Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-07 / 262. szám
1985. november 1. Képújság 11 Elvek és alkotások Beszélgetés Kiss István szobrászművésszel ) Kiss István: Lenin szobra Hagyomány és jelenkor a szovjet festészetben Kiss István több mint har minc éve van a pályán, számos köztéri művét állították fel az ország különböző városaiban. Legismertebbek a Dózsa-emlékmű, a Tanácsköztársasági emlékmű a budapesti Dózsa György úton, és a Centenáriumi emlékmű a Margitszigeten. 1956-ban és 1962-ben Munkácsy-díjat kapott, 1966-iban, a Gellérthegyi emlékparkban felállított Múlt és jelen című domborművéért a főváros Pro Arte díját nyerte el. 1968-ban SZOT-díjat kapott, 1970-ben Kossuflh-díjjal tüntették ki; 1975 óta érdemes művész, 1981-től a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze cím birtokosa. Nyolc éve a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke. Köztéri szobrászként, kiállító művészként, felelős tisztség viselőiéként aligha kerülheti meg a mai magyar művészet fontos kérdéseit: a művészet és a közönség, a hagyomány és az újítás viszonyában felfedezhető problémákat, s a megoldási kísérletek során elért sikereket Nem feledkezhet meg arról, hogy noha szándékaink szerint a művészet mindenkié, ez az elv csak lassan, ellentmondásos folyamatok eredményeként válhat igazán gyakorlattá. 1977-iben, a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállításán szokatlan módját választotta annak, hogy véleményt mondjon a fenti kérdésekben. A tárlatot a Tungsram Rt. egyik munkása nyitotta meg. — Számomra természetes volt ez — emlékszik —, noha mások számára sajnos ma is szokatlannak tűnik e gesztus. Azt mondjuk, a kultúra köztulajdon, s rengeteg intézmény „ad” is kultúrát, noha az lenne a fontos, hogy a címzettek ne csak vendégek, hanem valódi résztvevők legyenek. A kultúrát nem egy szűk kör privilégiumának tartom, hanem általános embert jognak s követelménynek is. Természetesen azzal együtt, hogy mindenkinek erőifeszítéseket kell tennie azért, hogy valóban az legyen. Meg kell mondanom, hogy ez az 1977-es gesztus művészkörökben nem volt túl népszerű, inkább megrökönyödést váltott ki, noha az a munkás legalább olyan érdékes dolgokat mondhatott, mint egy politikus. — Az ön legutóbbi kiállítását a Képzőművészeti Világhét alkalmából ugyanott rendezték, ahol a gyűjteményes kiállítását megnyitó munkás dolgozik. A katalógusban a következő mottó olvasható: A népről a népért érthetően. A korábbi években e gondolat jegyében sokan vállalkoztak arra is, hogy üzemi művelődési házakban állítsanak ki, mostanában azonban mintha kisebb lenne a művészek érdeklődése ... — Manapság rettentően sok a kiállítás — de nem is ez a legnagyobb baji, hanem az, hogy sok helyen kipipálandó feladatként rendezik meg a tárlatot. A vállalkozó kedv csökkenése azt is jelenti, hogy kevesebb a színvonaltalan produkció. Faluhelyen például, ahol a kiállítás ritka, majdnem olyan szerepe van, mint egy köztéri szoibornak, rettentően fontos, hogy a megjelenő mű értékes legyen. — A vállalkozó kedv csökkenése nem jelenti tehát egyben a közönség érdeklődésének csökkenését is a művészet iránt? — Különböző értelmiségi körökben divatos ma az ország, a nép kultúráját rop, pant alacsony színvonalúnak minősíteni. A vizuális kultúrát illetően: a második világháború előtt aligha volt huszonötezer ember, aki egyáltalán tudott a vizuális művészet létéről. Pedagógusok, az értelmiség egy része, szűk elit kör. Ma a képzőművészet jelenségei több millió embert foglalkoztatnak Az óriási számokkal persze bizonyos zavarok is együtt járnak, a minőséget illetően is. A vizuális műveltség régen sokkal alacsonyabb színvonalú volt, de ezzel a kutya sem törődött. Személyes példa a következő: egy város lakói harcot indítottak azért, hogy hol állítsák fel egyik szobromat — ez mindenképpen a tömeges érdeklődés bizonyítéka. — Mi hát a kétségtelenül meglévő értékzavarok, illetve bizonyos értékek iránti közöny oka? — Az érdeklődés állandóan mozgásban van. Nagyon fontos, hogy mi művészek, felelős szakemberek mit biztosítunk a közönségnek. Kétségtelenül igen nagy hiba volt, hogy az oktatásban a humán műveltség háttérbe szorult, hogy elfelejtettük, a korszerű munkakultúrához nélkülözhetetlen a magas színvonalú általános műveltség, a kulturális viszonylatok, a közösséghez és a hagyományokhoz való tartozás fel- ismertetése. — A közönség körében tapasztalható zavarokat kétségtelenül fokozza a szakmán belüli értékzavar. — Világszerte tapasztalható az értékzavar, a legdrámaibb következményekkel egyelőre a legfejlettebb ipari országokban fenyeget. A Földön eddig ismeretlen mértéket öltöttek az emberiség problémái, s ellenhatásként bizonyos tendenciák az emberi jogokat olyan általános jogokként deklarálják, amelyek függetlenek az adott helyzettől, közösségtől. Néhány művészeti irányzat is e tendenciákkal rokon, kérdés azonban, hogy a válság- jelenségek felmutatása önmagában milyen hatást eredményez. Itt válik döntővé a művészetpolitika szerepe, amelynek mindig orientálnia kell. Természetesen nem adminisztratív eszközökről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet az igazi mecénások a művészet történetében mindig betöltötték. A művészet humánus irányultságú befolyásolása a mecénás kötelezettsége. — Ehhez azonban a jó szándékon kívül igen sok pénzre is szükség van. — A pénzszűke mostanában valóban nehézzé teszi az orientálást. A társadalmi mecenatúra valódi formáit kellene megtalálni, támogatni a vállalatok, helyi tanácsok ilyen irányú kezdeményezéseit, például a kulturális beruházásokhoz kapcsolódó adókedvezménnyel. — ön nem fest túl rózsás képet a képzőművészet helyzetéről. Inkább reményekről, lehetőségekről mint bizonyosságokról beszél a jövőt illetően. — Ostobaság lenne szépíteni a képet. A művészet problémái mögött nem elsősorban a művészek egzisztenciális gondjai rejtőznek, hanem általános érdekű kérdések. Kihasználatlan energiákról van szó, amelyek segítségével szebbé varázsolhatnánk 'környezetünket. Ha a művész érzi, hogy értelmes feladatok elé állítják őt, közösségi felelősség részeseként dolgozik. Ha nem látja a perspektívákat, óhatatlanul az elidegenedés veszélyei fenyegetik. A problémák felsorolásánál nem lehet emlí- tetlenül hagyni a művészet és a közönség közötti láncszemeket, például a tömegtájékoztatást sem. A valós értékrendszer kialakításában, az igények és a készségek tudatosításában az objektív, tárgyilagos tájékoztatás segíthet, s nem az olyan — s erre sok példát hozhatnánk a tévétől a napilapokig —, amely érdeklődésének középpontjában a különös, a meglepő, a sokkoló áll. A vizuális kultúrát nem rétegproblémaként kellene kezelni, hiszen „rétegműsorokban” a magyar falukép, a városépítés például a legszélesebb körben érdekes. — Milyen irányban sejlik a kibontakozás lehetősége? — A művészet iránti érdeklődés potenciálisan hallatlanul nagy, a művészek szellemi kapacitása potenciálisan igen jelentős. A szakadékot egy módon lehet átlépni: ha létrejön a valóságos feladatrendszert kidolgozó mecenatúra. Biztató jelek utalnak a változásra, de ha a rendszer maga nem jön létre, ha nincs előrelépés, akkor nem stagnálás, hanem visszaesés következik be. Elnnék pedig végső soron a magyar kultúra egésze issza meg a levét. Hiszen nem csupán a képzőművészet helyzetről, lehetőségeiről van szó, hanem arról: ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, nem elég az új autó. A minőségi életforma kialakítása — azt hiszem, ez a legfontosabb. P. Szabó Ernő A Szovjet Kultúra napjai alkalmából a moszkvai Tretyakov képtár, a kujbisevi Szépművészeti Múzeum és a Szovjetunió Kulturális Mi- nisztértuma anyagából