Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

1M5. november 7.

tjEPÜJSÄG 7

Bemutatkozik egy szocialista brigád

„Rangot jelent nálunk brigádtagnak lenni

Szekszárdon a Keselyűst úti 11. Számú Volán járműbontójában a Lenin szocialista brigád vezetője Bődé István.

— Az üzemegységünk neve járműbontó, ennek ellenére nem a bontás a fő tevékenységünk — magyarázza

— hanem a kibontott autó- alkatrészeik felújítása és javítása. A mi brigádunk feladata a futóművek, sebességváltók, kormányművek, kompresszorok, generátorok és hengerfejek javítása, ezekre az alkatrészekre nagy szükség van.

— Szekszárd összes ipari vállalatától, a megyéből, de még Szombathelyről, sőt Tatabányáról is hozzánk jönnek autóbusz-alkatrészekért. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy az egész országból ide járnak vásárolni

— szól közbe Borközi József.

— Huszonketten vagyunk a brigádban — folytatja a beszélgetést ismét Böde István.

— Mindannyian egy műszakban dolgozunk, reggel fél hattól délután két óra 20 percig. Az átlagéletkor nálunk 34 évre tehető. A csapatunk fele szekszárdi dolgozó, a másik fele pedig bejáró, főleg Szekszárd környékéről, Ocsényről, Báta- székről, Harcról és Zombá- ról járnak be kollégáink. Már 15 éve együtt van a brigád. Az alapítótagjaiink: Szloboda Ferenc, Renczés József, Péter Attila, Borközi József és Csikós Ferenc. Három évvel ezelőtt költöztünk a Keselyűst útra. Azóta szaporodott meg így a létszámunk.

— Hogyan illeszkedtek be a brigádba a fiatal tagok?

— Tulajdonképpen az öregek tanították be az „újoncokat”. A csarnokban több a dolgozó, mint a brigádtag. Nálunk valamiféle rangot jelent az, hogyha valaki a brigádba kerül.

— Hogyan lehet valaki brigád tag?

— Ha egy új ember a mi üzemünkbe jön, de nem dolBöde István b/igádvezető

gozik, csak jó vicceket tud mesélni, ezért nem lesz a tagunk.

Mindenesetre le kell tenni az asztalra valamit és csak azután jelentkezhet, összeülünk és közös döntés alapján felvesszük. De csak ha egy ember ellenzi is ezt, akkor nem kerülhet közénk.

— Van várakozási idő is — mondja Csikós Ferenc szerelő, a volt brigádvezető, aki most az üzemegység párttitkára. — Máskülönben a régi tagjaink nemcsak alapító tagok, hanem üzemen belül más tisztségeket is ellátnak. Péter Attila lett a szakszervezeti főbizalmi, Szloboda Ferenc bizalmi. Csizmadia Ferenc pedig a KISZ-titkárunk.

— A vállalat központja által megadott versenykiírásokat mindig megoldjuk. Célul tűztük ki minden feladatnál, hogy a vállalat által meghatározott 100 százalékot túlteljesítjük. Éves szinten ezt eddig mindig sikerült teljesítenünk — folytatja Borközi József csoportvezető.

— A mennyiség mellett vigyázunk arra is, hogy a megnövekedett teljesítmény ne menjen a minőség rovására. Nagyon minimálisak a garanciális javításaink, 5 százalék alatt vagyunk a villamossági műhelyben is — válaszolja némi büszkeséggel Szloboda Ferenc, majd folytatja. — Az 1985. évi munkaversenyt hazáink felszabadulásának 40. évfordulója és a XIII. kongresszus tiszteletére vállaltuk. Gazdasági vállalásunkat teljesítettük is.

