Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

1985. november 1. io Képújság Szergej Jeszenyin: ßobil meg o Cimbora Ezt az elbeszélést Katyusa nővéremnek ajánlom / Georgi Szpaszov: Rejtély Összetalálkoztam Petrov - val. Üdvözöltük egymást, az­tán megkérdezte: — Átadtad Ivanovnak? — Mit? — kérdeztem vissza. — Nagyon jól tudod, ne játszd meg magad. Amit Sarkov részére kellett át­adnia ... — Ja, igen... — bólin­tottam, bár semmit nem értettem, de reméltem, hogy minden megvilágoso­dik. Am semmi nem világoso­dott meg. Pedig sokat töp­rengtem rajta. Sehogy sem tudtam visz- szaemlékezni, mit adott át nekem Petrov, és mit kel­lett átadnom Ivanovnak. Elhatároztam, hogy utá­na járok, összetalálkoztam Ivanovval. — Remélem, átadtad ...? — kérdeztem tőle. — Mit? — nézett rám ér­tetlenül. — Mit, mit...! — mér­gelődtem, — Ne tetesd ma­gad, jól tudod te azt. Amit én kaptam Petrovtól, át­adtam neked, hogy átadd Sarkovnak! — Ja, persze/ — mondta Ivanov, bár látszólag sem­mit sem értett. Néhány nap múlva ta­lálkoztam Sarkovval. — Köszönöm, barátom! Megkaptam Ivanovtól.. . — kiáltott örömmel. — nagyon jót tettél nekem. Add át az üdvözletemet Petr óvnak! Három éjszaka nem alud­tam: gyötört a kérdés, mit kaptam, és mit adtam át? Fordította: ANTALFY ISTVÁN Az öreg Bobil a falu végén lakott. Bobilnak saját viskó­ja meg egy kutyája volt. Ké- regetni járt, karéj kenyere­ket koldult össze — úgy ten­gette életét. Sohasem vált el a kutyájától, amelynek na­gyon kedves neve volt: Cim­bora. Elindul Bobil a falu­ban, kopog az ablakokon, a Cimbora meg mellette áll. és csóválja a ifarkát. Mintha a maga alamizsnáját várná. Azt mondják az emberek Bobilnak: ,.Kergesd el a ku­tyádat, 'Bobil, 'hisz neked, magadnak sincs betévő fala­tod ...” Bobil szomorú szem­mel tekint rájuk — egy szót se szól. Odakiált a Cimborá­nak, elmegy az ablaktól és nem fogadja el a karéj ke­nyereit. Mogorva volt Bobil, csak ritkán elegyedett szóba va­lakivel. Beáll a tél, dühös hóvihar tombol, a talaj menti szél nagy kupacokat fúj, söpör össze. Megy, megy Bobil a hóku­pacokon, 'botjára támaszko­dik, portáról portára vergő­dik, a Cimbora meg ott buk­dácsol mellette. Odasimul Böbilhoz, és időnként ked­vesen az arcába néz, és mintha azt akarná mondani: „Nem kellünk mi senkinek, se te, se én, minket nem me­legít fel senki sem, egyek vagyunk egymással.” Bobil ránéz a kutyájára, és — mint­ha kitalálná, mit gondol — csendesen, halkan azt mond­ja: — Csak te ne hagyj el en­gem, öreget, Cimbora! Addig lépdel Bobil a ku­tyával, amíg elvánszorog a viskójáig; a viskó fűtetlen, roskatag. Benéz a kemence­lyukba, kotorász a szegletek­ben, de tüzelő nincs — egy hasábnyi sem. Ránéz Bobil a Cimborára, az meg csak áll, és várja, mit mond a gazda. Bobil meg gyöngéd kedves­séggel azt mondja: — Befoglak a szánkóba. Cimbora, megyünk az erdőbe, szedünk egy csomó rozsét, gallyat, hazahozzuk, befűtjük a házat, és megmelegszünk a padkán. Befogja Bobil a Cimborát a szánkóba, rozséit, gallyat visz haza, befűt a kemencé­be, átöleli, simogatja a Cim­borát. Elgondolkozik a pad­kán, kezdi felidézni a múltat. Beszél az öreg az életéről a Cimborának, szomorú mesét mond róla, amikor pedig be­fejezi. fájón teszi hozzá: — Nem felelsz semmit. Cimbora, egy szót se szólsz, de az a szürke szemed okos... Tudom, tudom ... te mindent értesz... A förgeteg belefáradt a sí­rásba. Ritkultak a hóviharok, csengve hulltak a tetőről a cseppek. Olvad a hó, meg­apad. Látja Bobil: elmegy a tél, látja — és így beszél a Cim­borához. — Tavasszal jobbra fordul az életünk, Cimbora. Melegen sütött a szép na­pocska, és máris futottak — csobogó patakocskák. Nézi Bobil a kis ablakból: már megfeketedett a föld az ablak alatt. íMegduzzadtak a rügyek a fákon, áradt