Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-22 / 45. szám

1986. február 22. Ï^ÉPÜJSÀG 11 VATHY ZSUZSA: POZZO Megyek a körúton, szembe jön velem egykori rajztanárom, - fiatal korában élvo­nalbeli európai festő A. Tóth Sándor. Járása összetéveszthetetlen bárkiével, öles léptei talán akkor nyúltak ilyen hosszúra, amikor Európa országútjain gyalogolt, metsző kék szeme a körút forgatagából is kivilágít. Üdvözöl, és mindjárt mondja, hogy kiállítása nyílik a Fáklya Klubban, vár engem is. Nemsokára a hivataílos meg­hívó is megérkezik, VII. kerület, Csengery utca, és az időpont. A kiállításra nem megyek el, feledékenységből, vagy mert nem érek rá, már ne tudom, miért. Mindez tizenöt évvel később, Rómában jut eszembe, amikor az II Gesú elneve­zésű templomot keressük. A lelkiismeret-furdalás - nem először emiatt - újra tor­kon szorít, nem nagyon, csak annyira, amennyire a jóvátehetetlen dolgok miatt egy pillanatig nehezebb lélegzetet venni. Ezt az II Gesú-t - mint tudjuk, a „korai barokk legszebb épülete”, a „Jézus-társa­ság főtemploma”, és nem akárki, hanem a „hírneves Vignola építette” (igen, még Vignolát is mondta), akárhogyan is, de meg kell találnom. Ha a város túlsó végén van, ha a föld alatt, ha már nincs, akkor is. II Gesú - süvít a fülembe Tóth Sándor hangja. A művészettörténetet 1956 decemberében, vagy 1957januárjában vezették be gimnáziumunkba. Ki más taníthatta volna, mint a rajztanár, aki ha művészettörté­nész nem is volt, professzor lehetett volna a szakmában? Az órákra - tankönyv híján - a tanár úr hatalmas, szürke mappákkal érkezett. Úgy hozta ezeket a mappákat a hóna alatt, mint üveges az ablaktáblákat. Kibontotta a kék masnit, rendezgette a reprodukciókat, majd kiválasztott egyet közülük, föl­mutatta, és ezzel kezdődött el az óra. Másfél év alatt, heti egy órában megtanított bennünket az ókori, a középkori, az újkori, és a jelenkori művészetre. Tantárgya félig-meddig fakultatív volt, felelnünk se kellett, osztályzatot se kaptunk tőle, mégis úgy tanította meg, hogy az ő mappá­jából előkerült képek alapján ismerem föl Rómában Manzu szobrát, a bíborost, hogy a vatikáni múzeum egyik termében földbe gyökerezik a lábam, úristen, hiszen én a Belvederi Apollót látom (az eredetinek ókori márvány másolatát), és huszonöt év múlva, amikor elkerülök Rómába, az utcán fülembe süvít a hangja: „II Gesú” és „Vignola”. A templom valóban szép volt. Kupolájának ablakain besütött a nap, és a fény­koszorú ott a magasban, a sárga márványoszlopok, és a főoltár fölött a spanyol lovag elragadtatott alakja - igazán megérte a fáradtságot. Loyolai Ignác oltára mellett, a templomban egy telefonos automata áll, kétszáz vagy háromszáz Uráért a kívánt nyelven ismertette a templom történetét. Nem is tudom, mire voltam inkább kíváncsi, arra, hogy működik-e, arra, hogy megértem-e a szöveget, vagy csak az ismeretlen játékszer vonzott, bedobtam egy érmét, és leakasztottam a kagylót. Természetesen, működött. Rekedt női hang monoton las­san, nekem mégis gyorsan, mondta el, hogy ki építette a templomot, ki az oltárokat, és kiktől származnak a freskók. Csak annyit értettem meg belőle, amennyit már korábban is tudtam, és ezt a nevet hallottam újra meg újra, hogy Pozzo... Pozzo... Pozzo... Eluntam, visszaakasztottam a kagylót, és mint, aki jól végezte a dolgát, tovább­mentem. Igen ám, de a készüléken a lámpa továbbra is foglaltat jelzett, és a temp­lom síri csendjében a rekedt hang tovább is szólt, mondta, hogy Pozzo... Pozzo... Pozzo... Visszamentem, újra fülemhez nyomtam a kagylót, és már egyáltalán nem bántam, mit mond, csak azt vártam, hogy befejezze. Jó sokáig tartott, míg a végére ért. A templom előtti csöpp téren - éppen alkonyodon - motorosfiúk és lányok szá­guldoztak. A lányok hátul ültek, átfogták a fiúk derekát, vagy