állítottak ki igényes válogatást a Szépművészeti Múzeumban. A realizmus változásait, a hagyomány és újítás szerepét érzékeltetik a rendezők az elmúlt másfél száz év orosz festészetében. A realizmus olyan kiemelkedő mesterei, mint Verescsagin, a tengerfestő Ajvazovszkij, vagy a Munkácsy Mihállyal egy időben működő, nagy lélegzetű történelmi pannókat festő Szurikov képein az orosz föld és nép jellegzetességei kaptak ihletett hangot. A hagyományok ereje és a modernség előrevivő lendülete küzdött egymással a századvégen a hatalmas ország képzőművészetében is. A művészeti irányzatok és csoportosulások színes tablójából az 1871-ben alapított Vándorkiállítási Társaság tagjainak képei tűnnek ki új, a valóságot kritikusan mérlegelő szemléletükkel. Fő műfajuk a népi életkép volt, ezeken az orosz kisemberek hétköznapjait ábrázolták (Makovszkij, Szavranov, Levitán). Az orosz tájak költői szépségének érzékeltetésére friss hangot találtak. A XIX. század végének és a XX. század elejének festészete is tükrözi azt a válsághangulatot, melyet az orosz társadalom a nagy októberi forradalmat megelőzően átélt. Az 1903-ban megalakult „Orosz Művészek Szövetségének” tagjai voltak a zászlóvivők. Kokorin, Tu- zsanszkij, Vinogradov képeiken a VándorkiálHtási Társaság hagyományát folytatták, de az európai fejlődést is vigyázták. Ok voltak az orosz impresszionisták. Munkásságuk a helyi hagyományba ágyazódik. Műveiket széles, szabad ecset járás, lírai- ság, életöröm jellemzi. A polgárság kritikája fesitői metaforákban kapott hangot. A frandaországi művészeti forrongások az 1910-ben alapított Káró Bubi társaság képein követhetők leginkább a íuturizmus és a fauvizmus formajegyeivel, kompozíciós sémáival, színdinamizmusával. Koncsalovszkij, Rosano- va, Menykov első világháború előtt készült képei már témaválasztásukkal is az új, technicista korszak hírnökei. Koncsalovszkij Cadiza rózsaszín színálmaival a szürrealizmus közeledésére is utal. A nagy Októberi forradalom felrázta a művészek alkotó energiáit. Festők kezükben fegyverrel is küzdöttek az új célokért, de a plakátok, transzparensek nyelvén is szolgálták az új társadalom felépítését. Először absztrakt eszközökkel, majd a monumentális propaganda lenini elvének meghirdetése után a megújult realizmus tartalmi — forradalmi megoldásaival ábrázolták az ország életében végbement nagy változást. A dokumentumszerű hűség, a forradalmi pátosz és az orosz realista hagyomány egybefonódása jellemzi a korszak java alkotásait, a szovjet hősök ábrázolásait, mint Jüannak a Kreml 1917- es ostromát megjelenítő művén, vagy Geraszimov Asz- szony szitával című, életteli orosz parasztasszonyát ábrázoló képén. A szocialista realizmus módszerei a harmincas években formálódtak ki. Nagy szerepet kaptak bennük a David Burljuk: Leány rózsaszín kendővel Borisz Kusztogyljej: A művész leányának, Irinának arcképe Sutnka kutyával Dimitrij Menykov: 6-os villamos Vándorkiállítási Társaság hagyományai, műveiknek optimista derűje. Az ember- ábrázolásé volt a főszerep a szovjet társadalom új típusainak gyakran patetikus megörökítésével. A tájképeken Gricaj és Mojszejenko ipari tájábrázolásaikat az impresszionista tájkép hagyományába illesztették. A korszak fő műveiből Dejneka monumentális Fürdőző nője és Geraszimov Lenin az emelvényen című alkotása látható a budapesti kiállításon. A nagy honvédő háború tragikus évei, a szovjet nép hősies helytállása új képtémákat és új megoldási formákat hozott. Drámaiság, emelkedett pátosz jellemzi a korszak képzőművészetét az erős dokumentáló igény mellett, mely ma is nyomon követhető a földrésznyi ország művészetében. A béke megváltoztatta a művek alaphangját. A felszabadult- ság, az életöröm, a diadal, az új felfedezések izgalma a képeken is követhető az élet problémáinak vállalása mellett. Brestyánasky Vera
