Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-22 / 18. szám

2 "ÜËPÜJSÀG 1986. január 22. PANORÁMA őszinte, hasznos fórum volt Szentágothai János a varsói értelmiségi világkongresszusról Magyar résztvevők a varsói tanácskozáson. középen a küldöttség vezetője, Szentágothai János akadémikus (Telefotó) A hét végén zárult varsói értelmiségi világkongresszus hasznos fóruma volt a külön­böző világnézetű, politikai beállítottságú, de békét akaró értelmiségiek, tudósok, művé­szek, egyházi személyiségek kötetlen eszmecseréjének — hangsúlyozta Szentágothai János akadémikus, az MTA elnökségének tagja, a tanács­kozáson részt vett magyar delegáció vezetője, aki az MTI munkatársának kérésére hazaérkezését követően nyi­latkozott az eszmecsere során szerzett tapasztalatairól. Min­denekelőtt kiemelte: a kong­resszus résztvevői üdvözölték Mihail Gorbacsovnak a nuk­leáris fegyverzet leszerelésé­re, illetve az ezredfordulóig megvalósítani tervezett köl­csönös, teljes felszámolására vonatkozó javaslatát. A mintegy ötven országból érkezett küldöttek — foly­tatta — konstruktív, őszinte légkörben vitatták meg a békét és a nemzetközi bizton­ságot veszélyeztető főbb té­nyezőket, s ezek legyőzésé­nek lehetséges eszközeit. Szentágothai János emlé­keztetett arra, hogy a kong­resszus a világhoz intézett üzenetében sürgeti: minden területen kezdődjék meg a leszerelés, a nukleáris fegy­vereket teljesen számolják fel. Az albizottságok által előterjesztett állásfoglalások­ban — amelyeket eljuttatnak több világszervezethez — le­szögezték például, hogy a kul­turális örökség, függetlenül attól, mely világrész, mely nemzet sajátja, értéket kép­visel. Rámutattak arra, hogy a katonai kiadásoknak a többszörösére van szüksége a világnak ahhoz, ha 'meg akarja állítani a környezet romlását, a Föld nagy terü­leteinek elsivabagosodását, a trópusi esős erdőségek teljes megsemmisülését, az édesvíz- tartalékok kiapadását, a ha­gyományos energiahordozók fogyását. A magyar delegáció tevé­kenységéről szólva az akadé­mikus elmondta, hogy igen aktívan vettek részt a kong­resszus munkájában: a kül­döttség tagjai több javaslattal járultak hozzá a tanácskozás eredményességéhez. Így rá­mutattak az alkotó művészek felelősségére a béke megőrzé­sében, s konkrét lépéseket sürgettek a környezet vé­delmét szolgáló nemzetközi összefogás érdekében. BUDAPEST Denis Healey, a Brit Mun­káspárt külügyi szóvivője az Országgyűlés külügyi bizott­ságának meghívására ked­den Budapestre érkezett. GENF Kedden Genfben az atom- és űrfegyverekről folytatott szovjet—amerikai tárgyalá­sokon ülést tartott az űr- fegyverekkel foglalkozó munkacsoport­PEKING A Kínai Népköztársaság kikiáltása óta első alkalom­mal rendeznek nagyméretű, nemzetközi haditechnikai kiállítást és bemutatót Pe- kingben. A január 28-tól február 2-ig tartó kiállításon tizenhét ország 160 hadiipa­ri vállalata mutatja be ter­mékeit, egyebek között az Egyesült Államokból, Fran­ciaországból, Angliából és Nyugat-Németországból. WASHINGTON Nagyszabású ünnepségek­kel, felvonulásokkal, tünte­tésekkel és bensőséges meg­emlékezésekkel ünnepelték meg hétfőn az Egyesült Ál­lamokban az 1968-ban meg­gyilkolt Nobel-díjas fekete polgárjogi vezető, Martin Luther King születésének évfordulóját. BECS Hannes Androsch párt­funkciói mindaddig szüne­telnek, amíg a hatósági vizsgálat befejeződik — je­lentette ki kedden Fred Si- nowatz osztrák