Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

6 KÉPÚJSÁG

1986. február 15.

— Korán reggel felbosszantották. Ingerült vagyok, és azt mondom: ideges az ország. Ml ketten most leültünk beszélgetni, s máris rámragadt Önről a nyugodtság. Most már azt mondom: nem az ország, hanem csak én vagyok érzékeny.

— Tolerancia kérdése az egész. Ha tud az ember alkalmazkodni — és a világ- történelem azt bizonyítja — akkor még a hajnali ingerültség is elmúlik, magától, úgy, ahogy jött. Nemcsak maga ingerült, sajnos egyre több emberben „szalad föl a pumpa”. Én örülök reggelenként, hogy új nap virrad ránk.

— Azt mondja, egyre többen vesztik el alkalmazkodóképességüket. Csak bennünk van a hiba, vagy valami van a „levegőben”, amit nehezen viselünk el. Részemről inkább az értetlenség miatt vagyok dühös ... azért, mert az emberek gondolatvilága egyre inkább csak a pénz körül forog, s nem hiszik el nekem, hogy nem arra gondolok, amikor dolgozom.

— Nem mindegy, hogy mihez kell alkalmazkodni. Ha a szerzésvágyunk miatt vagyunk indulatosak, mert nem tudtunk annyit „bezsebelni”, mint amit másokról hiszünk, akkor rossz lesz a közérzetünk. Az életet kell értékelni, a cselekvést, a lelkiismeretünket ... Ha nem ezt tesszük, akkor jön az infarktus ... Az előbb azt mondtuk, hogy rossz hangulatunk van. Mitől? Magunkban van-e a hiba, vagy a társadalomban ? A választ kell megkeresni.

I — Van válasz?

— Kényelmesek lettünk. A hatvanas években lazítottunk most azt mondjuk, hogy akkor volt az aranykor, s nehezen vesszük tudomásul; keményebben kellett volna dolgozni, s nem most tanulni és megtanítani a fiatalabbakat a munkára.

— Azt veszem ki a szavából, hogy a maguk korosztálya felvérteződött, a miénk pedig nem, mert elmulasztották megtanítani velünk azt, hogy nemcsak a társadalommal, magunkkal szemben is igényesebbek legyünk.

— Valahogy így. Nézze, én munkásember vagyok. Abból a fajtából, akire a koszon kívül más is ragadt itt a Bonyhádi Zománcárugyár- ban.

I

— Ez azért dühösen hangzott.

— Nem mindenki akarja ezt elhinni, de azért így van. Gondolom, a későbbiekben ■még szóba kerül: ma már a munkásosztály is műveltebb, mint ezelőtt húsz éve. A mai fiatalok meg egyenesen jól képzettek. És ők természetesen másképp látnak, mint az én korosztályom . . . Végül is nem ilyen egyszerű a dolog. Ha nyitott szemmel jár — és gondolom, szakmája miatt is nyitottnak kell lennie — akkor tudja, hogy az ország lakossága „felpörgette” magát: kiskertet művel, géemkázik . . . mellékállást hajt... önerőből házat épít. Vagyis alkalmazkodik. S ha ezt tudjuk, akkor forszírozhatjuk az ingerültséget. Mert ha az ember rengeteget dolgozik, többletterheket vállal, akkor érzékenyebbé válik, s reggel hamar fel lehet bosszantani.

I

— Nem túl egyszerű ez?

— Így elmondva természetesen, csak minden mondat mögött sok-sok tapasztalás van. S az meg nem kerül az újságba.

I

— Ez valamiféle visszafogottságot jelez.

— Reggel, mikor találkoztunk, én békésen ültem a gyalupad mellett. Most itt vagyunk egy szobában, s megpróbálunk országos dolgot feszegetni. Én a műhelyből látom az országot, s az nem azonos, mintha egy vezető emberrel beszélgetne.

I

— Az jó lenne, ha a gyalugép mellől is ugyanolyannak látszana a világ, mint a miniszteri bársonyszékből.

