Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
1985. december 1. NÉPÚJSÁG 11 Kiállítás a Néprajz! Múzeumban Népművészet — hagyományok, újítások Párizsi levél Renoir-kiáltítás a Grand PalatVban Hosszú évszázadokig — évezredekig —, ha a művészet szót használták egyáltalán, nem szóösszetétel részeként tették. Nem volt magas, illetve népművészet, hiszen ami megszületett, azt a közösség minden tagja birtokolta. Később valamilyen formában már a differenciáltabb fogalmakat kellett használná, s ugyancsak évszázadokkal mérhető az az időszak, amikor a népművészet „tanult” a magas művészettől, a grand arttól, miközben megőrizte legfontosabb jellemzőit, magához hasonlította a gótikus kated- rálisok vagy éppen a reneszánsz, barokk paloták formaelemeit. Az utóbbi száz évben azután megfordult a kocka: nemcsak a tudomány, hanem a művészet jelentős képviselői is egyre nagyobb figyelmet szenteltek a népművészetnek, hogy segítségével megújítsák a saját művészetüket, hogy egy indivi- duátizáltaihb kor embere számára felidézzék az esztétikai élmény kollektív megoldásának lehetőségeit. Népművészet — magas művészet. Használjuk a fogalmakat, s közben ritkán gondolkodunk el azon, hogy amennyiben differenciált, időben, térben változó az utóbbi, annyira sokrétű, számos társadalmi réteget magába olvasztó az előbbi is, s hogy értékei csak úgy válhatnak valóban közkinocsé, ha tértől, időtől, közösségtől függő változásait tudomásul vesszük. A Néprajzi Múzeum időszaki kiállítása, amely a Népművészet — hagyományok, újítások címet viseli, részben azért fontos esemény, mert eme összetett kép kialakítására törökszik, s ha koncepciója nem is új, alkalmas arra, hogy a szakmán kívüliekben is tudatosítsa a tényt: nem (csak) az a népművészet, ami a falusi parasztemberek, pásztorok keze alól kikerült, hanem az is, amit a kismesterek, céhekbe tömörült mesterek, manufaktúrák, később gyárak hoztak létre; hogy népművészetnek tekinthető az is, ami barkácsoló kedvű polgártársaink műhelyeiben ma készül — s, hogy esetleg nem népművészet az, ami őrzi ugyan a régi motívumokat, de nem szolgál ki mást, mint a turisztika emléktárgyak iránti igényét. Alapvetően persze másért Parasztiparosok munkái érdekes, fontos ez az időszaki bemutató. Azért, mert valamit ismét törleszt a Néprajzi Múzeum — ily módon persze végül is megszüntet- heteden — adósságából; ha rövid időre is, de a széles nyilvánosság előtt mutat be olyan értékeket, amelyek egyébként a raktárakban porosodnak, várva — ki tudja meddig —, hogy végre állandó, átfogó néprajzi— népművészebi kiállításon láthassuk őket. A magyar nép értékteremtő képességét nem mutatja be állandó kiállítás a magyar Néprajzi Múzeumban — ezt a tényt nehéz lenne bármivel is indokolni; csak enyhítenek valamit a hiányérzeten a mostanihoz hasonló kitűnően szervezett, rendezett időszaki bemutatók. Fafaragások, festett tojások, bútorok a XVII. és a XIX. századból, textíliák és fémmunkák, fúvott üvegek, kerámiák, üvegképek, provinciális barokk faszobrok — elsősorban arra döbbentik rá a nézőt, hogy mily sokféle anyagot használt, formált a maga igényei szerint a hagyományos paraszti, mezővárosi közösség, akár úgy, hogy maga hozta létre a művet, akár úgy, hogy megrendelőként befolyásolta a funkció, forma, díszítmény alakulását. A bőséges anyagban való eligazodáshoz a kiállítást rendező csoport — Fejős Zoltán, Hoffmann Tamás, Páldy Krisztina, W. Sáfrány Zsuzsa, Szilágyi Miklós, Szühay Péter — jól követhető vezérfonalat ad. Nagy egységenként, tizenegy teremben rendezték el az anyagot, hogy megmutassák „a XIX—XX. századi magyar parasztok és kézmű- iparosok tárgyi környezetét, annak változásait, tehát a népművészetet, valamint a célszerűnek és szépnek alakított mesterséges világ tudományos megismerésének, a népművészet fölfedezésének folyamatát”. Az első teremben a saját használatra történő egyedi tárgykészítés dokumentumait mutatják be, a tárgyak mellett — ahogyan később is — fotókat is felhasználnak, hogy megmutassák: a környezet minden részletében jelentkezett a paraszti formaadási készség, a hajtószár kialakításában éppen úgy, mint a meszelt kemence építésekor, az ünnepi sütemény elkészítésekor, vagy boglyarakáskor. A következő egység a néhány tárgy