— A kulturális tevékenységünkben némi döcögés előfordult — szól közbe ismét Borközi József, a brigád írnoka. — Szakmai versenyen, továbbképzésen azért mindig ott voltunk, de néhány TIT- előadásra nem tudtunk elmenni, mert mindig közbejött valami. Viszont a KISZ- és a szakszervezeti rendezvényekről sosem maradtunk el. A sportrendezvényeken is mindig részt vettünk. A foci, főleg a kispályás teremfoci és a pingpongozás a hobbim. A szocialista brigádok megyei találkozóján is képviseltettük magunkat. Talán a munka után a társadalmi és emberi kapcsolatainkra vagyunk a legbüszkébbek. Patronáljuk az őcsényi óvodát, játékokat készítettünk a gyermekek számára, a meglévőket pedig karbantartjuk. A városi sportcsarnok építésénél 100 óra társadalmi munkát vállaltunk. Ennek teljesítésére még nem került sor. Helyette Berhidára utaztunk és egy hétvégét végigdolgoztunk. Jól jött, és sikerült a segítségünk, még mindig kapunk köszönőleveleket a családoktól.

— De nemcsak innen, hanem a rokkant, járóképtelen embertársainktól is érkeznek köszönőlevelek, képeslapok, főleg karácsonykor és hús- vétkor — veszi át a szót Nagy János és Koller József lakatos, és már keresik is elő az asztalfiókból a köszönőleveleket. Az igényléseknek megfelelően átalakítjuk a rokkantak személygépkocsijait úgy, hogy mozgássérülten is tudják használni ezeket. Kézi vezérlésű gáz- és fékberendezéseket építünk be, főleg a Trabant Hycomatba, de már Zsiguliba is szereltünk ilyeneket.

— Az egész dolog úgy kezdődött — magyarázzák lelkesen —, hogy egy prototípust bemutattunk a tanács egészségügyi osztályán. ígérték, hogy küldenek címeket — kaptunk is, és ma már anélkül is felkeresnek bennünket. Sőt, visszajáróink is vannak, a műszaki vizsgára is felkészítjük személyautóikat.

— Nagyon lényeges a brigád összetartó ereje — folytatja a gondolatot a régi brigádvezető. — A tagok kölcsönösen segítenek egymáson, az otthoni munkában a brigád mindig részt vesz. Majdnem minden tagunknak van tanyája, és ezeket közösen építettük fel. A szüretelésnél, a betakarításnál, kocsijavításnál is ott vagyunk. Például a múlt héten voltunk Renczéséknél bevezetni a vizet. Pénteken Bíró Gáspárék- nál szüreteltünk, szombaton autójavítás lesz soron, ma délután házat építünk, holnap véradás lesz. De hát ezt lehetne még folytatni, mert majdnem mindennap így van. Igaz, hogy a jó tanyabulik sem maradhatnak ki. Meg a tűzoltóverseny sem, itt is kiálltunk magunkért. De hogy az asszonyok is szóhoz jussanak, családi kirándulásokat és batyusbálokat is rendezünk. A születésnapokat is együtt ünnepeljük. A legutolsó batyusbál előtt lehoztuk feleségeinket az üzembe, mindenki megmutatta, hogy hol dolgozik és mi a munkája.

A brigád egyszer bronz- és egyszer ezüstfokozatot kapott. Nyolc alkalommal pedig az aranykoszorús brigád címet nyerte el. Ötször volt a vállalat kiváló brigádja is.

Az idén is szeretnék teljesíteni a vállalt terveket.

