Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

1985. november 2. ( TOLNA 's NÉPÚJSÁG 11 A Ibumlapoxó Auguste Renoir A magyar gobelin 1945-1985 Domanovszky Endre: Halász Az idei nyár szenzációja Párizsban a Petit Palais Renoir-kiállítása volt. A pa­tinás csarnokban az impresz- szionista mester másfél száz remekét láthatta, akit jó sorsa a Szajna partjára so­dort, s a szüntelen hullámzó tömegben egyáltalán a fest­mények közelébe férkőzhe­tett. A méregdrága kataló­gusra a magyar vándor bu- gyellárisából azonban már aligha jutott. A megtérő eb­béli szomorúságát némileg enyhítette, hogy itthon — szerény kárpótlásul — kezé­be vehette a leningárdi Au­róra és a Corvina Kiadó kö­zös, frissiben megjelent al­bumát. A hasznos együttműködés jó példáját mutatja a két könyvműhely vállalkozása. Az Egyetemes Festészet Mes­terei sorozat a szovjet mú­zeumokban őrzött legértéke­sebb művekből ad válogatást. Egy-egy füzetet szentelnek a jelentősebb anyaggal kép­viselt mestereknek. A szer­kesztők dolga nem nehéz, hiszen az Ermitázs és a moszkvai Puskin Múzeum gazdag tárházaként kínálja a kiválasztásra érdemes mű­veket. Ezek művészettörté­neti jelentősége egyértelmű. Auguste Kenoir festészetét tizenhárom kép reprezentál­ja. Valamennyiben gyönyör­ködhetünk az albumot lapoz­gatva. A füzetek szokásos felépí­tését követve, pár oldalnyi bevezető igazítja el az olva­sót. Natalja Brodszkaja dol­gozata sem vállalkozhat az életrajz és a művek, a kor teljes körképének felvázolá­sára. Okos, helyénvaló meg­oldást választ: a Szovjet­unióban fellelhető képeket méltatja, s csak annyi ada­tot merít a festő bibliográ­fiájából, ami a megértést, a korba illesztést elősegíti. Renoir leningrádi, moszk­vai remeklései érett korsza­kát képviselik. A nyitó da­rab a Fürdés a Szajnán, minden elemében az irány­zat elveit valósítja meg. A további példák érzékletesen tanuskodnak ama felismerés mellett, hogy Renoir követ­kezetes hűsége ellenére, egyedi utat járt. Számára az ember ábrázolása jelentette a „feladatot”, bármennyire megragadta a természet, a napfény káprázatos pompája. Példaként az utóbbira az 1876-ban festett Kertben kí­nálkozik, vagy az egészen kései Tájkép (1902). Jeanne Samary a műterem dekora­tív belső terében álló alakja, az 1876-ban elkészült, hab­könnyű leplekből kibontako­zó akt a női szépség iránti fogékonyságát, kiváló raj­zolói erényeit tanúsítja. Mo­delljeit szemlélve sem érte be a felszínnel, a véletlen- szerűvel. Elmélyült a színek harmóniájában, de képes volt a lélek tükreként megörökí­teni a karakteres arcokat. A Lány legyezővel — modellje Alphonsina Fournaise, a szépséges vendéglőslány —, Samary arcképe, a Női fej, vagy a Hölgy feketében egy- egy gyöngyszeme a sorozat­nak. A kis tanulmány legér­dekesebb része Renoir és ál­talában az impresszionizmus oroszországi fogadtatásával, a kritikai visszhanggal fog­lalkozik. Céltudatos gyűjtők — Scsukin valamint Mihail és Iván Morozov révén ke­rültek a század elején a modern francia festészet, így Renoir művei is Moszkvá­ba. Az irányzatról már jó­val előbb, Zola fordításában közölt cikkei nyomán, tudott a közvélemény. Általánosabb és közvetlenebb tapasztalat­ra mégis csak a kilencvenes években tett szert. Az irány­adó hangot A. Benois ütöt­te meg értékelésével. Előre­jelzéseit sorra igazolta az idő. Napjainkban éppen a Petit Palais kiállítása. Az első Renoirt Scsukin vitte haza, majd Samaryn portréja követte. Nyomukban a modern francia festészet gazdag gyűjteményei jöttek létre. A befogadás útját a portrék egyengették, később már szinte ódákat zengnek a festő nagyságáról a kriti­kusok (Jaremics, Makovsz- kij, Tungendhold). Hatása is megmutatkozik az orosz festészetben. Repin és Sze­röv némely képein kézzel­fogható jelét ismerhetjük fel a vonzalomnak, Salamon Nándor A kulturális fórum tiszte­letére rendezett kiállítások sorából kiemelkedik a Mű­csarnok új tárlata, mely a magyar kárpitszövés felsza­badulás utáni történetén ka­lauzol végig. Az igényes, nagy mester­ségbeli tudással, drága anya­gokból készült gobelinek a