— Ahhoz, hogy megértsük korunkat, maguk megértsenek bennünket, nagyon sok mindent kellene megbeszélni. Nyugodt, kiegyensúlyozott ember vagyok ma, nem voltam mindig ilyen, sok minden történt velem, így minden mondatomban benne van az az 52 év, amit megéltem. Visszafogottan fogalmazok, éppen azért, mert nagyon sok válasz lehetséges. Belekóstoltam a múlt rendszerbe, lelkesedtem az újjáépítéskor, az ötvenes évek történései is beleivódtak az idegeimbe... Az sem véletlen, hogy akkor kértem — 1957-ben — felvételemet a pártba, amikor nem volt könnyű kommunistának lenini... Ezek mind-mind ott vannak a mondataimban. Nehezen tudom megmagyarázni : én személy szerint elégedett vagyok, de a fiam, vagy a fiaink, akiknek sokkal könnyebb az életük, még nem biztos, hogy elégedettek. S igazat adok nekik. Más korban születettek, más a mérce is. A mai kor alapján akarnak élni és boldogulni ...

— En Is ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik a hatvanas években lettek felnőttek, az aranykorban, s most értetlenül állunk, s haragszunk, mert a maga korosztálya mégiscsak boldog.

— Nem azt mondtam, hogy maguk boldogtalanok, csak okosabbak, képzettebbek a maiaik, mást is várnak, s nehezebben tűrik az igazságtalanságot, azt, ha az számít: szeret-e a főnök, és nem az: jól dolgozom-e. Ebben a társadalomban előbb teremtettünk igényeket, mint ahhoz lehetőségünk volt. S most az igényeink után szaladunk, próbáljuk megteremteni a lehetőséget, s ez sokkal keservesebb. Én még valamikor azt gondoltam, hogy az ötvenes években megteremtjük a kommunizmust, ahol mindenki a szükséglete szerint részesül ... Hát ez álom volt csak. De én azt is megtanultam, hogy az ember képessége szerint dolgozik, s erről valahogy elfeledtük felvilágosítani egymást.

— Ügy tűnik az eddigiekből, hogy mi hű, de milyen bánatosak vagyunk.

— Csak beszélgetünk. Döccenőkkel igaz, de mégis arról, ami foglalkoztat bennünket.

— Erről jut eszembe: az

utóbbi időben foglalkoztatja az embereket a demokrácia. Ki legyint, hogy szemfényvesztés az egész, ki meg azt mondja: hiába választanak meg egy munkást a vállalati

tanácsba, képtelen lesz ott érdemi munkát végezni.

— Ki hitte el azt, hogy a vállalati tanácsba delegált munkás majd igazgató, főmérnök, vagy főkönyvelő lesz?

— Tehát akkor igazat ad azoknak, akik nem hisznek az ilyenfajta képviseletben?

— Hiszem azt, hogy a

munkásember képviselni tudja munkatársait, képes átlátni egy vállalat helyzetét. Csak arról nem szabadna megfeledkeznünk, hogy a vállalati tanács működése mellett mégiscsak az igazgatónak kell lennie az egyszemélyi felelősnek. Van kollektív vezetés és kollektív bölcsesség is, de a szakember végezze továbbra is a feladatát, végezhesse is, abba ne szóljanak bele. Ez megint ellentmondásos : az

összhangot kell megteremteni, a bizalmat erősíteni a vállalati tanácson belül is. Hinni kell abban, hogy az igazgató vagy más szakember tisztességgel végzi a munkáját, s én, mint a vállalati tanács tagja, szintén tisztességgel akarok megfelelni a bizalomnak.

— Azt mondta, hogy továbbra is az igazgató a felelős a vállalatért. Akkor a vállalati tanács könnyű helyzetben van, mert ha nem mennek jól a dolgok, akkor leváltják az igazgatót.

— Egy vállalat nem egyik évről a másikra lesz jó vagy rossz. Mi itt, a Bonyhádi Zo- máncárugyárban meghatároztuk az igazgató feladatát, öt év múlva megvizsgáljuk, hogy megfelelt-e annak a feladatrendszernek ... Vagyis ott van a kontroll..., s menet közben lehet változtatni.