belőlük a ta- vaszillat. Csak 'hát becsapta Bobilt a kora, csak hát ki- ibabrált az öreggel a tavasz' latyak. Meg-megroggyant a lába. köhögés fojtogatta a mellét, nyilallott és fájt a dereka, a szeme pedig egészen elhomá­lyosult. .Elolvadt a hó. Felszáradt a föld. A kis ablak alatt kirü­gyezett a fehér fűz. Csak hát az öreg ritkábban jár ki a házból. Fekszik a polcágyon, nem tud lemászni. Nagy nehezen mégis le­mászik Bobil, lemászik, kö­högni kezd, elszomorodik. — Korán jósolgattunk an­nak idején, Cimbora — mondja a kutyának. — Ügy látszik, nemsokára meghalok, csak hát semmi kedvem sincs meghalni, itt hagyni téged. Beteg lett Bobil. nem kél fel, nem mászik le többé, a Cimbora meg el nem mozdul a polcágy mellől; érzi az öreg: közeledik a halál, érzi, átöleli a Cimborát, átöleli, közben keservesen sír. — Kire hagyjalak, Cimbo­ra? Az emberek mind idege­nek. Mi együtt éldegéltünk... együtt éltük le az egész éle­tünket. Isten veled, kedves Cimborám, érzem, hogy kö­zel a 'halálom, a mellemben lassan kihűl a pára. Isten veled... De járj el a sírom­hoz, ne felejtsd el öreg ba­rátodat 1... Bobil átölelte a Cimbora nyakát, erősen a szívéhez szorította a kutyát, megre­megett — és elszállt belőle a lélek. 'Bobil ott fekszik holtan az ágyon. A Cimbora mindjárt tudta, hogy meghalt a gaz­dája. Egyik sarokból a má­sikba járkál a Cimbora — járkál és búsul. Odamegy a halotthoz, megszagolja — megszagolja, és panaszosan íelvonft. Az emberek azt beszélték egymás között: ugyan miért nem jár ki Bobil? Abban ál­lapodtak meg, hogy elmennek hozzá; ahogy meglátták, hát- rahőköltek. Bobil holtan fek­szik a polcágyon, a házban hullabűz terjeng. Az ágyon ott ül a kutya, ül és búsla­kodik. Az emberék fogták a halot­tat, elvitték, megmosták, ko­porsóba tették, a kutya meg él nem mozdult a halottól. Elindultak a holttal a temp­lomba, a Cimbora mellettük haladt. Kergetik a kutyát a templom mellől, 'kergetik, — nem akarják beengedni a templomba. A Cimbora erő­nek erejével be akart menni, ide-oda ugrál a templomtor- n'ácon, feUfelvonít, a bánat­tól meg az éhségtől alig tá­molyog. Kivitték a halottat a te­metőbe, kivitték — elásták a földbe. Meghalt Bobil, aki nem kellett senkinek, nem is siratta meg senki. Vonít a Cimbora a síron, vonít, és lábával kaparja a földet. Elő akarja ásni öreg barátját, előásni — és mellé­je feküdni. A kutya nem megy le a sírról, nem eszik, búsul. A Cimborát elhagyta az ereje, nem áll fel, nem is tud felállni. Nézi a sírt, pa­naszosan nézi, nyöszörög. Kaparni akarná a földet, csak hát nem tudja fel­emelni a lábát. Elszorul a szíve ... remegés futott végig a hátán, léhajtotta a fejét, le­hajtotta, csendesen megre­megett ... és meghalt a síron a Cimbora . .. Suttogni kezdtek a síron a kis virágok, csodás mesét suttogták a barátságról a kis madaraknak. Egy kakukk repült a sírhoz, és rászállt egy szomorúnyírfára. Ott ült a 'kakukk a sír fölött, szo- morkodott, és panaszosan kakukkolt. MAKAI IMRE fordítása Azonos nyelven, több szólamban Magyarország elhelyezke­dése Európa közepén, az itt átfutó kereskedelmi (nem­egyszer hadi) utak kereszte­ződésében, az utóbbi egy­másfél évszázadban egy szempontból bizonyosan elő­nyös volt az ország számára. A jelentősebb európai zenei központok muzsikusai a 18. század második felében kez­dődő és a 19. század végére megélénkült utazásaik során gyakran eljutottak hazánkba, sőt nem ritkán itt telepedtek le hosszabb időre, megtalál­va nálunk megélhetésük le­hetőségét, a művészetüket megecsülő mecenatúrát és közönséget. A századforduló éveiben Bécs és Szentpéter­vár, Prága és Milánó s a földrész számos országa, nagyvárosa között állandósult a legkiválóbb zeneművészek látogatása. Az állandóan utazó muzsikusok, alkotók és