vállát, aszerint, hogy baráti, vagy meghitt motorozásról volt szó. Aki szerelmesével motorozott, az szo­rosan hozzásimult, és boldog arcát a fiú arcához szorította. A motorosok néha a járókelők közé hajtottak, azok sikítva szétszaladtak, de senkinek nem esett baja; és a nap még mindig nem ment le, körös-körül ragyogtak a kétezer éves vörösek, sár­gák, barnák, a teraszok, a tetők élték a föld és ég közötti, különös, független életüket. Tóth Sándor tanárom hat vagy hét évvel ezelőtt halt meg. Hetvenéves korában még elment Amerikába, néhány hétre tervezett útjáról egy év múlva jött haza, ennyi időbe telt, amíg Amerika múzeumait végigjárta. Utoljára Pápán, a Bakonyér partján láttam. Bot volt a kezében, olyan, amilyent a természetjárók hordanak, fakó farmernadrágot viselt, mezítelen lábán saru. Haját fújta a szél, alakja szikárabb volt, mint valaha, és szeme, ez az egyszerre hideg, metszőén éles tekintet, valamit fürkészett. De mintha nem az előtte lévő tájat nézte volna, hanem valami mást. Talán korábbi élete képeit látta, alpesi hegyeket, kated- rálisokat, provanszi napsütést... Alakja olyan volt a békalencsés patak, a lusta napfény, a béketűrő fák között, mint egy látomás, mint egy véletlenül odagyökere­zett, idegen növény. Gondolatok a képtárról A képtár épülete A gondolatok, amelyek a szombathelyi képtár látásakor hatalmukba kerítenek: áz öröm, az elismerés. Igazi európai élmény! Elegáns, levegős, stílszerű, funkcionális. Külsejében, mére­teiben reprezentatív. A környezet az lseum folytatásaként, a képtár alatti ásatások bemutatásával az állvány-lábakra állított múzeum régészeti leletekkel is kiegészül. Környezetéhez illeszkedő, (még a nem túl jól sikerült, zsinagóga-zeneiskola ki­egészítést is feloldja) monumentalitásával kiemelkedő, esztétikus épület. Jegyezzük meg a Vas Megyei Tervező Iroda pályadíj­nyertes építészeinek, Mátis Lajosnak és Sólyom Miklósnak a nevét! A múzeum méreteivel, tiszta stílusával uralja a teret, de nem nyomja el a környezetében lévő törté­nelmi emlékeket, vagy mai épületeket. Úgy simul hozzájuk, hogy harmonikussá teszi a környező teret, a környező objektumokat. A kiállítóterem Hosszan elnyúló, sima fehér homlokzat. Dísze csak a felirat: Szombathelyi Képtár. S az építés történetét felidéző rövid szöveg a táblán. Emelkedettség, s az öröm keríti hatal­mába a belépőt. Jól esik betérni ide forró nappalokon, vagy borongós estéken (estéken is, mert a képtár több, mint egy­szerű képgyűjtemény, közművelődési in­tézmény is előadótermekkel, vetítésre, bemutatásra alkalmas helyiségekkel). Gyönyörű a képtár belső építészete. Har­monikus a külsejével: a fehérben és bar­nában tartott szépen ívelt képcsarnokával, kiállítótermeivel, tágas ragyogó világítás­sal. Ez az elegancia, ez a jó építészeti szel­lem elkísér a nem kiállításra szolgáló részekbe a büfébe, a folyosókra is. Mindig is irigykedve néztem a skandi­návok, az olaszok, franciák elegáns mú­zeumait, amelyeket nem szükségmegol­dásként, toldozva-foldozva alakítottak kiál­lítóteremmé, hanem tudatosan e célra épí­tettek. Jó anyagokból, jó minőségben. S most íme a miénk ez a képek, szobrok bemutatására tervezett, igen színvonala­san kivitelezett múzeum. Látszik, akik épí­tették, nem voltak közömbösek. Hogyne, hiszen egy ország mozdult meg, hogy Szombathelynek méltó képtára legyen. S az építők, a kivitelező vállalatok is maguk­nak, megyéjüknek, városuknak építették. Öröm itt a képeket, szobrokat nézni, de öröm lehet itt dolgozni, rendezni is. Rendkívül gazdag a kiállítások anyaga. Derkovits és Dési Huber a fő attrakciók. Kezdetben Derkovits Képtárat akartak lét­rehozni, ám a szándékot túllépték a lehető­ségek. S különben is a város már birtokolta Dési Huber István hagyatékát. Derkovits- nak száznál több műve, Dési Hubernak nyolcvan festménye, rajza látható. S nem is akármilyen alkotások. Főművek mint Der­MŰVÉSZET kovits korai önarcképe, a sokat reprodu­kált Halas csendélet, a Zsákolók, a Kávé­házban, a Telefonáló, a Dunai homokszállí­tók, a Hajókovács. S természetesen grafi­kai lapok a Dózsa-sorozatból, s két, ritka­ságot jelentő szobra is. Dési Hubertől önarcképe, kubista és konstruktív ihletésű tájképei, későbbi korszakának szabadabb alakitású munkásai, parasztjai. De kiegészült a gyűjtemény a Szocialista Művészek Csoportja egykori tagjainak műveivel is. Goldman György a rövid életű és szerény, ám annál jelentősebb élet- művű szobrász, Sugár Andor, Fenyő A. Endre, Háy Károly, Kondor György, Fehér (Weiss) György, Roxy József és mások. Szocialista törekvések XX. század első felének magyar művészetében címet viseli a kiállítás, a képtár méltó büszkesége. Sehol az országban (még a lenagyobb magyar képzőművészeti gyűjteményben, a Magyar Nemzeti Galériában) sem látható ilyen rendszerezett egységben, ilyen összefoglaló gazdagságban e korszak művészete. A magyar avantgárd, a századelő hazai művészeti irányzatai, a két világháború közötti magyar művészet (az Európai Iskola, a Római Iskola) jelesei, mind kép­viselve vannak az elegánsan, levegősen rendezett termekben. Válogatás a Szombathelyi Képtár kor­társ gyűjteményéből - a másik nagy terem ugyancsak egyedülálló bemutató. Hiszen ma hiányoznak is nagy nevek, nagy egyé­niségek, így, ilyen teljességben, mégis­csak ez az ország egyetlen, napjainkig tartó kortárs gyűjteménye, modern képző- művészeti kiállítása. (Mint ismeretes, a Nemzeti Galéria 20. századi kiállítása a 60- as évekig öleli fel a kortárs művészetet, abban is az utóbbi 20 év igen szórványo­san képviselt.) Az Európai Iskola képviselőinek - Vajda Lajos, Amos Imre, Anna Margit, Martyn Ferenc, Barcsay Jenő - művei biztosítják az előző teremben látottak, s a kiállítás folyamatosságát. De elvezetnek egészen a legújabb törekvésekig, a fiatal grafikus­nemzedék reprezentánsainak, s hagyo­mányos táblakép megújulásának tetten­éréséig. Visszatérésre, a művek tanulmányozá­sára ösztönöz a - képtár - mindenekelőtt jól rendezett, gazdag anyagával, de leg­alább ennyire az épített környezettel, han­gulatával, a hely szellemével. KÁDÁR MÁRTA A magyar építészet századaiból V. A magyar barokk Magyar barokk - mondjuk, mert a feudalizmus, abszolutizmus, ellenrefor­máció művészetének hazánkban az 1630. és 1800 közé eső idejét határozott vonások különböztetik meg az olasz, francia, délnémet, osztrák barokktól. Magyarország történelmi helyzete bonyolultabbá teszi áttekintését, mint a megelőző korok építészetét. A stílusok, kifejezési formák párhuzamosan élnek, a román áthúzódik a gótikába, a gótika a reneszánszba, a reneszánsz pedig a 18. század végéig tartja magát a Felvidéken és Erdélyben, ahol a barokk építészet nehe­zen tud gyökeret verni, még a katonai épít­kezések és az ellenreformáció erőtlenebb hullámai nyomán sem. Sem az osztrák katonai erődítéseket, sem az egyházi ter­jeszkedést nem fogadta szívesen a függet­lenségben megcsorbult, de protestáns hagyományú Erdély. A török hódoltság területén pedig megcsappant az építési kedv. Míg középkori és reneszánsz építésze­tünk elhúzódva élő emlékeit fel kell keres­nünk, az ünnepi, pompázó barokk elénk jön hétköznapjainkban is. Ez is volt az épít­tetők szándéka: áthatni, átizzítani az embert az istenhit fényével, dicsőségével, hogy megtérjen „urához”, a Habsburg- birodalomba, s régi hitéhez, a római katoli­kusokhoz. Előbb behódolt főurainkat kel­lett meggyőzni, vetélkedjenek gazdaságos gyönyörködtetésben külföldi paloták, püs­pöki rezidenciák, templomok pompájával. Harsogják túl, és szóljanak bele a minden­napokba azzal, hogy beépülnek a váro­sokba, s a városok polgárai ne legyenek restek