Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
lo NÉPÜJSAG 1985. december 1. Tréfa A házigazda a csöngetésre kidugta a bozontos fejét az ajtón. A munkaruhát viselő emberek sokat sejtetően elmosolyodtak, és hangos jó reggeltet kívántak. A házigazda nem akart hinni a szemének. Vadonatúj villanyórát vett észre a falnák támasztva. Hálásan megszorította a két ismeretlen kezét, köszönve a gyors intézkedést. A két férfi azonnal visszahúzta a karját, és munkához látott. Először is colstokjukkal megmérték a gangot övező korlát magasságát és a közös vécé ajtajának fesztávolságút, majd elégedetlenül csóválták a fejüket. A házigazda növekvő aggodalommal leste, amint a szerelők futó pillantást Vetnek a falból kiálló vezetékekre, és sebesen jegyzetelni kezdenek a magukkal hozott kutyanyelvre. Többször is rosszallóan megrázták a fejüket, és a terjedelmes listát, kontárnak bélyegezve a vezetékek beépítőjét, átnyújtották a házigazdának, akinek rongyos köntöse alól kilátszottak pipaszár lábai. A házigazda rámeredt az orra alá dugott papirosra, és széttárta a kezét. — Ugye, maguk csak tréfálnák? A munkaruhás férfiak nyájasan elmosolyodtak. — Hát persze! Viszont minden jó viccnek ára van! A házigazda fázósan ösz- szehúzta magán a köntösét. — Nem szeretem az ostoba tréfát! Azonnal tegyék föl az órát! Az egyik munkaruhás szolgálatkészen biccentett, elővett egy vastag dossziét, és lapozgatni kezdett benne: — Kérem! ön tehát nem érti a tréfát. Nézzük osak! A mai napon nem tud bemenni a kirendeltségre, mivel nincs félfogadás. Erre csak holnap kerülhet sor. Ajjaj! Nincs szerencséje! Holnap pénték. Hétfőn viszont újult erővel beállhat a sorba, és két-három óra elteltével már kérheti is a felülvizsgálatot. Erre majd kiküldik Karvalyt, akiről mindenki tudja, hogy a legnagyobb rabló a szakmában. De hát maga döntött így. Ezután mindössze negyven napot kell várnia. Na nem azért, mintha Karvalynak annyi munkája lenne. Hála istennek, egyre több a jó humorérzékű ember. Ez nála elvi kérdés. Ezután ön fellebbezni fog a kirendeltség vezetőjénél. Lássuk csak: ez idáig összesen három hónap. Ha minden jól megy, és nem lesz kemény tél az idén, megúszhatja egy kisebb megfázással. Ha nem, hát nem. Magának kereste a bajt. Hosszú évek tapasztalatán alapuló szerény számításaim szerint a jövő nyáron már fűlhet, de akkor meg már minek, nem igaz? A körzeti orvos addigra úgyis szerez magának kvártélyt. Ellenben mi: fölszereljük az órát, közben elmondunk egy jó viccet, maga, mint humoros ember, fizet és kész... A házigazda, aki még álig heverte ki a múltkori szívrohamot, melyet a. tatarozás során kapott, odaadta utolsó kétszáz forintját a szerelőknek, akik késlekedés nélkül megették a hibalapot, és helyére tették az órát. A házigazda azonban, akinek szúrós tekintetéből rögtön látni lehetett, hogy nem érti a tréfát, nem nevetett velük. Adamecz Kálmán r o « « s 1 2E o Alekszi Andrejev: Irodalmi hetilapnál dolgozom, de talán elhiszi nekem az is, aki az enyémnél fontosabb és hasznosabb munkahelyen szolgál, hogy nem a munkavédelem beszél belőlem, ha állítom: az irodalom sem fontosság nélkül való, az irodalom sem haszontalan. Elősorolni irodalompártolásom érveit megpróbáltam már néhányszor: írni nem is az irodalom fontosságáról akarok most, hanem fontosságának látványos csökkenéséről. A nyugati világ sajtója tele van az emiatti panaszokkal. És most már a hazai sajtó is. A Filmvilág című folyóiratban Szilágyi Ákos a magyar kultúra rohamos „irodalomta- lanodásáról” beszél: az IGE helyett a KÉP uralomra jutásáról. Az Élet és Irodalom című hetilap, melynek szerkesztőségében dolgozom, Mezei András költő beszélgetését közölte Dorogi Zsig- monddal, a Rádió irodalmi szerkesztőjével: rá-rálicitál- tak egymásra abban a panaszban, hogy nemcsak az életmódbeli változások szoktatnak el bennünket az írott szó olvasásától, nemcsak a képernyő vált nagy riválisává a könyvnek, hanem mintha az új magyar irodalom képviselői is elhatározták volna: visszacsábítás helyett elriasztják a lehetséges olvasót. Minthogy e tárgyszerű vagy borongós panaszokat tények támasztják alá, mindenekelőtt könyvpéldányszám- csökkenési és olvasás-statisztikai adatok, eszem ágában sincs cáfolatra vállalkozni. Sőt a mai panaszokat azzal is megtoldom, hogy nem is olyan maiák már. A kritika a hetvenes évek eleje, tehát csaknem tizenöt év óta adja jelzéseit arról a folyamatról, amit Szilágyi Ákos a Filmvilágban „irodalomta- lanodásnak” nevez, bizonyságul egy levélből idézek. Németh László írta, már a folyamat kezdetén. Idevonatkozó passzusa így hangzik: „Aki a magyar irodalom s a magyar közönség viszonyát szemlélte, bizakodó kedvét 1960 táján még nem kellett elveszítenie...: a kiéhezett s a szocialista iskoláztatás jóvoltából alaposan felduzzadt olvasóközönség ... meglepő példányszámokban kicsattanó szerelemmel áradt viszontlátott s újonnan felfedezett írói felé. Bízni lehetett benne, hogy közönség s irodaiam frigye a közgondol- kodásit is felfrissíti, s értelmiségivé vált társadalmunk eztán másképp áll hozzá történelemadta feladataihoz. Ez a remény azóta elszomorítóén megcsappant. Az anyagi javak megszerzésének lehetősége — az, amit autóvallásnak lehetne nevezni —, a külföldi utak drága kóstolói: új célokat írtak az ember leikébe; írók és olvasók közé egy nyugati jellegű szórakoztató ipar nyomult, élén a hipnotikus hatású televízióval, mely kegyetlenség és érzékiség, bűnügyek és dalfesztiválok ingereivel hódítja el a potenciális olvasókat, míg a magára adó kisebbség sznobizmusa a nyugati irodalom divatos neveiben találja meg kü'lföldimádatána'k táplálékát.” Eddig Németh László, akit nemcsak azért idéztem persze, hogy a diagnóziskészítés tizenöt éves múltját bizonyítsam vele, hanem azért is, hogy előadjam egy szerény gyanúmat. Megfigyelhették, ő „autóvallást” emlegetett, „hipnotikus hatású televíziót”, meg nyugatimádatot, én meg azt gyanítom, hogy bűnbakká senki és semmi sem tehető, mert nem bűnesetről van szó, hanem a kúlíurális szerepkörök történelmileg elkerülhetetlen átrendeződéséről. Űj szereposztásról. Amelyben az eddigi ábszolút főszereplő, az irodalom, új szereplőtársa- fcat kapott. Az irodalom a régi szereposztásban a Nagy Helyettesítő szerepét játszotta nálunk. Illyés Gyulával szólva az irodalomnak kellett még a Vízügyi Hivatal szerepkörét is betöltenie. Zrínyi Miklósitól Balassi Bálinton, a testőrírókon, Csoko- nain, Petőfin, Adyn át József Attiláiig az íróktól várt eligazítást a magyarság: politikai ügyekben, társadalomismeretben, gazdálkodásban, jogban, erkölcsi-, érzelmi- és ízléskultúrában, még viselkedésiben is, még az életvitel gyakorlati dolgaiban is. Tőle várta és tőle kapta a mintát. Mert csak elvétve akadták ‘nagy formátumú politikusaink nem volt magyar szociológia (vagy nem nyert nagykorúságot), nem volt magyar gazdaság- tudomány, nem volt magyar filozófia és lélektan, nem működték magyar erkölcs- prédikátorok. Illetve volt mindez, a magyar irodalom jóvoltából, a helyzet kényszere jegyében. És hol