Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-23 / 275. szám
1985. november 23. ^PÜJSÄG 7 Forma és tartalom Az öreg halász... Nem saját találmány ..f—— az itt következő megjegyzés, úgy hallottam mástól, csak interpretálom és ki is egészítem egynémely gondolatokkal. Arról van szó, hogy egy beszélgetés során, hozzáértő társadalmi tisztségviselő szájából hangzott el a megjegyzés: Az új vállalatvezetési forma, vagy formák nem csodaszer. Csupán forma — bár az eddiginél magasabb- rendű forma —, azonban ha nem töltik-töltjük meg tartalommal, akkor nem sokat léptünk előre. Tulajdonképpen négy vállalatirányítási módszer fog érvényesülni a jövőben. Lesz, ahol minden marad a régiben, nem azért, mert nem akarnak a felsőbb szervek változtatni azon, hanem, mert nem lenne célszerű és nem is lehet. Lesz, ahol a közgyűlés gyakorolja a jövőben a tulajdonosi és munkáltatói jogköröket, lesz ahol a vállalatvezetőségi formát választják, lesz, ahol vállalati tanács alakul, s az hivatott majd a tulajdonos szerepét nemcsak reprezentálni, hanem gyakorolni is. Csak közbevetőleg: A legtöbb vállalatunknál már áttértek az új irányítási forma valamelyikére, néhány azonban még mindig az útkeresés stúdiumában van. Vagyis nem találják a helyüket sem a vállalati tanácsok, sem az igazgatók. Nem kioktatásképpen — hiszen ahhoz semmi jogunk nincs —, inkább segítő szándékkal néhány elvi kérdést fölvetünk. Aki a javasoltakat használja, tegye, aki nem, keressen más megoldást — de a kollektíva ellenére úgysem talál. Egy dolog biztos: a dolgozók beleszólása a vállalat irányításába nemcsak jog, hanem kötelesség is. Ha úgy tetszik, a dolgozók hatalmának jelenvalósága. Mert azt azért mindannyian értjük és tudjuk, hogy a társadalmi tulajdon fölötti gyakorlati hatalom nem lehet egyes emberek, vagy szűk kollektívák privilégiuma, hanem össznépi jog, adott esetben a gazdasági egység egész kollektívájának joga. Ugyanakkor azt is tudni, sőt érezni kell, hogy ez valami óriási felelősséget is jelent a kollektívák számára. Ügy is, hogy a dolgozók közösségének egy kis csoportja nem sajátíthatja ki magának a beleszólás lehetőségét. A beleszólás lehetősége különben sem csak valamiféle érdek hangoztatása. Az érdekek összhangjára van szükség. Arra, ahol nincs az össznépi, a csoport- és a magánérdek között ellentét, vagy különbözőség. Mindegyik érdek csak úgy teljesedhet ki, ha kvadrál a másik kettővel, tehát együtt, együttesen jelenik meg. Ennél a kérdésnél utaljunk vissza. A vezetésnek vannak elképzelései, ha vannak, — higgyük el a legtöbb helyen vannak. Meg tudja-e valósítani elképzeléseit egyetlen vezető is, ha ahhoz nem kapja meg a munkahelyi kollektíva támogatását? Aligha. Ne kívánjanak példákat a dolog ellenkezőjére. Meg tudja-e valósítani akármely munkahelyi kollektíva elképzeléseit, ha ahhoz a közvetlen vállalatvezetés, legalábbis helybenhagyó egyetértését nem kapja meg? Aligha. Nos, ilyen esetben elkezdődik a „háború”. Hanem minek? Ki ellenében? És főleg kiért? Mert ez a nagy kérdés, hogy kiért? Ha eSY társadalmi szerv, ______sL vagy akárcsak egy a lkalmilag összeverődött csoportosulás azt hiszi, hogy azzal szolgál jó célt, ha meg nem valósítható követelésekkel lép színre, ha minden áron olyasmit követel ma megvalósíthatónak, ami majd csak a huszonnegyedik évszázadban lehet gyakorlattá, ha a hibák „leleplezése” elfedi előle a tennivalókat a jobbításra, a szebbítésre, akkor