Szekér József Fotó: Kapfinger András

Két part között

Hídépítők a Sión

____________________________________________________________________;_________t

H

űvös, kodpárától terhes a novemberi reggel, a Sió- hídon lassan araszolnak az autók. Az épülő „kistestvér” áhítozva, hívogatóan kacsingat a „jó öregre”, egymás mellé fektetett 26 méter hosszú, egyenként 17 tonna súlyú tartógerendái már szürke betonréteggel burkolt köpönyegben kötik össze a két partot. Komótosan, lassú folyással hordja kevés és koszos vizét a Sió, és sisteregve fogadja a hegesztőpálcák nyomán alá'hulló izzó, aranysárga rögöket. A betonnal és vassal hizlalt, dagadó, erősödő és formálódó új híd hátán pillekönnyű teherként serénykednek a hídépítő szakemberek, a Pécsi Közúti Építő Vállalat munkatársai. Szabják és hegesz- tik a karvastagságú vasakat, látszólag senki nem irányítja őket, mégis érezhető, hogy mindenki tudja és teszi a maga dolgát. A régi híd lágy remegéssel veszi tudomásul, hogy így nyugdíj előtt még neki kell kiszolgálnia a hatos úton hömpölygő autóforgatagot.

A hídra felhajtó töltés visz, sók ezer tonnában mérhető az a földmennyiség amit itt gép és ember közös munkával megmozgatott. Oroszt József brigádvezető ballag velünk szembe. Embereivel a szigeteléseket készítik el, hatalmas üstben rotyog a bitumen és illesztik az új híd betonszegélyét is, készülnek a korláthelyek.

Naptól cserzett arc, kemény munkáskezek, hatalmas váltak és nyílt tekintet, ami első látásra megragad.

— Télben, nyárban kint dolgozunk, csak az idő is engedje. Sajnos most csak öten vagyunk a brigádban, kellene még három ember, mert többen nyugdíjba mentek. Mindenki szeret másfelé elmenni, oda ahol köny- nyebb a munka, könnyebb a megélhetés. Az emberek jó része fél a fizikai munkától, én már megszoktam, meg

nem is félek tőle, amíg bírom csinálom is.

Ahogy beszél Oroszi József, halad is előttem, levezet a meredek töltésoldalon, be a lakókocsiba, ahol olaj- kályha duruzsol és asztalhoz is ülhetünk. Szétnyitja kabátját és várja a kérdéseket.

— Tavaly májusban kezdtük a munkát itt a Sión — kezdi mégiscsak magától. Most szigeteljük a felső lemezt, készítjük elő a korlát- helyeket.

— Sok helyen dolgozott már, szép ez a munka vagy

csak nehéz? — kérdem tőle.

— Van ebben szép is. Még ötven év múlva is itt fog állni a híd, ha pedig átmegyek rajta elkap az érzés: na ezen mi is dolgoztunk. Ugyan nincs kiírva a nevem az oldalára, de én tudom, meg tudni fogják a gyerekeim is, remélem az unokáim is. Én biztosan másképp né-' zem a hidakat mint maga, mert meglátom mit csinálták jól, meg mit kellett volna másképp. Szeretem a hidakat, észre léhet venni mindegyiken valamit, amit már másképp csinálnánk. Ez

ötven éviig visai majd a hátán a forgalmát.

Szívja a cigarettáját és csak úgy önmagának is bólint egyet az elmondottakra. Én pedig faggatom tovább.

— Apám parasztember volt, magam meg munkás vagyok. Ennyi. Dolgoztam a Dunai Vasműnél évekig, de nehéz voLt a bejárás, hát átjöttem a szekszárdi hídépítőkhöz, aztán 1976-ban átvett bennünket a pécsi KÉV. Kilenc éve vagyok brigádvezető, két gyerekem van és Dunaszentgyörgyről jövök naponta. Sokfelé dolgoztunk már, a szekszárdi felüljáró volt a legnagyobb munkánk, 232 méter hosszú, ha jól emlékszem.

— Kemény embernek tartja magát?

— Miagammal is az vagyok, de másokkal is. Oda merek állni ahová kell. Az embereimmel úgy bánok, amilyenek. Van ilyen is, olyan is, melyik hogy érdemli. Dolgozunk mi rendesen, ötszörös arianykoszorús a brigád, tavaly a vállalat kiváló brigádja lettünk. Hogy lesz az idén? Azt nem tudom még, az a jövő zenéje — tárja szét karjait a brigádvezető.

— Amikor a víz fölött először lehet szárazon átmenni — az ám a nagy dolog a hídépítő életében — folytatja ismét a beszédet. — Az a hídépítőnek a mindene. Van izgalom is bennünk, amikor a gerenda-beemelések mennek. Amikor az ember először érzi meg a munkáját a lába alatt... Van ám drukk, hogy minden stimmeljen. Tíz méter magasban is dolgozunk, aiki szédül az bemegy középre, aki bírja, az fogja a szélén a munka végét.

— Hasonlítsa már a múlthoz a mát egy kicsit — kérem.

— Nincs mit hasonlítani, akkor még a betont is ta- licskázni kellett. Ez is elmond már mindent. Meleget ebédelünk az üzemi konyhán.

Ránézek, gondolkodom, de csak megkérdezem: — A

munkájukban az ital nagy ellenség lehet.

— Nem iszom. Láttam én családos embert az ital miatt meghalni...

Gyugyi Tibor az építkezés művezetője mondja:

— Mivel monolitszerkezetes (helyszíni eljárással készülő) híd ez is, igen sok a kézi munkaerő, nagyon sok az élőmunka-ráfordítás. Zsalui gényes is, komoly ácsmunka is kell, de ezt majd elmondja Keszier Jóska.

Hatalmas ember lép a lakókocsiba, sapkája csúcsa súrolja a tetőt. Leteszi a kabátját, leül. Hideg, jó fogás ú tenyerét a térdére teszi, fölemeli majd ismét leteszi. Látszik, ez a kéz sem szokta a tétlenséget.

— Nagy hidak, nagy munkák voltak az életében ?

— Már 23 éve a hídépítőknél dolgozom. Voltak nagy hidak és nagy munkák. Csináltuk a Dráva-lhidaikat, dolgoztunk Baraoskán, aztán a Ferenc-csatornán, később Kalocsán és Pécsett a felüljárónál ...

— Tudta mibe kezd, amikor hídépítő ácsnak szegődött?

— Akkoriban örült az ember, hogy jó munkát talál. Még 1960 előtt, kicsit kényszerből is sikeredett így, meg mit tudja az ember 18 éves fejjel, hogy mire szegődik. Azért szép ám ez, izgalmas is, meg persze nehéz is. Ha elkészül, nagy öröm az embernek és nyáron kifejezetten szép is ez a munka. Télen? Téten jön egy kis fagyszabadság, legalább a családra is jut idő,

nemcsak a vasárnapi ebédnél találkozunk.

— Akkor kevesebb a pénz is.

— Ügy ezerötszáz forint körül. Nem sok, de a tavalyi összkeresetem 105 ezer volt, így beosztjuk, amikor kevesebb van, előkerül a tartalék.

Mindenre azonnal mondja a választ.

— Akadt néha anyaghiány, nem volt fagerenda, aztán meg deszka. Beült a brigád a kocsiba, jártuk a Tüzép-telepeket, kerestük az anyagot, átforgattuk a készleteket, aztán jött érte a ko- cöi. Anyagbeszerzőik is voltunk egyben. Most egy brigádtagunk kiöregszik, egy új emberünk is van, két segédmunkás segít nékünk. Később mi lesz azt nem tudom. Valószínűleg innen Tengelicre kell mennünk, aztán jön a tél. Már egy kicsit örülök is neki, jól jön majd a szabad idő, fáj a térdem is. így majd az új munkának kipihenten lehet nekifogni — mondja az ácsok brigádvezetője.

Átballagunk a sokat szolgált öreg Sió-ihídról az újra, közben Keszier József elmondja, hogy hamarosan ezt is felújítják. Metsző szél szaladozik játékosan a kabátunk alatt. A hídépítők dolgoznak. Munkájukkal egyre közelebb kerülnek a hídava- táshoz.

Szabó Sándor Fotó: Kapfinger András.

A korláthelyek előkészítésénél Keszier József az autódarut irányítja