hivalkodásukkal követni uraikat, egyházi és világi elöljáróikat. A feudalizmus birtokkal, udvari tisztességekkel, az egy­ház fénnyel és ragyogással, a művészi for­mák mozgalmas elevenségével nem hagyta nyugodni az embert, szüntelen élesztve és ébren tartva elöljáróihoz kötött lelkiismeretét. A reneszánsz lezárta a for­mát, s megnyugtatott, a barokk kinyitotta, és nyugtalanságban tartott, hatalmas méreteivel pedig lenyűgözte, megretten­tette a maga kicsinységében kiszolgálta­tott embert. Az eszményi példa Bécs. Főuraikat elkápráztatják a Belvedere csarnokai, s Hildebradt szellemében felépül a ráckevei Savoyai (1702), a gödöllői Grassalkovich (1742-50), a péceli Ráday (1757-70), s a kisebb gernyeszegi Teleki (1772-78) kas­tély. De az udvar testőrei is megszokják hosszú szolgálatukban Fischer von Erlach testőrségi palotájának - az elmúlt két háború közötti Collegicum Hungaricum - tágas lépcsőházát, kapubejáróját, termeit. Amit testőr írónk, Bessenyei György említ „Az Eszter-házi Vigasságokéban a fertödi Esterházy-kastély (1764-66) már elüt ezektől. A francia mintára épült kastély mintha jelezné az udvarral szembeforduló felvilágosuló rendek elhúzódását. De mit jelent végül is a barokk magyarítása, ha akár győri, budapesti, egri, szombathelyi barokk templomaink vagy kastélyaink java felveszi a versenyt osztrák, francia elő­képeivel? A hajdani magyar kastély a zárt, tömb­szerű várépítkezésből indult ki. A barokk kastély egyik-másika - így a fertödi Eszter- házy - szakít ezzel a hagyománnyal, s bár közelebb állnak a francia példához, mint az osztrákhoz, mégis a románkori templomok tömörségét és a reneszánsz zártságot követik inkább. Ez tenné magyarrá? Két­ségtelenül ez is. A barokk a Habsburg- abszolutizmus önkényuralma idején vált magyarrá. A magyar feudális uralkodó osztály saját hatalmát védve képviselte az elnyomással szemben a nemzet érdekeit. De az egyház is felismerte a nemzeti múlt­ban őrzött erők hatalmát, s engedett az igénynek. Szerény igények, különösen ha arra gondolunk, hogy a népi díszítőkész­ség, ízlés találkozott a példának adott for­mával. Ezért terjedhetett el a barokk forma­világ egytornyú vidéki templomokban, présházak oromzatán egyaránt. Szegé­nyesebb-e a magyar barokk a behozott- nál? Nem szegényebb, hanem az egy­szerűségénél fogva - más. Elhagyja a felü­let gazdag plasztikai képzését, s a frontális falak súlyának körvonalaival jelzi a rokon­ságot. Tovább nem is igen megy, s a belső tér alakításában sem törekszik arra a fes- tőiségre, mozgalmasságra, mint a kasté­lyok, paloták, nagytemplokaink. A töröktől szabadult területek gyorsan polgárosodnak. A már a reneszánsz óta mértani rendben sorakozó utcákban egy- re-másra emelkednek barokk megyehá­zak, városházák, püspöki paloták, templo­mok, s az építkezés példatárában jelentős szerep jut a bécsi udvarnak főt hajtó Gras­salkovich Antalnak, Eszteházy Károlynak, s az áruló Károlyi Sándornak. Régi váro­saink új arcot öltenek, s kialakulnak sajá­tos magyar barokk városaink, püspöki székhelyek: Székesfehérvár, Győr, Veszp­rém, Pécs, Eger, Esztergom, Vác, Buda, Kőszeg, Sopron, Nagyvárad - főleg a váro­sok központjára korlátozottan. De nem mehetünk el észrevétlenül a magyar barokk olyan remekei előtt sem, mint - sok közül - a szentgyörgyi Lengyel-kápolna és présház, a szigligeti öreg kastély Lengyel Balázs címerével, s akár az Alkotóház „Buj­tás kapuja” is; s ott a tihanyi apátság temp­loma, egy Bece-hegyi ház Balatongyörök felett, vagy éppen a budai Batthyány tér. A barokk az első olyan építészeti stílus, mely - központoktól elhúzódó főnemesség ragyogó kastélyaitól eltekintve - magyar városképeink meghatározója lett, napjain­kig. (Folytatjuk) KOCZOGH ÁKOS A Tóti Lengyel-féle présház (18. sz.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents