Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

1985. november I

6 NÉPÚJSÁG

Minakhóm Boualom dr. Ternák Gébornéval

TfTj

jjjjl

— Megváltoztatta a nevét, pedig nekem az igazi is nagyon tetszene.

— Itt furcsa volt szólítani engem az otthoni nevemen és gondoltam, jó lesz, ha inkább Anitának hívnak.

— A maga példája azt bizonyítja, hogy lehet, persze, nagy eltökéltség és vasszorgalom is kell ehhez. Még néhány év és nem is lehet észrevenni, hogy nem ez az anyanyelve.

— Szülőhazájában, a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságban föltehetően a magának kedves Anita név csengene idegenül.

— Biztosan. De én most már itt lakom, Magyarorszá. gon két és fél éve, itten sze. retnék megöregedni a férjemmel, akit úgy ismertem, meg, hogy Vientianeban, az én szülőhazám fővárosában — ahol én is laktam — két évet dolgozott orvosként. így segített minekünk.

— Gondolta valaha, hogy házassága révén elkerül majd egy olyan európai kis országba, mint Magyarország, aminek az alapterülete összesen 93 ezer 030 négyzetkilométer? Úgy tudom, Laosz pont 143 760 négyzetkilométerrel nagyobb.

— Még csak soha nem is álmodtam ilyet, de nagyon boldog vagyok, hogy ez megtörtént így. Az én szülőhazám tényleg nagyobb, ha menni kell rajta, de csak hárommillió hatszázezren lak. ják az enyéim. Vientiane- ban is 180—200 ezer ember él. A másik nagy városunkban, aminek az a neve, hogy Luang Prabang, csak 25—30 ezer honfitársam lakik.

— Senki sem akarta magát lebeszélni arról odahaza, hogy hazát cseréljen?

— Azt hiába próbálta volna. Az első házasságom megszakadása után három kislányommal éltem és a vien- tianei kórház gyermekosztályán gyógytornászként dolgoztam. A Gábor ott látott meg engem egyszer, kétszer, aztán sokszor, és eldöntötte magában, hogy én a felesége leszek. Lettem, amikor voltam 32 éves, mert én is akartam. Ez nagyon jó, nem?

— Mi más lehetne, ha nem nagyon jó, hiszen a három kislányuk közül kettő, a 14 éves Erika és a 8 éves Kati nem sokkal a maguk hazatelepülése után máris megérkezett az új hazába, a Magyar- országon tanuló laoszi diákok egy csoportjával.

— Ezt szokták mondani nekem mások is, de higgye el, ők, a kislányok sokkal szebben beszélnek mint én, pedig később kezdtek el tanulni a kórház óvodájában. Most már együtt járnak az iskolába, második osztályosok csak, de mind a ketten igen jól tanulnak, hoznak sok piros pontot. Erika is elfogadja az új környezetet, van már sok kedves pajtásuk. Egészen úgy élnek, ahogy a gyerekeknek kell, akárhol a világon. Képzelje, van hogy szeretnék velük az anyanyelvükön beszélgetni, már nem lehet mindig, mert magyarul felelnek szívesebben. Rám is szólnak, ha va. lamit nem jól mondok. De azért nem lehet haragudni, nagyon szívesen tanulok tőlük is.

— Itt, a rendelőintézet fizikotherápiáján nem volt gond, hogy nem beszéli hibátlanul a magyart?

— Nekem vannak igen jó kolleganőim, és a betegek is segítenek már helyesen beszélni.

— Mindjárt idejöttek Szekszárdra, amikor a férjének Laoszban lejárt a küldetése?

— A férjem testvérénél voltunk kicsit Budapesten, aztán nyolc hónap után lett Gábor a fertőzőosztály főorvosa, itt Szekszárdon. Már lakásunk is van, igen szép és jó helyen is, a Wesselényi utcában.

— Sok emléktárgyat hozott magával?

— Nem sokat, csak az igazán kedveseket. Képeket és egy Buddha-szobrot is. Mi otthon Laoszban buddhisták vagyunk.

— Akkor biztosan tudja, hogy itt, Magyarországon, Budapesten is van buddhista misszió.

— Igen, azt már tudom, hallottam róla és ettől nem is olyan nagy a távolság Vientiane és Magyarország között nekem.

— Pedig, ha valami messze van, Laosz nagyon messze van.

