Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

lo NÉPÜJSAG 1985. december 1. Tréfa A házigazda a csöngetésre kidugta a bozontos fejét az ajtón. A munkaruhát viselő emberek sokat sejtetően el­mosolyodtak, és hangos jó reggeltet kívántak. A házigazda nem akart hinni a szemének. Vadonat­új villanyórát vett észre a falnák támasztva. Hálásan megszorította a két ismeret­len kezét, köszönve a gyors intézkedést. A két férfi azonnal visszahúzta a kar­ját, és munkához látott. Elő­ször is colstokjukkal meg­mérték a gangot övező kor­lát magasságát és a közös vécé ajtajának fesztávolsá­gút, majd elégedetlenül csó­válták a fejüket. A házigaz­da növekvő aggodalommal leste, amint a szerelők futó pillantást Vetnek a falból kiálló vezetékekre, és sebe­sen jegyzetelni kezdenek a magukkal hozott kutya­nyelvre. Többször is rosszal­lóan megrázták a fejüket, és a terjedelmes listát, kon­tárnak bélyegezve a vezeté­kek beépítőjét, átnyújtották a házigazdának, akinek ron­gyos köntöse alól kilátszot­tak pipaszár lábai. A házi­gazda rámeredt az orra alá dugott papirosra, és széttár­ta a kezét. — Ugye, maguk csak tré­fálnák? A munkaruhás férfiak nyájasan elmosolyodtak. — Hát persze! Viszont minden jó viccnek ára van! A házigazda fázósan ösz- szehúzta magán a köntösét. — Nem szeretem az osto­ba tréfát! Azonnal tegyék föl az órát! Az egyik munkaruhás szolgálatkészen biccentett, elővett egy vastag dossziét, és lapozgatni kezdett benne: — Kérem! ön tehát nem érti a tréfát. Nézzük osak! A mai napon nem tud be­menni a kirendeltségre, mi­vel nincs félfogadás. Erre csak holnap kerülhet sor. Ajjaj! Nincs szerencséje! Holnap pénték. Hétfőn vi­szont újult erővel beállhat a sorba, és két-három óra el­teltével már kérheti is a fe­lülvizsgálatot. Erre majd ki­küldik Karvalyt, akiről min­denki tudja, hogy a legna­gyobb rabló a szakmában. De hát maga döntött így. Ez­után mindössze negyven na­pot kell várnia. Na nem azért, mintha Karvalynak annyi munkája lenne. Hála istennek, egyre több a jó humorérzékű ember. Ez ná­la elvi kérdés. Ezután ön fellebbezni fog a kirendelt­ség vezetőjénél. Lássuk csak: ez idáig összesen há­rom hónap. Ha minden jól megy, és nem lesz kemény tél az idén, megúszhatja egy kisebb megfázással. Ha nem, hát nem. Magának kereste a bajt. Hosszú évek tapasz­talatán alapuló szerény szá­mításaim szerint a jövő nyá­ron már fűlhet, de akkor meg már minek, nem igaz? A körzeti orvos addigra úgyis szerez magának kvár­télyt. Ellenben mi: fölsze­reljük az órát, közben el­mondunk egy jó viccet, ma­ga, mint humoros ember, fi­zet és kész... A házigazda, aki még álig heverte ki a múltkori szív­rohamot, melyet a. tatarozás során kapott, odaadta utol­só kétszáz forintját a szere­lőknek, akik késlekedés nél­kül megették a hibalapot, és helyére tették az órát. A házigazda azonban, aki­nek szúrós tekintetéből rög­tön látni lehetett, hogy nem érti a tréfát, nem nevetett velük. Adamecz Kálmán r o « « s 1 2E o Alekszi Andrejev: Irodalmi hetilapnál dolgo­zom, de talán elhiszi nekem az is, aki az enyémnél fonto­sabb és hasznosabb munka­helyen szolgál, hogy nem a munkavédelem beszél belő­lem, ha állítom: az irodalom sem fontosság nélkül való, az irodalom sem haszonta­lan. Elősorolni irodalompár­tolásom érveit megpróbál­tam már néhányszor: írni nem is az irodalom fontos­ságáról akarok most, hanem fontosságának látványos csökkenéséről. A nyugati vi­lág sajtója tele van az emi­atti panaszokkal. És most már a hazai sajtó is. A Filmvilág című folyóiratban Szilágyi Ákos a magyar kul­túra rohamos „irodalomta- lanodásáról” beszél: az IGE helyett a KÉP uralomra ju­tásáról. Az Élet és Irodalom című hetilap, melynek szer­kesztőségében dolgozom, Me­zei András költő beszélgeté­sét közölte Dorogi Zsig- monddal, a Rádió irodalmi szerkesztőjével: rá-rálicitál- tak egymásra abban a pa­naszban, hogy nemcsak az életmódbeli változások szok­tatnak el bennünket az írott szó olvasásától, nemcsak a képernyő vált nagy riválisá­vá a könyvnek, hanem mint­ha az új magyar irodalom képviselői is elhatározták volna: visszacsábítás helyett elriasztják a lehetséges olva­sót. Minthogy e tárgyszerű vagy borongós panaszokat tények támasztják alá, minde­nekelőtt könyvpéldányszám- csökkenési és olvasás-statisz­tikai adatok, eszem ágában sincs cáfolatra vállalkozni. Sőt a mai panaszokat azzal is megtoldom, hogy nem is olyan maiák már. A kritika a hetvenes évek eleje, tehát csaknem tizenöt év óta ad­ja jelzéseit arról a folya­matról, amit Szilágyi Ákos a Filmvilágban „irodalomta- lanodásnak” nevez, bizony­ságul egy levélből idézek. Németh László írta, már a folyamat kezdetén. Idevo­natkozó passzusa így hang­zik: „Aki a magyar irodalom s a magyar közönség viszonyát szemlélte, bizakodó kedvét 1960 táján még nem kellett elveszítenie...: a kiéhezett s a szocialista iskoláztatás jóvoltából alaposan felduz­zadt olvasóközönség ... meg­lepő példányszámokban ki­csattanó szerelemmel áradt viszontlátott s újonnan fel­fedezett írói felé. Bízni lehe­tett benne, hogy közönség s irodaiam frigye a közgondol- kodásit is felfrissíti, s értel­miségivé vált társadalmunk eztán másképp áll hozzá tör­ténelemadta feladataihoz. Ez a remény azóta elszomo­rítóén megcsappant. Az anyagi javak megszerzésé­nek lehetősége — az, amit autóvallásnak lehetne ne­vezni —, a külföldi utak drága kóstolói: új célokat írtak az ember leikébe; írók és olvasók közé egy nyugati jellegű szórakoztató ipar nyomult, élén a hipnotikus hatású televízióval, mely ke­gyetlenség és érzékiség, bűn­ügyek és dalfesztiválok in­gereivel hódítja el a poten­ciális olvasókat, míg a ma­gára adó kisebbség sznobiz­musa a nyugati irodalom divatos neveiben találja meg kü'lföldimádatána'k táplálé­kát.” Eddig Németh László, akit nemcsak azért idéztem per­sze, hogy a diagnóziskészí­tés tizenöt éves múltját bi­zonyítsam vele, hanem azért is, hogy előadjam egy sze­rény gyanúmat. Megfigyel­hették, ő „autóvallást” em­legetett, „hipnotikus hatású televíziót”, meg nyugatimá­datot, én meg azt gyanítom, hogy bűnbakká senki és semmi sem tehető, mert nem bűnesetről van szó, hanem a kúlíurális szerepkörök tör­ténelmileg elkerülhetetlen átrendeződéséről. Űj szerep­osztásról. Amelyben az ed­digi ábszolút főszereplő, az irodalom, új szereplőtársa- fcat kapott. Az irodalom a régi sze­reposztásban a Nagy He­lyettesítő szerepét játszotta nálunk. Illyés Gyulával szól­va az irodalomnak kellett még a Vízügyi Hivatal sze­repkörét is betöltenie. Zrí­nyi Miklósitól Balassi Bálin­ton, a testőrírókon, Csoko- nain, Petőfin, Adyn át Jó­zsef Attiláiig az íróktól várt eligazítást a magyarság: po­litikai ügyekben, társada­lomismeretben, gazdálkodás­ban, jogban, erkölcsi-, ér­zelmi- és ízléskultúrában, még viselkedésiben is, még az életvitel gyakorlati dol­gaiban is. Tőle várta és tő­le kapta a mintát. Mert csak elvétve akadták ‘nagy formátumú politikusaink nem volt magyar szociológia (vagy nem nyert nagykorúságot), nem volt magyar gazdaság- tudomány, nem volt magyar filozófia és lélektan, nem működték magyar erkölcs- prédikátorok. Illetve volt mindez, a magyar irodalom jóvoltából, a helyzet kény­szere