Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-18 / 65. szám
^NÉPÚJSÁG 1986. március 18. Moziban Segítség, felszarvaztak ! Íme a recept: végy egy alacsony, kopaszodó, hízásnak indult férjet, és egy magas, karcsú, szőke szépséget. Tégy hozzá egy fiatal, jóképű fekete barátot, aki természetesen a család bizalmasa, és fűszerezd egy — vagy akár több — maffiabandával. Tetszés szerint ízesítheted, de legjobb, ha azt a fogást követed, hogy a közös barát, egyben lakberendező is, túlzsúfolt, korszerű elektronikával felszerelt „lakáskörülménye" lépten-nyomon bosszúságot okoz a csetlő-botló férjnek, az ügyvédnek. Az alapanyag tehát, amiből Sergino Martino rendező építkezett, nem volt túl gazdag, mégha hozzátesszük a mérleg két serpenyőjét kiegyenlítő barátnőt, aki történetesen a bíró felesége, ez pedig további lehetőséget teremt a cselekmény szövésére, komikus helyzetek megrajzolására. Nem is fukarkodik ezzel a szerzői hármas, s talán ezzel sikerül a középszerű történetet a lapos, agyonírt poénoktól megmenteni. Többnyire a helyzetkomikum eszközével él, szellemes megoldásokat, mint például az „élvarázsolt” villa ötlete, alkalmaz. Ezzel válik pergőbbé, mozgalmasabbá a második rész, maradnak el a Rádió Párbeszéd a macskával A tízéves Péter megdöbbentő dolgokat mond a mikrofonba. Nem szereti az apját, mert mindig csak ígéri neki, hogy komoly és fontos dolgokról beszél vele. Aztán sohasem teszi meg. Apróbb csínyeiért mindig bünteti. Megveri szíjjal, elveszi a zsebpénzét, megengedi Péter öccsének, hogy az ő fiókjában turkáljon és megtiltja neki, hogy a macskával beszéljen. Hallgatom vasárnap a Kossuth-adón délelőtt 9-től sugárzott Neveletlenek című — Horváth Ida szerkesztette — műsort és nem lesz jó kedvem. A gyermeki személyiség kialakulását kutató adás főszereplője a ma- ga*artásban és lélekben már felnőtt, tízéves Péter nem veszélyeztetett. Nem megrögzött alkoholista az apja, az anyja pedig nem járja az utcákat. Péter egy átlagcsalád gyermeke. Csakhogy, nem figyelnek rá, nem kérdezik és ezért többszörösen is sérült. Nem fáj már a verés, mondta a kisfiú. Az annál inkább, hogy nem tud a macskáival beszélni. Mert, mint kimondta: az állatokkal jobban szót lehet érteni, mint az emberekkel. És ezt tartja, jobb barát a négylábú, mint saját szülei. Majd a riport második felében Varga Zoltán pszichológus olyan dolgokat sorolt, amelyeket sok szülő nem ad meg a gyermekének. Nem veszik sokba őket, a gyermeki gondok az ő szemükben jelentéktelenek és mindig megfeledkeznek arról, hogy egy gyermek le- gyer bármilyen kis gondja is, azokat neki kell megoldania. Mondja a pszichológus, ha egy gyerek magára marad, akkor kezdetét veszi nála egy olyan érzékeny sérülési szakasz, amely megállíthatatlan. És mi lesz a következmény: vagy mindentől megijed vagy gyáva lesz vagy agresszív módon verekszik vagy visszavonul, mert nem segítik konfliktusait megoldani. Veszélyt, állandó, mindennapi veszélyt jelzett ez a műsor. Gyermekeink érdekében kötelességünk azt elhárítani. színvonal javára a már sokszor ellőtt poénok, a tárgyalás, a szerető Silvia és a váratlanul betoppanó férj, az azt követő menekülés epizódjait laposították. Nagyszerű keretet ad a filmnek a nyitó- és zárójelenet: a radikális fogyókúrára fogott Sabi- no gyötrelmei a gyógyteák és füvek, fogyasztó szerek, kötelező, stopperrel mért futás, forró fürdő inkvizíciós eszközei között, Celesina figyelő szemeitől kísérve, majd az utolsó képeken az öngyilkosjelölt, aki eldöntötte, hogy halálra eszi magát, mindenVan egy paradoxon. Így szól. Az igaz ember a legelső hazugságnál lebukik: ki ne nevezné hát hazugnak? A hazugot soha a büdös életben nem csípik rajta (indulati elemek tőlem: D. T.) : őt hát ki nevezné hazugnak? ... Többszörös áttételeken lép kapcsolatba ez a parányi bölcselkedés bennem a Madrigál- kórus létével, s főként a legutóbbi koncert dolgaival. Mert, hogy ez egy igaz kórus, igen sokan tudjuk így: etikus, kemény tartású; néha morgások árán, de elsőosztályú munkafegyelemmel, küzdőképességgel megáldva (netán kihajtva? kicsikarva?)