előadók szinte el sem kerül­hették Magyarországot, amely a maga pezsgő zenei életével egyre inkább ebben a vonatkozásán Európa egyik centrumává vált. Magyarország kezdettől fogva beletartozott Európa vérkeringésébe, zenei élete egyfajta keresztmetszete volt mindig a világban folyó áramlatoknak. A hagyomány persze, ma is kötelez, s valamiképp meg­határozója zenekultúránknak. A lehetőségék, a közelben koncertező mvészek meghí­vása, Magyarország útbaej- tése, még a nem éppen köny- nyű gazdasági körülmények között is adottak. Hazánkban a második világháború után, az elmúlt negyven esztendő során a tradíciókat folytató, azokat 'bővítő aktív „vendég- járás” honosodott meg. A fő­városi hangversenyeknek pél­dául évente közel 15—20 szá­zalékán lépnek fel külföldi művészek. Közöttük jó né­hány vissza-visszaitérő mu­zsikus található. Nemegyszer megfordult nálunk többek között Dávid Ojsztrah és Arthur Rubinstein, Dmitrij Sosztakovics és Pablo Casals, Yéhudi Menuhin és Igor Markavics. Első nagy sike­reinek egyikét nálunk aratta Emil Gilelsz, és gyakran visz- szatérő vendégünk Szvjatosz- láv Richter. Egy-egy európai turné során jutott el hozzánk immár harmadszor Leonard Bernstein, s ugyanilyen tur­nék alkalmából utaztak át hazánkon, s adtak hangver­senyt fővárosunkban az el­múlt években a New York-i Filharmonikusok, a Lenin- grádi Filharmonikusok, a Bécsi Filharmonikusok, az Amslterdami Concertgebow Zenekara, a Londoni Szimfo­nikusok, illetve Európa csak­nem valamennyi, s a nagy­világ jó néhány jelentős nagy­zenekara és kamaraegyütte­se. Nem jelentéktelen azoknak a művészeknek a száma, akik budapesti zenei hangverse­nyek résztvevőiként, vagy a Zsűri tagjaiként étkeztek Ma­gyarországra. A fiatal muzsi­kusok. akik az idén huszon- harmadszor megrendezett budapesti vetélkedő valame­lyikén részt vettek, gyakran innen indultak a világhír felé. Itt tűnt fel többek kö­zött Lazarij Benmann, Liu- Shi-Kun, az Amadeus-vonós- n égy es, Ralffael Orozco, és még sokan mások. Nálunk rendeztek először a világon nemzetközi televíziós kar­mesterversenyt, s az első rendezvény győztese, Koba- yasihi Ken Ióh'iro nevét az­óta szerte a világban megis­merték. Versenyeink győz­tesei, díjazottjai természete­sen szintén vissza-vissza térő vendégei a magyar zenei életnek. Jó egy évtizeddel ezelőtt külön figyelmet érdemlő kez­deményezés született a hazai zenekultúra terén, amelynek révén Magyarország is be­kapcsolódott a kortárs zenét propagáló, támogató országok tevékenységébe. Az 1974-ben életre hívott Korunk zenéje mozgalom az ősszel induló óvad eleji néhány napra a legújabb zenei irányzatok alkotásait hivatott reflektor- fénybe állítani. Kartárs mu­zsikát természetesen koráb­ban is játszottak, s évad köz­ben is műsorra tűzték elő­adóink. A Korunk zenéje hangversenyei keretében azonban — mint Európa né­hány jelentős modern zenei műhelyében — koncentrált figyelem irányul századunk egy-egy kimagasló, élő zene­szerzőjére, illetve néhány, a legutóbbi időben született, rendszerint hazai kompozí­cióra. A mozgalom keretében korunk nagy alkotói közül többek között Luigi Nono, 'Iannis Xenakis, Luciano Berio, Witold Lutoslawski, Karlheinz Stoekhausen volt az évek során hazánk ven­dége, akik önálló szerzői es­ten mutatkoztak be. A 'magyar zenei életnek nélkülözhetetlen résztvevői a nagy világjáró művészek. Közreműködésük, valamint a magyar művészek külföldi vendégszereplései állandó mozgásban tartják zenei vér­keringésünket, biztosítják Je­lenlétünket a világ zenekul­túrájának mozgalmas áram­latában. Sz. Gy. A győzelem emlékműve Goriban Elbundzsa Anxasukeli alkotása (1970) Hídverők 1984. október 18-án volt negyven esztendeje annak, hogy a város felszabadulását követően egy héttel Kolozs­várott