tartunk most? Ott, hogy már azokban az lirodalomremé- nyű hatvanas évdkben — amikor csakugyan országos érdeklődést váltott ki egyegy új magyar regény, és versimádók sora kígyózott a könyvheti sátor előtt, ha alatta egy-egy ismert — szeretett költő dedikált — megkezdte nagykorúsodását mindaz, amit addig az irodalomnak kellett pótolnia. És mostanra nagykorúvá is vált. Lett magyar politológia, lett gazdaságtudomány (olyannyira, hogy nemcsak művelőitől, hanem népszerűsítőitől is hangos a sajtó, a rádió, a televízió), lett magyar szociológia és filozófia (olyannyira, hogy a nemzetközi szakma budapesti iskoláról beszél), és lett magyar lélektan (olyannyira, hogy képviselői naponta magyarázzák írásban, szóban, képben lelki zavaraink okait, s adnak tanácsot: hogyan legyünk türelmes házastársak, vagy miként alkalmazkodjunk ebadta lelki rezdüléseihez). Ml tehát nemcsak irodalmat olvasunk-hallgatunk- nézünk most már, hanem politológiát is, gazdaságtudományt is, szociológiát meg filozófiát is, és figyelünk a lélek tudósaira: mit kezdjünk szorongásainkkal, hidegülő vagy féltékenyen ragaszkodó élettársunkkal, neveletlen utódainkkal. Az kétségtelen — mint írtam már —, hogy az irodalom háttérbe szorult emiatt. De egyrészt a folyamatnak az elején-közepén tartunk, a végleges arányok még ezután alakulnak ki, az irodalom még ezután veszi tudomásul, hogy egyenrangú partnerei támadtak, a közönség pedig ezután érzékeli majd mit veszít, ha az irodalomtól túlságosan elpártol. Másrészt szóból ért az ember ezután is. És a szó nemcsak olvasható lehet, hanem hallható és Iáható is. A rádió vagy a televízió éppúgy lehet a tájékoztatóeligazító jó szavak sugárzója, mint az írott szavaik gyűjteménye, a könyv. Nem beszélve arról, hogy ami rá- dióban-televízióban elhangzik, eredetileg azt is leírták valakik. Még a képi hatásokkal dolgozó produkcióknak többsége mögött is írott- szavas, forgatókönyvi munka áll. Anélkül, hogy a tájékoz- fató-eligazító jó szavák mestereihez (vagy netán a maradandó értékeket teremtő írókhoz) tolnám fel magam, a tárgyhoz tartozóan be kell vallanom: ez a szöveg eredetileg a rádióban hangzott el. De kezemben papírt tartottam ott is, azon pedig leírva áll minden, az utolsó szóig. Faragó Vilmos A kisember Koszta Zaprjanova autóbuszra száll. Leül. A kocsi ren desen halad, de egyszer csak kiáltások hallatszanak. — Ez a tuskó még vezetni se tud! — Hogyan kaphat egy ilyen jogosítványt? — Eh, ha én lennék a közlekedésnél az igazgató, hamarosan kiadnám az útját! A hivatalban a kollégák egyöntetűen az idős igazgatót szapulják. Ezt a kérdést egész másképp kéne eldönteni, nem így — Magától értetődik. De egy ilyen középszerű egyén .. Ha én lennék az igazgató, sokkal jobban intézném a dolgokat. Az étkezdében Zaprjanov a gépirónőkkel ül egy asz tálnál, akik a mesterszakács által if ózott ételek fölött ítélkeznek. — A levesben nincs rántás, a párolt húst máshogy kell fűszerezni... — Kész csoda ilyesmit létrehozni... Munka után Koszta a stadionba siet, hogy megnézzen egy bajnoki mérkőzést. A csapatok elég technikásán játszanak, a védekezés és a támadás gyorsan váltja egymást De mindenfelől a következőket lehet hallani: — Hu-u-u! Ne oda, balra! — Ezek a fiúk ugatják a taktikát. — Ki tanítsa meg nekik, ha az edző sem ért hozzá! A meccs után Zaprjanov ellátogat egy ismerős fogorvos - családhoz. A hallban leültették a tévé elé, a képernyőn ®pp egy művészi filmsorozat befejező része megy. — A forgatókönyvíró ötlete nem volt rossz — mondja a