Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-22 / 45. szám
10 ÏVÉPÜJSÀG 1986. február 22. Nyelvművelés „A hivatalnak packázásai” Körmönfont nyakatekertség Jókai Mór élclapja, az Üstökös szerint egy izski polgár parlamenti felszólalásában így - sőt imigyen - szólt hozzá a vadászati törvényhez: „A lelki vádalomnak óhajtása irányában, azon igénybe kell bele pillantanom, hogy az nagy tisztelendő nemes vitézlő ministeriumnak esztancziába való meghatározása lényegbe iratik, melyből majd kihajnallik, hogy az mezőn levő va- dacskák letartóztatásában a porcziónak ekzekutióját lejjébőezni gondolván: tehát szerződésünknek summája első huzassék a világba. (Rövid értelme ez lenne: a vadászat adassék ki árendába, az árendaösszeg terjesztessék fel a minisztériumhoz; az adóból a minisztérium annyit el fog engedni, amennyit a vadászatból beadtunk.)” Mikszáth Kálmán is ebből az időből idézett egy abonyi sérelmi föliratot, ahol a türelméből kifogyott törvényhatóság a „kormány önkénye egyensúlyának vasbotja” ellen panaszkodott. Méltán írta azt is nagy stílusmüvészünk: „Tagadhatatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai, Angliában csak úgy, mint a legmiveltebb Franciaországban elütő az okmányok irálya az irodalmi termékekétől, de ezen elütő sajátságok leginkább a terminus technikusokra szorítkozván, sehol sem kulminálnak annyira az érthetetlenség szándékos hajhászatában s sehol sem ellenkeznek úgy az élő nyelvvel, mint nálunk, hol pedig erre a legkevesebb szükség van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétől, hanem abból meríti nemcsak erejét, de színét üdességét is." S hogy azért a fejlődés útját is lássuk, s mérni tudjuk, Íme egy törvény (kereskedelmi törvény) száz év előtti, s új (1959-ből százmazó) megfogalmazásban: 1875: XXXVII. tv. 359. §: A vétel megtekintésre vagy próbára a vevő akaratától függő azon feltétel alatt köttetik, hogy ez az árut megtekintés, vagy megpróbálás után elfogadja. Kétség esetében e feltétel felfüggesztő hatállyal bír. 1959. IV. tv. 374. §: Ha a dolgot megtekintésre vagy próbára vették, a szerződés hatálya a vevő nyilatkozatától függ. Persze, azért manapság is akadnak szépen kicirkalmazott rendeletek, körlevelek. S a legfőbb veszély sem hárult el még teljesen, az ugyanis, hogy a hivatalos, körülményes stílus behatol, lehatol a köznyelvbe, a mindennapi nyelvbe, a papiros- zörgésű rettenetes bürokratikustolvajnyel- vet „eredményez”. A Magyar Nemzet névtelen glosszaírója szedett össze'egy csokorra valót a rádióban, televízióban elhangzott nyilatkozatokból. Valóságos kórlapja a fontoskodó, kö- rülményeskedő, hivataloskodó stílusnak: S aztán a köznyilatkozat! „A főzés és varrás területén is komolyak ismereteink hézagai.” „Másodlagosan kezeljük az elfekvő területeket.” „Vállalatunk nagyon jól értékelte hetvenkettő évben ezt a kérdésesen sikertelen akciót.” „Téli viszonylatban hallgatjuk a rádiót.” „Azokat a családokat a távlati majorokba telepítjük le.” Sokan - úgy látszik - még mindig úgy vélik, hogy a körülményeskedés, agyoncif- rázás az igazi stíluserény. Nem árt hivatalos szövegek fogalmazásakor is mindig szemünk előtt tartani azt, amit nem kisebb stílusművész, mint Petőfi mondotta salangos, dagályos stílusról szólva: „Föl nem érem ésszel, hogy vannak a nem-mindennapi emberek közt is olyanok, kik nem tudják vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindennek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi nincs.” SZILÁGYI FERENC Irina Bászkakova: Kinek kell egy szekrény? Új lakást kaptunk. Feleségem már az első percekben megállapította, hogy a régi szekrényünk nem illik az új lakásba, és az új bútorgarnitúrához, amit vásároltunk. A szekrény engem nem zavart, de a feleségem örömét nem akartam elrontani. Ezért azt ajánlottam, hogy adjuk a szekrényt a mamának.- Kedveseim - mondta kissé sértődötten a mama -, a múlt évben kaptam a nővéredtől egy új szép szekrényt... kettőre nincs szükségem. Elhívtam a bizományi áruház becsüsét. Három rubelra értékelte a szekrényt, a becslésért kapott öt rubelt, és elvihar- zott, hogy ilyen jelentéktelen ügyben hívtuk ki. Kiállítottam hát a szekrényt a lépcsőházba; talán valakinek megtetszik és elviszi. Nos, ilyen nem akadt. Akkor elhatároztam, hogy eltüzelem. Kituszkoltuk nagynehezen az udvarra, és meggyújtottam, majd eliszkoltam a színhelyről. A lakók azonban észrevették az égő szekrényt, és sietve eloltották. Vissza kellett cipelnünk a lakásba. Kiállítottam az előszobába. Az anyósom többé nem fért el mellette, különösen ebéd után, így nem tudott kijönni a lakásból. A feleségem megsértődött, és kivette a szabadságát, szanatóriumba vonult. A fiam is otthagyott, elment a menyasszonyához. Egyedül maradtam. Kedves embertársaim! Nem kell valakinek egy igazi régi szekrény... ? Teljesen ingyen, házhoz szállítva! Fordította: ANTALFY ISTVÁN Czencz János száz éve Már a