itt valamiféle zsákutca következik. A demokrácia a gazdasági szervezésben nagy dolog — egyébként ezt most tanuljuk, miután részesei lehettünk nehéz évtizedek után —, hanem élni vele még nagyobb dolog. Vagy mondhatnám úgy is, hogy még sokkal nehezebb. Mert valamit ellenezni könnyű, hanem helyeselni, támogatni — az az igazán felelősségteljes feladat. Nem kell mindennel egyetérteni, nem az a kívánalom. Ellentmondani is szabad, sőt kell is adott esetben. Hanem megítélni, hogy mit helyeslünk és minek mondunk ellent — netán más javaslattal állunk elő — valahol itt van a dolog lényege. No de, a kérdésekhez végül is az tud hozzászólni, aki ismeri a kérdéseket. Tiltakozni az képes, aki tudja, hogy miért és mi ellen tiltakozik. A helyeslőkkel ugyanez a helyzet. Akkor most kanyarodjunk vissza az új vállalatvezetési formákhoz, ahonnan voltaképp elindultunk. Vannak jó tapasztalatok és vannak kevésbé jók. A rossz, ha a vállalatvezető begyullad attól, hogy a jövőben „dilettánsok” is belebeszélhetnek a munkájába. (Elnézést, ezzel kapcsolatban nem lenne illendő idézni olyan embert, aki ma már nem tudhat reflektálni megállapításomra.) Van olyan tapasztalat is, hogy a középvezetők néhá- nya sértésnek veszi, ha a szakszervezeti bizalmi, vagy a bizalmitestület más véleményen van, mint ő. Tapasztaltunk aztán olyan vélekedést, sőt gyakorlatot is, hogy „dumáljatok,, amit akartok, úgyis az lesz, amit én akarók”. Sokrétű tehát a paletta. Másutt azzal a vélekedéssel találkoztunk, hogy „majd megnézheti a vezetés, ha nem tud nekünk tisztességesen osztani, akkor számon kérjük, mit csinált, hogyan csinálta”. Itt az nem jutott észbe, hogy követelni szabad, lehet, sőt kell is, ellenben először valamit „le kell tenni az asztalra”. Ez is a palettára tartozik. Meg a dalmandi példa is, amit fölidézni utólag nem kívánok, hiszen megírtuk, hogy a döntések meghozatala előtt felkészítik a döntésre jogosult testületek tagjait — nem manipulálják őket, hanem ismertetik velük a megoldások lehetséges variációit —, hogy megbízóik szája íze szerint tudjanak állást foglalni. Ez is a palettára tartozik. Szétfutott kissé ez az eszmefuttatás. A summázatban megkísérlem összefoglalni. Miről is van szó? Nagyon egyszerűen arról, hogy egymás nélkül nem megy semmi. Akár a vezetők, akár a vezetettek oldaláról közelítjük meg a kérdést. A vezető — ha igazán alkalmas tisztére — segítséget vár és segítséget kér beosztottjaitól. Semmiképpen se hiszi magát tévedhetetlennek. Ha viszont igényt tart a segítségre, a közreműködésre, akkor alkalmassá kell tenni a vezetetteket a beleszólásra. Mindenekelőtt azzal, hogy tájékoztatást kapnak minden, a vállalattal kapcsolatos kérdésről. A beosztottaknak pedig nem az a dolguk, hogy mindenáron „ellenpólusa” legyenek a vezetésnek. Ha megvan a kontaktus a két pólus — tulajdonképpen nem is pólusokról van szó — között, akkor az együttműködés lehetősége adott, sőt az eredményé is. LETENYEI GYÖRGY Amikor kezet fogoitt vele az Elnöki Tanács elnöke, a másodperc töredékének idejére a szeme előtt az a 13 éves fiatal fiú villant fel a csónak elején, áki ő volt 45 évvel ezelőtt. Heiszler Pisti, a granélisgyerek ... A Pistiből István lett, majd István bácsi, a Parlamentben Heiszler István halász, akit a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntettek ki. Losonczi Pál erőteljes, kemény marbú, piros arcú vízi emberrel szorított kezet.. . _ * _ A z élet hasonló