középkor végétől kezdve a főúri reprezentáció elmarad­hatatlan kísérői voltak, oly­annyira, hogy a királyok, hadvezérek, a nagy csaták idején még sátraikban is felaggatták. A várak, kasté­lyok, paloták falait díszítet­ték Franciaországban, Fland­riában, majd Európa más országaiban is. Magyarorszá­gon a XV. századtól kezd­ve számolnak be a hagyaté­ki leltárak falkárpitokról, melyek a születés, a rang előkelőinek otthonait díszí­tették. A nagy hagyományú kár­pitszövés évszázadok múl­tán a szecesszióban éledt új­já Európa-szerte. Nálunk a gödöllői művésztelepen Kö­rösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor alapították az első modern szőnyegszövő műhelyt, amelyet több is kö­vetett. A hazai kárpitszövés azonban európai rangra az iskolateremtő Ferenczy Noé­mi munkásságával jutott, aki első kárpitjait a tízes évek­ben szőtte. A mesterséget a gobelinszövés fellegvárában, Párizsban a híres Manufac­ture des Gobelins-ben sa­játította el. Hamar megte­remtette a maga sajátos stí­lusát, amellyel az 1937-es párizsi világkiállításon Grand Prix-t nyert. A magyar kár­pitszövés terén a harmincas évektől kezdve Pekáry Ist­ván és Domanovszky Endre is jelentékeny munkásságot fejtett ki. Stílusuk a felsza­badulás után teljesedett ki. Az újjáépítés lázában köz­épületeink igényelték a fali­kárpit műfaját, a világosan megfogalmazott történelmi és politikai gondolatok, nagy tettek magasrendű képi ki­fejezésével. A megnöveke­dett feladatokat Ferenczy Noémi, Domanovszky Endre, Pekáry István, a fiatalok kö­zül Bán István és Ferenczy Noémi növendékei elégítet­ték ki. Az első termek gobelinjei nemcsak az ötvenes évek korstílusának jellemzői, ha­nem a nagy idők tanúi is. A hatvanas években a fes­tészet stiláris megújhodása a falikárpit addig teljesen képi igényű formanyelvében is változást hozott, elsősor­ban Domanovszky Endre expresszív színálmaival és MŰVÉSZET Hincz Gyula dekoratív, jel­képi sűrítésű monumentális kárpitjaival. * A jubileumi tárlat válto­zatos képet nyúlt a műfaj megszaporodott művelőinek munkásságáról és különböző irápyú stílustörekvéseiről. Az idősebb nemzedékek munkáitól a legfiatalab- bakig nagy stiláris mozgé­konyság figyelhető meg a pop arttól az enyhe nosz­talgián át az iroúikus mű­vekig, amelyek a hagyomá­nyos technika ellenére sem hatnak bizarrul. A műfaj hazai klasszikusai, Ferenczy Noémi, Domanovszky Endre, Pekáry István mellett a kö­zépnemzedék nevezetes alko­tásai láthatók újra, Hajnal Gabriella, Fett Jolán, Tury Mária, Cságoly Klára, Szé­chenyi Lenke, Fóth Ernő, a nemrég elhunyt Plesnivy Károly, Pécsi László művei. A fiatalok közül Barabás Márton, Baráth Hajnal, Ka­tona Szabó Erzsébet, Pérely Zsuzsa művei tűnnek fel friss, új hangokkal. Brestyánszky Ilona Értelmiség és közművelődés Ideális esetben az „és” szónak fontos jelentése van. Kifejezi, hogy az értelmiség és a "közművelődés nem vá­lik el egymástól, lényegileg összetartozik. Hiszen az ér­telmiség csak akkor lehet valóban értelmiség, ha az öntevékeny közművelődésben aktívan részt vesz, s a köz­művelődés is csak akkor le­het élő, lélegző közművelő­dés, ha a felkínált vagy ki­harcolt cselekvési pályákon az értelmiség sokat tehet önmaga és mindenki más művelődéséért. Korántsem tartunk még itt. Az elmúlt évtizedben — minden egyedi jó jel ellené­re — az értelmiség és köz­művelődés nem közeledett egymáshoz. A települések többségén talán még növe­kedett is a távolság. Az ér­telmiség nemegyszer úgy ér­zi, hogy az állami művelő­dési intézmények munkája formális, hatástalan, olykor üres, s ezért pótcselekvés vagy álcselekvés a művelő­dés lálszatközösségeiben tiszteletdíjas vagy társadal­mi munkát vállalni. Ugyan­akkor a művelődési házak, a könyvtárak és más intéz­mények hivatásos szakembe­rei sokszor úgy látják, hogy az értelmiség befelé fordult, nem törődik a köz gondjai­val, nem érez felelősséget más rétegek műveltségéért, s különben sem nagyon haj­landó önként segíteni a köz- művelődésnek. íme, a távo­lodás. Az érvek, sajnos gyakran mindkét oldalon jogosak és cáfolhatatlanok. A helyzet