Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-13 / 266. szám
1985. november 13. TOLNA \ _ rtÉPÜJSAG 3 Honismereti tanulmányút Csányoszróra, és Harkányba (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének szekszárdi klubvezetősége a városi pártbizottság támogatásával egynapos honismereti tanulmányutat szervezett — a Petőfi-brigád útján — Csányoszróra és Harkányba. A II. világháború hőseinek emlékét őrző létesítményeket megtekintve a résztvevők koszorúval és virággal rótták le kegyeletüket. Ezt követően megtekintették a régi idők emlékét őrző siklósi várat, ahol az idegenvezető ismertette a történelmi hátteret, szólt a múlt nagyjairól, a fontos történelmi dátumokról. Ezen az úton a város valamennyi általános iskolájának és középfokú oktatási intézményének képviselője részt vett azzal a céllal, hogy útiélmé- nyeiket tolmácsolják társaiknak. Ott volt a szekszárdi városi pártbizottság titkára is, Szajki László és Kovács Gy. Ernő, az antifasiszták és ellenállók szekszárdi klubjának vezetője, valamint a szövetség pécsi klubjának tagjai, Szalai József, az antifasiszták és ellenállók szövetsége Baranya megyei társbizottságának elnöke, Bogsch Istvánná, aki az egykori Petőfi partizánbrigád harcosa volt, s jelen voltak még Tito partizánegységének egykori harcosai is. Gyenes Anna Csányoszrón megkoszorúzták az emlékművet az egykori Petőfi partizán brigád harcosai Harkányban, a bolgár temető emlékművénél Szajki László helyezett el koszorút Negyvenesek Volt gimnáziumi osztálytársam elém tesz egy EKG vizsgálati lapot. Rajta a neve, I. S. személyi száma: 1 460911... Nézem a piros milliméterpapíron a szívdobbanásokat regisztráló kék vonalfutamokat. Nyugodt szakaszok, hegyes amplitúdójú kitérések, szabályos ritmusban. Nem találok rajta semmi különöset. Mutatja a fönti két görbe kiugró hegyeit és a megjegyzés rovatot: „stresszjelek”. „Nincs semmi baj öregem” — mondja. „Nem kell megijedni, ezek csak jelzések, figyelmeztetések. A mi korunkban szinte már természetesek. A gyógymód nagyon egyszerű: kicsit pihenni kellene, egészségesebben táplálkozni, többet tartózkodni friss levegőn, rendszeresen sportolni. Egyszerű ugye? Hajtunk megállás nélkül, néha bekapunk egy-két falatot, aztán este a vacsora meg a sör, és ugyan hol vehetünk a városban friss levegőt?! Másképp kellene élnünk, de nem hiszem, hogy mi, negyvenesek már tudunk másképpen élni. Pedig hányszor halljuk, ennek a korosztálynak a vállán nyugszik az ország sorsa, ez a beérkezettek generációja, a derékhad, az élete teljében levő sereg, a leginkább teljesítményre orientált korosztály. Valóban így kellene lenni?!” A múltkoriban a családi fényképek között böngésztem. Előkerült egy fotó — az ötvenes évek végén készülhetett. Rajta apám, anyám és a három gyerek. Apám annyi idős lehetett, mint most én. S mennyivel idősebbnek tűnik! Akkor már vagy tíz éve szürke öltönyben járt, nyakkendőt hordott, bizonyos volt abban, hogy abból a hivatali székből megy nyugdíjba, amelyen akkor ült. Negyvenéves korára az élet egyszerű, egyértelmű és átlátható lett számára. Egy fennsík viszonyait térképezte föl, de jól tudta, élete végéig már ez lesz a terepe. A mai negyvenesek még nem igazán az úgynevezett békeviselt nemzedék tagjai. Születésükkor még nem tűnt el a háború árnyéka, sokuk apja testi és lelki sérülésekkel érkezett a világégés csatamezőiről, összetörtén a hadifogságból, nem volt megfelelő táplálék... gyengébben fejlett, horpadt mellű gyerekek sorakoztak az iskolai tornaórákon, lebegő klottgatyában. Gyerekfejjel éppen csak beleremegtek ’56 földindulásába, kísérleti nyulai voltak az oktatás reformfolyamatainak, az úttörő és ifjúsági mozgalomnak. Ma már túl vannak a pályakezdés buktatóin, túl az első házasságon, túl az első sikereken és megaláztatásokon. Álmaikból tapasztalat lett: már nem reménykednek, hanem rafinált terveket eszeinek ki: mielőtt az asztalra csapnának, körülnéznek és megsimítják a lakkozott asztallapot: mielőtt közbekiabálnának, hogy „Kérem nem ebben egyeztünk meg, ez így nem igaz!”, elszámolnak tízig: mindent elsöprő lelkesedésük legfeljebb kitartó munkabírássá fékeződött. Ebből a generációból keveseknek adatott meg a vezetés megtisztelő feladata és kíméletlen