Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
lO^PÜJSÄG 1985. december 24. IRODALOM Ünnep Mit ünnepelünk? Közhelyet mondok: hát persze, hogy a kisded születését. De több ez vallási ünnepnél. A kisded a folytonosság jelképe is, a családi teljességé, a harmóniáé, amelyre vágyakozunk, a reményé, hogy 'a kisdeddel jobb emberség kezdődik, hiszen aligha lehetünk büszkék magunkra, ám az ő arcán annyi a szeretnivaló ártatlanság, hogy ezt talán nem is veszíti el soha: az ember, akivé felnő, ilyen ártatlan marad, ilyen békés. Mert a békét is ünnepeljük ilyenkor, a családi perpatvarok csillapodásáét, a fegyverek nyugvásáét. Nincs még vallási ünnep, amely természetesebben illeszkedett volna a hazai új rend új ünnepei közé; valami szívós, legyűrhetetlen erő tartja bennünk életben, talán nemcsak azért, mert tételes valláson túli jelké- pisége van, hanem azért, mert tételes valláson inneni jelképisége is. Hiszen a karácsony nem kétezer éves ünnep, már 'a kereszténység is átvétellel tette hivatalos ünneppé, gyökerei a természetvallásokig nyúlnak le: a Világosság születik újjá ilyenkor, az év legrövidebb nappala után megkezdi fölfelé útját a Nap, az alvó természet fölébredését ígérve. Mekkora reménnyel ünnepelünk? Aki annyi időt élt, mint én, az megélt háborús karácsonyt is. Műrostos ruhaajándékkal a fa alatt, és szorongással a szívben azokért, akiket elparancsolt a fa alól a háború. Milyet élünk most? Ez sem egyéb közhelynél: a szorongva reménykedés karácsonyát éljük. Az erőfeszítésekét azért, hogy amit gyarapodásban elértünk, legalább azt ne veszítsük el. A hivatkozásokét, hogy jelenlegi gazdasági helyzetünkben nincs fedezet erre meg erre. A piaci jelentésekét arról, hogy áru azért van, hogy vásárlóképes kereslet is van, hogy az ezüstvasárnapi forgalom nagyobb volt a tavalyinál. Jönnek a külföldi jelentések is, a piac bizakodik, de lélegzetritmusa egyenetlen: az áruhiány és a túlkínálat végletei hiszterizál- ják. És hát jönnek a jelentések a háborgó világról. Cs'ak egy televíziós filmrészletre emlékeztetek: arra a hólyagossá égett gyermekarcra, amelyen nem látszott semmi vád, s amely éppen érzelemmentes ürességével vádolt. És mert a kisdedet ünnepeljük, hát arra a helyre emlékeztetek, ahol született, és 'ahol eltemették, hiszen egy mai Vörösmarty ismét azt írhatná, hogy „Isten sírja reszket a szent honban” — nincs nyugtalanítóbb földterület most ennél. Hogyan ünnepelünk hát? Hazai reformreménnyel, s egy genfi kézfogás kínálta reménnyel. Minthogy a tét még sohasem volt olyan nagy, mint most, legalább ugyanekkora cselekvőkész reménnyel kéne ünnepelnünk. Ez persze ugyanolyan közhely, mint amiket eddig írtam. De attól még igaz lehet. FARAGÓ VILMOS Ady Endre: Született Betlehemben Jíüás U gyanabban az időben, mikor Názáretben nem volt szabad Mária nevét kiejteni szemérmes leányzónak, áldott állapotban volt Betlehemben egy boldog asszony. Nem tudom az írásokból kibötűzni régen elcsengett nevét. Gondolom, hogy Leának hívták, mert szé ez a név, s Lea nevet csak boldog asszony hordhat. Názáretből vette az ő ura Leát, s laktak Betlehemben együtt a vígasságban. És lakománál ült a szép, viselős asszony az ő urával, mikor jöttek a szolgák, s beszéltek e szavakkal: — Urunk és úrnőnk, balgatag szolgáitokra ne haragudjatok. Mi elvegyültünk a vásárban délután, s a barmok istállóját elfelejtettük. Hazajöttünk, és igen megijedtünk, mert a barmok ugrándoztak, s az üres jászolban egy asz- szonyi állat jajgatott. A vásárosok azt mondják, hogy ez egy Mária nevű némber Názáretből. Csak idegenek voltak az asszonyi állat mellett, ki nagyon szenvedett. Ne haragudjatok reánk, hogy nem vittük őt ki az utcára. Mire az alkony beállott, ez a Mária fiat szült az istállótokban. Lea ura fölugrott a dús asztal mellől átkozódva: — Kutyák és disznók, hát így vigyáztok ti az én udvaromra? Most menjetek, s dobjátok ki ama céda asszonyi állatot a szemétre. Meg van gyalázva az én kapum tájéka ezzel. Ám halványan s tüzes szemekkel fölkelt Lea, és szólt az ő urához: — Én jó uram, kérlek, ne bántsd azt az asszonyt és az ő fiát. Muzsika zeng az én szívemben most, s úgy érzem, fiat szülök neked az éjjel, ha irgalom száll a telkedbe. 