a halászhálóhoz, csak változatosabb. A halászhálóban — a vízi emberek szerencséjére — a potyká'k csak vergődnek és menekülni próbálnak. Az életiben pedig mi magunk irányítjuk sorsunkat, de háló azért van köröttünk. Választási lehetőségünk, döntési jogunk van, s hogy ezzel jól élünk-e, vagy sem, máira j tünk múlik. A 13 éves István gyerek, ott a csónak elején erre soha sem gondolt. Volt neki elég baja: az öregek féltő szeretettel tanítgatták, de kemény leckéket vetettek vele. Olyanok voltak, mint a smirgli. Amikor leckét kellett venni, akkor a durvább felüket mutatták, máskor meg a simábbik, az emberséges oldalukkal ismerkedhetett meg. Nem lehetett ez másként. A halászélet gyönyörűséges és keserves, veszélyekkel teli, embert koptató és formáló Aki a veszélyekkel, a vizi élet gyötrelmeivel nem ismerkedik meg, aki nem tud alkalmazkodni az elemekhez, abból nem lesz, nem lehet halász... A paksi Kishegyen a tanyában szőjülk a szót, dicsérjük a gazdia borát és .a halászatról beszélgetünk. A halról, a jófajta hallevekről, meg a pörköltekről, a sült keszegről... mindenről, ami a nyugdíj előtt álló biritói tógazda, Heiszler István élete ... _ * _ — Minden áldott nap hal volt. Untuk kegyetlenül, de nem volt más. A gazda — a vízbérlő — mindig halat főzetett. Nem pontyot. Fehérhalat: keszeget, törpeharcsát, paducot... Metélt tésztával, mindig metélt tésztával főztük a halat. Megvolt mindenkinek a reszortja ... Nekem, gyereknek többnyire a mosogatás jutott, később már én is főzhettem, de csak akkor, amikor már ellestem az öregek tudományát. _ * _ A beszéd elkalandozik, olyan mint a folyó. A gyerekkor után következik Biri- tó, azután a háború, aztán megint Biiritó, visszakanyarodunk a vén folyóhoz, hogy „Nagy ágyból születtem” „A demokrácia öntudatot adott” aztán ismét Btritón kössünk ki. — Pedig, hogy lenéztük mi a tógazdasági halat — mondja. Ez a mondat ürügy egy kicsit a megállásra, a gondolatok rendezésére ... visszatérésre a régmúlt időkhöz: — A dunai halászok, ugye igazi halászok voltaik. A tógazdaságiák meg... — a mesélő legyint, majd széles mosoly húzódik végig az arcán — most meg tógazda vagyok és esküszök a tóra, mert a folyóvízben már nem léhet igazán halász az ember ... A varázs már csak a miénk. Azoké, akik életükben még halat ki nem fogták. Mégis képzeletünkben a halászember csoda, olyan, aki a vízbe lát, aki képes a legrejtettebb zugából is felriasztani a csukát, a lusta nagy halat... — A háború után halászbokrokat alakítottunk. Né- gyen-öten összeálltunk, fogtuk a halat és cseréltünk, mert a pénz annyit ért, mint a tegnapi szellő... — Aztán 1947-ben megalakítottuk a paksi halász- bokrot, a mai Vörös Csillag Halászati Szövetkezet elődjét. Azaz megalakították, ment engem nem vettek be. Kiskorúnak számítottam, akkor még 24 éves kortól lett az ember felnőtt. — A demokrácia nagy öntudatot adott. Felfortyantam: engem, ákinek minden famíliája vízi ember, nem vesznek föl! Az öregapám vízimolnár volt, meg az apám is, a testvéreim meg halászok és hajósok... Én meg a parton kötöttem ki, elmentem kőművest n ásnák. Az apám szidott is: „Húszéves korodba akarsz inas lenni?”, — mondogatta, de én makacs gyerek voltam. — A kereset költött, mert nagy ágyba születtem, nyolc testvérem volt... Inasként is megkerestem a kapásbért ... — A „bosszú” 1953-ig tartott. Hívtak a szövetkezetbe halásznak, hát persze visszajöttem ... _ * _ A békés dunai