felelőssége. Előttük jár a „fényes szelek nemzedéke”, akik gyakorta fölemlegetik, hogy ők bezzeg huszonévesen kerültek a közélet embert próbáló mélyvízébe, pedig úszni sem tudtak. A most negyvenesek jól úsznak. Több úszásnemet kipróbáltak, de a lábuk még mindig leér abban a medencében, ahová kiosztották számukra a bérieteket. Még nem halt ki mindegyikükből az egészséges becsvágy, de forog a gyomruk a talpnyalástól, a székféltő hatalom kicsinyes praktikáitól, az utánuk jövő nemzedék gátlástalan karrierizmusától. Különös harapófogó ez, szorít az előttünk járó hitüket dogmává merevítő demagógiája, és az utánuk érkezők öntelt magabiztossága. Hol van még az a fennsík? A mai negyvenesek ugyan megszerezték — legtöbbjük szülői segítséggel — jórészt lakótelepi lakásukat, s ráment vagy tíz év, míg a betonfalak között otthont teremtettek. Megszülettek a gyerekek, akik felnövőben vannak, mind jobban fölsrófolt igényekkel állnak eléjük. Megy még az öreg tragacs is —• amit 6—8 éve sikerült szerezni, szintén szülői támogatással —, de ideje volna azt is kicserélni, dehát erről álmodni se nagyon lehet. Lakáscserén kell gondolkodni, közben a szülők is nyugdíjba mentek, s ha nem is pénzbeli támogatást várnak, de találkozásokat, beszélgetéseket, hétvégi együttlétet, segítséget a kertben, a hivatali útvesztőkben, a konyha kimeszelésében, a savanyúság- eltevésben. Tán az utolsó lehetőség a pályamódosításra, tizenöt év tapasztalatainak hasznosítására valahol, talán, másutt. Űj közegben a pihenő szárnyak is meglendülhetnének még. De hát annyi minden köt, oly sok a visszahúzó erő. Negyvenévesen már nehezen mozdul az ember. Azt mondják, ez a generáció a társadalom derékhada. Vállán nyugszik népünk sorsa. Már nem ugrándozik, hanem tapasztalatai birtokában következetesen és kitartóan dolgozik. Véleményének már súlya van, csak beért ötleteit osztja meg, mérlegelt gondolatokat tesz közkinccsé. A „kívánság” rovatban a szárnyaló álmok körültekintő kis tervekké csökevényesed- tek, a „kiadás” rubrikába szerényebb energiák kerültek, a „bevételbe” jórészt csak pénzben kifejezhető tételek. A piros milliméterpapíron a szívritmust regisztráló kék vonalfutamok stresszjeleket mutatnak. Pedig húsz évük van a nyugdíjig. Több, mint amit eddig munkában töltöttek. Nem mindegy, hogyan telik el ez a két évtized. Sem nekik, sem az országnak. TANDI LAJOS Munkáshétköznapok Tamásiban (I.) Vidéki „gyarmatok” új megközelítésben Szakembergárda nélkül nincs előrelépés Az Orion volt az első a hatvanas évek végén, amely Tamásiban létesített gyárat Az utóbbi években már űj, korszerű az Orion gépeket is kapott A szép idő sétáló kedvűvé tette a munkába indulókat. A lányok csivitelnek a siófoki út melletti gyalogjárdán. Az Orion tamási gyáregységének kliinkertéglás portája aztán beszippantja őket, hogy megkezdjék a délutáni műszakot. Tamásiban az ipartelepítés az Orionnal kezdődött. Az iparnegyed szélén — akkor még zöld mező — épült fel a hatvanas évek köze- pén-végén a gyártelep, hogy munkahelyet biztosítson az egyre sürgetőbben és türelmetlenül és munkát követelő asszonyoknak. Olyan munkát, melyet könnyen lehet elsajátítani, kevés szakismeretet igényel, de azért a lehetőségét adja a munkásélet kezdetének. A gyár létesítésekor még a kvalifikált szakembereket is Budapestről „telepítették” Tamásiba. A város — akkor még nagyközség — gondoskodott a letelepítés zavartalanságáról: lakással, óvodával ... és fogadókészséggel. Tamásiban mindig szívesen fogadták az idegeneket. Az ide települő szakemberek könnyen beilleszkedtek, a helyiék fogadókészsége könnyítette ezt. Mára kiépült az iparnegyed a siófoki út mellett. Megerősödött a TA—LUX ipari szövetkezet, a VEGYÉPSZER pedig jó boltot csinált azzal, hogy megvásárolta a valamikori gépjavítót. Egyébiránt a város is jó üzletet kötött akkor, amikor azt a dinamikusan fejlődő nagyvállalatot „beengedte”. A sort a PÁVA ruhagyár zárja, vagyis ez a cég települt utoljára, öt éve a városba, hogy a még munkalehetőséget kérő lányoknasszo- nyok is elfoglaltságot találjanak. Ha tovább vizsgáljuk Tamási iparát, akkor természetesen szót kell ejtenünk még arról a 10 másik egységről, amelyek jelentős szerepet visznek a város életében. A 2330 fős