsz?! — Várd ki a végét! Tudod, az alsó fiókban ott van az a sok papiros ... Elővettem egy Omniás zacskót, előbb abba, aztán egy nagy Arany mokkásat... Szóval, ahogy Attilát: előbb ezüst-, aztán aranykoporsóba. — Aha — derült boldogság az asszony arcára —, előbb ezüst-, aztán aranykoporsóba. Igazán rendes volt tőled. Nem is értem, miért nem mondtad el, soha... — Nem akartam feleslegesen fájditani a szived. — Kedves vagy ... Igazán kedves ... Később aztán, ráncos kis arcát a másikra emelve, átszellemült mosoly kíséretében mondta: — Ugye, abból a zacskóból kimászhatott...? Szépen kiballagott a Szigetre, mert hallotta, hogy ott van a családja, a többi Tóbiás... Jobb neki így. Mi meg akkor mehetünk ki meglátogatni, amikor éppen kedvünk tartja. Igaz? — Igaz — motyogta a férfi és magához szorította a másik súlytalan karját. De akkor már a házukhoz értek, otthon voltak. ? a) a neandervölgyi ősember csontváza és koponyája b) a mai ember csontváza és koponyája (G. Clark nyomán)