— Ha közösen vezetik csődbe a vállalatot, akkor is csak az igazgató viszi vásárra a „bőrét”, vagy megbukik a tanács is?

— Azt majd eldöntik a választóink. Bonyhádon most könnyű helyzetben vagyunk. A vállalat azt hiszem, a csúcspontján van: egy év alatt 100 millió forinttal növeltük a termelést, 75 millió a nyereségünk, 10 százalék fölött volt a béremelés. Amikor sorra jártam az embereket, hogy mi legyen az igazgatóválasztáson, eszükbe sem jutott mást javasolni, mint dr. Vasas Istvánt.

I

— Az igazgatót „közfelkiáltással” erősítették meg állásában. Sebesi Sütő Albert nem lett ilyen könnyen vállalati tanácstag.

— Ez is bizonyítja, hogy az emberek hisznek az új vezetési formában.

I

— Hogy volt az a választás?

— Hárman voltunk jelöltek, az első forduló után ketten maradtunk, a következő választásnál már rám esett a választás.

— Nem megy a fejembe, hogy miért vállalta a rizikót.

— Miért lett volna bukás az, ha nem engem választanak?

— Mert annak tartották volna az emberek.

I

— Nézze, maga biztosan tudja, hogy én hét és fél évig voltam a vállalat párttitkára.

I — Tudom.

— S engem leváltottak.

I

— Hát ezért nem értem: mások nyalogatnák a sebeiket, félrevonulnának, egy életre megbántódnának.

— Csak ezzel nekem az életem mentették meg. Akkor kegyetlenül fájt a büntetés. Az elvtársaim büntettek meg, de az elvtársaim hittek is bennem. S így magamban én is hihettem. Elküldték háromhónapos mun- kásőriskolába. Érti ezt?

I

— Értem. Csak azon gondolkodom, hogy a maga korosztálya miért kovácsol erényt minden rosszból.

— Hát nem arról beszéltünk idáig, hogy a tűrőképességgel van baj? Vagy azt hiszi, mások nem voltak hasonló válságban? Dehogynem. Túlélték. S becsülik őket az emberek. Képesek voltak megújulni, mint ahogy a társadalmunk is képes. Hét és fél évig voltam párttitkár, de az első pillanattól kezdve a szobámban volt a szerszámos ládám, mert az ember csak azzal a szerszámmal képes dolgozni, ami a kezéhez szokott. És én egy óra múlva szerszámkészítő voltam. Az előbb sem mondtam, hogy nem rázott meg az ügy, de azt akkor is tudtam, hogy tisztességes ember vagyok, csak kissé elszaladt velem a ló, italoztam, s az elvtársaim megbüntettek, s ugyanezek az elvtársak meg is mentettek.

I

— S nem vágták a fejéhez a munkatársai, hogy most már nem az irodában van?

— A műhelyben úgy fogadtak, mintha szabadságon lettem volna.

I — A család?

— Akkor jöttem rá, hogy a feleségem vállára én óriási terhet raktam. Rá maradt minden: a háztartás, a gyer- reknevelés ... Ezért hálás vagyok neki. Egyébként, azt hiszem, hogy senkiinek sem jutott eszébe a választáskor, hogy én valamikor párttitkár is voltam, az emberek inkább azt nézik, hogy mi történik ma. Milyen ember a Sebesi Sütő Albert? S erre azzal válaszoltak, hogy engem küldtek a vállalati tanácsba.

I

— Aki most megpróbálja képviselni őket.

— Soha sem szabad elfeledni, hogy közösséget képviselek, s nem saját magam.

I

— Az ellenkezőjére elég sok példa van.

— Akkor ott nem értik, hogy mire vállalkoztak, s gondolom, azokat az embereket hamarosan visszahívják ... és az lesz az igazi bukás, s nem az, ha három jelölt közül valaki másra esik a választás. Erről nehéz még hosszasabban beszélni, mert a vállalati tanács is olyan, mint az újszülött: még

nem tudjuk, mi lesz belőle .. . most kóstolgatjuk a dolgot, és hiszünk benne, mint a gyerekünkben: egészséges, szép szál legény lesz...

