Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
6 KÉPÚJSÁG 1985. december 24. néprajzi gyűjtővel — A Magyar néprajzi lexikonban — amit az Akadémiai Kiadó 1981-ben jelentetett meg — egyebek között olvashatjuk, hogy Sebestyén Ádám a bukovinai Andrásfalván született 1921-ben, néprajzi gyűjtő. Eredeti foglalkozása földműves, kántor, majd tisztviselő, önszorgalomból, tudására támaszkodva kezdte tanulmányozni h bukovinai székelyek történetét és népi kultúráját. Az önkéntes néprajzi mozgalomba 1965- től kapcsolódott be, több pályamunkájával jelentős sikert ért el. Felsorolják fontosabb munkáit is: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig. Ezt a Toln’a Megyei Tanács 1972-ben adta ki. Ugyancsak Szekszárdon, 1976-ban jelent meg a Népdalcsokor — andrásfalvi népdalok, majd 1979- ben a Gazdálkodás a bukovinai Andrásfalván című írás, és még ugyanebben az évben a Bukovinai székely népmesék első könyve... — Hadd jegyezzem, meg, hogy éppen a napokban kerül majd az olvasók kezébe a népmesék negyedik kötete. Az a szépséghibája, hogy a borítón kevésbé feltűnő helyen számozták ezeket, így aztán sokan ha észre is veszik, nem nyúlnak utána, mert gondoják, hogy már megvan. Ez a negyedik kötet annyiban tér el a többitől — és egyben ennyivel érdekesebb is —, hogy nemcsak az andrásfalviak mesélnek, hanem Istensegíts, Hadik- falva, és Józseffalva huszonnégy mesélője is benne van. — Mindezt munka mellett gyűjtötte, írta. A dolgozószobájában — itt Ka- kasdon, a Rákóczi utcái házban — magnetofonszalagok, diavetítő és keretezett felvételek sorakoznak. Kéziratok külön-kü- lön dossziékban. Az íróasztal mellett egy harmó- niumon írógép áll, mint mesterségének címerei. A lakásban egyenletes meleg, ezt a központi fűtés biztosítja. — A fűtés nem az én érdemem, hanem a gyerekeimé. A többi valóban munkaeszközöm. — Amit az utódoknak ez idáig átmentett, néprajzi kincsnek tekinthető. Munkáját siker koronázza. A különböző pályázatok oklevelein túl az első, második, harmadik helyezésekért járó kitüntetések mellett 1967-ben a Sebestyén Gyuláról elnevezett emlékérmet is elnyerte. Babits-plakettet kapott, és 1981 'augusztusában a Tolna Megyei Tanács alkotói díjjal jutalmazta, mint népi hagyománygyűjtőt. Mikor indult el ezen a szellemi értékmentő úton? — Amikor a hadifogságból 1945-ben a jászvásári táborból haza felé tartottunk, vonatunk Madéfalván vesztegelt. Akkor elhatároztam, hogy a faluban megkeresem az emlékművet, amit az 1764. január 7-i mészárlás, a veszedelem, a vértanúk emlékére 1899-ben emeltek. Itt találkoztam egy 70—75 éves bácsival. Beszélgetés közben gondoltam először arra, hogy meg kellene írnom népem történetét. Aztán érlelődött ugyan tovább ez a gondolat, de... erről jobb nem is beszélni. Szörnyű időket éltünk át, amíg bukovinából jőve megmaradhattunk itt Kakas- don. Nem akarom untatni, de gondolja csak el, hogy egyszer parancsot kap, hogy huszonnégy óra alatt el kell hagynia az otthonát és csak a legszükségesebb dolgait vigye magával. Mit tartana a legfontosabbnak? . . . Azt sem tudtuk, hova megyünk! Akinek lova volt, az legalább ládába pakolt ezt, azt, de aki csak úgy gyalog vágott neki a világnak... Sókat megáztunk, s megszáradtunk a szekéren... A tolnai, veszprémi, zalai emberek mint szegény nincsteleneket nehezen fogadtak be, lenéztek bennünket... Voltak természetesen kivételek. Évek mentek el amíg az őshonosok és jövevények között elcsitult