... Mindezek tetejébe pedig a legfőbb; hogy akár egyenként, akár összességében szemlélve — nem is akármilyen tehetségű együttes ... Emez utóbbi dologról is sokfelé tudnak, következésképpen, ha irigységelemek is vegyülnek a képbe, akkor automatikusan megindulnak az apró-cseprő hazugságmechanizmusok (úgy értve, a dolgok belső torzításaira is gondolunk, nem pusztán az ellentétes értelmű állításra...). Pályarajzunk nem irigylésre méltó ugyanis: mindenki utánuk csinálhatja, mérhetetlen munkával, szorgalommal, erőfeszítéssel. Egy bökkenő van csak, a tehetség léte, vagy nem léte, de ez már más kérdéskör. 1965-ben alakultak 12 fővel. Fél évtizeddel később már 30 körüli a létszám, jóllehet, nem ez a mutató a leglényegesebb. Sokkal fontosabb, hogy ez a harminc ember „olyan” ember volt, akikkel — Partos János halála után — például egy keménykezű Ligeti Andor tudott mit kezdeni. Mondjuk gyors iramban hajtani felfelé az együttest a Parnasszus lépcsőin ... Az 1967—1975 közötti időszak szolnoki különdíjai. nagydíjai után rendszeressé válnak a Magyar Rádió felvételei, megkapják a „Legjobb művészi összteljesítményért” díjat, 1980-ban pedig, mintegy újabb korszakzárásként „Nívódíjas” lesz a kóré elszánt ábrázattal a zsúfolt, ínycsiklandozó ételekkel szemben, oldalán az őt a túlvilágra is követő, megtért hitvessel. Jóízűen nevethettünk a másfél órában a felszarvazott férj, esetleg ügyvéd alakján, amit kitűnően alakított Lino Baufi. Balkezességében, környezetét megbotránkoztató, vagy éppen megnevettető cselekedeteiben, az eseményekkel való sodródásában időnként magunkra- ismerhetünk. S talán ettől esett olyan jól megmosolyogni. .. TAKÁCS ZSUZSA 1980 decemberében — nem sokkal Ligeti távozása előtt — látott napvilágot a Népújságban az a félkolumnás interjú Ligetivel, e kimagasló teljesítmény kapcsán, ahol „élesben” először vetődött fel a „hiányzó partneregyüttes” létesítésének gondolata, magyarán zenekaré. Igaz, ez a Ligeti András (Ligeti Andor fia) vezette volna kamarazenekar embrió állapotában halt el, ám a lényeg a lényeg: hogy áll zenekar. Jóllehet Jobbágy Valér és énekegyüttese most nem ezzel, hanem a Magyar Filharmonikusok Kamaraegyüttesével léptek fel: — a számukra biztosított hajmeresztő kettő, de leginkább csak másfél próbával... Kritikai megjegyzéseink egyik legelsője innét is fakad: vajon szerencsés dolog-e valódi profi együttessel, de kvázi („olyan, mint ha az lenne”) próbamennyiséggel Vivaldi: Glóriát megszólaltatni, avagy inkább amatőr partnertársasággal de jól kiérlelt, jól megdolgozott produktumot közönség elé vinni? Mindenesetre (annak idején azt írtuk: jócskán megkésett) filharmóniai fellépéseibe induló kórusunk szépségesen kapja a keresztelőit: ez a Vivaldi: Glória egyenesen bravúrteljesítmény volt (de mi másféle szépségeket kívánnánk magunknak.. .). A debreceni, profik mögötti díj, valamint a Llangolleni két „világ-arany” után nem meglepő, hogy Jobbágy Valér karmesteri pálcát is fog. bár a legményebb kontaktust együttesével, s a megszólaltatott zenével az angol madrigálok és Gesualdo motettái kapcsán éreztük. Händel 