— Igen, tényleg, így jöttek utánunk egészen önállóan, és nagy öröm volt, hogy viszontláthattam őket. Igaz, a nagyobbik kislányom sokáig sírdogált, hogy ő inkább há- zamenne Laoszba, a nagyma- máékhoz.

— Már nem vágyódik haza?

— Már nem annyira, de azért amikor főzni engedem, ő csak laoszi kajákat főz. Nekem is és nekik is nagyon nehéz volt először, hiszen aki nem beszél magyarul, az úgy gondolja, hogy egyáltalán nem lehet megtanulni ezt a nyelvet.

— Ügy tudom, 13 ezer kilométer. De azért apukám nemsokára meglátogat minket.

— El tudom képzelni, hogy kölcsönösen óriási a várakozás, ami megelőzi ezt a viszontlátást. Az édesapja biztosan, most jön először Magyarországra?

— Igen, most jön, mert beteg a szeme és gyógyítani kellene. Az anyukám otthon marad, mert ő a hugoméknál volt fél évig Franciaországban a nyáron. Nekem két húgom él Franciaországban, öt testvérem Amerikában. Odahaza már csak két öcsém

van, az egyik 16, a másik 12 éves. ök még tanulnak.

— Ezek szerint tízen vannak testvérek?

— Annyian, és az anyukám most 59 éves. A papám az 65. Már elment a nyugdíjba, vámtiszt volt, amíg dolgozott. Laoszban sok olyan család van. mint a mienk, amelyikben 8—10—12 gyerek nevelkedik, pedig nem vagyunk gazdag népek.

— Mitől is lehetne gazdag a laoszi nép. amikor évszázadokon át háborúk dúlták, aztán a francia gyarmatbirodalom része lett, és polgárháború, sok küzdelem után csak tíz éve, 1975 végén kiáltották ki a független Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságot?!

— Jó hallani, hogy ezt így tudja. Beszéltem sok olyan emberekkel, akiknek meg kellett mondani, térképen, merre keressék Laoszt. De talán azért, mert Ázsia igen óriási, és sok nemzet lakja.

— En hozzátenném, hogy sok olyan nemzet, amely a háború, a hosszú gyarmati uralom és az ez ellen fellépő függetlenségi harcok elhúzódása miatt elmaradott agrárországban él.

— Igen, ez nálunk is van. Nálunk is fő a mezőgazdaság. Terem nekünk rizs, kukorica, dohány, kávé és gyapot. Te. nyésztenek sok szarvasmarhát is, sertést és baromfit. A hegyekben van ón, vas, szén, kőolaj, arany meg réz is. A sok erdőkben olyan fák, mint a tea kifa, mahagóni és kínaifa.

— Van emléke arról a polgárháborúról, ami a laoszi hazafiak és az amerikaiak támogatta jobboldal között robbant ki 1960-ban?

— Nem nagyon tudok emlékezni, én akkor 10 éves kislány voltam, arra emlékszem, hogy lőttek a hegyekben és bomba is volt, amit az amerikai repülők szórtak.

— Látom, erről nem tud a magára olyan jellemző derűvel beszélni...

— Tudhatok, de nehéz, mert nem tudok mindent kifejezni, ahogy kell. Ugye furcsa minden, amit mondok?

— Ne higgye! Nagyon is szépen beszél magyarul, és én biztosan kitörném azzal is a nyelvemet, ha maga után egyetlen mondatot kellene elmondanom lao nyelven.

— Ezt kipróbálták a lányok is a fizikotherápián, ők se tudják, és mindig nagyon nevetnek, amikor telefonon beszélek azzal a laoszi fiúval, aki itt tanult és orvosként nemsokára megy vissza Laoszba.

— Pergőbb és lágyabb is a maguk nyelve a miénknél.

— Nekem mindkettő szép. igaz, a francia is. Az iskolában mi azt tanultuk és félek, hogy lassan elfelejtem.

— Az nagy kár lenne! De az is, ha a kislányai egy idő után elhagynák az anyanyelv használatát. Egy-egy idegen nyelv tudása fölér egy dúsgazdag hozománnyal.

— Jaj, ezt nem hallottam még. Ez tényleg igaz?

— De még mennyire!

— Ezt, amit mi beszélgetünk most, beleteszik majd az újságba? Nagyon örülök neki és a barátok is örülni fognak...

— Sok a barátjuk?

— Igen, nagyon sok, és azért jó, mert sokat lehet tőlük tanulni.

— Akkor most egy szigorú kérdés következik. Főzni ugyan kitől tanult, vagy tanul? A magyar konyha, ahogy én tudom, semmiben sem hasonlítható a laoszihoz.

— Már megszoktam ezeket az ízeket, és tudok pörköltet főzni, és rántott húst is sütni úgy, ahogy ezt itt csinálják. Azért megy lassan a magyar ételkészítés megtanulása, mert a férjem szereti az én szülőhazám ételeit.

— Most egy háromnapos ünnepsor kezdődik. Elárulná nekem, hogy mit szánt a család ünnepi asztalára?

— Azt én nem tudom megcsinálni, mert ha sikerül, mi Budapestre megyünk és ilyenkor más süt, főz nekünk sók finomakat. Biztosan lesz most is leves, marhahúsból, azt Laoszban is kedvelik az emberek, én is szeretem, pedig otthon nem sárgarépát, gyökereket teszünk bele, hanem más zöldségféléket.

— Egyszer eljövök magukhoz, és leírunk néhány eredeti laoszi ételreceptet, jó?

— Én nagyon szívesen elmondok mindent, de mi lesz ha nem ízlik majd magának?

— Akkor nemes bosszúból főzök egy csülkös- csipetkés paraszt-bablevest, és meghívom, hogy azt kóstolja meg.

— Nem bánom, ha úgy lesz. Nekem sokat kell tanulni, látni. Budapestre is azért jó nekem fölmenni az anyóso- mékhoz, mert ott olyan sok szép van, amit látni kell. Nekem nagyon gyönyörű az a város.

— Volt már, hogy a Duna-parton eszébe jutott a Mekong, aminek csak a laoszi szakasza 1865 kilométer?

— Volt, sokszor. És szoktam álmodni is. Főleg Vien- tianeról. Amikor alszom, akkor nincsen a 13 ezer kilométer, minden itt van, és ez öröm.

— Nem találom meglepőnek, hogy álmában meg-meglátogatja a szülőhazát. és ez boldogságot jelent. A maga élete mosolyra, örömre hangolt élet, és azt kívánom, hogy itt, a második hazában is mindvégig maradjon ilyen mosolygós, boldog asszony.

— Köszönöm szépen, nagyon köszönöm.

— Köszönnivalóm nekem van. örülök, hogy megismerhettem, és megismertethetem az olvasóinkkal is. Kívánom, hogy kellemes legyen családi együttlétük az ünnepek alatt!

LÁSZLÓ IBOLYA

Korszerű történelemtudat - szocialista tiazaliság

— Mi a különbség az 1410-es grünwaldi csata és például Reymont Parasztok című regénye között? — tette fel a kérdést egy egyetemi vizsgán a fasiszták által 1941 júliusában kivégzett kiváló lengyel irodalom- történész, Tadeusz Zelenski-Boy, az egyik vizsgázónak. De rögtön önmaga megadta a választ: — A grünwaldi csata egyszer megtörtént, és soha nem ismétlődő esemény, „történelmi” esemény volt. A Rey- mont-regény fiktív, soha nem volt történetet mond el, ami azonban mindenkor újra megtörténik, újra végbemegy, amikor valaki elolvassa a könyvet. Mert olyankor megalkotja magában a „Parasztok” históriáját, újrateremti az egyes, soha nem élt alakokat, akik az olvasóban újra élni kezdenek.

Minden abszurditása ellenére rendkívül plasztikusan választja szét az irodalmat és a történelmi eseményt a lengyel tudós, önként felmerül azonban a kérdés: Nem éljük-e át ugyanúgy mindnyájan önmagunkban az általunk ismert és bennünket érdeklő történelmi eseményeket is? Nem alkotjuk-e mi magunk újra meg újra történelmünket? Kialakul-e bennünk, — különösen pedig a fiatalokban — egy olyan, történelemkép, amely elsősorban nemzeti múltunk folyamatát, összefüggéseit úgy láttatja, hogy abból a mát is meghatározó egészséges történelem- és jelenszemlélet formálódjék ki?