az ellenségeskedés. Szerencsére ennek ma már nyoma sincs, csak az ilyen magamfajta emlékezőkben. Azt hiszem, kicsit elkanyarodtam, de végül is ezek fokozták bennem azt, hogy igenis meg kell írnom!... I —... folytassa, kérem! — A gyűjtőmunkám nagy részét már a téeszben végeztem, mert a juttatott földünkkel 1960-ban mi is té- esztagok lettünk. Sosem felejtem el, egyszer kazalmester voltam. A népdalokat gyűjtöttem, pályázatra akartam küldeni, de kicsit elkéstem és ott, amíg várni kellett a vontatóra, addig a szalma- bálákon kottáztam, egyik az asztalom volt, másik a székem. — A kottát honnan ismerte? — Még gyerekkoromban tanultam meg. Egyetlen forrásom volt, az Egri énekek. Ezt másoltam le. Nézze most is megvan. Ez az ... Tessék. — Orgona- és harmónium- iskoia. Olvasható a kézzel írt kis füzetben. Vonalrendszerek, hangjegyek, hangok időértéke, triolák. Miért volt ez annyira fontos, hogy Bukovinából is elhozta és a mai napig őrzi? — Én gyerekkoromban sokat írtam, másoltam ilyeneket mert olyan akartam lenni, mint a nagyapám, ö volt az első kántor Andrásfalván, aki orgonán is tudott játszani. öt követte édesapám, aki bár asztalosmester volt, földet is művelt, de azért kán- torkodott. Beteges volt szegény, nekem kellett segítenem. A fúrást, faragást nem szerettem meg, de énekelni jó volt. Már 1938-ban megpróbáltam egy négyszólamú énekkart szervezni, de az elején még el sem tudtam képzelni, hogyan lehet a tenort és a basszust egyszerre énekelni. Aztán lassan sikerült. Később is magánszorgalomból tanultam meg az irodalmi magyar nyelvet, mert mindig szerettem volna tanulni, de a körülmények, a háború nem engedték. Ma is csak a román iskola hét elemijéről van bizonyítványom ... — Tisztviselő is volt. A lexikon szerint. — Igen! Itt Kakasdon megválasztottak a Zomba és Vidéke Takarékszövetkezet elnökének. Sokat kínlódtam, eleinte a szorzótáblát a pult alatt tartottam, mert már elfelejtettem. Ettől függetlenül szép eredményeket értünk el. Tizenhárom évig dolgoztam ott. Most már nyugdíjas vagyok. — Itt az ’asztalán egy friss meghívó, a Bonyhádi II. Számú Általános Iskola fenyőfaünnepére, ahol közreműködik a kakasdi hagyományőrző csoport. Mit mutatnak be? — Két régi szép emléket őrzök. Egyik a gyermekek éneklése, másik a betlehem mes játék. Mind a kettő karácsonyi ünnephez kötődik. Ezeket is leírtam. Szerencsére a rádió is felvette, film, hanglemez is készült a kakasdi betlehemesről. A játéknak a gyökereit 1684-es feljegyzések között is meglelni, de tovább kutatva és az európai kultúrában keresve elődeit, a franciaországi XI. századi játékokhoz is eljutunk. Amikor tizennégy éves voltam, a betléhemesben én játszottam Máriát. Akkor minden szerepet fiúk és férfiak alakítottak. — Milyen magyarázat van erre? — A szülők féltették a lányokat. Mert volt rá példa, hogy a Józsefet és Máriát játszó leány és legény a szereplés közben egymásba szerettek. A szülők ellenezték, erre ők megszöktek. így aztán kerülendő a botrányt, később csak férfiak betlehe- meztek. Ma már a Máriát és az Angyalt is leánnyal játszatom. — Kik tartoznak még a szereplők közé? — A gazda, ő ment elöl és házról házra járt, hogy befogadják-e a betlehemese. két. A Királyszolga, a fején vitte a díszes betlehemet és ő vezette a Király és József beszélgetését. Márián és az Angyalon kívül volt az öreg csobán, Báránykás, Boglár- kás, Kecskepásztor, Hamubotos, Nyulasfurulyás, ők tulajdonképpen a