halászatoknak is véget vetett az idő. Pista bácsi — engedélyezte a megszólítást — tavi ember lett, 1959-ben kikerült Biri- tóra, hogy ottragadjon végérvényesen, nyugdíjig, vagy még annál is tovább. — Mi csináltunk ott mindent. Halászok és kőművesek voltunk. Én húztam az épületek falait, Nyitrai Feri bácsi a pallót, meg az ablakokat, Szepes Imre festett... — Ott aludtunk kint a pusztán, őriztük a halat, csák hét végén jutottunk haza a családhoz. Az éjszákai halőrzés nemcsak kemény munka volt. Főttek ott fölséges eledelek ... bendőszakító hallók, pörköltek... — A csuka pörköltet szeretem. Ha van hozzá compó, akkor az igazi. A csukából is a kaszakőcsukát szeretem, így ha a kettőt vegyítem, akkor nincs olyan ember, aki ne emlegetné meg azt az eledelt. Egyszerű megfőzni: szalonnát kisüt az ember, kiveszi a töpörtyűt, aztán abban a zsírban megsüti a hagymát, a paprikát megpirítja, ráteszi a halat, kevés lében megfőzi és kész a pörkölt. A Heiszler István féle csükapörkölt. Kell hozzá még csipetke és egy liter nagyi röccs ... — Hát ennyi az én életem. Nem sóik, nem kevés. Emlbernyi élet az enyém. Hazafi József Gottvald Károly A jövő század reményei Tehetségmentés - közérdekből Meglepődhetett a néző, aki a közelmúltban látta a tv Hét című műsorában —vagy korábban a rádióban hallotta — iNórikát, a csodagyereket, ö ugyan még csak óvodás, de már kiválóan olvas, tud a görög mitológia alakjairól, s geológiai korokról, ismeri a magyar történelem kezdeteit. Sőt, ez utóbbiban olyan szakmai finomságokat, különbségeket is érzékel, amelyek a király, a vezérek és a fejedelem között vannak. Játékból összeállítja az Árpád-házi uralkodók listáját, s számára „mellékes ügy”, hogy az angol nyelvben is rangos, középhaladó szintet ért el. Egyértelműen kimagasló tehetség, bár ennek végső iránya egyelőre még bizonytalan. Egyetlen szakmai „tévedése” az volt, hogy a paleontológust régésznek fordította, bár ugyanakkor tartalmilag megközelítően jól értelmezte (de tegyük szívünkre a kezünket: hány felnőtt tudná pontosabban meghatározni e fogalmat? Másrészt: végső soron az őslénytan és az őstörténet kutatója között valóban van némi logikai összefüggés). A kisgyermek egyelőre még sok minden iránt érdeklődik: tehetségének legfőbb mutatója az, hogy szeret és tud eredményesen tanulni! Ez számára nem kényszer, hanem öröm, a kisgyermekkor legfontosabb tevékenységének, a játéknak egyik formája. (Emlékeznek még a tavaly bemutatott gyermek-rajztehetségre. akinek otthon mindennap le kell ülnie a rajztáblához? ...) Sok nézőt megdöbbentett az is, hogy a kisgyermek kivételes intellektuális tehetség — amit egyébként a riportunkban megszólaltatott kanadai (természetesen magyar származású ...) tudós a felnőttek intelligenciaszintjét 30—50 százalékkal felülmúlónak minősített! — a vele évek óta, naponként foglalkozó óvónők, tehát hivatásos pedagógusok nem ismerték fel. A sok gyermek, a gyakran emberfeletti türelmet igénylő munka valóban lehet mentség, bár egy kisgyermek érdeklődését illik mindenképp ismerni. Ha pedig valaki nem is tud angolul, azért valamit akkor is meg kell sejtenie abból, amit Goethe — Paganiniről szólva — titokzatos, megfoghatatlan erőnek nevezett. A tehetségről. Hány ilyen Nórika van még hazánkban? A genetikusok becslése szerint százezer gyermekből mintegy 220—225 a kirobbanóan tehetséges. Minden százezredik pedig olyan, akit a köznyelv lángésznek nevez. De ezernyi