háziasszony —, de a kidolgozáshoz már nem értett. — A, dehogy, a rendezőben van a hiba! Hogy miért nem adnak az én kezembe egy ilyen forgatókönyvet, majd meglátnád, milyen filmet csinálnék belőle! Koszta Zaprjanov hazafelé ballag az alkonyaiban, és a fejében keserű gondolatok kergetöznek. Ez a város egyszerűen zsúfolva van tehetségekkel, kiváló mesterekkel, szaktekintélyekkel és pótolhatatlan specialistákkal. Csupán ő nem tud forgatókönyvet írni, ö nem képes Ízletes ebédet főzni, ő nem képes arra, hogy a futballpályán észrevegye a hibát, ő nem tudja, hogyan kellene vezetni ezt a vállalatot, ahol dolgozik, 6 nem tud folytatásos filmet rendezni, és ö nem tudja rendbe tenni a közlekedést. .. Milyen kisember ő, csupán egy közönséges tervezőmérnök. Nem is csoda, hogy még egy olyan egyszerű dolgot sem tudott elintézni, hogy a lányát fölvegyék a nyelvtagozatos gimnáziumba. Fordította: M1GRAY EMÖD Szarka József: Ha elhagysz Csillának Ha elhagysz, elhagynak lépteim, ellobbannak a hegedűk, fölöttem madár soha nem repül át. Hová lennék én nélküled? hisz Napfolyón hídnak Te építesz nekem hajnalt. Házam falának dőlnek a fák, jössz az éjszáka szárnyain, a csönd legfényesebb kagylójából kinyílik arcod, mondd; hová lennék én nélküled, ha nem láthatnám uj'jaink kazlát újra, hangod nem érne el, válladra nem hajthatnám ezernyi arcom? Hogy őrzöm lélegzetünk fonatát, érzem kialszik valáhol egy ellenséges tenger. Kövek, szélrajzok amerre járok. Te békém vagy, illatod ködében megpihen álmom. Ha elhagysz, elhagynák lépteim . . . kopár egek maradnak, megárad a csend, nem találok magamhoz vissza. a élne még, most lenne nyolcvan esztendős. Kicsit kesernyésen venné tudomásul, hogy az irodalmi köz tudat, melynek ő oly szorgos munkása volt, többé-kevésbé megfeledkezett róla, aztán bizonyára emlékezetébe idézné azt a verssorát, melyben elsóhajtotta, nem vágyik ő késői korokra, megelégedett azzal a küldetéssel, melyet jó- és balsorsa mért rá. 1905-ben született. Fiatalságát Óbudán töltötte, amely akkor még inkább kisváros volt, földszintes házakkal, mesteremberekkel, és egyre növekvő nyomorúsággal, melyet neki is hamar módja volt megtapasztalnia. Élete delelőjén, az Óbudai búcsú című novelláskötetében idézte vissza hányatott ifjúságát, családja nyomorát, apja különös, gyökértelen alakját, azt a folyamatot, ahogy a hajdan nagypolgári család egyik pillanatról a másikra proletárrá vált. A novellafüzérben szereplő kisfiú ő maga, s ő az a tanú is, aki bemutatja azt a környezetet és életformát, melyről Hollós Korvin Lajos nélkül bizony keveset tudnánk. A húszas évek kezdetétől számíthatjuk költői érdeklődését. Egyidős volit a Nyugat második nemzedékének költőivel, de sorsa egészen másképp alakult: nem élvezhette az irodaiam védettségét, korán ki kellett szállnia a társadalmi harcok terepré„E század honom a börtönöm” Hollós Korvin Lajos emlékezete re, s ott mind tudatosabban vállalt szolidaritást a munkásosztállyal. Felismerte a fasizálódás veszélyeit, s nagy hatású versekben mutatta be a jobboldali demagógia igazi természetét (Turulisták márciusi ünnep>e). Az illegális Kommunista Párt tagja lett. Verseit és poémáit munkáskórusok szavalták. Már a címével is sokat sejtető verseskönyvéről (Harmincas évek) aligha véletlenül írta Forgács Antal, aki később a németek áldozata lett: „Világszemlélete majdnem teljesen egybeolvadt verse anyagával, s így a mutatkozó tendencia nem hat erőszakolfnak.” Hogy mi is volt ez a „tendencia”, arról talán elárul valamit az a tény is, hogy Hollós Korvin Lajos egyik nagyszabású verse Leninről szólt. Tudatosan vállalta a mozgalmi költő szerepét. Nem tönt művészi babérokra, a verset fegyvernek vélte, melynek élét az elnyomás ellen lehet fordítani. Ez a küldetés, a mozgalmi avant- garde szelleme tört meg benne akkor, amikor 1936- ban teljesen váratlanul és érthetetlenül kizárták a pártból. Döbbenetes élményének, belső megrendülésének dokumentumai voltak az Elhal a dal (1938) versei, amelyekben látszólag a magánélet szférájába vonult vissza. Ám ebben a kötetében is olvashatók azok a Freskók, korjellemző kis versek, amelyek azt bizonyítják, hogy aki egyszer vállalta szerepét, nem egykönnyen válik meg attól. Ebben a verses ciklusában „a világ ügyének szónoka” maradt, s ezekben maradt igazán költő is. A második világháború legnehezebb éveit kalandosan vészelte át, négyszer szökött meg munlkaszázadából, s hetekig bujkált lélegzetvisszafojtva egy pincében. A felszábadulás után úgy érezte, megnyílt előtte a nagy lehetőség, hogy okulásul és tanulságul minden műfor- mában beszámoljon gazdag törté ne lm! tapas ztalat ai ról, s ennek révén lehessen az új kor alázatos munkása. 1945-iben egyszerre két műve is megjelent, Hátsó lépcső címmel regénye, amelyet erős naturális színezés és történelmi tudatosság jellemzett, és Válogatott versei, amelyről találóan írta akkor egyik méltatőja: „Alapjában véve gondolati líra ez, az elnyomottak emberi jogaiért harcoló, legbelső hitből fakadt.” 1945 és 1948 közé estek Hollós Korvin Lajos legtermékenyebb íróévei. Jóvátétellel kecsegtette addig meglehetősen keserű sorsa. Ügy érezte, a megújuló szocialista irodalomnak adhat mintát, ha saját művészetében megpróbálkozik a különféle stílusirányzatok szintetizálásával. Torpedó című novellakötetében ezért is elegyedhettek realista, expresszionista és szimbolista képek. Mintha a szociális igazság e drámaian hangolt elbeszélője azt akarta volna bizonyítani, az új irodaiamnak készségesnek és nyitottnak kell lennie minden iránt, amitől ösztönzést nyerhet további fejlődése során. Böjti szelek (1948) című regényéiben a szatíra irányába tett kísérleteket. Ekkor még nem sejtette, hogy a következő évek újabb megpróbáltatásokat tartogatnak számára. 1949- ben újra kizárták a pártból. A közéletbe és az irodalomba csak hosszú évek után térhetett vissza, de akkor is szilárd eltökéltséggel és öntudattal fogalmazta meg ars poeticájában: „Szavam mögött osztályom áll: a dolgozó szegények”. A hatvanas években mintha érezte volna, hogy életútja immár rövidre szabott: egyre-másra jelentette meg népiszerű regényeit, elbeszéléseit és verseit. Különösen emlékezetesek e kései írások közül a Füttyszó a sötétben (1965) kötet újabb versei, melyek szatirikus hajlamának újraéledéséről vallottak, és a Komédiások (1965) című kulcsregénye, amelynek két hősében nem volt nehéz ráismerni a tragikus sorsú Bajor Gizire és Germán Tiborra. Hollós Korvin Lajos azonban szerencsés érzékkel került el mindenfajta in- timpistáskodást; a házaspár tragikus öngyilkosságának lélektani mozgatórugóit igyekezett megtalálni, s a férfi képzelt személyiségtorzulásának következményeit kitűnő érzékkel, feszülten ábrázolta. A Komédiások talán a legjobb írása volt Hollós Korvin Lajosnak. Hat évvel később már halott volt. G azdag életművének új es új kötetei azonban __jazt sejtetik, hogy az a lakja körüli csend csak időleges, s ugyanúgy felverek- szi magát emléke, mint ahogy ő tette hányatott és áldozatos élete során. Rónay László
