Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
1986. február 1. / TOLNAX 6 rtEPÜJSAG Múltunkból 1860-ban és 1861-ben forró vollt a hangulat Várongon. — Ha most idehoznék egy lakótelepi tervdokumentációt, megbízásként elfogadná-e ezt a munkát a Tolna Megyei Állami Építőipari Vállalat igazgatója? — Elfogadnám, De rögvest tisztáznunk kellene, hogy a rendelő ne írjon elő technológiát, műszaki előírásokat, a kiválasztást határozza meg egyértelműen. — Például panelt... — Mi feladatot kérünk, a technológiát mi határozzuk meg, hiszen ehhez mi értünk. Sokan az építőiparral kapcsolatban a technológiáról beszélnek, holott az volna a helyes, ha feladatot adnának. — Például a szekszárdi Béri Balogh Adám utcai háromszáz lakás. — Igen. Ott versenytárgyalást nyertünk, de mi is öt variációval pályáztunk. S az nyert, amelyik — a döntést hozók szerint — oda a legjobban illik, gazdaságosan kivitelezhető. — Ugyanakkor drágább is. — Természetesen. Ott például földszint, plusz három emelet épül, míg másutt földszint, plusz négy emelet. És itt nem lapos tető lesz, hanem magas tető, cserépfedéssel. Szebb, jobb anyagokat építünk be, tehát a lakások értékesebbek lesznek. I — Es drágábbak is. — Az árról kicsit részletesebben beszéljünk, ha már két kérdés is erre irányul. Országosan 1984-ben a lakások eladási ára 30 százalékkal volt magasabb, mint 1981-ben. S tudni kell, hogy amíg egy lakás telekára 1982- ben ISO ezer forint volt, 1984-ben már 220 ezer forint. Még tovább menve: az eladási árból az építési költség, a nettó építési költség 80—82 százaléka, a többi rajtunk kívül álló, például értékesítés során rárakódó költség. A kifejezett építési- költség-növekedésnek 60 százaléka az építési árak emelkedése, 40 százaléka a műszaki felszereltség következménye. A 60 százalékos áremelkedésnek 80—85 százaléka az anyagárak, szállítási díjak növekedéséből adódik, s a fennmaradó 15—20 százalék a közvetlenül a mi munkánkhoz kapcsolódó drágulás. Ha ezt végigszámoljuk, kiderül, hogy rajtunk évi 2—2,5 százalékos áremelés múlik. — Ne is soroljuk tovább a számokat, így is tele van a fejünk. Milyen a hangulat a TAÉV-nél? — Három-négy éve a piaci pozíciók kedvezőtlenebbek. A nagy beruházások befejeződtek, a tejipar, a húsipar már termel, Pakson elvégeztük a ránkbízott munkák zömét. S vállalkozási politikánk korszerűsítésére gondolva, a megyén kívül is dolgozunk. Például Siófok térségében, Pécsett és újabban Baján. Pécsre kihelyeztünk egy építésvezetőséget. A dekonjunktúrából adódó helyzet — csökken a beruházások száma, értéke, meny- nyisége — kihat ránk. Azon kívül szaporodott a kisvállalkozások, géemkák száma, ők is vérveszteséget okoztak. A másik kérdés pedig már inkább hangulati, az előbbiek az okozói: az építőipari munkások sem szeretnek utazni. Megszűnt az utazó munkás, kevesebb bérért, más kereseti források felbukkanása is otthon, a lakóhelyén fogja az embereket. Az élő erőkben nagyok a veszteségeink. Körülbelül hétszáz ember ment el tőlünk — 1981-ben még 3050 volt a létszámunk, most 2400. S az a fájó, hogy a szakmát — a vállalatot — olyan korosztály hagyja el, amelyik most van a legjobb erőben. Megtanulta a szakmát, gyakorlatot szerzett, és ez a távozás — a 25—40 év közöt- tiekről van szó — bizony érzékeny veszteség. — És a technika 'korszerűsítése? — Szervezéssel, a fegyelem javításával próbálkoztunk, nem járt kellő sikerrel, nem pótolta a hiányzó embereket. A szabályzók korszerűsítési folyamata is az átlagnál nagyobb terheket ró az építőiparra. — Többfelől hallani már ilyen véleményeket, itt, a TAÉV-nél ez miként fogalmazódik meg? — Szigorúbban adóztatják az élőmunkát. A mi szakmánk, az építőipar rendkívül élőmunka-igényes. Nálunk a bér körülbelül kétszerese a nyereségnek — az iparban viszont az átlagos nyereség 1,5—2-szerese a bérnek. Nyilvánvaló, hogy az új rendszerű adóztatás nem azonos többletterhet jelent a különböző ágazatokban. — Nem valami vigasztaló a helyzet. — A technikai fejlesztésre fordítandó összeg egyre kevesebb. A nyereség kisebb, kevesebb pénz jut a korszerűsítésre. Az elvonás nagyobb ... I — Meghirdetett, egysé- ges programunk, hogy a műszaki-technikai korszerűsítésben erőteljesen lépni kell. — A gyorsabb technológiai korszerűsítés más ágazatokban könnyebb. De általában mondható; amíg a munka olyan szinten van, mint most, amikor mindenki csak a megújulásról beszél, a termelés hatékonysága pedig alacsony, akkor soha nem lesz pénzünk korszerűsítésre. Jobban kell dolgozni minden szinten. I .