112. zsoltára emelkedett, nagyszabású mű: Szuprics Edit szólószereplései mind újabb és újabb felfedezésekre késztetnek; B. Kiss Tündével, ilyen környezetben, felállásban először találkoztunk. A műsort Thész László ismertette tartalmasán, jól eliga- 7 í tón. Hangverseny A Szekszárdi Madrigálkórusról, legutóbbi szereplése kapcsán Könyv Hátizsákkal a Himalájáig Gams Juditot és Salamon Andrást a fenti című élvezetes útleírásukban szinte szó szerinti értelmezésbein, kispénzű turistaként kísérhetjük el Törökországon, Iránon és Pakisztánon keresztül Indiába. Természetesen nem gyalogtúrán, bár abból is kijutott részükre többször, a főként autóbuszon, részben vonaton, taxin vagy kölcsönke- rékpáron megtett, viszontagságos, hosszú útjuk és kirándulásaik során. Nálunk általában még ma is a „mesés Kelet és India” romantikus elképzelése van a köztudátban, amiből alaposan kiábrándult a rokonszenves szerzőpáros is. Annyi rosszindulatú, ostoba, erőszakos baksis-, haszonleső figurával, csalóval akadtak össze, hogy még a rendes, igazán segítőkész emberek megismerése sem enyhítette csalódottságukat Indiában. „Ez nyilván az ország hihetetlen megosztottságából, a mesterségesen szított ellentétekből, az iszonyú nyomorból, elmaradottságból fakadhat” — vélik a szerzők. Igen, az európai mérce ott nem alkalmazható, meghökkentő ellentmondásokba, döbbenetes — mind riasztó, mind vonzó — furcsaságokba botlik a járatlan utazó. Pompa, szépség, illat és káp- rázat kisrészt, tömegnyomor, tudatlanság, förtelmes piszok és bűz nagyrészt. — „Indiát azonban nem lehet megemészteni, nem lehet művészetének egyedi szépségét, monumentlitását értékelni az ország történelmének, vallási sajátosságainak ismerete nélkül” — mutatnak rá másutt. Végül is, a tarka, idegen világ, a műemlékek és a természeti táj örök élménnyel gazdagították merész utazóinkat. Lerótták kegyeletüket Körösi Csorna Sándor sírjánál is Dardzsi- lingben. Emlékezhetnek jó- barátokra is, Törökországban pl. testvéries vendégszeretettel fogadták őket a hófúvás okozta útmegszakításuk idején. Az útikalandjaikról színesen megírt könyv igen érdekes. Az Engel Tevan István rajzaival és színes fotókkal illusztrált 244 oldalas kötet a Kossuth Kiadó Ország—világ sorozatában jelent meg. BALLABÁS LÁSZLÓ Magyarul, emberül Nagy nyelvtudósunk, Révai Miklós 1802 novemberében a pesti egyetemen bemutatkozó előadását arról kezdte, hogy a született magyaroknak is meg kell tanulniok a nyelvet, mert „nescimus hungarice”, de inkább magyarul folytatom: Nem tudunk magyarul, mert ahogy legtöbben közönségesen beszélnek, nem érdemes a tudás nevezetre — s mindezt ékes latinsággal mondta el. Vajon azóta megtanultunk-e? Nehéz erre válaszolni, mert a beszéd — élőbeszéd! — o gondolat közvetítője, s ha nincs mit közvetítenie, szánalmas dadogás lesz. Természetesen fontos a hangsúly, a szórend is, s Fischer tanár úr tanulságosan elemezte a példamondatot: bármi is történjen, bár én inkább úgy mondanám, történjék, mert ikes ige. Kosztolányi írja valahol, ha majd halálos ágyán fekszik, és a nővére azt mondja neki, hogy igyon egy kis vizet, akkor utolsó erejét összeszedve így válaszol: nem igyon, hanem igyék ... Közben sok engedmény tétetett hivatalosan is, s ez az „ami, amely”-re épp úgy vonatkozik, mint az ikes igékre, ' de ennél sokkal fontosabb a fogalmi elszegényesedés, amikor mint Kosztolányi versében „elnémul a szóló”, de nem a boldogságtól, hanem azért, mert nem jut eszébe semmi. De juthat-e eszébe a feladatlapok totócédulái korában, amikor felelésre — gimnazisták panaszolták — alig jut