még a „rejtett tehetség”, a határhelyzetű „tehetséggyanús”. Mi lesz a Nórikákkal? Magam is találkoztam egy falusi kisiskola pedagógusával, aki — óvoda hiányában — kénytelen volt magával vinni az iskolába 4—5 éves kislányát. Ott beültette az utolsó padba, hogy ne zavarja a többi kisdiákot, akik — aprófalvas jelenség — négy osztályba jártak, de egy tanteremben tanultak. Ott a kicsi eleinte jól viselkedett, aztán egyre többet fészkelődéit, végül ő is jelentkezett, ahogyan a na- gyobaktól látta. A játék kedvéért édesanyja fel-felszólí- totta, s meglepődve tapasztalta, hogy a gyermek nemcsak jelentkezik, hanem tud is. Még olyankor is, amikor a többieknek sejtelmük sem volt a helyes válaszról. Aztán ő tanult meg legelőször inni, olvasni; félévkor már a legjobb volt az elsősök között, s év Végére — lám, az osztatlan kisiskolák előnye! — a másodikos anyagban is ő lett a „listavezető”. Szülei tanácstalanok voltak: a gyermek egy jó év múlva kezdi el — törvényes tanügyi rendünk szerint — az első osztályt, pedig már most magas színvonalon kezdhetné a harmadikat. Legalább a harmadikat! Nem lehetett okosat és törvényeset tanácsolni nekik, ahogyan most Nórika szülei is ugyanezzel a gonddal viaskodnak. Iskoláinkban jelenleg még „kifizetődőbb” átlagdiáknak lenni, aki sem „alul”, sem ,délül” nem lóg ki túlságosan. (A megbízható középszint valóban hasznos, sokszor nélkülözhetetlen színvonalat jelent, de most nem erről, hanem a különböző képességeket középszerűvé egybemosó helyzetről van szó.) Szervezetileg inkább az előbbieken, a gyengébbeken segít az iskola; a követelmény — sajnos — inkább lefelé egyenlősít. Az elmaradó tanulók mindenoldalú segítése, felzárkóztatása közoktatásunk alapvető szakmai és erkölcsi kötelessége, de ez egyáltalában nincs ellentétben a jók fejlesztésével. A jobbak — sőt, a legjobbak, a kivételes képességűek — pedig gond nélkül „hozzák” az elvárt átlagszintet, velük nem kell vesződni! Legfeljebb akkor, ha már feltűnően unatoznak az órákon! De mit is tehetnének mást, amikor az elhangzott első, második, harmadik mondat után már tudják a századikat, a feladat kihirdetése után rögtön a Végeredményt? Nekik még a jelenlegi szakköri rendszer is túl kevés. Ezért .is annyira időszerű, fontos nemzeti ügyünk a kivételesen tehetséges tanulók — számukra megfelelő ütemű és mértékű — fejlesztése. Közérdek, mert reájuk nem érvényes az „egy róka — egy bőr” népi bölcsessége; róluk legalább ötöt lehet lehúzni — a köz javára, s ugyanakkor az ő egyéni boldogulásukra, örömükre is! A legmagasabb szintű politikai és állami állásfoglalások már megszülettek; országosan meg kell teremteni a feltételeket a kivételes tehetségű tanulók speciális oktatására. A Művelődési Minisztérium felkérésére az MTA Pszichológiai Intézetében külön munkacsoport dolgozik azon, hogy felmérje a helyzetet és a lehetőségeket, de legfőképpen a tennivalókat, s kidolgozza ennek elméleti-gyakorlati-igazgatási feladatrendszerét. A jövő év tavaszára kell a megvitatott elvek összefoglalását és a részletes teendőket az oktatásügyi kormányzat elé terjeszteni. Magyarország minden Nórikájának — s szüleiknek — ezt a rövid időt ki kell várniuk, s attól kezdve, aki szárnyalni tud, az szárnyaljon, s ne libasorban ballagjon csupán. Az ő és valamennyiünk érdeke, hogy hazánk ne az elveszett, s elkallódott, hanem a megtalált, kiművelt és hasznosított tehetségek hona legyen! DR. BÁRDI LÁSZLÓ