— Jobb emberi munkát kíván elérni? — Azt. Februártól olyan érdekeltségi rendszert vezetünk be, hogy kellő fizetést, jövedelmet kapjon az, aki többet dolgozik. Fordítunk a helyzeten. Magasabb fizetést adunk, de a követelmény is magasabb lesz. Aki tud lépést tartani, tud munkatársaival dolgoztatni, az sokat kereshet — ha a munkájának értéke ezt lehetővé teszi. — Itt is vannak kisvállalkozások, géemkák. Hát ezek sem röpítik ki a megrekedt szekerüket a kátyúból? — Nem. Körülbelül 350 ember foglalkozik ilyen-olyan vállalkozási formában nálunk. A fő feladatuk a vállalatot segíteni, ám, amikor nálunk is indultak ezek a gazdasági alakulatok, azt gondoltam, hogy a hiányok pótlását, a szolgáltatás színvonalát segítik növelni, avagy éppen a hiányszakmákban nyújtanak segítséget a lakosságnak. Ha a mostani tapasztalataim négy-öt éve lettek volna, nem engedek egyetlen vállakózást sem a vállalaton belül. — Szüntetett meg csoportokat? — Igen. Nem is egyet. Februárban újabbak kerülnek törlésre. Nézze, van, volt olyan csoport, amelyik tisztességtelen haszonra hajtott, a másik elhanyagolta a kapun belüli munkát, kvázi erőt gyűjtött a második műszakra, csalás is volt — szóval jobb belül megszervezni, alakítani úgy a menetrendet, — munkarendet —, hogy mindenki tudása legjavát itt adja, és itt jusson tisztességes jövedelemhez. — Talán előfordul, hogy nem teljes aktivitással dolgoznak az emberek? — Van rá példa. Ügy tapasztalom. Maradjak még az előbbi kérdésnél. A kisvállalkozók tevékenységének szabályozását volna érdemes napirendre tenni. Ha pótló, kiegészítő tevékenységet végez, akkor felel meg céljának, rendeltetésének, Ha viszont ugyanazt a tevékenységet folytatja, mint az állami vállalat, vagy szövetke- zet, miért másként bíráljuk el. Én nem értek egyet azokkal, akik a kisvállalkozások és a nagy vállalatok közötti azonos feltételek hiányát reklamálják — e két szektor között a feltételek soha nem lesznek azonosak. A követelmények azonosságára van szükség, mert ez így igazságos, és a közvélemény is ezt igényli. I — Akkor most visszakérdezek: Most nem engedne új társaságot géem- kába, vagy más szervezetbe? — Nem. Kifejtettem már, hogy miért. — Térjünk vissza az emberekhez... — Az a helyzet, hogy mintha egyre inkább félerővel dolgoznának egyesek. Tudom, hogy képességeikből többre futná, ám az a tapasztalatom, hogy ímmel-ámmal végzik a munkát. Nemcsak a munkások, még a középvezetők is. A megélhetési viszonyok miatt nálunk nem lehetne elégedetlenség. De az ember mindenütt azt hallja, hogy ez a szakma, a másik, az ötödik, a tizedik nincsen megbecsülve — jól megfizetve, mintha nálunk mindenki hátrányos helyzetben lenne. Ha mindenki azért siránkozik és kevésbé aktivizálja magát a munkában, akkor nehezen haladunk előre. Világosan ki kellene mondani, hogy dolgozni, és nem siránkozni kell — minden területre vonatkoztatom ezt. Mert nemcsak nálunk passzív a társaság egy része. A munkás jobb szervezettséget vár. — Láttam, hallottam, olvastam már — a könyökömön jön ki —•, mindig szidják az építőipart. Magukat ez nem irritálja? — Dehogynem. Kedvét szegi az embereknek. Abból is kellene néha kiindulni, hogy az építőipar mit produkál, hogy az épületek szebbek, tartósabbak, jobban felszereltek, rövidebbek a kivitelezési idők, funkciójukat jobban ellátják a létesítmények. — S látom a vicclapban a söröző munkást. Csdk ezt, és csakis ezt. Gondolnak az építők arra elkeseredésükben, hogy honnan a csudából telnek meg napközben a kocsmák, presszók és az utcák