pásztorok. Természetesen ki-ki a maga jelmezében ... Díszítették a betlehemet is, ami egy tornyos építmény, benne egy jászol, abban a kis Jézus, mel. lette ökör- és szamárfigurák, gyertyákkal megvilágítva. A torony tetején egy csillagsugár. A jelmezek is díszesek voltak. A Király fején korona, piros alapon ezüsttel és arannyal. Színes papírból készült koszorúval. Rajta kis kereszttel. Sárga zsinóros kabátban és nadrágban, a bal válláról a mellén át nemzeti színű széles szalag volt. József hosszú fehér szakállal, magyaros mentében, ez földig érő köpeny, házi szőtt posztóból készült. Mária fehér rokolyában, szoknyában, szedett ingben, derékbundában, fehér fej kendőben jelent meg, ami 3—4 méter gyolcsból készült és kezén ugyancsak ilyen anyagú fehér kendőt tartott. — Mikor kezdődött a b etlehemezés? — Karácsony első napján. István, János, Aprószentek, akkor nagyobb ünnepek voltak. Nem dolgozott senki. Az is előfordult, hogy még újév napján is volt betlehemezés. Karácsonykor a délelőtti mise után indultak először a paphoz, aztán a bíróhoz, majd végig az utcákon sorba mentek köszönteni, ahol óhajtották őket. — Voltak házak, ahova nem mehettek be? — Igen, de csak azért, mert nem fértek volna el. A betlehemeseket mindig nagy gyerekcsapat kísérte. Ott ugráltak a nagy bundában, álarcokban tréfálkozó, furulyázó, mókázó pásztorok körül. A nagyházban — vagy nevezzük tisztaszobánák — általában volt két székely vetett ágy, előttük tulipános láda, a szoba közepén asztal, terítővei. A festékes szőttes elmaradhatatlan dísz volt. Ide a háziakon kívül nem sokan fértek be. Ezért a kint maradottakat a pásztorok szórakoztatták. Volt olyan eset is, hogy a házigazda vendégül látta őket vacsorával. Akkor maradtak és elbeszélgettek még. Máshova már nem mentek aznap. — Mit főztek karácsonykor? — Az ünnepet nehéz volt elképzelni töltött káposzta nélkül. Ezt galuskának mondják mifelénk. A tölteléket, a fűszerezett darált húst káposztalevélbe csavarják. A főtt húst céklatormával ették. Volt még édesség is. Mi rétesnek mondtuk azt a túróval, mákkal ízesített kelt tésztát, ami | errefelé a kalács. Ezekből jóikat lehetett enni. — Volt-e más játékos karácsonyi szokás? A leányok megénekelése. Karácsony estéjén a legények korok szerint csoportokat alkottak. Sorna felkeresték a leányos házakat és a már előzőleg névsorba foglalt leányokat megénekelték. így lettek leánnyá avatva és ezután már a húshagyati bálba is mehettek. A huszárruhába öltöztetett két legény verselt a lányos házaknál éneklés közben. Volt egy könyves és egy lámpásos is, hogy az ének szövegét olvasni tudják. A két zsidó — így nevezték a két szereplőt —, a játék végén a muzsikások részére összeszedte a pénzt és azokat, amiket ajándékba kaptak, kürtös kalácsot, vagy italt, pálinkát. — A betlehemesek is kapt'ak hasonlót? — Szokás volt, hogy a játék után a háziak a kis toronyba néhány fillért raktak, vagy süteménnyel kínálták őket. Italt el sem fogadtak, mert nem is tudták volna tisztességgel végigjátszani a szerepüket, amiből áhítatnak is kellett sugározni. Hiszen az egész betlehemezés jelentősége az volt, hogy a sokat szenvedett, sok bajt megélt népnek elvinni a reményt, a testi, lelki felszabadulás hírét. Minden ember vágyik a hosszú tűrő, nem irigykedő, nem kérkedő, nem haragvó, éktelenül nem cselekvő, az igazságnak örülő és soha el nem fogyó szeretetre. Ma a színpadra írt játékban mi is az élni, dolgozni, tanulni