'Fiú született a palotában még hajnal előtt, s Lea ura futkosott víg eszeveszettként: — Jehova megáldotta az én házamat. Adott nekem fiút, ki fölragyogtatja családom dicsőségét. Királyi palotákban járni már látom, s Júdásnak fogják hívni a hódoló emberek. Ének zendült az udvarban. Pásztorok énekeltek az istálló előtt. Lea ura ámulva hallgatta, mit énekeltek az együgyű pásztorok. Hogy született megváltó IBetlehemben, s békességet nyernek az emberek. Ágyában a pásztorok énekét Lea is meghallotta. A csecsemő Júdás úgy sírt, mintha fölnőtt ifjú lett volna. Az udvar fölött megál- lott egy nagyon fényes csillag. Az istállóban a barmok hangosan bőgték, s Mária aludt a kicsiny Jézussal. Lea ura odakiáltott a pásztorok elé: — Én a kiarótbeli Simon vagyok. Ez a díszes ház az én házam. Ez az istálló is az enyém. Magtáraim élelemmel telvék, a kincseim számosak. Jehova kegyelméből fiam született. Ti egy csecsemőről énekeltetek az előbb. Mondjátok meg nekem, kariótbeli Simonnak, ki lenne ez a csecsemő? A pásztorok legidősebbike pedig válaszait: — Az bizonyosan a te fiad, kiből lesz a zsidóknak királya. Hogy fog a te fiad neveztetni, ó hatalmas kariótbeli Simon? — Az én áldott fiam Júdásnak fog neveztetni. A pásztorok örvendező dalba fogtak, s reggelig énei kelték a kis Júdás dicsőségét, ki mosolyogva szunnyado- zott. R eggel pedig elmentek a pásztorok gazdagul megajándékozottan. Ragyogott az istálló fölött a csillag a nappali fényben is. A pásztorok égi hangokat hallottak. Vonta lelkűk őket az istállóbeli gyermek mellé. De Lea ura kísérte őket, s ők elfordított fejjel mentek el az istálló előtt. Kariótbeli Simonnak pedig terhére volt már Mária és gyermeke. De Lea könyörgött őérettük. Különös tájakról különös idegenek érkeztek. Ezek hódoltak a jászol mellett a szőke, szép gyermeknek, kit Jézusnak hívott már Mária. De mikor kijöttek, lesett rájuk Lea ura, s elvitte őket bőséges asztalához, majd az ágyhoz, melyen Lea és Júdás pihentek. Az idegenek pedig elfeledték, hogy őket istenes jelek mely gyermekhez küldötték. Júdásnak szőtték a szép jövendőt, melyről már próféták is beszélnek. Egy napon kavargóit Betlehem mezejében minden. A kis város népe összecsődült. Idegen királyok érkeztek fényes kísérettel a városba. Kariótbeli Simon elébük ment az idegen fejedelmeknek. Szólt egy lovag a fejedelem kíséretéből: — Minket Isten költött föl álmainkból, hogy a királyok királya született Betlehemben. E nagyszerű csecsemő tiszteletére jöttünk. Válaszolt erre a Lea ura így: — Az én fiam az, akit ti kerestek. És porba borult a fényes királyok előtt a kariótbeli Simon. A lovag azonban folytatta hideg beszédét: — Ama fényes csillag alatt született a királyok királya. Ujjongva kiáltott Lea ura: — Az a csillag az én udvarom fölött ragyog. Mégis a királyok az istállóba mentek. Könnyeikkel öntözték a jászolt, melyben Jézus anyja ölében szendergett. Aranyat, tömjént és mirhát tettek a jászolba. Estig imádkoztak a királyok az istállóban. Kariótbeli Simon átkozódott egész napon. A csecsemő Júdás pedig zokogott, mint egy felnőtt férfiú. Mikor az alkony leszállt, Lea ura szolgáival ellopatta a jászolból az aranyat. A királyok estig imádkoztak. Estére megéheztek, s fejüket sem volt hová hajtsák. Odament hozzájuk Lea ura: — Hatalmas királyok, ne vessétek meg hajlékomat, asztalomat és boromat. Kariótbeli Simon palotájába mentek be a királyok és lovagjaik ekkor. Dús lakoma alatt erős borokat ittak. Az egyik fejedelem a