— Sebest Sütő Albert tavaly kapta meg a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, a bonyhádi munkásőr egység társadalmi parancsnokhelyettese ... Becsülöm az őszinteségét, irigylem tűrőképességét, s örülök, hogy beszélgethettünk !

HAZAFI JÓZSEF

Múltunkból

1945 júliusa és augusztusa átmenetileg megkönnyítette a közellátási viszonyokat. Az új termés — ha még oly kevés volt is, hiszen a földek egy része vetetlen maradt, a művelés minősége is gyengébb volt az előző éviekhez viszonyítva — bizonyos készletek képzésére lehetőséget adott. Az azonban már az aratás idején nyilvánvaló volt, hogy csak szigorú beosztással, minden tartalék feltárásával — és felhasználásával — lehet fenntartani a szűkös ellátást. A megye főispánjának, mint közellátási kormánybiztosnak volt a feladata a szükséges intézkedések megtétele.

A megye főispán-kormánybiztosa — a központi rendelkezést továbbítva — utasította a járási főjegyzőket, hozzanak létre kutatóbizottságokat, keressék fel a termelőket, a gabonakereskedőket és vegyék számba a tartalékokat. A november 14-én tartott értekezleten kapott utasításnak megfelelően eljárva Kiss János, a dombóvári járási főjegyző jelentette a főispánnak:

„A folyó hó 14-én Szek- szárdon tartott értekezleten elrendelt kutató bizottságok által feltalált felesleges készletek végösszegét a dombóvári járásra vonatkozólag az alábbiakban tisztelettel bejelentem:

búza 68,25 q, rozs 24,15 q, árpa 88,69 q, zab 13,85 q, csöveskukorica 820,54 q, bab 93, 42 q, borsó 1,22 q, burgonya 121,24 q, széna 17 q, napraforgó 94 q, liszt 7,96 q, köles 41,70 q, zöldség 1,03 q, hízott disznó 2 db.

Jelentem továbbá, hogy Mucsi község elöljárósága egyidejűleg jelentette, hogy annak ellenére, hogy egyes terményekből minimális készleteket találtak fel, mégis a lakosságnak 60 százaléka tavaszra már teljesen ellátatlanná válik, mert a meglévő készletek oly minimálisak.

Jelentette továbbá Gyulaj község elöljárósága is, hogy ott viszont a feltalált készletek ellenére még mintegy 180 ellátatlan családdal kell számolnia. Mindezek után tisztelettel jelentem, hogy a fenti feltalált készletek ellenére mégis az a helyzet, hogy a dombóvári járásból — nézetem szerint — a kivetett terményeket és állatokat semmi körülmények között sem fogjuk tudni leszállítani.”

Cser Sándor főispán nem reagált a jelentésre. Irattárba tetette az aktát.

A főispán-kormánybiztosnak gyakran okozott dilemmát, hogy a rendelkezéseket betű szerint hajtsa-e végre, vagy pedig tegyen-e engedményt ott, ahol indokoltnak látta. 1945. november 24-én rövid utasítást adott a mözsi elöljáróságnak:

„A mözsi rendőrbiztosság telefonon jelentette hozzám, hogy fent nevezett (K. K.) mözsi (Kültelek 1.) lakos 120 kg-os sertést vágott le vágási engedély nélkül. Ezen sertést a rendőrbiztosság nevezett házánál őrizetbe vette.

Tekintettel arra, hogy nevezettnek hat gyermeke van, akiknek eltartásáról kell gondoskodnia, az állat visszaadását engedélyezem, azzal azonban, hogy a kötelező zsírbeszolgáltatási kötelezettségének eleget kell tennie.”

Nagy öröm érte a németkéri elöljáróságot 1945. november második felében: arról kapott hírt, hogy termékcsere keretében a község lakossága hozzájuthat petróleumhoz. Írtak is hamar a kormánybiztosnak :

„Németkér község elöljárósága felkéri a Közellátási Kormánybiztos Urat, hogy Budapestről ajánlatot kaptunk csere formájában iparcikk élelemért.