kancellár. Androsch az ország korábbi álkancellárja és pénzügymi­nisztere, az utóbbi években Ausztria legnagyobb (állami) bankja, a Creditanstalt ve­zérigazgatója. Mintegy más­fél év óta folyik ellene ha­tósági vizsgálat adócsalás gyanújával. Portugália Harc a Belém-palotáért Január 26-án ismét az ur­nákhoz járulhatnak a portu­gálok. Ezúttal a köztársasá­gi elnöki poszt a tét, s ezért a küzdelem már csaknem egy esztendeje, hogy meg­kezdődött. A kampány egyik fősze­replője, a szocialista párti Mário Soares tavaly július­ban magára maradt minisz­tereivel, miután a koalíciós partner szociáldemokraták idejében kiszálltak a süllye­dő hajóból. A csak nevében szociáldemokrata — valójá­ban a jobboldali, konzerva­tív politikát folytató — pár­tot már választási megfon­tolások vezérelték, amikor cserben hagyta a szocialis­tákat. Mert 1985. is a választá­sok éve volt Portugáliában: október 6-án tartották a kormányválság miatt előre hozott parlamenti választá­sokat, míg december dere­kán a helyi közigazgatás összetételéről szavaztak. A múlt esztendei két szavazás bebizonyította a szociálde­mokrata párt taktikájának helyességét: a választók egy­értelműen a szocialistákat hibáztatták az ország társa­dalmi-gazdasági csődjéért. Az októberi parlamenti vá­lasztásokon Soares pártja katasztrofális vereséget szenvedett. A több mint egy évtizedig Portugália legnagyobb poli­tikai tömörülésének tartott szocialista párt szavazóinak 16 százalékát vesztette el. miközben a szociáldemokra­ták az első helyre küzdötték fel magukat. Az októberi választások politikai szenzá­ciójának számított, hogy az Eanes államfő hívei által létrehozott, úgynevezett el­nöki párt, a PRD (Demokra­tikus Megújulás Pártja) át­ütő sikert aratott: megsze­rezte a voksok 18 százalékát, s ezzel rögtön Portugália harmadik politikai erejévé vált. A szocialisták vessző­futása a helyhatósági válasz­tásokon is folytatódott: Soa- resék képtelenek voltak megtartani korábbi pozíciói­kat. A községtanácsi választá­sok legfontosabb tanulsága mégsem a szavazati ará­nyokban keresendő, hanem az urnáktól távolmaradók számában. A választójoggal rendelkező portugálok 36 százaléka (!) nem ment el szavazni. Ez a tény komo­lyan aggasztja a baloldali pártok vezetését, hiszen zömmel az ő szavazótáboruk nem adta le voksát. Az ag­godalom jogos: a baloldali érzelműek egyfelől csalód­tak, mert az ígéretes 1974. áprilisi forradalom fokozato­san jobbra tolódott. Másrészt a több mint egy tucat vá­lasztást megért portugálok kezdenek mélységesen bizal­matlanok lenini a demokra­tikus intézmények — egye­bek közt a semmiféle érzé­kelhető változást nem hozó választások — iránt. A par­lamentáris demokráciában, a változások lehetőségében megingott bizalom termé­szetszerűen a jobboldalnak kedvez. Az elnökválasztások tétje tehát nem kevés: vagy sike­rül megakadályozni a jobb­oldal előretörését, vagy a konzervatívok kezére kerül az áprilisi forradalom utol­só végvára, a Belém-palota is. A tét tudatában a jobb­oldal félretette korábbi el­lentéteit. A szociáldemokra­ták és a kereszténydemokra­ták (CDS, Demokrata Szo­ciális Centrum) közös jelölt­jeként az a Diogo Freitas do Amaral indul harcba az el­nöki posztért, aki az utolsó fasiszta diktátor, Marcelo Caetano tanítványa volt. Ugyanakkor a baloldal — miként az utóbbi egy évti­zedben mindig — most is megosztott. A kormányzati csődtömeg súlyával induló szocialista Mário Soares csu­pán saját pártja mérsékelt támogatását élvezi. A szo­cialisták baloldala ugyanis petícióban határolta el ma­gát a pártvezértől, aki sze­rintük kormány-, főként a társadalmi problémák irán­ti érzéketlenségről tett tanú­ságot, s a legfőbb felelőse a párt választási kudarcainak. A baloldal többi három jelöltje voltaképpen kettő. A Portugál Kommunista Párt január elején tartott országos konferenciája ugyanis amellett foglalt ál­lást, hogy nem indít saját jelöltet, hanem azt az egy­kori szocialista párti politi­kust, Francisco Salgado Zen­hát támogatja, aki élvezi Eanes elnök és pártja, a PRD pártfogását is. Zenha helyzetét viszont bonyolítja az a tény, hogy Banes egy­kori bizalmasa, Maria de Lourdes Pintasilgo asszony, volt miniszterelnök nem haj­landó belenyugodni az elnö­ki döntésbe, és független je­löltként indul, s ebből kö­vetkezően megnehezíti a bal­oldali jelölt helyzetét az el­ső fordulóban. Arra ugyanis senki nem számít Lisszabonban, hogy már az első menetben fel- szállna a füst... (major) ™~» ------—™ ~ I »l'HII ---------------------------------­F rancisco Salgado Zenha (balra) és Diogo Freitas do Amaral Mai kommentárunk összeomlott remények Korántsem megszokott — még a közel-keleti kavargó napról napra változó politikai porondon sem —, hogy egy ország miniszterelnöke a saját államfőjének le­mondását követelje. Márpedig Libanonban épp ez tör­tént: Karami kormányfő, aki kétnapos damaszkuszi tárgyalások után, a hét elején érkezett vissza Bejrútba, határozott hangnemben Dzsemajel elnök távozása mel­lett tette le a garast. Ez persze, csupán egyetlen, ha mégoly jellemző adalék is ahhoz a teljes kiúttalansághoz, amely az elmúlt napokban Libanonban ismét eluralkodott. A megfi­gyelőnek néha az az érzése, hogy már nem lehet tovább fokozni a káoszt az oly sokat szenvedett közel-keleti országban. Nem fogalmazott sokkal derűlátóbban maga Karami sem, aki a múlt heti fegyveres küzdelmek meg­élénkülése, a tavaly decemberben már aláírt, de ér­vényre azóta sem jutott damaszkuszi egyezmény össze­omlása nyomán kijelentette: odaveszett Libanon meg­mentésének reménye. Tény, hogy a szíriai fővárosban kidolgozott megálla­podás kiutat látszott kínálni a zűrzavarból azzal, hogy nemcsak a polgárháború befejezését szorgalmazta, de megfogalmazta a tartós megnyugvás, a libanoni egység szempontjából fontos, hosszabb távú, politikai reformok alapelveit is. (Foglalkozott többek között a hatalom megosztásának, a keresztény és muzulmán erők közti egyensúlynak problémájával, ami nélkül a jelek szerint semmiféle tényleges rendezés nem jöhet létre Liba­nonban.) A nagy kérdés ezek után az: milyen fordulatot ve­het a válság, hogyan végződik a keresztény-jobboldali táborban lezajló belső kötélhúzás? Nem kevésbé lénye, ges, milyen lépések mellett döntenek a muzulmán cso­portok, beavatkozik-e, s ha igen, milyen eszközökkel Szírm. Egyelőre azonban csupán a kérdőjelek szaporít­hatok, biztos felelet szinte egyikre sincsen. Nem csoda, hogy a legtöbb szakértő véglegesen sötét színekkel festi le a jelenlegi helyzetet, s úgy tűnik, a közeljövő­ben sem használhatnak sok rózsaszín festéket a javuló kilátások, növekvő remények ecseteléséhez ... Sz. G. Dizdarevics és Genscher a szovjet javaslatokról Jugoszlávia és az NSZK üdvözli a múlt héten Mihail Gorbacsov által előterjesz­tett új szovjet leszerelési ja­vaslatot — hangsúlyozza az