előállítására szakosodott specialisták, parasztiparosok tevékenységét mutatja meg, majd a céhes és a kisipari árutermelés értékeit. Ezekkel kapcsolatban jegyzi meg Győrffy István: „Hogy ipartermékeiket mégis népművészeti tárgynak tekintjük ez onnan van, mert a nép számára s a nép ízlése szerint dolgoztak, azonban egyéniségük elismerésére sohasem tartottak számot éppúgy, mint a paraszt népművész.” A céheket később fel- váltoták a manufaktúrák, majd a múlt század második felében a gyárak, termékeik azonban csak megváltoztatták, de nem szüntették meg a népművészetet, hiszen egyrészt maguk a termelőik is figyelembe vették a hagyományos paraszti ízlést, másrészt ez az ízlés lassan változott, de bizonyos elemeit mindaddig megőrizte, míg maga a közösség létezett. E lassú változásokról tanulságos képet ad a kiállítás néhány tárgyegyüttese, illetve teljes berendezése; például bemutatja, hogyan váltja fel a XVIIJ. századi, saját készítésű bútorokból álló berendezést a XX. századi, a polgári rétegek ízlése felé mutató szobabelső. Igazi odaadással az előbbi kollekciót nézzük — de más szempontból ha utóbbi sem érdektelen: e korban évtizedek óta felfedezett terület már a népművészet múltja P. Szabó Ernő Pierre Auguste Renoir 1841-ben született Li moges- ban és 1919-ben halt meg Cagnes-ban. 1862-ben Gley- re tanítványa volt, ott ismerkedett meg Monet-val és Sisley-vel, közösen jártak a barbizoni erdőbe festeni Kétségtelen, Renoir számba vette nemcsak az impresszionizmus lehetőségeit, hanem Courbet és Manet törekvéseit is. Mindazonáltal szilárdan őrizte, növelte saját festői szemléletét és törvényeit. Mondhatjuk, ő a legfranciá- sabb impresszionista festő, az életöröm valós átérzője és kifejezője, ö Mozart muzsikájához híven — Szabó Lőrinc szavait kölcsönözve — „a derű óráit” számolta, sugározta. Hiteles, megküz- dött optimizmussal. A szépséget, a szépség friss, új hajtásait kereste, s meg ás találta esernyős nőkben, fürdőző asszonyokban, fésül- ködő lányban, az élet megannyi, kedves, apró jelenetében. Nőaktjaiban az egészséges Önarckép erotika szemérmes szertartása tárulkozik fel, megindít a testi szerelem irányába, mely festészetének ars poeticája szerint életünk egyik legfontosabb gyógyszere és öröme. Ugyanakkor távol van minden profianizmustól. Első nagy újítása a „szivárMŰVÉSZET ványpaletta” volt, minden szín — a fekete kivételével — együttes jelenléte a felületen. Ez a festői vívmánya optimista életszemléletéből fakad. Később tört színeket alkalmazott Watteau nyomán, akit tisztelt, akinek színkultúráját folytatta. 1881-ben a velencei festészet és Raiflfaeilo tanulmányozása tovább érlelte benne az örömre hangolt élet festői ábrázolását, mely meggyőződése és életének szerencsés tartalma volt. Külön hangnem, külön fejezet Cézanne, Monet, Seurat, Degas világában Renoir, aki a maga tiszta festői- ségével klasszikus érték lett, korszerű élmény ma is, arról nem Is beszélve, hogy szemléletben, eszközökben, témavilágban hatott is, társa is volt Szinyei Merse Pálnak. A párizsi Grand Palais termeiben rendezett gyűjteményes Renoir-tárlat jelzi azt az igazságot, hogy korszerűségen nemcsak a stílus- forradalmat érthetjük, hanem azon tiszta értékrendet is, melyet a közönség elfogad immár évszázados minősítésében. így a látogatottság is igazolja, hogy a Char- pentier családot, Samary kisasszonyt, evezősök reggelijét, legyezős nőt, algériai figurákat festő Renoir klasz- szi’kus értékké nemesedett, s még csak nem is kellett „pökolra menni”, mely a legtöbb mű ki nem küszöbölhető igazsága és törvénye. Gleyr jegyezte meg róla: „Maga, úgy látszik, élvezeti forrásnak tekinti a festészetet”. Renoir habozás nélkül válaszolt: „Ha nem találnám annak, nem is festenék”. Egy bizonyos, Renoir öröme folytatódik a Grand Palais sok százezres közönsége gyönyörködésében, és korunk festőinek is tartalmaz csöndes megszólítást, hogy ne feledkezzenek el a szépség boldogságot okozó küldetéséről, hiszen a művészetnek ez a térnyerése is erkölcsi parancsához tartozik. Losonci /Miklós Feledy Gyula kiállítása Feledy Gyula grafikusművész munkáiból a Vigadó Galériában nyílt tárlat. Három kép a kiállításról. Babits: Vén cigány Bartók emlékezetére Színház Gábriellé hyitott blúzban