jegyében. És hol tar­tunk most? Ott, hogy már azokban az lirodalomremé- nyű hatvanas évdkben — amikor csakugyan országos érdeklődést váltott ki egy­egy új magyar regény, és versimádók sora kígyózott a könyvheti sátor előtt, ha alatta egy-egy ismert — sze­retett költő dedikált — meg­kezdte nagykorúsodását mindaz, amit addig az iro­dalomnak kellett pótolnia. És mostanra nagykorúvá is vált. Lett magyar politoló­gia, lett gazdaságtudomány (olyannyira, hogy nemcsak művelőitől, hanem népsze­rűsítőitől is hangos a sajtó, a rádió, a televízió), lett ma­gyar szociológia és filozófia (olyannyira, hogy a nemzet­közi szakma budapesti isko­láról beszél), és lett magyar lélektan (olyannyira, hogy képviselői naponta magya­rázzák írásban, szóban, kép­ben lelki zavaraink okait, s adnak tanácsot: hogyan le­gyünk türelmes házastársak, vagy miként alkalmazkod­junk ebadta lelki rezdülései­hez). Ml tehát nemcsak iro­dalmat olvasunk-hallgatunk- nézünk most már, hanem politológiát is, gazdaságtu­dományt is, szociológiát meg filozófiát is, és figyelünk a lélek tudósaira: mit kezd­jünk szorongásainkkal, hi­degülő vagy féltékenyen ra­gaszkodó élettársunkkal, ne­veletlen utódainkkal. Az kétségtelen — mint ír­tam már —, hogy az iroda­lom háttérbe szorult emiatt. De egyrészt a folyamatnak az elején-közepén tartunk, a végleges arányok még ez­után alakulnak ki, az iroda­lom még ezután veszi tudo­másul, hogy egyenrangú partnerei támadtak, a kö­zönség pedig ezután érzékeli majd mit veszít, ha az iro­dalomtól túlságosan elpár­tol. Másrészt szóból ért az ember ezután is. És a szó nemcsak olvasható lehet, ha­nem hallható és Iáható is. A rádió vagy a televízió éppúgy lehet a tájékoztató­eligazító jó szavak sugárzó­ja, mint az írott szavaik gyűjteménye, a könyv. Nem beszélve arról, hogy ami rá- dióban-televízióban elhang­zik, eredetileg azt is leírták valakik. Még a képi hatá­sokkal dolgozó produkciók­nak többsége mögött is írott- szavas, forgatókönyvi mun­ka áll. Anélkül, hogy a tájékoz- fató-eligazító jó szavák mes­tereihez (vagy netán a ma­radandó értékeket teremtő írókhoz) tolnám fel magam, a tárgyhoz tartozóan be kell vallanom: ez a szöveg ere­detileg a rádióban hangzott el. De kezemben papírt tar­tottam ott is, azon pedig le­írva áll minden, az utolsó szóig. Faragó Vilmos A kisember Koszta Zaprjanova autóbuszra száll. Leül. A kocsi ren desen halad, de egyszer csak kiáltások hallatszanak. — Ez a tuskó még vezetni se tud! — Hogyan kaphat egy ilyen jogosítványt? — Eh, ha én lennék a közlekedésnél az igazgató, hama­rosan kiadnám az útját! A hivatalban a kollégák egyöntetűen az idős igazgatót szapulják. Ezt a kérdést egész másképp kéne eldönteni, nem így — Magától értetődik. De egy ilyen középszerű egyén .. Ha én lennék az igazgató, sokkal jobban intézném a dol­gokat. Az étkezdében Zaprjanov a gépirónőkkel ül egy asz tálnál, akik a mesterszakács által if ózott ételek fölött ítél­keznek. — A levesben nincs rántás, a párolt húst máshogy kell fűszerezni... — Kész csoda ilyesmit létrehozni... Munka után Koszta a stadionba siet, hogy megnézzen egy bajnoki mérkőzést. A csapatok elég technikásán ját­szanak, a védekezés és a támadás gyorsan váltja egymást De mindenfelől a következőket lehet hallani: — Hu-u-u! Ne oda, balra! — Ezek a fiúk ugatják a taktikát. — Ki tanítsa meg nekik, ha az edző sem ért hozzá! A meccs után Zaprjanov ellátogat egy ismerős fogorvos - családhoz. A hallban leültették a tévé elé, a képernyőn ®pp egy művészi filmsorozat befejező része megy. — A forgatókönyvíró ötlete nem volt rossz — mondja a háziasszony —, de a kidolgozáshoz már nem értett. — A, dehogy, a rendezőben van a hiba! Hogy miért nem adnak az én kezembe egy ilyen forgatókönyvet, majd meglátnád, milyen filmet csinálnék belőle! Koszta Zaprjanov hazafelé ballag az alkonyaiban, és a fejében keserű gondolatok kergetöznek. Ez a város egy­szerűen zsúfolva van tehetségekkel, kiváló mesterekkel, szaktekintélyekkel és pótolhatatlan specialistákkal. Csu­pán ő nem tud forgatókönyvet írni, ö nem képes Ízletes ebédet főzni, ő nem képes arra, hogy a futballpályán észrevegye a hibát, ő nem tudja, hogyan kellene vezetni ezt a vállalatot, ahol dolgozik, 6 nem tud folytatásos filmet rendezni, és ö nem tudja rendbe tenni a közle­kedést. .. Milyen kisember ő, csupán egy közönséges tervezőmérnök. Nem is csoda, hogy még egy olyan egy­szerű dolgot sem tudott elintézni, hogy a lányát fölvegyék a nyelvtagozatos gimnáziumba. Fordította: M1GRAY EMÖD Szarka József: Ha elhagysz Csillának Ha elhagysz, elhagynak lépteim, ellobbannak a hegedűk, fölöttem madár soha nem repül át. Hová lennék én nélküled? hisz Napfolyón hídnak Te építesz nekem hajnalt. Házam falának dőlnek a fák, jössz az éjszáka szárnyain, a csönd legfényesebb kagylójából kinyílik arcod, mondd; hová lennék én nélküled, ha nem láthatnám uj'jaink kazlát újra, hangod nem érne el, válladra nem hajthatnám ezernyi arcom? Hogy őrzöm lélegzetünk fonatát, érzem kialszik valáhol egy ellenséges tenger. Kövek, szélrajzok amerre járok. Te békém vagy, illatod ködében megpihen álmom. Ha elhagysz, elhagynák lépteim . . . kopár egek maradnak, megárad a csend, nem találok magamhoz vissza. a élne még, most len­ne nyolcvan esztendős. Kicsit kesernyésen venné tudomásul, hogy az irodalmi köz tudat, melynek ő oly szorgos munkása volt, többé-kevésbé megfeledke­zett róla, aztán bizonyára emlékezetébe idézné azt a verssorát, melyben elsóhaj­totta, nem vágyik ő késői korokra, megelégedett azzal a küldetéssel, melyet jó- és balsorsa mért rá. 1905-ben született. Fiatal­ságát Óbudán töltötte, amely akkor még inkább kisváros volt, földszintes házakkal, mesteremberekkel, és egyre növekvő nyomorúsággal, me­lyet neki is hamar módja volt megtapasztalnia. Élete delelőjén, az Óbudai búcsú című novelláskötetében idéz­te vissza hányatott ifjúságát, családja nyomorát, apja kü­lönös, gyökértelen alakját, azt a folyamatot, ahogy a hajdan nagypolgári család egyik pillanatról a másikra proletárrá vált. A novella­füzérben szereplő kisfiú ő maga, s ő az a tanú is, aki bemutatja azt a környezetet és életformát, melyről Hol­lós Korvin Lajos nélkül bi­zony keveset tudnánk. A húszas évek kezdetétől számíthatjuk költői érdek­lődését. Egyidős volit a Nyu­gat második nemzedékének költőivel, de sorsa egészen másképp alakult: nem élvez­hette az irodaiam védettsé­gét, korán ki kellett szállnia a társadalmi harcok terepré­„E század honom a börtönöm” Hollós Korvin Lajos emlékezete re, s ott mind tudatosabban vállalt szolidaritást a mun­kásosztállyal. Felismerte a fasizálódás veszélyeit, s nagy hatású versekben mutatta be a jobboldali demagógia igazi természetét (Turulis­ták márciusi ünnep>e). Az il­legális Kommunista Párt tagja lett. Verseit és poémá­it munkáskórusok szavalták. Már a címével is sokat sej­tető verseskönyvéről (Har­mincas évek) aligha véletle­nül írta Forgács Antal, aki később a németek áldozata lett: „Világszemlélete majd­nem teljesen egybeolvadt verse anyagával, s így a mutatkozó tendencia nem hat erőszakolfnak.” Hogy mi is volt ez a „tendencia”, ar­ról talán elárul valamit az a tény is, hogy Hollós Kor­vin Lajos egyik nagyszabá­sú verse Leninről szólt. Tudatosan vállalta a moz­galmi költő szerepét. Nem tönt művészi babérokra, a verset fegyvernek vélte, melynek élét az elnyomás ellen lehet fordítani. Ez a küldetés, a mozgalmi avant- garde szelleme tört meg benne akkor, amikor 1936- ban teljesen váratlanul és érthetetlenül kizárták a pártból. Döbbenetes élmé­nyének, belső megrendülésé­nek dokumentumai voltak az Elhal a dal (1938) versei, amelyekben látszólag a ma­gánélet szférájába vonult vissza. Ám ebben a köteté­ben is olvashatók azok a Freskók, korjellemző kis versek, amelyek azt bizo­nyítják, hogy aki egyszer vállalta szerepét, nem egy­könnyen válik meg attól. Ebben a verses ciklusában „a világ ügyének szónoka” maradt, s ezekben maradt igazán költő is. A második világháború legnehezebb éveit kalando­san vészelte át, négyszer szö­kött meg munlkaszázadából, s hetekig bujkált lélegzet­visszafojtva egy pincében. A felszábadulás után úgy érez­te, megnyílt előtte a nagy lehetőség, hogy okulásul és tanulságul minden műfor- mában beszámoljon gazdag törté ne lm! tapas ztalat ai ról, s ennek révén lehessen az új kor alázatos munkása. 1945-iben egyszerre két mű­ve is megjelent, Hátsó lép­cső címmel regénye, amelyet erős naturális színezés és történelmi tudatosság jel­lemzett, és Válogatott versei, amelyről találóan írta akkor egyik méltatőja: „Alapjában véve gondolati líra ez, az el­nyomottak emberi jogaiért harcoló, legbelső hitből fa­kadt.” 1945 és 1948 közé estek Hollós Korvin Lajos legter­mékenyebb íróévei. Jóváté­tellel kecsegtette addig meg­lehetősen keserű sorsa. Ügy érezte, a megújuló szocialis­ta irodalomnak adhat min­tát, ha saját művészetében megpróbálkozik a különféle stílusirányzatok szintetizálá­sával. Torpedó című novel­lakötetében ezért is elegyed­hettek realista, expresszio­nista és szimbolista képek. Mintha a szociális igazság e drámaian hangolt elbeszélő­je azt akarta volna bizonyí­tani, az új irodaiamnak készségesnek és nyitottnak kell lennie minden iránt, amitől ösztönzést nyerhet további fejlődése során. Böj­ti szelek (1948) című regé­nyéiben a szatíra irányába tett kísérleteket. Ekkor még nem sejtette, hogy a következő évek újabb megpróbáltatásokat tartogatnak számára. 1949- ben újra kizárták a pártból. A közéletbe és az irodalom­ba csak hosszú évek után térhetett vissza, de akkor is szilárd eltökéltséggel és ön­tudattal fogalmazta meg ars poeticájában: „Szavam mö­gött osztályom áll: a dolgo­zó szegények”. A hatvanas években mint­ha érezte volna, hogy élet­útja immár rövidre szabott: egyre-másra jelentette meg népiszerű regényeit, elbeszé­léseit és verseit. Különösen emlékezetesek e kései írások közül a Füttyszó a sötétben (1965) kötet újabb versei, melyek szatirikus hajlamá­nak újraéledéséről vallottak, és a Komédiások (1965) cí­mű kulcsregénye, amelynek két hősében nem volt nehéz ráismerni a tragikus sorsú Bajor Gizire és Germán Ti­borra. Hollós Korvin Lajos azonban szerencsés érzékkel került el mindenfajta in- timpistáskodást; a házaspár tragikus öngyilkosságának lélektani mozgatórugóit igye­kezett megtalálni, s a férfi képzelt személyiségtorzulá­sának következményeit ki­tűnő érzékkel, feszülten áb­rázolta. A Komédiások ta­lán a legjobb írása volt Hol­lós Korvin Lajosnak. Hat évvel később már halott volt. G azdag életművének új es új kötetei azonban __jazt sejtetik, hogy az a lakja körüli csend csak idő­leges, s ugyanúgy felverek- szi magát emléke, mint ahogy ő tette hányatott és áldozatos élete során. Rónay László

Next

/
Thumbnails
Contents