érdemes hit örömüzenetét akarjuk elvinni az általános iskolások közé is, ilyen hagyományőrző formában és mellé erőben, egészségben, békességben gazdag új esztendőt is kívánunk mindenkinek. — Ügy legyen. DECSI KISS JÁNOS Múltunkból December 24-én este minden esztendőben elcsendesedik a város és a falu. Az emberek — akik csak tehetik — családi körben köszöntik a karácsonyt. Gyertyát gyújtanak, szerteszét szóródik a csillagszóró izzó parazsa, s a sok színes égő fénye még ünnepélyesebbé teszi ezeket a percéket, órákat. Fiatalok és idősek megajándékozzák szeretteiket. Béka honol a családban. Békére vágyik az ember, az emberiség. Hogyan köszöntötték egykor a karácsonyt? Hetvenöt esztendővel ezelőtt a Tolnamegyei Közlöny rövid vezércikkben köszöntötte az ünnepet. Az erősen vallási színezetű vezércikkben a többi között a következőket olvashatjuk: „A keresztény hitnek első századaiban a naiv, minden erkölcsi ráhatásra hajlékony embertömeget a valóságban látott martirium vont e tiszta erkölcsi eszménybe és megigazulásba; ma a racionális korszellem áramlatában, a könnyen 'kezünkbe eső könyvek, filozófiai rendszerek. a salakos életküzdelmek és piszkos önzés korában, miidőn leválik lelkűnkről minden hangulat, kihűl szívünkből a költészet, és mindenben való kétely jogát hideg józansággal: micsoda bűvös erő, mely a karácsony ünnepében van, hogy ez sikerrel megharcol az élet minden köznapiságával és a szabad gondolkozót egyszerre odavezérli a Jézushoz, aki jászolban született. Rosszak vagyunk, de még nem vagyunk elveszve. Még van ünnepünk és van hangulatunk ...” Az ünnepi hangulathoz nem illő apró kis hír is megjelent az újságban. Idézzük: ,,Adóhátralékosok figyelmébe: Felhívjuk adóhátralékos olvasóinkat, hogy hát- ra'ékaikat igyekezzenek még ez évben befizetni, mert január 1-től már a jövő évi késedelmi kamatot is beszedik s azontúl a végrehajtási költséget is, míg aki az idén befizeti hátralékát, ezeket megtakaríthatja magának.” Egy másik rövid hír, amely már inkább illik az ünnephez: „Szegény gyermekek felruházása. A Szekszárdi Első Magyar Asztaltársaság ma délután négy órakor tartotta meg szép ünnepség keretében a szegény gyermekek felruházását. A humánus egyesület 22 gyermeket látott el téli meleg ruhával.” Milyen gondolatokkal köszöntötte fél évszázada a karácsonyt Tolna megye? A 12 oldalas Tolnamegyei Üjság minden oldalán olvasható karácsonyi híradás. A vezércikk központi gondolata a béke, a béke utáni vágyódás! Idézzük a cikk egy részletét: „Különös, megfejthetetlen talány az ember. Egyenként és egyénenként minden ember érzi és tudja, hiszi és vallja, hogy a földi élet ösz- szes javai között a legnagyobb a békesség. Nagyobb érték a vagyonnál, nagyobb a műveltségnél, nagyobb az egészségnél is, mert semmilyen javunkat nem élvezhetjük, semmilyen tehetségünket nem gyüimölcsöZtethet- jük, semmilyen munkánk eredményének nem örülhetünk békesség nélkül. És mégis mit látunk? Azt, hogy semmilyen javával és értékével nem bánik az ember oly könnyelműen, egyiket sem kockáztatja oly gyermekded nemtörődömséggel, mint éppen a békét. Soha az ember jobban el nem altatja a lelkiismeretét, mint amikor állandóan, hangosan, szinte rikoltóan a szájában hordja a békét, de nemcsak, hogy végső erejét meg nem feszíti a béke érdekében, hanem ellenkezőleg, erején fe- lü is mindent megkísérel, hogy a békét az ágyúk és bombák füstjébe fojtsa, a haromező vértől ázott sarába