ipari munkásság jelentős részét az előbb említett „nagyabb” üzemek foglalkoztatják. A tejüzem, a téglagyár, a gabonaforgalmi, a költségvetési üzem, a KÖZGÉP, a víz- és csatornamű, a sütőipar, a lakáskarbantartó, a TÁÉV leányvállalata, az iparszerkezet változatosságát adja. A munka- lehetőség, az üzemek termelési értéke miatt a városra 1985-ben azt mondhatjuk: ipartelepülés. — Szerencsés iparszerkezet alakult . ki Tamásiban — mondja Fiath Attila, a városi pártbizottság első titkára. — Munkát talál itt szinte mindenféle foglalkozást űző ember. Vannak kvalifikált tudást kívánó és egyszerű betanított munkát kínáló munkahelyek. A vidéki ipartelepítés velejárója, hogy gyáregységek, telepek, üzemek jöttek létre. Ezeknek az egységeknek a központja többnyire a fővárosiban van, vagy az ország más nagyvárosában, önálló ipar szinte nem alakult ki. Ez jellemző különösen Tolna megyére, ez esetben Tamásira, szinte teljes egészében. A munkaalkalmakra váró települések akkor nem vizsgálták, hogy ennek a ténynek óriási hátránya is van, mert abban az időszakban égetően szükség volt a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerő lekötésére. Szociális kérdésként, foglalkoztatási problémaként kezelték az ügyet. Abban a helyzetben minden, még nem iparosodott terület az ördöggel is cimboráit volna, hogy munkaalkalmat teremtsen. Később, évek vagy évtizedek múltán derült ki, hogy a nagyvállalatok busásan megfizettették ezekkel a településekkel és az ott élőikkel a beruházás — amit többnyire állami támogatásként kaptak — költségeit. A vidéki gyáregységeiket gyarmatként tartották. A vállalati központ kiselejtezett gépeit kapták, alkatrészgyártásra, vagyis kiszolgálásra kárhoztatták és a fizetéseket is jóval alacsonyabb szinten állapították meg, mint a központban. Ezéktől nem mentesek a Tamásiban lévő üzemek sem. Az természetes, hogy magát a gyáregységet mindegyik üzemnél másképp kell vizsgálni, de a kezdetekben a vállalati hierarchiában a peremre szorultak. Ez ellen addig semmit sem lehetett tenni, míg a vidéki szakmunkásképzés nem nőtt fel, mert mint az Orion esetében is, Budapestről kellett hozni még a szakmunkásakat is. A szakmunkásképzés intenzív -beindulása is erre az időszakra tehető. Csak ennek is volt — van — árnyoldala. A szekszárdi 505-ös szakmunkásképző intézetet fejlesztették fel, a vidékiek — Tamási, Dombóvár, Bonyihád — tálán most. a nyolcvanas évek közepén- végén kapják meg az anyagi segítséget és rangot, ami képessé teszi őket a vállalati igények kielégítésére. Ma már más megközelítésben kell vizsgálnunk a gyáregységek helyzetét is. Az Orionban erről Lakatos Gyula főmérnökkel és Horváth András személyzeti osztály- vezetővel váltottunk szót. — Hosszú ideig alkatrészeket gyártottunk. Olyan feladatok voltak ezek, amelyek nem kívántak különös szaktudást. A környező községeikből bejáró parasztasz- szonyók könnyedén betanultak a munkába — mondja a főmérnök. — 1980-ban jutottunk el arra a szintre, hogy önálló gyártmányt készíthettünk. Ez volt az autóbusz rádió erősítő. •* És ez már új helyzetet is jelentett a gyárban. Annak ellenére, hogy az Orion Tamási Gyára még mindig nincs az önállóságnak azon fókán, amelyet joggal elvárunk manapság. Az igaz, hogy a nagyvállalat szerkezete, a tömeggyártás nem teszi lehetővé az önálló termékszerkezetet, az anyaggazdálkodást, a bérgazdálkodást... Nagy mennyiségű alkatrészre van szüksége a vállalatnak és ezt a gyáregységeiben kell elkészíttetni. Ennék ellenére a gyár rendelkezik saját műszaki gárdával, szakmunkásgárdával, vagyis összehasonlíthatatlanul jobb a helyzetük, mint évekkel ezelőtt. Nagy lépésnek számít, -hogy szánté gazdái ma már a trafógyártásnak, vagyis -az önállóság kezdetén áll a gyár. Könnyebb helyzetben van a városban a Vegyépszer: ma már képesek lennének leszakadni a -központról. Kialakultak azok a szervezetek, amelyek szükségesek az önálló munkavállaláshoz, a piachoz való igazodáshoz. Helyzetük azonban egyedinek mondható, hiszen a nagyvállalat termékszerkezete is olyan, hogy erre lehetőséget tudott teremteni. Ebben azonban nagy szerepet vállaltak a tamási gyár dolgozói is... — folytatjuk — Hazafi József Gottvald Károly Száz szakmunkástanulót „foglalkoztat” a Vegyépszer