a közlemény, amelyet Bonnban hoztak nyilvánosságra Raif Dizdarevics jugoszláv és Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter tárgyalásairól. Tibeti útijegyzetek II. A „templomok temploma” Tibet — turistaparadi­csom. A repülőtérről az au­tóbusz egy ideig a Brahma­putra mentén halad, majd félúton a Brahmaputra és a Lbasza-folyó találkozásánál, ráfordul a városba vezető szakaszra. Ezt a pontot hív­ták régebben a találkozások és az elválások .pontjának. Ide vonultak ki hajdanában Lhaszából, hogy üdvözöljék a messziről érkezett idegent, rókont, ismerőst, s idáig kí­sérték ki a hosszú útra in­duló vándort. Még negy­ven kilométer Lhaszáig. A lapos tetős települések arab falvakra emlékeztetnek. A házak falára tányér nagy­ságú kerek trágyalepényt ta­pasztanak. A fában rendkívül szegény vidéken ebből lesz télire a tüzelő. Minden há­zon imazászlót lenget a szél. A tibeti autonóm területen kétmillióan laknak — a la­kosságnak csak öt százaléka kínai, azaz ban, nem számít­va a katonákat, kiknek szá­mát 100—300 ezerre becsülik — és élnek tibetiek a szom­szédos tartományokban : Sze- csuanban, Csinghajban, Jün- nanban is. A legnagyobb ti­beti közösség külföldön, In­diában van, ide menekült 1959-ben a legfőbb vallási méltóság, a dalai láma (a név szó szerinti jelentése: „óceánnyi bölcsesség”), s vagy százezer híve. A tibetiek vallása, a láma­izmus, megreformált budd. hizmus, mely létét a „sárga székta” megalapítójának, Cungkapának köszönheti. A „lámaizmus Rómája” — vagy inkább Wittenbergje — Lhasza, a legszentebb temp­lom pedig a Dzsokang, ahová minden hívőnek életében legalább egyszer el kell mennie. A templomok templomá­nak bejárata előtt hívők százezrei koptatták fényes­re a követ. A falak mentén zarándokok, kezükben ke­replőhöz hasonlíó imamal­mok, s mindenki mormolja: „aurn mani padne hum” (le­gyen áldott a lótuszvirág ékszere). A Pasolini filmjei­re emlékeztető képek a templom belsejében még in­kább a középkort idézik. A gyertyák fénye freskókon imbolyog, százak és ezrek préselődnek a kis kamrák­ba, szentélyekbe. A hívők elfutnak a szent tekercsek­től roskadozó polcok alatt, hogy a .bölcsesség beléjük szálljon, homlokukkal és szájukkal érintik a lepleket. Az oltárokat ellepik az ado­mányok: pénz, árpa, gyü­mölcs, sűrűn látni a dalai láma képét is. A legfőbb adomány a tibetiek szarvas­marhájától, az igénytelen, fekete szőrű, kedélyesen morgó jaktól nyert vaj. A vajat kelyhékbe rakják, eb­be kanócot helyeznek. A gyertyáknak állandóan égni­ük kell. A jakvaj egyben fontos élelem is. Jakvajjal keverik el az árpát, s lesz belőle a campa, a tibeti népétel. Ezt alkalmam volt megkóstolni. A Drepungban, a világ leg­nagyobb, egykoron egyszerre tízezer lámát befogadó ko­lostorában a lámák éppen ebédhez készülődtek. Az ud­varon egyikük campât kí­nált körbe, illet venni kéz­zel egy darabot a gyümölcs- csel és hússal dúsított étel­ből. A lámák ebédlőjében — a padokon hada-val, fehér sállal a nyakukban — he­lyet foglaltak az étket ado­mányozó 'parasztok is. Sem őket, sem az igen barátsá­gos lámákat nem zavarta, hogy kandi túristaszemek kereszttüzében kell elfo­gyasztaniuk ebédjüket. Mint ahogy toleránsak, a túristák­ra ügyet sem vetnek a Dzsokang falai mentén, ka­pualjakban, a járdán, a sza­bad ég alatt fejüket álomra hajtó zarándokok is. S. Kovács Ferenc (Peking) Pintasilgo asszony és Mário Soares

Next

/
Thumbnails
Contents