A múlt században — de a XX. század első felében is — Európa déli és keleti részének sajátos, Nyugat-Eu- rópa fejlődésétől erősen eltérő alakulása következtében, a magyarság történelemszemlélete alapján történelmünk a nemzeti fennmaradásért folytatott, gyakran reménytelennek látszó, önfeláldozó küzdelmek sorozatának látszott. Ez a történelemkép még ma is sokakban él. Nemcsak a most ötvenes-hatvanasok nemzedékében, hanem mindazokban, akiknek nem adatott meg, hogy újszerű történelemtudatot alakítsanak ki magukban. Akik vagy iskolai történelemtanításunk bizonyos hiányosságai, vagy a társadalom befolyásának visszahúzó jellege, a megfelelő informáltság hiánya, vagy éppen a művészeti alkotásokban tapasztalható egyoldalúság miatt nem tudják megfelelően ösz- szevetni a múlt, ezen belül a nemzeti múlt és a mai valóság sok-sok kérdését.

Mert mi történt a negyvenes évek végétől? Történelemoktatásunkban, történelemszemléletünkben egyre inkább háttérbe szorult a korábbi eseménytörténet. Alapok nélkül a nagy társadalmi összefüggéseket, a mélyreható történelmi folyamatokat akartuk megmutatni. De így azok a fejekben teljesen elvonttá lettek, nem kötődhettek megismert tényékhez, szabványválaszokban merültek ki. Sokan megírták, elmondták már, milyen megdöbbentően üres válaszok hangzanak el érettségiken, egyetemi felvételin, de még egyetemi vizsgákon is nemcsak az egyre felületesebben tanított középkorról vagy újkorról, hanem a legújabb korról is. Pedig az utóbbinak oktatása, széles körű megismertetése központi kérdés lenne. A munkások elnyomása, a tőkés kizsákmányolás elleni harc, a munkásmozgalom legjobbjainak személyes példája közhellyé vált, éppen a tartalom, a belső átélés elsikkadása miatt. Ismeri-e, átéli-e ma közvéleményünk például a nagyon különböző felfogású, sok helyről összegyűlt emberek lelkületét, akik 1917 novemberében megostromolták a Téli Palotát, akik sokban különböztek, egyben azonban megegyeztek; a Téli Palotát el kell foglalni, a burzsoá rend megerősítésén fáradozó Kerensz- kij-kormányt meg kell dönteni? A szocialista hazafi- ságot erősítő történelmi emlék-e a Magyar Tanácsköztársaság dicső 133 napja, amikor a magyar kommunisták a világ proletariátusának harcát segítették elszigetelt helyzetükben vállalt küzdelmükkel? De hivatkozhatnánk a második világháború ellenállási moz. galmának történetére: tudunk-e eleget arról, hogy Európa ellenállási mozgalmaiban, Franciaországban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában vagy Lengyelországban hány magyar vett részt az ellenállásban, milyen kiterjedt tevékenységet folytatott például Magyarországon a Mokán-komité, hogyan lehetne ezeket a történelmi tényeket a szocialista hazafiság kialakításában felhasználni?

Az ünnep, a november 7. alkalmából számot kell vetnünk azzal, milyen módon alakíthatjuk ki a magyar közvéleményben, különösen pedig a fiatalokban a szocialista hazafisággal átitatott történelemtudatot. Azt a tudatot, amelyben helyet kap nemzeti múltunk értékeinek féltő ápolása, hazánk helyének, népünk történelmi szerepének felkutatása, a népünket a szocialista forradalommal összekötő hagyománya, a nemzetközi munkásmozgalomban való sokoldalú részvételünk emléke.

Mindnyájan tapasztaljuk: szinte minden korosztály egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a történelem, nem kismértékben a közelmúlt történelme felé. Erről tanúskodnak a boltokban elkapkodott emlékiratok, s a különböző népszerűsítő sorozatok iránti igény. Arra van most szükség, hogy a megújuló iskolai történelemoktatás mellett minél több tárgyilagos, marxista szellemű történelmi mű lásson napvilágot, a rádió, televízió, sajtó mind nagyobb teret szenteljen a korszerű történelemszemlélet kialakításának. Ezeket a célokat szolgálják a történelmi évfordulókat, a nemzetközi és nemzeti történelmi ünnepeket emlékünkben idéző, az évfordulókat élővé tevő valóban ünnepi megemlékezések. így válhat élővé november 7-e, a nagy októberi szocialista forradalom 68. évfordulójának megünneplése!

CSÖREGH LÁSZLÓ