trécselő, csellengő emberekkel? Vagy talán mind délutános, avagy, ha délután nézem, akkor mind délelőttös? — Mondok erre egy példát. A múlt héten mentem a minisztériumba. Az Osztya- penko-szobortól a Kossuth térig másfél óráig tartott az út. Azokban az autókban mind építőmunkások ültek? — Akkor kimondom én: rossz a publicitása ennek a szakmának? — A rossznál is rosszabb. Hónapok telnek el, no, nem a Népújságra gondolok, hogy a szakma tisztességes, értékelő írást kapjon. Pedig nekünk is kell a társadalmi elismerés, a megbecsülés. — Még akkor is, ha néha úgy összejönnek a dolgok, hogy valóban az újságíró is felkapja a vizet? — Emberek vagyunk. Engem is idegesít, ha egy vállalatnál azt tapasztalom, hogy itt meg ott elmaradtak, rosszul terveztek, nem jól szervezték a munkát. Ideges vagyok. Mert tudom, hogy az ember, ha jobban odafigyel, akkor nem lesz hiba az építkezésén, hogy lesz mindig mindenkinek munkája. — Idén milyenek a kilátások? — Van munkánk egész évre. A többlettermelés, tehát a jobb munkaszervezés és más intézkedések révén előteremtünk úgy húszmillió forintot, amelyet a bérek javítására, felhozására szándékozunk költeni. Tehát biztató pénznek is mondhatom ezt. Mert kell a bíztatás az embereinknek. Hiszen a idei építési, szerelési munkánk értéke olyan 950 millió forintot ér majd el... A kereskedelmi munka révén 50 milliót akarunk teljesíteni, a szolgáltatás értéke majd a tizenötmillió forintot, az ipari jellegű termelői munka pedig a negyvenmillió forintot kell, hogy elérje. — Volt már ennél nehezebb éve is a vállalatnak? — öt éve egymilliárd forint volt a teljesítmény, csak építés-szerelés tekintetében. De akkor hétszázzal többen voltunk, mint most. — Munka van. Tehát csak azt kell kívánnom, hogy a vállalat dolgozóinak kedve legyen a magas termelési produktumot elérni. — A héten tartottunk a bizalmiak részére tanácskozást, ott már konkrétan beszéltünk a tennivalókról. Az emberek jól akarnak dolgozni. A meglévő hiányosságokon pedig év közben majd úrrá leszünk, az akarat ehhez közös, a társadalmi szervezetek és a gazdasági vezetés is előbbre kíván lépni ebben az évben — az emberek javára. PALKOVÁCS JENŐ A földbirtokos és a község lakói között szinte háborús viszony kerekedett, ki kellett rendelni a karhatalmat, hogy a békességet helyre állítsák. Hets Károly főbíró 1861. január 31-én küldött jelentést a megyei bizottmánynak a helyzetről. A terjedelmes jelentésének második felében értesülünk az események lényegéről. Idézzük a dombóvári járás főbírája jelentésének egy részletét: „ ... az ájltatos rendi Szerzet, mint Földes Uraság a Váron® község ellen, volt Szegzárdi Úrbéri törvényszék előtt perit indítván, hol is, miután a Község azon nézetben, hogy a hatáirbéld birtok Űrbéli és mind tulajdonúk, a pert elfogadni nem akarva Ügyvédeit nem vallott, a Hivatalból kinevezett Ügyvéd Hajdeteker Károly által a per bé fejeztetett; — azonban úgy: hogy a község hivatalból kinevezett Ügyvédével sohasem érték ez étit és azt elfogadni határozottan vonakodott, és így a Községtől mintegy 806 hold részint szántóföld, részint legelő az Uraság számára meg ítéltetett, — melly Ítélet 860-ík évi September hó 11-én végre is hajtatott." A körmondat lényege tehát: a várongiak úgy érezték, övék a határ. Ez ellen az uraság pent indított. A község nem kívánt tudomást venni a perről, s ezért hivatalból rendeltek ki ügyvédet. De a község és az ügyvéd soha nem egyeztette álláspontját. Ily körülmények között lezajlott perben az uraság javára döntöttek, s a 806 hold földet birtokba vette. A várongiak azonban nem nyugodtak bele — megkísérelték a földek Visszavételét. A parasztok legharcosalbbjlai voltak: Bognár Imre, Nagy László, Taíkáts István, Ta- káts Pál, Kadarkuti János és Tóth József voltak, ök szervezkedtek és a falu követte vezetőit. Felszántották az uraságnak ítélit földeket és bevétették őszi magvakkal. Ezt viszont nem nézte tétlenül az uraság. A tamási császári és királyi volt szolgaibíróságnál birtokhábarítási pert indított. A