megjelent a Világos­ság, a romániai Magyar Népi Szövetség napilapja. A lap első főszerkesztője az ismert kitűnő író és publicista, Balogh Edgár volt. A lapban 1944 és 1946 között megje­lent cikkeinek gyűjteményét a Hídverők Erdélyben című kötetben jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. A cik­kek egy darabka történelmet tükröznek. Beszámolót ad­nak arról a folyamatról, amelynek során az Erdélyben élő magyarok és románok legjobbjai a demokratikus kibontakozás útján megpró­bálták túltenni magukat a mindkét részről joggal egy­más szemére vethető sérel­mek meddő felhánytorgatá- sán, s minden erőfeszítésük­kel egy új, egymás kölcsönös tiszteletén és megbecsülésén alapuló közszeUem kialakítá­sán fáradoztak. Balogh Edgár Kelet-európai körkép című cikkében 1945 májusában így ír erről: „Erdély balsorsa mindig két egymásnak ugratott, s egyformán kizsákmányolt gyarmati nép tragédiája volt, s ez a két nép messze Erdély határán túl, a Fekete-tenger­től a Lajtáig gyűlölte egy­mást, vagy szövetkezett kö­zös szabadságharcra elnyo­mói ellen. Erdély a románoké is, a magyaroké is, és ami­kor rendezzük végre sorain­kat, úgy kell vizsgáznunk, hogy az eredmény a Duna- torkolattól a dévényi kapuig áldás-békesség legyen. Erre figyelmeztet mindnyájunkat mindkét nyelven Groza Pé­ter, Románia felelős minisz­terelnöke.” ' Grozáról sok helyütt és nagy elismeréssel nyilatkozik, mint aki 'különösen sokat tett a román és magyar nép ba­rátságának megszilárdítá­sáért. „Kelet-európai kite­kintésű román politikus volt, mondja róla —, aki népével a .második világháborút kö­vető sorsfordulatában túlte­kintett a határokon, a nem­csak szovjet—román, hanem román—'magyar viszonylat­ban is különleges történelmi hivatást látott a népek együttélése, testvérisége szol­gálatában. Dr. Petru Groza, mint a Hunyad megyei mó- cok Ekés Frontjának ismert vezetője, a kommunisták antifasiszta harcára támasz­kodva fejtette ki népfront- poditikáját. Életpályája a szocializmus felé nyitott népi demokrácia forradalmi kor­szakának az egész Duna- völgyére kiható jelképe és meghatározója lett.” Balogh Edgár cikkeiben sokat és visszatérően foglal­kozik a Magyar Népi Szövet­séggel, amelynek alelnöki tisztét töltötte be: „Nem is annyira a határok történelmi alakulása, mint inkább a sajátos népi megosztód ás Er­délyben okozza, hogy a sza­bad és független Románia nem lelhet tisztán nemzeti ál­laim, — írja — mert közel kéfimilliónyi magyar nemze­tiségű állampolgára van, s igaz az is, hogy ez a kétmilli- ónyi magyar lakosság kívül rekedt saját nemzeti államán. Ezek a néprajzi és történelmi tények a múltban nemegy­szer nemzeti ellentétek kivál­tására, háborúkra adtak al­kalmat az imperialistáknak, nyomorba és szolgaságba ta­szítván mind a két népet.. Haladó demokráciánk ma úgy oldja meg az erdélyi nemzetiségi kérdés gordiuszi csomóját, hogy a Magyar Népi Szövetség átfogó gazda­sági, politikai és kulturális szervezetében nemzetiségi keretet biztosít Románia magyarságának a különleges helyzetből adódó demokrati­kus feladatok betöltésére.” A cikkgyűjtemény Erdély történelmének csak egy rö­vidke, — ámbár rendkívül fontos, mondhatni: sorsdöntő — szakaszát tükrözi, mégis hézagpótló, mert megismer­hetjük belőle a két nép együttélésének újrakezdését, megújulását. GÁTI ISTVÁN Galaktioo Tabidze: Saséi forog Szél forog, szél forog, szél forog, szanaszét szállnak a levelek... Hajlongnak ligetek, fasorok; hol lehetsz, hol lehetsz, hol lehetsz? Hogy esik, havazik, havazik, nem lelem sehol a nyomaid! Arcod űz, jár velem, jön velem: mindenhol, mindenkor, mindenen! Bút, ködöt szitálnak távolok. Szél pörög, szél forog, hánytorog...! TAN DÓRI DEZSŐ fordítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents