Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

1985. december 1. NÉPÚJSÁG 11 Kiállítás a Néprajz! Múzeumban Népművészet — hagyományok, újítások Párizsi levél Renoir-kiáltítás a Grand PalatVban Hosszú évszázadokig — évezredekig —, ha a művé­szet szót használták egyálta­lán, nem szóösszetétel része­ként tették. Nem volt ma­gas, illetve népművészet, hi­szen ami megszületett, azt a közösség minden tagja bir­tokolta. Később valamilyen formában már a differenciál­tabb fogalmakat kellett használná, s ugyancsak év­századokkal mérhető az az időszak, amikor a népművé­szet „tanult” a magas mű­vészettől, a grand arttól, mi­közben megőrizte legfonto­sabb jellemzőit, magához hasonlította a gótikus kated- rálisok vagy éppen a rene­szánsz, barokk paloták for­maelemeit. Az utóbbi száz évben azután megfordult a kocka: nemcsak a tudomány, hanem a művészet jelentős képviselői is egyre nagyobb figyelmet szenteltek a nép­művészetnek, hogy segítségé­vel megújítsák a saját mű­vészetüket, hogy egy indivi- duátizáltaihb kor embere számára felidézzék az eszté­tikai élmény kollektív meg­oldásának lehetőségeit. Népművészet — magas művészet. Használjuk a fo­galmakat, s közben ritkán gondolkodunk el azon, hogy amennyiben differenciált, időben, térben változó az utóbbi, annyira sokrétű, szá­mos társadalmi réteget ma­gába olvasztó az előbbi is, s hogy értékei csak úgy vál­hatnak valóban közkinocsé, ha tértől, időtől, közösségtől függő változásait tudomásul vesszük. A Néprajzi Múze­um időszaki kiállítása, amely a Népművészet — hagyomá­nyok, újítások címet viseli, részben azért fontos ese­mény, mert eme összetett kép kialakítására törökszik, s ha koncepciója nem is új, alkalmas arra, hogy a szak­mán kívüliekben is tudato­sítsa a tényt: nem (csak) az a népművészet, ami a falu­si parasztemberek, pászto­rok keze alól kikerült, ha­nem az is, amit a kismeste­rek, céhekbe tömörült mes­terek, manufaktúrák, később gyárak hoztak létre; hogy népművészetnek tekinthető az is, ami barkácsoló kedvű polgártársaink műhelyeiben ma készül — s, hogy esetleg nem népművészet az, ami őrzi ugyan a régi motívu­mokat, de nem szolgál ki mást, mint a turisztika em­léktárgyak iránti igényét. Alapvetően persze másért Parasztiparosok munkái érdekes, fontos ez az idősza­ki bemutató. Azért, mert va­lamit ismét törleszt a Nép­rajzi Múzeum — ily módon persze végül is megszüntet- heteden — adósságából; ha rövid időre is, de a széles nyilvánosság előtt mutat be olyan értékeket, amelyek egyébként a raktárakban porosodnak, várva — ki tudja meddig —, hogy vég­re állandó, átfogó néprajzi— népművészebi kiállításon láthassuk őket. A magyar nép értékteremtő képességét nem mutatja be állandó ki­állítás a magyar Néprajzi Múzeumban — ezt a tényt nehéz lenne bármivel is in­dokolni; csak enyhítenek va­lamit a hiányérzeten a mos­tanihoz hasonló kitűnően szervezett, rendezett idősza­ki bemutatók. Fafaragások, festett tojá­sok, bútorok a XVII. és a XIX. századból, textíliák és fémmunkák, fúvott üvegek, kerámiák, üvegképek, pro­vinciális barokk faszobrok — elsősorban arra döbben­tik rá a nézőt, hogy mily sokféle anyagot használt, formált a maga igényei sze­rint a hagyományos parasz­ti, mezővárosi közösség, akár úgy, hogy maga hozta létre a művet, akár úgy, hogy megrendelőként befolyásolta a funkció, forma, díszítmény alakulását. A bőséges anyagban való eligazodáshoz a kiállítást rendező csoport — Fejős Zoltán, Hoffmann Tamás, Páldy Krisztina, W. Sáfrány Zsuzsa, Szilágyi Miklós, Szühay Péter — jól követ­hető vezérfonalat ad. Nagy egységenként, tizenegy te­remben rendezték el az anyagot, hogy megmutassák „a XIX—XX. századi ma­gyar parasztok és kézmű- iparosok tárgyi környezetét, annak változásait, tehát a népművészetet, valamint a célszerűnek és szépnek ala­kított mesterséges világ tu­dományos megismerésének, a népművészet fölfedezésé­nek folyamatát”. Az első teremben a saját használatra történő egyedi tárgykészítés dokumentuma­it mutatják be, a tárgyak mellett — ahogyan később is — fotókat is felhasznál­nak, hogy megmutassák: a környezet minden részleté­ben jelentkezett a paraszti formaadási készség, a hajtó­szár kialakításában éppen úgy, mint a meszelt kemen­ce építésekor, az ünnepi sü­temény elkészítésekor, vagy boglyarakáskor. A követke­ző egység a néhány tárgy előállítására