bor mámorában így szólt: — Júdás lehet az isteni csecsemő, s nem az istállóbeli gyermek. És bő ajándékokat raktak Júdás ágyára, mielőtt eltávoztak. Másnap már lábadozóban voltak az asszonyok. Máriáért eljött Názáretből egy József nevő ács, hogy hazavigye az anyát és gyermeket Názá- retbe. E r ppen künn játszott a csecsemű Júdással a bágyadt és szép Lea. Mária sírva ült a szamárra. Gyönyörű arca remegett, vonaglott. Félt a szégyentől, mely őt otthon fogadja. De Jézus víg volt. És mikor elindultak, előttük szállt a csillag. Pompás pólyából a palota tornácáról látta ezt a csecsemő Júdás. Sím; kezdett, és úgy Sírt, mint egy öregember. A sza- maras kolduskaraván messze járt. De az előttük szálló csillag látszott. És a csecsemő Júdás kezeit nyújtogatta, mintha le akarná verni a magasságból azt a csillagot... Bartók László: Karácsony előtt Még egy mozdulat és a szélek horzsolnak, vágnak, vér tolul, ágaskodnak kis vereségek, minden győzelem megvadul. Akár a harci dal, szabályos menetben az alkalmi vers, egyetlen mozdulat, s a város halálos ritmus rabja lesz. Dobol a mélyben öntudatlan a gyermekképű indulat, egy döccenés és összeroppan, ami nyomasztó forma csak. De jó volna megint karácsony versére várni, s hinni, hogy megváltó tekint be a rácson, s minden igazság győzni fog. De jó volna a szeretet be takarózni, ha ég‘a bőr, rímbe szedni, hogy szent a béke, hisz nem kell félni senkitől. De jó volna kis könnyű verset dúdolgatni nagy fák alatt, hogy megszületett az a gyermek, aki helyettünk megszakad. Mosolyogni csak mozdulatlan, akár egy régi temető, de jó volna tömegdalokban szárnyalni, mint a szép jövő. Elröpülni karácsony este a sistergő világ fölött, s megérkezni a legszebb versbe, amelyben tiszta rím a föld. Befejezni, mint régi költők, hogy kész legyen, ha vége rfan, s remélni egy-két emberöltőt, nyugtalanul, de boldogan. Csorba Győző: Téli ünnep A sár éppúgy sár, minit akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristály-szél alját, mint például három hete. Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon s a leveleden gallyak bádog- csörgése az akácfán. De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a szíveket, s kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelídíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül. Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága. Gaosályi József: Virágének KÉKESI MÁRIA EMLÉKÉRE A teljesség gyönyörűsége: vázában egy rózsa agóniája: még illat, majd bólint és kiszáll a nyitott ablakon. Aztán el jő a föld, hogy részét visszakérje, — de a váz marad: a lényeg szimmetriáját hogy ama naporv tövére a Rózsa visszaszálljon. Üdvözlet 500 éve, ajándék IOO éve Bizonyára már mindenki a hollóra bízta karácsonyi és újévi képeslapjait, s aligha gondolt arra, hogy ennek az igencsak múlandó műfajnak is van története. Pedig 1485 az irodalom- ás nyelv- történet igen érdekes dátuma: ebből az évből maradt fenn az első magyar nyelvű levél, amely mindössze két üdvözlő soriból áli, de nekünk, Tolna megyeieknek mégis becses emlék. Aki írta, Török Imre, csupán jövendő sógorának, Paksy Lajosnak latin nyelvű sorai után ka- nyairította hirtelenjében a jókívánságot, de .akinek írta, Tolna megyei leányzó, Paksy Krisztina volt. Mit tudunk rólulk? Pialksy (előbb Pajkos) neve azért csenghet ismerősen, mert az újdonsült atomváros névadója, Törők nevéhez inkább a Bálint keresztnevet halljuk a történelem évszázadaiból. Nem járunk messze azonban az igazságtól: Török Imre és Paksy Krisztina a későbbi híres Török Bálint szülei. Ekkor azonban még csupán egymásért rajongó szerelmespár, szomor- kodva a távolság örök nyűgén. Talán ezért is a sietség, ezért nem ékes latin, hanem csák magyar nyelven az üdvözlet, amely így szól: „Emeridhus The. kewzewn krysithynaniak leghen kenweb ynhamak zaaz yo naipábh