bíróság természetesen a földbirtokosnak adott igazat, s mert másként nem ment, karhatalom igénybevételével helyezték vissza birtokába a földbirtokost. A birtokos ki- szártfátta a parasztok vetését és a kérdéses területet ő vettette be. A hangadókat börtönbe vetették. A vármegye nem tudott - igazságot tenni — nem volt elég információ a birtokában. Azért megbízta a járás főbíróját, vizsgálódjék, s tegyen jelentést a helyzetről. Tette ezt azért is, mert a várongiak nem nyugodtak bele a döntésbe, a földet magukénak érezték, s követelték bebörtönzött vezetőik szabadon bocsátását is. A főbíró a jelentésben leírta: nem volt szükség semmi néven nevezendő intézkedésre, mert a karhatalom visszavonult. Közli: a váron- gSalk az úrbéri birtokaik visszaadását követelik, s ezt bírósági perben mondják ki. A főbíró úgy Vélte, hogy elegendő információt adott a megyei bizottmánynak a vá- rongi helyzetről, eZért javasolta: a megye kérje ki a perdnatokat a pécsi úrbéri törvényszéktől és döntsön önmaga — lehetőleg a község javára. De addig .arm’s ez meg nem történik, javasolja, hagyják birtokon belül a föidbirtokost. A várongiak természetesen hiába várták, hogy a hatóságok nékik adjanak igazat, s a 806 holdat nékik juttatják. Szegények, földnéliküli- ék maradtak. Nem vethettek saját földjükön, s nem arathattak saját gabonát. Részes aratók maradtaik, ők is, utódaik is. Várták az alkalmat, mikor szolgáltat nekik igazságot a történelem. Úgy érezték 1919 tavaszán, hogy ez az idő elérkezett. Ezért levéllel fordultaik a földművelésügyi miniszterhez, kérték, adjon nékik földet. Idézzük, az 1919 januárban kelt levelüket, amelyet 13 földnélküli írt alá: Földművelésügyi Miniszter Ür! Alulírott Várong község föMnéllküli és kisbirtokos lakosai azon alázatos kérésünket terjesztjük Miniszter Űr elé, hogy a földosztást legelső soriban is kis községünkben megkezdeni kegyeskedjen. Kérésünket a következő indokkal támogatjuk: Községünk hátára 300 hold, a léldkszám 450 — ebből ötnek van 10 hald földje, a többi - egy-két holdas, legtöbb a teljes földnélküli. Terjeszkedni nem tudunk, mert .közel vannak a szomszédos községek, az uradalmak pedig nem parcelláztak, s így fájdalom, hiába dolgoztunk, a csekély munkadíj mellett nyomorogtunk, és fiaink kénytelenek voltak kivándorolni. Azért fordulunk most a legnagyobb bizalommal Miniszter Úrhoz, remélve, hogy szomorú sorsunkon a tervezett földosztással nem késik segíteni és a falunkhoz tartozó Kegyes Tanítórend uradalmánál és a szomszéd Szil községben lévő gróf Hunya- dy birtokon még a fcavasz- szal földhöz juttatja kis községünk murttaaszerető szegény lakóit. Kérésünk ismétlése mellett vagyunk a földművelésügyi miniszter úrnak alázatos szolgái" — és jöttek az aláírások. Korai volt a remény. A polgári demokrátifcus forradalom sem adott földet a várongiáknák. Pedig akkor már megszületett a földre- formtörvény, s Károlyi Mihály Valóhan földet kívánt juttatni a nincstelen agrór- proletárOknak. Az 1919 januárjában kelt levélen is szerepel Nagy László, a Takácsokat .többen is képviselték. De új nevek is felkerültek a levélre : Tercsik István, Kormos Ferenc, Magyar György, Pető József — ő volt 1919-ben a község bírája —, Anriók János, Sípos István, Bantek Ferenc, és Frezik András. Fizethettek a sztrájkolok A Tolnaimegyei Közlöny 1904. június 2-i számában az ötödik oldalon közölte az alábbi hírt: „A Szekszárdon dolgozó kőművesek és ácsok múlt pénteken beszüntették a munkát és sztrájkba állottak, mely még most is tart. A sztrájkolók magas bért követelnek, melyet azonban az építészék nem hajlandók nekik megadni. A sztrájkolók fölött múlt szombaton a központi főszolgabíró mondott szigorú ítéletet a munka abban hagyása mliaitt. A sztrájkol ókat ugyanis 20 korona pénzbírságra, esetleg 2 napi elzárásra és a be nem fejezett keresményük elveszítésére ítélte.” A sztrájk két hétig tartott. Az építőmesterek végül is kénytelenek voltak a munkások minden követelését teljesíteni. K. Balog János Villányi József igazgatóval