idő, pedig épp erre a személyes kapcsolatra lenne szükség, nemcsak az iskolában, hanem otthon is, mert lassan nemcsak magyarul felejtünk el, hanem beszélni is. Másutt is, hogy egészen köznapi példát mondjak, már egy, két pohár bort sem lehet meginni bölcs beszélgetés közben, mert a legtöbb vendéglátóhelyen olyan hangerejű zene mennydörög, ami eleve lehetetlenné tesz minden emberi kapcsolatot, s jelzésszerű szavakat is csak üvöltve lehet váltani. Sok minden elhangzott ebben a nagyon figyelemreméltó műsorban, ami Nagy György és Téglásy Ferenc érdeme. Például az is, hogy köszönni nem tudunk, nemcsak azért, mert a jómodor hovatovább kimegy a divatból, hanem azért is, mert az egyes korosztályoknak nincs vagy alig van kapcsolata egymással, s arról is kezdünk leszokni, hogy embertársainkban felismerjük és becsüljük azt, amit kellene és érdemes is lenne becsülni. Aki idősebb, nem biztos, hogy vén szamár, a fiatalok között pedig annyi jó- eszű, derék ember van, amennyi „a mi korunkban” igazán nem volt, csak valahol elmerülnek a hamis általánosítások tengerében. S mit szépítsük, oktatásügyünk lelkiismerete sem lehet tiszta. Nemzedékek nőnek fel szemünk előtt, anélkül, hogy a magyar irodalomból legalább a Toldit elolvasták volna, vannak, akik a Himnusznak is csupán első strófáját tudják, azt is csak énekelve, a szép beszéd tudományát, a retorikát, ami valaha középiskolai tananyag volt, a jogászoknak sem tanítják, holott mesterségükhöz tartoznék, így pedig csak a kifizetetlen számla növekszik. Talán most elkezdődött valami. A KISZ mozgalmat indított a szép magyar beszéd érdekében, s bár az eszközöket nem ismerem, az bizonyos, hogy a közösségi erő csodákra is képes. Jelszó is született, amit a filmbeli fiatalok buzgón énekeltek: Tiszta , forrás, szép szó — ez legyen a jelszó. De azért valami leleményesebbet is ki lehetett volna találni, a szép szó — jelszó rím is némileg zörög, azt a bizonyos tiszta forrást pedig annyit emlegettük, hogy már alig tudjuk, mit jelent. Az otromba indulatszavak polgárjogot kaptak — elég baj. Pedig a szép szó akkor szól igazán szépen, ha tiszta gondolatot fejez ki, amikor az élőbeszéd valóban él, s a szóló árnyaltan, érzékletesen mondja el azt, amiről úgy véli, hogy közölnie kell társával, felebarátjával, mert meg akarja osztani velünk örömét, bánatát, tehát be akar kapcsolni élete vérkeringésébe. CSANYI LÁSZLÓ Dombóváron először A XX. szazad egyik legnagyobb európai fametsző mesterének — Gy. Szabó Bélának — halála után, Magyarországon először a dombóvári művelődési központ rendezett emlékkiállítást. Az ünnepélyes megnyitón. a művészi hagyaték egy részének gondozója, Fábián Gyula újságíró mondott emlékező, méltató gondolatokat. Rajzok, színes pasztel- Iek, fametszetek és festmények ezrei jelzik az utat, amelyet az erdélyi magyar képzőművészet kiemelkedő személyisége Gyulafehérvártól, Bulgárián, Görögországon, Olaszországon, más európai országokon, Észak- és Dél-Ameriikán keresztül megjárt. Mindenütt a legnagyobbaktól tanulva mesterségének legapróbb fogásait. Kínai és japán fametszők munkáit lapozgatta, hogy átélhesse a látást is amit a keleti művészek mondhatnak sajátjuknak. Így fedezte fel alkotásaihoz a világot. Ilyen érzékenységgel figyelte a színpompás népművészetet, mint forrást is. önarckép tibeti kalapban A március 24-ig megtekinthető dombóvári kiállításon a mai magyar képzőművészet képviselői is megjelennek, alkotásaikkal tisztelegve Gy. Szabó Béla emlékének, szűcs rus. nOBAI TAMÁS —decsi— A fogyókúrára fogott férj az „ítélőbiró” előtt Gy. Szabó Béla emlékkiállítás