század első évtizedében kiállított a Műcsarnokban s ez is maradt hosszú időn át tartó tündöklésének színtere. Aztán váratlanul mintha mindenki megfeledkezett volna róla, nevét sem írták le, a szakirodalom ma sem tartja számon. De nemcsak őt. Jendrassik Jenő, Márk Lajos - a névsor hosszan folytatható - legföljebb művészettörténeti adalék, Margi- tay Tihamér pedig az idők során az abszolút giccs nevetséges példája lett. Pedig ezeket a festőket mindenek előtt a hibátlan felkészülés jellemzi, a mesterség biztos ismerete, amit Münchenben tanultak, de ami a „műcsarnoki művészet” szolgálatában olcsó célokat valósított meg. Biztosan szolgálták a polgárság egy bizonyos részének ízlését, az egész festői szemlélet anakronizmusát azonban mi sem mutatja jobban, hogy Rippl- Rónai, Mednyánszky kortársaként beérték egy olyan álrealizmussal, aminek legföljebb múló jelene volt, jövője nem lehetett. Néhány kép címét írom ide, magyarázat nélkül, sejtetve a „műcsarnoki festészet” szemléletét: No ne izéljen, Kostól- ja meg, be édes!, No még egyet, Hogy kezdjem? Czencz Jánost festői érzékenysége megóvta az ilyen olcsó témáktól, s Csók István hatása alatt egy oldottabb realizmus jegyében festette hatásos virágcsendéleteit és mindenek előtt érzékeny, nagyon szép aktjait. De közben elszállt az idő, a Műcsarnok eszményeiben senki nem hitt, a művészettörténet mára posztnagybányaiakat tartotta számon, s itt volt az a generáció is, amely meghatározta a modern magyar művészet útját, Derko- vitstól Martyn Ferencig, Lossonczy Tamásig. Czencz Jánosról végképp megfeledkezett mindenki. Amikor megismerkedtünk, már évek óta Bátán élt, a háború előtt ahol vásárolt magának kis házat, s miután pesti műterme elpusztult, itt rendezkedett be. Nehéz körülmények között élt, az 50-es évek szigorú puritanizmusa - a „Ratkó-kor- szak” is jellemzi - pedig eleve valami lé- hát, sőt elkölcsileg súlyosan elítélendőt látott kihívón életteli aktjaiban. A megyei tanácson Bősz József, akkori osztályvezető, megpróbált segíteni rajta, természetesen úgy, ahogy a hivatalos kivánalom engedte, de ebből bizony semmi jó nem következett. Művészileg semmiképp, bár Czencz János hősiesen vívta harcát a szocialista realizmussal, amiben ebben az időben mindenki elsősorban a „témát” látta. Czencz tehát elment Komlóra, festett a furkópusztai kendergyárban, de teljesen elbizonytalanodott a számára ismeretlen közegben. Épp úgy, mint 56 körül, amikor egy magánmegrendelő a magyarok bejövetelét akarta megfestetni vele, s tisztes előleg biztatására neki is látott, de egyre nehezebben boldogult a sok paripával, marcona eleinkkel. A történelem fordult, végül is nem kellett befejeznie a reménytelen képet. Sokszor vendégeskedtem bátai házában, s ilyenkor szívesen vette elő azokat a képeket, amiket saját örömére festett. Főleg lányáról készített portrék voltak; a mostani szekszárdi kiállításon Is látható belőlük. Czencz János festői kvalitásainak legszebb bizonyságai ezek a német- alföldiekre emlékeztető arcképek, melyeken minden erénye felvonul: az ábrázolás biztonsága, színérzékenység, meggyőző erő. ó is tudta, hogy ezek igazán maradandó alkotásai, bár azon őszintén csodálkozott, hogy ezek közé soroltam azokat a tenyérnyi olajvázlatokat is, amiket mellékesen csinált, saját kedvére. Én más isteneknek áldoztam, de azért jól megértettük egymást, jóllehet az absztrakt festészet labirintusába nem tartott velem. De azt tudta, hogy valamit mégis csak elmulasztott. Az életművet, aminek sajnos ma sem bírjuk még csak megközelítően teljes jegyzékét sem, egyformán jellemzik tetszetős, külsőségükkel ható képek, olyanok, amiket eleve „piacra” szánt, de olyanok is, amelyek bármelyik gyűjteményben megállják helyüket. Közben sok minden meg is semmisült, épp a legjobb alkotások közül, például a Szép- művészeti Múzeumban őrzött alkotások, s így teljes egészében ma már alig tudjuk felmérni ezt a mindenképp jelentős életművet. A századik évfordulón a Művészetek Háza és a megyei tanács közös kiállításon tiszteleg emléke előtt. Méltán, mert ez az életmű sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyiben eddig része volt. Többek között erre is figyelmeztet a szekszárdi kiállítás. CSÁNYI LÁSZLÓ Kifosztanak apránként az évek, tekintettől csorbul a csoda. Feszes metrum: konok menedéknek: „elvert fejű" útjelzők sora. Csányi Lászlónak, a Szekszárdi napló-t forgat Tarisznyánkban: vigasztalan terhek: túlhordott magzatunk a múlt. Félhomályban motoszkáló verssor. (Tajtékot izzad a kocsmapult.) Csodáljuk magunkat, névreszólón. (Firenze, Szekszárd, egyre megy.) Az „örök” úgy szól oly .birtokos gőggel" akárha marhahús, mozijegy. Kihullhat a pillanat szemünkből, ám megtartó, ha veretes: a szó, az emberivé zabolázott mondat. (Goethe nyelvén szól Horatio.) Merengés A pálya elején, a müncheni hatást mutató: A hunok hadjárata Itáliában, 1901. Csendélet Önarckép