keth zaaz yo eeth hozyaya.” Magyarul van, de a félezer év bizony mia már alig sejteti, hogy azt jelenti: „Török (Thewfewk) Imre köszön Krisztinának. Legyen köny- nyebb inának. Száz jó napot, kétszáz jó éjt hozzája.” A „köszön” szó ekkoriban még annyit tett: ,köszönti’, a „legyen könnyebb inának” ma is elkél ünnep táján: kevesebb fáradságot remél kedvesének. A '„száz jó nap” és „kétszáz jó éj” arra utal, hogy nemsokára, aliig negyed év múlva egybekelhetnek, addig dolgozzon Krisztina nappal a kelengyéjén, éjszaka pedig álmodozzon. Az éjszakák dupla száma sajátos szemléletre utal: míg a nappal egy napra esiik, az éjszaka éjfélkor kétfelé oszlik. Ez azonban egy szerelmes ifjú számára — aki Enyfinget nemrég kapta meg Korvin Jánostól — csak úgy rövidülhet, ha azt a két sort barátja levelének végére odaírhatja üdvözletül. Mit sejt még arról, hogy belgrádi bán lesz, s 1521-ben hősi halált hal Hunyadi János fényes győzelme színhelyén? Alighanem semmit: most még boldog, szerelmes ifjú, akinek mindennél fontosabb az a két sor, amely az első fennmaradt magyar nyelvű levél lesz az üdvözlőkártyákat körmölő utókor számára ... Kereken száz esztendeje érdekes karácsonyi ajándékról tudósította olvasóit a Szekszárd Vidéke című újság. A nem mindennapi esemény Petőfi Sándor és egykori iskolátársa, Sass István nevéhez kapcsolódik, s mutatja a Borjúdon született, Székszáraon élt orvos olyan önzetlenségét, amelyre ma is •alig ákad példa: „A nemzeti múzeumiban őrzött Petőfi- ereklyék száma az újabb időben örvendetesen szaporodik — írja a lap 1885. december 24-én. Legutóbb dr. Sass ■István, Tolna megye tiszti főorvosa ajándékozta oda Horatius költeményeinek egy gyémánítkiadású példányát, amelyet neki 1849-ben Petőfi adott emlékül orvosi honorárium fejében. A díszes bőrkötésű, s gazdag aranyo- zású könyvecske hossza 7 cm, szélessége 4 cm, s vastagsága 1,5 om, úgy hogy az egész könnyen elfér a mellény- zsebben, amint Petőfi csakugyan a mellénye zsebében hordta kedvencz költőjének ezt a kötetét. A könyvecske 229 lapból áll, ,s a szöveg oly apró betűkkel van nyomtatva, mint Dante ismeretes gyémántkiadása. Szemrontás nélkül a szöveget elolvasni nem léhet, .miért is e kiadás inkább csak olyanoknak való, akik már jól ismerik a költemények tartalmát, s csupán az emlékezet felfrissítése végett tekintenek a szövegbe. Ha a könyvecskét — mint azt kísérőlevelében az ajándékozó is megemlíti — felnyitjuk, az rendszerint magától a 36. lapnál tárul szét, mely lapon Hóra fiúsnak Délhúshoz írt örökbecsű műve olvasható. Ezt a verset Petőfi különösen szerette, s gyakran olvashatta e könyvben, mint azt e lapnak önmagától való felnyílása bizonyítja. E könyvecskét, mint dr. Sass annak egy üres lapján megírta, 1849-ben a téli hadjárat után kapta Petőfitől, ki ezt a maga és neje arczképeivel emlékül adá neki a szüleinél tett orvosi fáradozás viszonzásául. Az első lapon a következő sa- játkezűleg beírt ajánlása olvasható: „Sass Istóknak, legrégibb barátjának Petőfi Sándor.” Dr. Sass István azonban nemcsak e könyvvel bizonyította, hogy méltó a „legrégibb barát” címére: 1891-ben bekövetkezett haláláig számos, irodalomtörténeti értékű cikkben emlékezett Petőfi Tolna megyei napjaira. Dr. Sass élete utolsó hároim évtizedét Szekszárdon, a Be. zerédj utca 20/a számú házban töltötte, s közben a Tolna megyei egészségügyet vezette. (Vajon nem érdemelne-e legalább egy emléktáblát?!) A Székszárd Vidékében említett képeket a szekszárdi polgári leányiskola kapta meg, de az idők folyamán ezeknek nyoma veszett. Ennek ellenére Sass István többet tett Petőfi emlékéért azoknál, akik sírját kutatják műve helyett. Igaz, ő olvashatta Horatius Délhúshoz írt sorait: „ ... Lent valamennyiünk urnája fordul, mígnem előbb-iutóbb sorsunk kijő, s véget nem érő száműzetésbe megyünk a sajkán.” Dr. Töttős Gábor