A csere a következő: petróleumot kukoricáért.

1 kg liszt=l kg petróleum, 1 q olajmagért 120 kg petróleumot vagy sót. A Budapest raktári telepen (azaz Budapesten kell a cserét lebonyolítani.)

A főispán azonban nem volt illetékes engedélyt adni a cserére. Javasolta, forduljon az elöljáróság a Közellátásügyi Minisztérium mezőgazdasági és ipari árucsere irodájához.

A bátaszéki elöljáróság nem élelmiszert, hanem cipőt, bakancsot kért — lehetőleg ingyen. íme a kérelem:

„Bátaszék nagyközség elöljárósága mély tisztelettel kéri Főispán Urat, hogy a község szolgálatában álló községi rendőrség, községi mezőőrök, községi kisbírák, községi futár, községi villamosüzemi szerelők, és községi villamosüzemi pénzbeszedő, bírósági kézbesítő részére összesen 22 személynek cipőt, vagy inkább bakancsot kiutalni szíveskedjék.

Kérelmünk támogatására tisztelettel előadjuk, hogy cipőt vagy bakancsot még pénzért sem tudunk beszerezni, azért kérjük Főispán Urat, hogyha valami állami, központi (UNRA) ellátás kiutalás lenne lehetséges, úgy a községi szolgákat kiutalásban részesíteni szíveskedjék.

A szolgaszemélyzet fizetése kisebb összegben van megállapítva, abból bakancsot venni nem tudnak, szolgálatukat az őszi esős és téli havas időben csak úgy tudják ^ellátni, ha megfelelő cipőről vagy bakancsról tudunk gondoskodni.”

Ez az ügy is elintézetlen maradt. Beérkezés után néhány nappal. már az irattárba került. Nem volt se cipő, se bakancs.

A komlói bányászok szerencsésebben jártak, ök ugyanis arra kértek engedélyt, hogy a csépléskor szolgáltatott villamos energiáért kapott gabonát (nem pénzzel fizették a felhasznált energiát, hanem gabonával) Gyulajról és Gyönkről elszállíthassák. Gyulajról 1302 kg búzát, 783 kg rozsot, 368 kg árpát, 300 kg zabot és 91 kg borsót vihettek el. Gyönkről pedig 1112 kg búza kerülhetett Komlóra.

A komlóiak leveléből azt is megtudjuk, hogy 1945-ben 28 Tolna megyei községet láttak el villamos energiával.

A Népgondozó Hivatal Délnyugat-magyarorzsági ki- rendeltsége (Szekszárd) kétségbeesett hangú levelet küldött a főispánhoz 1945. november 28-án. Könnyítést kívánt a telepes községeknek, de különösen Szálka lakóinak a begyűjtésnél. Idézzük a levél egy részletét:

„ ... a telepesek állandóan panaszkodnak hivatalunknál, annál is inkább, mert az új termésig a megélhetésüket biztosítva nem látják. Dacára a telepesek aggasztó helyzetének, a községi elöljáróságok a telepesekre még teljesíthetetlen terménybeszol- gáltatási kötelezettséget is rónak ki.

A fentiekből kitűnőleg a telepeseket terménybeszolgáltatásra kötelezni nemcsak hogy nem lehet, hanem az ellátásukról gondoskodni szükséges.

Erre való tekintettel felkérjük Főispán Urat, hogy azokban a községekben — elsősorban pedig Szálka községben — ahol a telepesek megélhetése és azok jószágainak az új termésig való eltartása biztosítva nincs, a telepesek beszolgáltatási kötelezettség alól mentesíteni szíveskedjék. Végül megjegyezni kívánom még, hogy a szálkai telepesek elkeseredése oly nagymérvű, hogy e miatt már a visszatelepítésüket kérik.”

A főispán válasza: a mentesítést megadni nem áll módjában ...

K. Balog János

Sebesi Sütő Albert szerszámkészítővel