szakosodott specialisták, parasztiparosok tevékenységét mutatja meg, majd a céhes és a kisipari árutermelés értékeit. Ezek­kel kapcsolatban jegyzi meg Győrffy István: „Hogy ipar­termékeiket mégis népmű­vészeti tárgynak tekintjük ez onnan van, mert a nép számára s a nép ízlése sze­rint dolgoztak, azonban egyéniségük elismerésére so­hasem tartottak számot épp­úgy, mint a paraszt népmű­vész.” A céheket később fel- váltoták a manufaktúrák, majd a múlt század második felében a gyárak, termékeik azonban csak megváltoztat­ták, de nem szüntették meg a népművészetet, hiszen egy­részt maguk a termelőik is figyelembe vették a hagyo­mányos paraszti ízlést, más­részt ez az ízlés lassan vál­tozott, de bizonyos elemeit mindaddig megőrizte, míg maga a közösség létezett. E lassú változásokról ta­nulságos képet ad a kiállítás néhány tárgyegyüttese, illet­ve teljes berendezése; pél­dául bemutatja, hogyan vált­ja fel a XVIIJ. századi, saját készítésű bútorokból álló berendezést a XX. századi, a polgári rétegek ízlése felé mutató szobabelső. Igazi odaadással az előbbi kollek­ciót nézzük — de más szem­pontból ha utóbbi sem ér­dektelen: e korban évtize­dek óta felfedezett terület már a népművészet múltja P. Szabó Ernő Pierre Auguste Renoir 1841-ben született Li moges- ban és 1919-ben halt meg Cagnes-ban. 1862-ben Gley- re tanítványa volt, ott is­merkedett meg Monet-val és Sisley-vel, közösen jártak a barbizoni erdőbe festeni Kétségtelen, Renoir számba vette nemcsak az impresszi­onizmus lehetőségeit, hanem Courbet és Manet törekvése­it is. Mindazonáltal szilár­dan őrizte, növelte saját fes­tői szemléletét és törvényeit. Mondhatjuk, ő a legfranciá- sabb impresszionista festő, az életöröm valós átérzője és kifejezője, ö Mozart mu­zsikájához híven — Szabó Lőrinc szavait kölcsönözve — „a derű óráit” számolta, sugározta. Hiteles, megküz- dött optimizmussal. A szép­séget, a szépség friss, új hajtásait kereste, s meg ás találta esernyős nőkben, fürdőző asszonyokban, fésül- ködő lányban, az élet meg­annyi, kedves, apró jeleneté­ben. Nőaktjaiban az egészséges Önarckép erotika szemérmes szertartá­sa tárulkozik fel, megindít a testi szerelem irányába, mely festészetének ars poeticája szerint életünk egyik leg­fontosabb gyógyszere és örö­me. Ugyanakkor távol van minden profianizmustól. El­ső nagy újítása a „szivár­MŰVÉSZET ványpaletta” volt, minden szín — a fekete kivételével — együttes jelenléte a felü­leten. Ez a festői vívmánya optimista életszemléletéből fakad. Később tört színeket alkalmazott Watteau nyo­mán, akit tisztelt, akinek színkultúráját folytatta. 1881-ben a velencei festészet és Raiflfaeilo tanulmányozása tovább érlelte benne az örömre hangolt élet festői ábrázolását, mely meggyőző­dése és életének szerencsés tartalma volt. Külön hangnem, külön fe­jezet Cézanne, Monet, Seu­rat, Degas világában Reno­ir, aki a maga tiszta festői- ségével klasszikus érték lett, korszerű élmény ma is, ar­ról nem Is beszélve, hogy szemléletben, eszközökben, témavilágban hatott is, tár­sa is volt Szinyei Merse Pálnak. A párizsi Grand Palais termeiben rendezett gyűjte­ményes Renoir-tárlat jelzi azt az igazságot, hogy kor­szerűségen nemcsak a stílus- forradalmat érthetjük, ha­nem azon tiszta értékrendet is, melyet a közönség elfo­gad immár évszázados mi­nősítésében. így a látogatott­ság is igazolja, hogy a Char- pentier családot, Samary kisasszonyt, evezősök regge­lijét, legyezős nőt, algériai figurákat festő Renoir klasz- szi’kus értékké nemesedett, s még csak nem is kellett „pökolra menni”, mely a legtöbb mű ki nem küszö­bölhető igazsága és törvénye. Gleyr jegyezte meg róla: „Maga, úgy látszik, élvezeti forrásnak tekinti a festésze­tet”. Renoir habozás nélkül válaszolt: „Ha nem találnám annak, nem is festenék”. Egy bizonyos, Renoir örö­me folytatódik a Grand Pa­lais sok százezres közönsége gyönyörködésében, és ko­runk festőinek is tartalmaz csöndes megszólítást, hogy ne feledkezzenek el a szép­ség boldogságot okozó kül­detéséről, hiszen a művé­szetnek ez a térnyerése is erkölcsi parancsához tarto­zik. Losonci /Miklós Feledy Gyula kiállítása Feledy Gyula grafikusművész munkáiból a Vigadó Ga­lériában nyílt tárlat. Három kép a kiállításról. Babits: Vén cigány Bartók emlékezetére Színház Gábriellé hyitott blúzban

Next

/
Thumbnails
Contents