tiporja, a lövészárokba temesse. Az eget nem a béke galambjai, hanem az új vérözön hollói, a repülőgépek népesítik be. A magasságból nem angyalok, hanem halált hozó bombák szállnak le, s nem békét hirdetnek, hanem pusztulást és jajve- szíédfcedést... Béke nincs, csak az álmok honában.” S miközben a vezércikk szerzője a béke utáni vágyát fejtegeti, az újság 10. oldalán vastag betűs címmel szedve: „Szekszárd karácsonyi ajándéka: Meglesz a kaszárnya. Tizenötezer pengő államsegélyt kapott a város háztartása.” Idézzünk ebből a cikkből is néhány sort: „Szinte karácsonyi ajándék gyanánt érkezett a városhoz a honvédelmi minisztérium hivatalos értesítése, hogy a kincstár a kaszárnya- építés, a katonai gyakorlótér és a lövölde céljaira felajánlott városi telkeket alkalmasnak találta, azokat elfogadja és február hó 1-ig teljes joggal birtokba is kívánja venni.” Békésebb hangulatot árasztanák — de egyúttal hírül adják a nyomort az utókornak — azok a hírek, amelyek a jótékonykodásról számolnak be. Dunaföldvá- rott például az irgalmas nővérek közel 100 gyermeket ruháznak fel. A foátaszéki Vöröskereszt megajándékozza a szegény sorsú fiatalokat. Herceg Eszterházy Pál — sok tízezer hold birtokosa — élelmiszersegélyt nyújtott Dombóvár, Tamási, Döbrököz, Szakcs, Tengőd és Gyulakeszi rászorultjainak.” Negyvenkét esztendővel ezelőtt a Toln.amegyei Űj- ság belső vezércikke arra emlékezteti az olvasóit, hogy a XX. századnak első felében nyolc olyan karácsony volt, amelyéken dörögtek Európában a fegyverek, „s alig van olyan magyar család, amelynek ne jutott volna osztályrészül, hogy a karácsonyfa viasz- gyertyáinak fénye mellett távollévő hozzátartozókért imádkozzék és velük együtt mindazokért, akik a messze -kitolt gyepükön állanak mindannyiunk Édesanyja, a magyar -haza szolgálatában.” A lap 1943 karácsonyi száma vezércikkének címe: „Emberek karácsony nélkül, karácsony emberek nélkül”. Szólt a háború miatt távollevőkről, akiknek nem volt karácsonyük. A fronton teljesítettek szolgálatot. Megemlékezett azokról, akik életüket vesztették .a háborúban. De alkalmat talált a cikk szerzője arra is, hogy élesen támadja a nem vallásos embereket, az .ateista világnézetűéket. Szembetűnő, hogy a lapnak ez a száma mennyire a túlvilág, a vallás felé fordította a figyelmet. Talán a háború okozta nélkülözésről, a társadalmi ellentétekről, az értelmetlen véráldozatról akarta rövid időre elterelni a figyelmet...? Feltűnő, hogy az 1943. évi karácsonyi számban egyetlen olyan hír sincs, ami a jótékonysági tettekről szólna ... Nincs szó egyetlen földbirtokos, egyetlen egyházi szerv élelmiszer, vagy nu. haákci ójáról. 1944 karácsonyán Tolna megyében nem jelent meg egyetlen újság sem. Nem köszöntötte az ünnepet vezércikk, s nem volt adományozás, adakozás sem. Ez a karácsony valahogy mégis más volt. Alig egy hónappal előbb a második világháború frontja vonult át a megyén. S noha még nagy áldozat várt a megye lakosságára a háború miatt — a front tőlünk nem messze, Balaton—Székesfehérvár —Budapest térségében húzódott, és a németek 1945. januári és márciusi ellentámadása még érintette a megyét — de már mindenki érezte, közeleg a Világégés vége ... Talán ezen a karácsonyon sokkal kevesebb karácsonyfa volt, a gyertya is inkább az esti világításhoz, semmint ünnepi eseményhez kellett, mégis többen visszatértek azok közül, akiket egykor SAS-behívóval hívtak frontszolgálatra. K. BALOG JÁNOS