valóban ilyen és átláthatat­lan, hogy mi lehet a meg­oldás. Nem is olyan egysze­rű az okokat megtalálni, és valamilyen dinamikus, sike­res terápiát elkezdeni. Először is érdemes újra­gondolni az értelmiség és a közművelődés fogalmát, s az ebből fakadó gondolati és gyakorlati konzekvenciákat. Nézzük, miképpen is hatá­rozható meg az értelmiség — napjainkban érvényes és előremutató — kategóriája, önmagában az még senkit nem tesz értelmiségivé, ha felsőfokú diplomát szerzett és ennek megfelelő munka­körben dolgozik. Már hasz­nálhatóbb az a definíció, amely a tudás mennyiségére, minőségére, s a megszerzett szellemi javak társadalmi hatékonyságára figyel. De ekkor a legmagasabb a mér­ce: az értelmiség nyitott, folytonos megújulásra képes autonóm személyiség, akinek elemi kötelessége — a ked­vezőtlen egyéni társadalmi helyzetekben is — önmaga és a társadalom koncepció­zus fejlesztése, a folyamatos reformok előkészítése és véghezvitele. A magyar ér­telmiség nem ilyen. Már azért sem, mert atomizált, s hiába vannak kivételes em­berek, a helyi falusi vagy városi társadalmak többsé­gében nem szerveződött meg a közös gondolkodásra és kooperációra képes értelmi­ségi réteg. A konkrét lehe­tőségek is minimálisak vol­tak egy ilyen fellépéshez, de maga az értelmiség is olykor önfeladóan belenyugodott abba, hogy nem lehet so­kat csinálni. A „kemény fel­tételek” és a „puha” értel­miségiek egymást feltétele­zik. A tehetetlenség vagy az alulteljesítés pusztán azzal nem indokolható, hogy gyak­ran nem kielégítő az értel­miség (különösen a közép- és alsóértelmiség) anyagi helyzete, erkölcsi megbe- csüése, a politikai döntés­mechanizmusban a szerepe. Az értelmiség tehát szem­benézhetne saját szerepével, mindenféle illúzió nélkül. Nincs esély diadalmenetre, de az önfeladás indokolat­lan. A világosan felmért helyzetekben számos — no­ha korlátozott — lehetőség kínálkozik. Az egyik: a közművelődés. Ha máskép­pen fogjuk fel, mint eddig, ha másképpen csináljuk, mint eddig. A közművelődés nem más, mint a társadalom kisebb- nagyobb rétegeinek, közös­ségeinek, államilag szerve­zett és társadalmilag önte­vékeny művelődése, kultú­ra-elsajátítása, szellemi épít­kezése. Magába foglalja az iskolán kívüli művelődés és kultúraterjesztés valameny- nyi intézményét és spontán vállalkozását. Ezért a köz- művelődés nem szűkíthető le csak a kulturális életre, mert beletartozik például a munkahelyek társadalmi, kulturális tevékenysége, vagy a települések társada­lom- és kultúrafejlesztése. A közművelődés a legtágabb értelemben átfogja az élet valamennyi szektorát, a gaz­daságot, a társadalmat, a mindennapi létezést, és mindebben sajátságos kultú­ra-elsajátítást és kultúra­fejlesztést jelent. A legszű­kebb értelemben a közmű­velődési intézmények — mű­velődési házak, könyvtárak, múzeumok stb. — munkájá­val egyenlő. A hagyományos, felülről lefelé haladó állami népművelésben a művelendő lakosság csak a passzív kö­zönség szerepét tölthette be. Ennek a korszaknak már vége van. Az élet és a kul­túra minősége csak úgy ja­vulhat, ha a korszerű köz- művelődés által teremtett ál­lami és társadalmi formák­ban az önálló egyéni és kö­zösségi aktivitás adja meg ennek a tevékenységnek a lényegét. A helyi társadal­maknak az ott élő értelmi­ség segítségével kell meg­szerveznie viszonylag auto­nóm művelődési életét. Másképpen fogalmazva: a közművelődés nem újulhat meg gyökeresen anélkül, hogy az értelmiség minden településen és munkahelyen ne újuljon meg gyökeresen. Történelmileg szigorú ez az egymásrautaltság. Ehhez vál­toztatható feltételek és vál­toztatni tudó értelmiségiek kellenek. Ennek a társadal­mi folyamatnak — ha tet­szik: kulturális reformnak — még csak az elején va­gyunk. Erre már példát mu­tatnak a nyitott művelődési házak, a művelődési egye­sületek, a falukísérletek, a népfőiskolák stb. De az ér- telimiség és a közművelődés még nem fonódik egymás­ba. Legfeljebb odáig jutot­tunk el, hogy ennek a szük­ségét újra és újra felismer­jük. Varga Csaba Hincz Gyula grafikája

Next

/
Thumbnails
Contents